– A Strandon; délelőtt tizenegy órakor. Berzsenyi Elza bárókisasszony,
barátnője: hédervári Hirschler Zelma társaságában, egy padon üldögél.
Gavallér is van velök: a kilencz esztendős hédervári Hirschler Gyuri, a
kinek czvikkeres, komoly fejét ellentengernagyi sipka takarja. –
Zelma. – Hát biz ez nagyon szomorú.
Elza. – Szavamra, ezt a félórai napfényt megint negyvennapi eső fogja
követni. Látod, ott bent, a hullámfodrok csillogását?
Zelma. – Ez rosszat jelent?
Elza. – Sirokkót jelent, fiam. Délután már szakadni fog, s kuksolhatunk
otthon, ki tudja meddig. Vagy látjuk egymást többet, vagy soha.
Zelma. – Micsoda időjós lettél!
Elza. – Mint egy vén tengeri farkas. Képzelheted, mily szomorú mult van
a tudományom mögött.
Zelma. – De hát mért is küldik ide az embereket?
Elza. – No, azt ne képzeld, hogy mulatni jöttünk ide. De az ember
ennyivel mégis tartozik a családjának. Úgy látszik, a betegeknek jót
tesz, ha jól fűtött szobából a folytonos esőt nézik. Az orvosi tudomány
lassankint különös dolgokra jön rá.
Zelma. – A mamád jobban van legalább?
Elza. – Tudod, az is valami, hogy nem hűtheti meg magát. Eddig mindössze
egyszer volt kinn: vasárnap a templomban.
Zelma. – És ti?
Elza. – Hála a missnek, hébe-hóba kikukkanthatunk. Nézd meg ezt a nőt, a
ki itt jön.
Zelma. – Ki volt ez?
Elza. – Ez az Immergrün Stefi, a kit Abbazia csillagának is nevezhetnék,
s a két rokkant, a ki kíséri, két herabgekommen herczeg. Azelőtt egy
igazi princze is volt, egy orosz miniszternek a megkergült fia, de azt
már haza vezényelték s azóta a Stefi egy kicsit lehempergett. Hanem
azért ma is ő itt az első személy, a mint látni, vagy legalább is
hallani fogod.
Zelma. – Elég csinos. Utolsó szorte, mi?
Elza. – No ná! Az a tisztes öreg dáma, a kit magával hurczol, egyike a
leghirhedtebb perszónáknak. Különben, ha még egy kicsit itt ácsorgunk,
meg fogod látni az összes érdekes személyeket. Ilyenkor mindenki kibúvik
az odvából.
Zelma. – Sok az ilyen érdekes fajta?
Elza. – Van itt minden, mint a jó boltban. Nagy rumli van például a
Schlumberger körül, a ki a Curtheater egyik csillaga. Iszonyu sleppet
hordoz a rokkantakból, s ez a leány, mondhatom, speczialitás. Az
illedelmes viseletből csinál magának panachet, a mi egyrészt felbőszíti
a rokkantakat, másrészt dühössé teszi az asszonyokat, mert ez már
tisztességtelen verseny, nem igaz?
Zelma. – Hát ez, ni?
Elza. – Ó, ez is nevezetesség. Ez Betty kisasszony, a vezetéknevét már
elfelejtettem, a herczeg kedvese.
Zelma. – Egy kicsit dajkaszerű.
Elza. – Hja, ez soha se megy ki a divatból.
Zelma. – De mért olyan szomorú? Végre is nem olyan előkelő személy, hogy
a szomorút lehetne adnia.
Elza. – Szegénynek sok baja van a mamáival. Minden héten haza expediál
egyet, mert nem bír velök. Az egyik pláne ellopta az összes smukkjait.
Zelma. – Én csak azt szeretném tudni, hogy az ilyen öreg herczegnek
minek a kedves?
Elza (filozófiával). – Az már a szegény öreg herczeg dolga. No nézd, a
Bertalan Dóri.
Bertalan Dóri (tisztelettel üdvözli a hölgyeket). – Jó reggelt,
baronesz. És a Zelmácska! Nem is tudtam, hogy maguk is itt vannak.
Zelma. – Már három napja.
Elza. – És maga? Mikor jött?
Dóri. – Ma. Nincs még egy órája. S mindössze öt percz óta tudom, hogy az
Artemisia-villában laknak. Stimmt?
Elza. – Auffallend. No, üljön le és udvaroljon egy kicsit.
Zelma. – Lehet magának gratulálni?
Dóri. – Mihez?
Zelma. – Azt hallottam, hogy visszament a parti.
Dóri. – Miféle parti?
Elza. – Ugyan ne játszsza az ártatlant. Frangepánnéról beszélünk, ha
megengedi.
Dóri. – Szavamra, egy szó se igaz az egész mendemondából.
Elza. – Tudjuk, tudjuk. De hisz maga nem is beszélhet. Csak
hallgathatja, a mit mi beszélünk, mint a préfet az _A hol
unatkoznak_-nál.
Dóri. – Ha meggondolom, hogy én ez elől a pletyka elől menekültem
Abbaziába!
