– Délután négy óra. Szin: az V. ker. független polgárok egyesületének
klubhelyisége. A díszterem közepén emelvény, s ezen lepellel letakart
aranykeretes arczkép. Az emelvényt notabilitások veszik körül:
polgármesterek, országgyülési képviselők, fővárosi bizottsági tagok.
Odább a Berzsenyi család: Berzsenyi Jacques báróné, Berzsenyi Blanka
bárókisasszony, Berzsenyi Elza bárókisasszony, továbbá a báró testvérei:
Berzsenyi Soma, Beer James és lovag Beer Nathaniel urak. Polgárok,
klubtagok, hölgyek, iskolás gyermekek. Pontban négy órakor három tagu
küldöttség vezeti a terembe: _békásmegyeri és berzsenyi Berzsenyi
Jacques bárót_, az V. ker. független polgárok egyesületének és a
Lipótvárosi Jótékony egyesület mint Betegsegélyző és Temetkezési
Szövetkezetnek védnök-elnökét. Éljenzés és taps. Az V. ker. polgári
iskola fiunövendékei eléneklik a Himnuszt. Majd előlép a kör alelnöke s
lendületes beszéddel üdvözli az ünnepeltet. Meleg hangon ecseteli azt a
szeretetet, mely a polgárságot az ünnepelthez fűzi. Nagy elismeréssel
szól szeretett elnökének és barátjának jótékonysági tevékenységéről.
Végül megköszöni az uj bárónak, hogy kitüntetése alkalmával nem
feledkezett meg az V. ker. független polgárokról s a vezetése alatt álló
kört megajándékozta arczképével, melyet egy tehetséges festőművész
festett. A szépen előadott beszéd után az arczképről lehull a lepel.
Viharos éljenzés és taps. –
Berzsenyi báró (megindultan:) – Tisztelt Uraim! Kedves polgártársaim!
Szeretett családom!
Őszintén megvallom, nem vagyok barátja az ünnepeltetésnek, mert egyszerü
ember vagyok s azt a fenhéjázást, melyet a rang és vagyoni előnyök
nyujtanak, ismerni nem kivánom. Mindig, valahányszor polgártársaim az
elismerés koszoruját nyujtják felém, nem keresem, mennyiben érdemeltem
ki polgártársaim háláját és ragaszkodását, ellenkezőleg példa gyanánt
Washington és Deák Ferencz lebegnek előttem, a kiket nem tántorított meg
se a hatalmasok kegye, se az alattvalók hizelgése, s mint én,
elutasítottak maguktól minden czéltalan kitüntetést, mondván: »Et si
fractus illabatur, vagy illabitur, mégis talán illabatur, orbis,
impavidum, mondom, feriunt ruinae.« (Éljenzés.)
Ezen és egyéb okokból, több ízben, ha polgártársaim ünneplése
megkiséreltetik, ez helyeslésemet soha se nyerheti meg. Nem adtam volna
beleegyezésemet e különben lélekemelő ünnepélyhez sem, mert a mennyiben
talán csekély érdemeim felette állanának a szokásosnak, előnyeimmel,
mint egyszerü ember, tüntetni nem kivánok. Hogy mégis helybenhagytam
azon szándékot, hogy mint ünnepelt jelenjek meg önök előtt, erre több
okaim vannak, melyeket nem fogok késni azonnal leleplezni. (Halljuk!
Halljuk!)
Tisztelt Uraim és kedves családom! Azon korban élünk, midőn elharapózott
kicsinyelni mindenkit, a ki a közpályán érdemeket szerzett, noha az
illetők jobban cselekednének, ha azt néznék, mi van saját zsebökben. Én
ugyan szerény véleményem szerint emelt fővel mondhatom, hogy már vagyoni
viszonyaimra tekintve is felette állok úgy a gúnyos kicsinylésnek, mint
érdemeim bonczolgatásának, mégis utóbbi időkben mindez oly
kedvetlenséget szült bennem, hogy elhatároztam a köztevékenység teréről
igénytelen cselekvéseimet visszavonni. De az a kitüntetés, melyben
szerencsém volt legutóbb részesülhetni, megmásította szándékomat s
felhagytam a foglalkozást azon eszmével, hogy a nyilvános szereplés
teréről sajnálatomra s talán remélhetem: polgártársaim sajnálatára is
visszalépjek. Ellenkezőleg megérlelte bennem azon meggyőződést, hogy
kötelességem szerény érdemeimmel továbbra is helyt állani azok sorában,
kiknek legbuzgóbb tényeit is visszájára értelmezi a helytelen
rosszakarat s példámmal kitartásra buzdítani a hasonlóan érdemeseket.
Ezért elhatároztam, és megnyugtathatom önöket, hogy továbbra se szünök
meg az önök érdekében közreműködni. (Éljenzés és taps.)
