Berzsenyi mama. – Ah, és majdnem elhaladtunk mellette!
Berzsenyi (lelkesedéssel). – Ez aztán kép! Izről ízre találó! Mintha
csak megszólalna! Még a mosolya is ugyanaz volt, mikor utóljára volt
kegyes fogadni!… Ez az áhitatot gerjesztő megjelenés! Szinte hallom
jóságos szavait! És nekem sötétet csinál a társulat, mire
megpillanthatom ő Szentsége arczképét!… Vajjon, mit gondoltok,
megengedné nekem ő Szentsége, hogy megszerezzem ezt a gyönyörü képet?
Elza. – A magyar állam tulajdona, papa.
Berzsenyi. – S a festő nem jött hozzám ezzel a remekművel! Milyen
élhetetlen is az efféle művésznépség! Mindegy, azért pártolni fogom őt,
mert látom, hogy finom lélek. (Blankához.) S te még azt kérdezed, hogy
kivel festesselek le benneteket? Látod, te tanulmányozod a képeket;
alaposan tanulmányozod, közelről, távolról; így, meg úgy; forgatod,
nézegeted; s addig tanulmányozod, mig utóljára nem tudsz és nem látsz
semmit. Én pedig kijövök a ligetbe, végig megyek három-négy szobán, s a
sötétben is ráismerek az igazi művészre. Ezt a régiek, egy pórias
kifejezéssel, úgy hívták, hogy: a rabbinus tekintete!…