Elza. – Én, papa?
Berzsenyi. – Tudom, tudom. Ismerem már én ezt. Ebben az időtájban az
ember nem léphet be a hölgyek szobáiba a nélkül, hogy valamit el ne
dugnának előle.
Elza. – S te mint illedelmes családfő, már előre kopogtatsz, hogy az
ügyetlenebb hölgyeknek idejök legyen elrejteni a készülő meglepetést.
Berzsenyi. – Hja, hozzá vagyok szokva! Több mint húsz esztendeje, hogy
karácsony táján kedves mamád mindig dugdos előlem valamit.
Elza. – S a vége rendesen egy pár himzett papucs, vagy más efféle.
Berzsenyi. – Igen, ez a papucs, míg élek, épp úgy kijár nekem minden
esztendőben, mint a koszorú, majd ha meghalok.
Elza. – Fuj, papa, milyen csunyákat beszélsz!
Berzsenyi (elmerengve). – Csak egyetlen egyszer nem kaptam meg a
szokásos papucsot. S az eredeti a dologban az, hogy épp akkor, mikor
kedves mamád már szeptemberben elkezdte rejtegetni a meglepetést. »No,
ez egyszer nem papucsot kapok, hanem más valamit!« – nevettem magamban.
De mulattatóan megcsalatkoztam, mert nem kaptam semmit, papucsot épp oly
kevéssé, mint valami mást. Kedves mamád valami nagyon bonyolított
kézimunkán kezdett dolgozni, és mit tesz isten?!… nem tudott készen
lenni vele karácsonyra. Ti persze erre nem emlékeztek, mert akkor még
nagyon kicsinyek voltatok.
Elza (miután pár pillanatig elgondolkozott, egy kis megindulással). –
Kedves, jó papa, mennyit s milyen régóta fáradozol értünk, csak azért,
hogy néha egy-egy papucsot csináljunk neked, vagy még azt se!
Berzsenyi. – Meg vagyok jutalmazva, mert, mondd nekem, volt olyan okos a
boldogult Ledochowski kardinális, mint az én Elza leányom?! (Könnyet
törül le a szeméből). De legyünk férfiak, és gondolkozzál egy kicsit,
mert le akarom tárgyalni veled ezt a karácsonyügyet.
Elza. – Mi van azon tárgyalni való?
Berzsenyi. – A milyen okos vagy, nem fogsz csodálkozni rajta, ha
megvallom neked, hogy ez az egész karácsonyi ügy engem untat.
Mindenesetre szívesen folyósítom hivatalnokaim számára a kérdéses
összegeket, és az én szolgaszemélyzetemnek is; miattam a szegények
részére, sőt a legszennyesebb szegények részére se tagadom meg a
hozzájárulást csekélyebb összegekkel; annál kevésbbé sajnálom tehát a
legmesszebb menő áldozatot az én családomtól. De hogy egy családatyának
még a saját fejét is törnie kellessen ilyenkor, miképpen intézze el
leghelyesebben ezt a kellemetlen ügyet, te, mint okos leány, szintén
boszantónak fogod találni. Vedd például kedves mamádat. Mit csináljak
vele? Akarod, hogy megint boutonokat vegyek neki? Ez unalmas.
Elza. – A mama nagyon igénytelen, s ha a karácsonyfán ő is talál valami
apróságot…
Berzsenyi. – A karácsonyfát egész rendesen fel fogom bútorozni, de csak
nem kivánod tőlem, hogy kedves mamádnak a karácsonyi ajándékán kezdjek
el takarékoskodni? De ő igen különös asszony. Mit akarsz? Kimegyek az
iparművészeti kiállításba, körülnézek, eltünődöm, és nem veszek semmit.
Az emberek körülöttem sipítoznak a szájtátástól: »Milyen szép! Mennyi
szép dolog!« És látok íróasztalt, a min nem nem lehet írni, szekrényt, a
mibe semmit se lehet tenni, bútort, a mire nem lehet leülni. Hát kedves
barátom, én tudom, hogy ez Louis Quinze, szeczesszió és minden egyéb, de
ha én ilyet veszek, akkor úgy tünöm fel magamnak, mint a ki leráz a
nyakáról egy öreg asszonyt. Legjobban szeretnék megvenni neki egy
iparművészt tulajdon használatra, a ki csak az én házamat szolgálja ki,
úgyis a legolcsóbb, a mit meglehet venni, maga az ember. És hová tegyem
ezt a szegény Blankát? Megvennék neki egy egész szerkesztőséget, a
szerkesztőtől le, egészen a portásig, hogy minden verset kiadhasson, a
mit csak akar, de hátha inkább egy szinházat kíván? Ez a két nő nagy
bizonytalanságban hagy engem.
Elza. – Tudod mit, papa? Holnap kisétálsz velem, és én majd intézkedem,
te csak fizetsz. Ki fogom találni, hogy mivel szerzed nekik a legnagyobb
örömet.
Berzsenyi. – Látod, erre akartalak kérni. És most már felőlük nyugton
alszom. De te? Nem tudom, meg leszel-e elégedve azzal, a mit te neked
szántam. Nem beszélek róla, hadd maradjon meglepetés. Azaz mégis. Meg
kell mondanod, ha nem tetszik, mert már megvan. Nézd, a te krisztkindlid
itt van ebben a levélben.
Elza. – Mi van ebben a levélben?
Berzsenyi. – Egy ló van benne.
Elza. – Jaj, papa, igazán? Lovam lesz, versenylovam?
Berzsenyi. – És minő lovad! _Álomherczegnő_. Nevezve a jövő évi Oaks-ra.
Elza (nyakába ugrik apjának). – _Álomherczegnő_! A század kanczája!
Berzsenyi. – Gyermekem, ha nem akarsz elszomorítani, ne használj előttem
ilyen sikamlós, hogy ne mondjam pajkos kifejezéseket. Mondd, hogy a
század lova, ez elég.
Elza. – És a saját színeimben fogok futtatni?
Berzsenyi. – A saját színeidben és a saját álneved alatt.
Elza. – Ó, papa, ki nem mondhatom, milyen örömet szereztél nekem!
Berzsenyi. – Igazán?
Elza. – S ha még megvennéd _Baká_t is, hogy szegény _Álomherczegnő_ ne
unatkozzék egyedül…
Berzsenyi (nevetve). – Ejnye, te kis követelő! De nem bánom, megkapod,
ha kisegítesz ebből a kellemetlen karácsonyi ügyből.
Elza (megczirógatva atyját). – És Miklós? Ugy-e, a szegény Miklós is
talál valamit a karácsonyfán?
Berzsenyi. – Ha már a szegény Miklósnak karácsony este itt kell lennie!
De csitt, anyádnak a lépéseit hallom!… Valahogy el ne áruld magadat
előtte! Tudod, ő már abban a korban van, mikor az ember ujra azt hiszi,
hogy a Jézuska hozza az ajándékokat!