– Elza szobája. A kisasszony íróasztalkája előtt ül és levelet ír. –
Elza (egyedül). – »… Nem, Miklós, te nem értesz engem!! Az, hogy
szabadon találkozhatunk, nemcsak hogy nem elégít ki, hanem boszant,
kétségbeejt!!! Mikor itt ülsz mellettem, egy túlságosan fűtött
szalonban, s a többiek, illedelmesen elhúzódva mellőlünk (minél
messzebbre, a lehető legmesszebbre), jóakaró tekinteteket vetnek felénk
– – – s azt lesik, hogy alattomban megfogtad-e a kezemet, mialatt te az
Azor kutya hőstetteit sugdosod el nekem s hosszasan, édesdeden
ábrándozunk el Muczi paripádról – – – akkor, kedves Miklósom, igaz, hogy
jól érzem magam, boldog vagyok; de – hogy is mondjam? – túlságosan is
jól érzem magam, tulságosan is boldog vagyok!! – – – Ilyenkor azt
képzelem, mintha már a férjem volnál, s ez untat – – – Végre is nem
szeretném elveszíteni a menyasszonyságom szép napjait, pedig ilyenkor
úgy tetszik nekem, mintha te is, ők is mind nagyon sietnének… Édes
Istenem, együtt kuksolni, arra még ráérünk, majd ha öregek leszünk!…
Órákon át suttogni, s nem mondhatni egyebet, mint hogy az uj énekesnő
nagyszerü s hogy ez vagy az a szinésznő megint jól domborított!…
Örökösen ügyelni, hogy a mama ellenőr-tekintete észre ne vegye egy-egy
bizalmasabb pillantásunkat!… Nem, Miklós, az én regényíróim nem ezt
igérték nekem! Igenis, én randevúzni akarok veled, kilovagolni
Békás-Megyerre, vagy nem tudom hová! Mily édes volna felöltözni
munkásleánynak és közvitéznek, aztán elmenni a Barokaldi-czirkuszba, ha
ugyan van még Barokaldi-czirkusz, de egyedül lenni és flangálni egy
kicsit, mi?… És levelezni akarok veled, titkon, naponkint
négyszer-ötször!… Nem bántó, kétségbeejtő, rettenetes gondolat-e, hogy
nemsokára férjhez megyek, nemsokára öreg asszony leszek, s még soha,
egyetlen egyszer se kellett megvesztegetnem, egyetlen egyszer se
lehetett megvesztegetnem a szobalányunkat!!! – – –«
Egy hang (kívül). – Szabad?
Elza. – Te vagy az, papa?
A hang (kívül). – Igen. Bejöhetek?
Elza. – Már hogyne jöhetnél be! (Elteszi a levelet buvard-jába s
feláll.)