Csekély erőmet vizsgálva nem titkolhatom el önök előtt, tisztelt
barátaim, hogy midőn harmincz évvel ezelőtt e kör tagjává beiratkoztam,
s tagdijamat a kör pénztárába pontosan befizettem, nem is sejtettem,
hogy mint e kör elnöke a kitüntetések egész hosszu sorozatában fogok
részesülhetni. Én nem szégyellem, tisztelt uraim, hogy akkor még csak
egyszerü kereskedő voltam; először, mert kereskedőnek lenni nem szégyen,
és másodszor, mert azon tény, hogy egyszerű kereskedőből főurrá s
mondhatnám ő felsége zászlósai közé emelkedtem, mindenesetre szép munka
végzését tanusítja. (Zajos éljenzés.) Ha szégyellném, tisztelt uraim,
hogy egyszerü kereskedőből emelkedtem e helyre, nem érdemelném meg azon
sokszoros kitüntetéseket, melyben ugy felülről, valamint alant, az önök
bizalmából, elhalmoztatom! (Tapsok.) De akkor mint egyszerü kereskedő
még nem sejthettem, hogy majdan időt fogok szakíthatni az önök érdekében
csekély tehetségemhez képest közreműködni, mert a közügyek iránt nem
érdeklődvén, a vagyonszerzés nehézségeivel voltam elfoglalva. Továbbá
azon időben még nem birtam a magyar nyelvet, s mint önök bizonyára
emlékezni fognak, ezt megtanulni sokáig nem látszott érdemesnek.
Később azonban, midőn üres óráimban figyelmemet ráfordítottam a
közügyekre, s többek ellenkező véleménye daczára elhatároztam, hogy a
magyar nyelvet elsajátítom, rájöttem, hogy a közügyek nem lehetnek el az
érdemesebb polgárok hozzájárulása és vállvetett támogatása nélkül. Ez
okból mind szélesebb mederben folytam bele polgártársaim ügyeinek
intézésébe, és valamint nem hallgathatom el azon elismerésemet, hogy
soha se volt okom megbánni, hogy a magyar nyelvet elsajátítottam,
viszont el kell ismernem azt is, hogy a közügyek terén való szerény
fáradozásaimért az önök elismerése sok kárpótlással szolgált.
Tisztelt alelnök barátom szóvá tette az én működésemet a jótékonyság
terén. Őszintén megvallhatom, hogy szívesen tettem, a mi e téren csekély
buzgalmamtól kitelhetett, de egyébként is jól esett, hogy e téren
közreműködhettem, s azok közé tartozhattam, a kik nélkülözés helyett
adakozhatnak, a mit a jövőre nézve fokozottabb mérvben fogok megigérni.
(Éljenzés).
Köszönöm tehát, uraim, hogy csekély ajándékomat önök ily nagyszabásu
ünnepélylyel viszonozták, s lehetővé tették nekem, hogy e kitüntetésnek
tanuja legyen egész családom, első sorban kedves és igen tisztelt nőm, a
ki csekély érdemeimben mindenkor készségesen osztozott (Viharos
éljenzés), továbbá szeretetreméltó gyermekeim, a kik tökéletesen birják
a magyar nyelvet, s a kik különös kegyből az én czímemben és az én
rangomban engem, mint engedelmes gyermekek követnek (Viharos éljenzés),
végül testvéreim, kiknek egyike az általam elsajátított magyar nyelvben
velem osztakozott, másodika azonban ma is német, harmadika pedig pláne
franczia honos, a mi nem baj, mert minden hazában lehet a hazát
szeretni. (Éljenzés.) Ők talán ma se értik meg, miért lettem én elvből
magyar, de cselekedeteimet, tényeimet, működésemet mindenesetre
korrektnek ismerik el. A mai szép napon, mely remélem, fiatal
polgártársaimnak buzdításul is fog szolgálni, beláthatják ezen
testvéreim, hogy én nem cselekedhettem máskép, mert ezen hazának nemcsak
egy jelentékenynek mondható, szerény jólétet köszönhetek, hanem egy
általánosan tisztelt, mondhatnám: ünnepelt nevet is, mely a polgári
érdemek koronájául immár a bárói czímet és rangot szerezte meg! (Dörgő
éljenzés.)
Még egyszer köszönöm önöknek, hogy az én csekély ajándékom kapcsán
szívesek voltak engem megünnepelni. (Perczekig nem szünő, tomboló
éljenzés.)
(Az iskolás gyermekek eléneklik a Szózatot. A notabilitások s a kör
előkelői sietnek az ünnepelttel kezet szorítani. Az ajtóhoz közel állók
távozni készülnek.)
Blanka. – Papa! Papa! A táviratok!
Berzsenyi. – Tisztelt Polgártársaim, most már nem mint ünnepelt, hanem
mint elnök szólítom fel önöket, hogy ne méltóztassék még a termet
kiüríteni. Az én leányom, a bárókisasszony fel fogja olvasni a
táviratokat.
Blanka (felbontogatja a sürgönyöket). – »Elutazva lévén… melegen
üdvözlöm… képviselő… Távol lévén… melegen üdvözlöm… képviselő… Beteg
lévén… melegen üdvözlöm… képviselő… Rosszul lévén… melegen üdvözlöm…
képviselő… Hideg lévén… meleg lévén… képviselő…« Ah, egy zászlós ur!
Hallgasd csak papa! »Nagyon köszönöm, az egész haza nevében, hogy
kegyeskedett teljesen magyarrá lenni s nagyszabásu tevékenységét
Magyarország javára értékesíteni…«
Berzsenyi (meghatottan). – Szivesen! Szivesen!