– Elza egyedül van a kék szalonban s Gabriele D’Annunzio-nak _Tűz_ czímű
regényét olvassa. Néha leereszti a könyvet ölébe és elgondolkozik.
Egyszerre kinyílik az ajtó s megjelenik cousinje: Berzsenyi Zoltán. –
Zoltán. – Szervusz.
Elza. – Szervusz.
Zoltán. – Csak te vagy itt?
Elza. – Csak én.
Zoltán. – Hát a többiek?
Elza. – Mit tudom én? A mai világban már olyan rosszul neveljük a
szüleinket, hogy soha se jelentik be előre, hol fognak csatangolni.
Zoltán. – Együtt mentek el?
Elza. – Nem. A mama Blankával ment el valahová. Azt hiszem, kéregetni
mentek a szegényeknek.
Zoltán. – Mit kéregetnek ők a szegényeknek? Ha olyan sokat törődnek a
szegényekkel, mért nem adnak inkább nekik?
Elza. – Kérdezd meg őket. Különben, adni: flanczolás, kéregetni pedig:
chic. Ahhoz semmi se kell, csak pénz; ehhez keresztényi alázat is kell.
Szóval: a Metternichné így szokta s a mamának ez elég.
Zoltán. – És te mért nem mentél velök?
Elza. – Először, mert nincsen jó szívem, másodszor, mert olyan náthám
van, mint az Eiffel-torony. A többit elengeded.
Zoltán. – Azt hittem, a vőlegényedet lesed.
Elza. – Szó sincs róla. Az olyan vőlegényt, a ki soha se találja ki,
hogy a menyasszonya mikor van egyedül, az olyan vőlegényt nem érdemes
lesni, mi? Nincs igazam?
Zoltán. – Tán összekülönböztetek? S azért vagy olyan mérges?
Elza. – Összekülönböztünk? Mi? Dehogy! Szobaáristomot kapott a szegény
feje. A multkor elaludt a lábamnál heverve.
Zoltán. – Hát az öreg?
Elza. – A papa?
Zoltán. – Hát persze.
Elza. – Azt nem tudom, hol van. Egy jól nevelt leány nem fürkészi a
papája útjait. Mit akarsz vele? Pénz kellene?
Zoltán. – Micsoda eszed van neked!… Miből találtad ki?
Elza. – No csak úgy gondoltam. Nem igen van hozzád szerencsénk máskor.
Zoltán. – Te igen hálátlan vagy. Máskor, ha öreg asszonyokat akarsz
megtánczoltatni, fordulj tánczosokért a bölcsészek segítő-egyesületéhez.
Elza. – De nagyra vagy vele, hogy a multkor az Orfeum-kávéházból
bekukkantottál hozzánk is! Megjegyzem, hogy akkor is pénzért robotoltál.
Zoltán. – Hja barátom, ha ingyen akarok tánczolni, akkor nem a ti vén
dámáitokat lötyögtetem előre, hátra. Fuj, a vén automobilok! Mondd, hol
szedtétek össze ezt a sok kimustrált lóvasutat?
Elza. – Csak folytasd ezen a hangon! Csak mondd el a papának, hogy mit
tartasz azokról a csillagkeresztes hölgyekről, a kik úri házát koronkint
megtisztelik!
Zoltán. – Gondolod, hogy akkor nem ad pénzt?
Elza. – Szegény fiú, erről tegyél le. Nagyon sajnálom, de ki kell
ábrándulnod.
Zoltán. – Mi az ördög! Talán csak nem ütött be nálatok is »a pénzpiacz
kedvezőtlen helyzete«?! Remélem, az öreg nem hiába jár ki a pénzpiaczra?
Elza. – Nem, hanem borzasztó dühös rád. Ajánlom, egyhamar ne kerülj a
szeme elé.
Zoltán. – Aztán mért haragszik?
Elza. – Mert megint eljárt a szád.
Zoltán. – Nekem?
Elza. – Hja, édesem, a ki pénzt akar, az ne vicczelődjék. Én, látod,
méltányoltam a viczczet, de ő nem méltányolta.
Zoltán. – Miféle viczczet?
Elza. – Az uj bútorokról nem tudtad megállani, hogy ki ne jelentsd:
»Kazároknak Louis Quinze bútor! Tehénnek vitézkötés!« Mondtad vagy nem
mondtad?