Elza. – Semmi kibuvó. Teljes őszinteség. Van valami kis szinésznő, egy
kis kardalosnő vagy mi, a ki meghallgatja a sóhajaidat?
Zoltán. – Mit képzelsz? Szinésznő? Kardalosnő? Nem vagyok én se főpap,
se gróf, se bankigazgató! Ma már csak ezek engedhetnek meg maguknak
efféle luxust. Talán az apám. Az meglehet. De én!… Hiszen én még a
Hőkömszinházbeli igényeknek se tudnék megfelelni.
Elza. – Nem vagy legalább járatos… hogy is mondjam?… tudod, olyan
magasabb horizontalekörökben? De magasabb rendűt értek, négy csillagost;
V. S. O. P.-ést?…
Zoltán. – Járatos? Na, a mi ezt illeti, szeretném én látni azt a helyet,
a hová én nem vagyok járatos!
Elza. – Nekem pedig csak ez kell. Arról van szó, hogy szeretném, ha
elcsalnád a Miklóst valahová, tudod…
Zoltán. – Szeretnéd, ha elcsalnám a vőlegényedet valahová…?!
Elza. – Igen, s aztán elmondanád nekem, hogyan viselte magát.
Zoltán (önérzetesen). – Szóval: kémnek akarsz felhasználni?
Elza (ridegen). – Ez a meztelen igazság.
Zoltán (egy hanggal lejebb.) – Nagyon visszaélsz a szorultságommal.
(Némi habozás után.) Minden irántad való jóakaratom mellett sem lehet…
Elza. – Azonnal el fogom csitítani a lelkiismeretedet. Az a reménységem,
hogy ezzel neki is szolgálatot teszel.
Zoltán. – Hogy-hogy?
Elza. – Nagyon örülnék, ha rosszat jelenthetnél róla.
Zoltán. – Csak nem akarsz szakítani vele?
Elza. – Nem. De azt hiszem, ha rosszat tudnék róla, akkor jobban
szeretném, mint így. Látod, ez az ember egy idő óta sehogy se tetszik
nekem. Azt hiszem, soha se csal meg. Pedig, ha arra gondolok, hogy talán
máris vigyáz magára… fuj, akkor úgy rémlik, hogy már egy cseppet se
szeretem. Ha azért vigyáz, mert reszket a gondolattól, hogy hátha
elszalasztja a kövér falatot!… Ha csakugyan ilyen volna, azonnal
meggyűlölném, mert az ilyen ember nekem nem imponál. Nekem olyan ember
imponál, a ki szembe száll minden veszélylyel, nyakon csíp minden
fehérnépet, s úgy bánik a nőkkel, mint a mosogató rongygyal.
Zoltán. – Te furcsa lány vagy, Elza. De azért mégse hiszem el, a mit
mondasz. Ma így beszélsz, holnap meg amúgy.
Elza (egy kicsit elgondolkozva). – Nem. De meglehet, hogy két különböző
lélek lakik bennem. Néha rettenetesnek tűnik fel előttem az a gondolat,
hogy egy szabad ember, ha nő is, egy egész hosszú életet, egész életét
egy másik embernek szentelje, annak az eszköze, bútora, tárgya legyen, s
ezt lássa élete czéljának. Tudod, nagy bennem a szabadság szeretete. Ez
annak lehet a következése, hogy ősanyáinknak, a szegény keleti
rabszolgáknak, mindenben volt része, csak éppen a szabadságban nem.
Megvolt mindenök, de gyémántjaikat csak otthon viselhették; az utczára
már csak titokban kandikálhattak ki. Én, barátocskám, imádom a szabad
levegőt, mindenekfelett imádom. S ha erre gondolok, néha kételkedni
kezdek, vajjon igazán szeretem-e Miklóst? Mindegy. Az bizonyos, ha egy
kis rosszat jelenthetsz róla, jobban fogom szeretni.
Zoltán. – Szóval, csak emberbaráti cselekedetről van szó, ha rossz útra
viszem a vőlegényedet, s az eredményről jelentést teszek?
Elza. – Szóról-szóra.
Zoltán. – Nem értem, de ha neked szívességet teszek vele, miért ne?
Végre is, te közelebb állasz hozzám, mint ő.
Elza. – E szerint megegyezel?
Zoltán. – Félig már rendben volnánk.
Elza. – Egy óra mulva egészen rendben leszünk. A lakásodra küldöm,
helyes?
Zoltán. – Köszönöm. De megyek, mert a segédeim várnak.
Elza. – Szervusz.
Zoltán. – Szervusz.
Elza (utána kiált). – Igaz, te, ha túléled ezt a párbajt, gondolj rám, s
ha a könyvkereskedésben valami nagyon pikáns regényt látsz, vedd meg
nekem.
Zoltán. – Az igazat megvallva, a könyvkereskedésekben nem igen vagyok
járatos. De pikáns levelezőlapjaim, azok vannak.
Elza. – Az nem kell, köszönöm. Tehát egy óra mulva.
Zoltán. – Köszönöm. Szervusz.
Elza. – Szervusz.