Zelma. – Igaz, hogy Frangepánék már ki is békültek?
Dóri. – Mit tudom én? Maguk, úgy látszik, jobban vannak informálva.
Elza. – Annyit tudunk, hogy maga már szárazon van.
Zelma. – Fiatal ember, ez a szerencse becsületére válik az ön
ügyességének! – mint a papa írta a megszökött pénztárnokának.
Dóri. – Sajátságos, hogy a leányok mindig a legrosszabbat képzelik!
Akarják, hogy elmondjam a történetet? Nincs benne semmi. Én udvaroltam
neki, tisztára csak a porosz királyért, s ő egy szép napon azt mondta a
férjének: »Fiam, én szeretem a Dórit, elválok tőled, hivasd el az
ügyvédet.« Erre a Frangepán azt felelte: »Jó, hát akkor slúsz.« Az
asszony elment a mamájához, ő pedig elment az orfeumba. De az orfeumban
nagyon unatkozott, az asszony is mást gondolt és belátta, hogy még se
szeret engem, aztán egy hónapig még boudiroztak s végül kibékültek,
voilà tout. A többi mind hazugság.
Zelma. – Hm, hm.
Elza. – Hát nekem semmi kifogásom, de a rossz nyelvek azt beszélik, hogy
magának most, ha az Isten nem őrzi, meg kellett volna házasodnia, pedig
a Frangepánné nem a legjobb parti, mert az egész vagyona csipkében
fekszik.
Dóri. – No, anekdotát azt csináltak eleget. Köztünk szólva, csináltak
egyet, a melyik nem is rossz.
Zelma. – Nekünk elmondhatja, mi nem adjuk tovább.
Dóri. – Mint anekdotát elmondhatom, magam is mulattam rajta. De
megjegyzem, hogy egy szó se igaz belőle.
Elza. – Mennyi fölösleges bevezetés!
Dóri. – Elég az hozzá, Frangepán, mikor azt hitte, hogy a felesége
hozzám jön feleségül, mindenféle rosszakat beszélt volna a feleségéről,
már mint az én jövendőbeli feleségemről, vagy hogy is mondjam…
Elza. – Mondja egyszerüen: a feleségünkről.
Dóri. – Szóval a Matyikáról. Hogy a Matyika megcsalta volna őt, hogy én
alkalmatlan időben viziteltem volna stb…
Zelma. – Kérem, csak semmi részleteket! Az anekdotát ugy tessék előadni,
hogy meghallgathassuk.
Dóri. – Hisz épp ez az, hogy nem történtek részletek, csak éppen
Frangepán terjesztette volna a részleteket. Mikor aztán kibékültek, az
ügyvédjének, a rokonainak és a barátainak leveleket írt volna, a
melyekben korrekt kereskedői nyelven tudtul adja, hogy a részleteket,
mint félreértésen alapulókat, visszavonja, s örömmel jelenti, hogy hiba
nem történvén, házi tűzhelye…
Elza. – Vigabban lobog, mint valaha. Ő víg, mi is vigak vagyunk, de
mindnyájunk közül mégis csak maga a legvidámabb.
Dóri. – Maga úgy látszik, komolyan csúfol engem. Pedig, higyje el,
baronesz, ha komolyan veszszük a dolgot, nem mokirozhatja magát rajtam,
a ki egészen ártatlan vagyok. Nézze én őszintén rokonszenvezem a
Matyikával, de abból, hogy az ember bókokat mond egy szép asszonynak,
még nem következik, hogy az ember feleségül vegyen egy harminczhárom
esztendős asszonyt két gyermekkel és egy kevés csipkével, csak azért,
mert az asszony szeszélyes és nem tudom miféle őszinteségi rohamokban
szenved.
Elza. – Magának igaza van. Az egész érthető, csak egy van, a kit nem
értek, s ez a Frangepán.
Dóri. – Azt pedig meg lehet érteni. Először is igen jó, igen derék
ember.
Elza. – Szép, hogy dicséri.
Dóri. – Miért ne dicsérném? Én őszintén rokonszenvezem a Matyikával, s
tudom, hogy a mi rosszat beszélnek róla, az mind hazugság. És mégis azt
mondom, hogy a Matyika nem érdemli meg ezt a derék embert.
Zelma. – No hát, mit mondok én?!
Dóri. – Az ám, de tizenöt esztendő alatt egy macskát is megszokik az
ember, nemcsak a feleségét. És miért is küldené el az asszonyt, mikor
bizony isten nem történt semmi?
Zelma. – Ha az asszony magáért eped?
Dóri. – Az igazság az, hogy a Matyika nem szeret se engem, se az urát,
de ez még nem olyan nagy baj. Vegye hozzá, hogy gyermekek is vannak.
Elza (álmodozva). – Aztán meg ő férj! És úgy látszik, hogy: a férjek az
emberiségnek egy külön fajtája.
Dóri. – Az csak egy állapot.
Elza. – Nem, nem, én napról-napra erősebben hiszem, hogy ezt a hivatást
az emberiségnek egy külön fajtája látja el. Van, a ki férjnek születik,
mint a hogy a zebra zebrának születik és nem lónak. És ez az, a mi a
házasságban a legrettenetesebb: az ember nem mehet feleségül máshoz,
csak egy férjhez.
Dóri. – Maga igazságtalan a férjek irányában. Van köztük, baronesz, a ki
ellen már semmiféle czímen nem lehet kifogás. Maguk ismernek egy szép
asszonyt, nem régen vált el s férjhez ment ahhoz, a kit szeretett…
Zelma. – Vigyázzon, – mindjárt ki fogjuk találni.
Dóri. – Nem lehet, mert az ismertető jel kevés. Mindössze ennyi: az első
férj gazdag volt, a második szegény. Ez ráillik legalább is négy válási
esetre.
Zelma. – A következőkből majd ki fog derülni.
Dóri. – Azt hiszi? Soha se találná ki, ha nem mondanám meg, hogy kikről
van szó. Denique, az asszony hozzá szokott a kényelemhez, s a második
úrnak, a szívkirálynak, rosszul megy. Mit tesz Isten? Az asszony
egyszer, titokban, elpanaszolta baját az első férjnek, s ez azt mondta
rá: »Hát csak ez a baj?« S azóta az asszonynak ő veszi a kalapot, a
czipőt, talán még a rizskását is, persze úgy, hogy a szívkirály meg ne
sejtse a dolgot. S maguk azt hiszik, hogy ezt önzésből teszi, à cause
d’amour, a hogy a _Moritüri_ben mondják?… Szó sincs róla!
Zelma. – Bocsánat: moritsuri. Nem moritüri, hanem moritsuri. Angol szó.
Dóri. – Úgy? Nem gondoltam.
Elza. – Azt hiszem, Frangepán nem volna képes ilyen önzetlenségre. De
tudok én czifrább esetet is. Látták maguk a multkor nagybátyámat, a
németországi Beert? Ennek a története páratlan. Egyszer, van már tizenöt
esztendeje, beállít hozzá becses neje, sírva fakad, s bevallja, hogy ő a
háziorvost szereti. A németországi Beer megsimogatja hosszu szakállát s
azt mondja: »Az nem baj, liebes Kind; a háziorvos özvegy, férjhez fogsz
menni a háziorvoshoz.« – De baj – feleli a liebes Kind – mert a
háziorvosnak három gyermeke van, s én nem szeretem a gyermekeket! – »Nem
baj – szól a németországi Beer – majd meg fogod szokni őket, ha neked is
lesznek gyermekeid.« – De baj – mondja a nő – mert a háziorvos szegény
ember, alig van annyija, a mennyi a gyerekeknek kell. – »Nem baj –
viszonozza a németországi Beer – én majd kiházasítalak.« Úgy is történt,
a németországi Beer férjhez adta a feleségét, hozományt is adott neki, s
az emberek irigyelték nagybátyámat, a ki nyugodtan és egyedül élt, mint
egy görög bölcs. Egy pár éve azonban megint csak beállít hozzá az elvált
felesége, sírva fakad, s elmondja, hogy férje: a háziorvos, meghalt, s ő
szegényen maradt, mert az ura nem tudott félre tenni, sőt a hozomány is
elment. A németországi Beer megsimogatta hosszu szakállát, és így szólt:
»Nem baj, vissza fogsz térni hozzám.« – De baj – sirdogált az özvegy,
mert nekem azóta három gyermekem született s én nem akarok elválni a
gyermekeimtől. – »Nem baj – felelt a németországi Beer – a te gyermekeid
az én gyermekeim; haza fogod hozni a gyermekeinket.« – De baj –
sirdogált tovább az asszony, – mert a férjemnek is maradt három
gyermeke: azok már nem az enyimek, de mégse hagyhatom el őket. – »Nem
baj – szólt a németországi Beer – ide fogod hozni azokat is. Mert három
gyerek meg három gyerek, az hat gyerek, de három millió, meg három
millió, az szintén hat millió.« És megsimogatta hosszu szakállát. Ennek
már egy pár éve. Minthogy pedig azóta a vagyona felszaporodott kilencz
millióra, a felesége nyugodtan felszedhet még három gyermeket, szőkéket,
barnákat, vereseket; a németországi Beer rendületlenül azt fogja
mondani: »Nem baj!« Gyönyörü fajta, mondhatom.
Hirschler Gyuri (a ki eddig szomorúan nézte a tengert). – Én haza akarok
menni.
Zelma. – Hallod, ne szemtelenkedjél! Nem tudod megvárni, míg a nagyok
kibeszélgetik magukat?
Gyuri (szilárdan). – Én haza akarok menni.
Zelma (dühösen). – Ez a kölyök csak azért erőszakoskodik, mert
észrevette, hogy nekem kellemetlen, ha elhí.
Elza (Dórihoz halkan). – Nézze ezt a szegény fiút, ez is férjnek
született. Nézze az arczát, a mozdulatait… (Elhatározással.) No hát
menjünk. Beborult, mindjárt szél lesz, a víz már csunya, menjünk.
(Megindulnak s az ellentengernagyi sipka nemsokára eltünik a szomorú
szürkeségben.)