Blanka. – Ah, de hisz ez mesés! Nézd, mama, nézd!
Berzsenyi mama. – Nem tudom, mit látsz rajta. Micsoda toilette!
Leánykoromban viseltek ilyet.
Blanka. – De a lélek, mama, a lélek! Ha én ezt meg tudnám magyarázni
neked.
Berzsenyi. – Gyermekem, ne tanítsd anyádat arra, a mit ő jobban tud,
mint te. Inkább nézd meg a katalógusban, hogy ki festette le az én
barátomat, a minisztert. Vagy inkább azt nézd meg, hogy mi ennek a
képnek az ára?
Blanka. – Ez az arczkép nem eladó, papa.
Berzsenyi. – Jegyezd meg, fiam, hogy a kép mindig eladó. Ha az árát nem
írják ki, ez csak azt jelenti, hogy a rendesnél drágábbra tartják.
Blanka. – Csakhogy ezt a képet a miniszter már megvette. Gondolhatod,
hogy megrendelésre készült.
Berzsenyi. – Mindegy, azért éppen olyan gonddal készített mű, mintha még
nem fizették volna ki az árát. Ez a festő szorgalmasan működik, semmit
se hagyott a képen üresen.
Berzsenyi mama. – Talán ennél lehetne a gyerekeket megrendelni, Jacques?
Berzsenyi. – Az bizonyos, hogy a ki már minisztereket fest, az nem lehet
kezdő, az mindenesetre haladó. De úgy látom, hogy ez a művész inkább az
atyákat festi s nem a gyermekeket.
Elza. – Gyere csak, Blanka, itt vannak az »öreg honvédek«.
Blanka. – Milyen szép! Mennyi hangulat!
Elza. – Ugy találom, hogy a sok hangulat egy kicsit leszorította róla a
világosságot. Nem értem, hova mennek az öreg honvédek ebben a
vaksötétben.
Berzsenyi. – Az úgy lehet, hogy az öreg honvédek nem igazi
negyvennyolczasok, csak úgy felvétették magukat a honvédmenházba, és e
miatt szégyellik magukat.
Elza. – Azért csak csillagtalan éjszaka mennek ki az utczára, hogy fel
ne ismerjék őket? Meglehet.
Blanka. – Szerencse, hogy nincs itt piktor, a ki meghallja a
kritikátokat. Hát, ha nem tetszik, nézzétek azt a bibliai képet, az elég
világos.
Berzsenyi (megnézi a katalógust). – »Krisztus feltámasztja Jairus
leányát.«
Blanka. – Ez Krisztus?!… És aztán érdemes volt ezt a leányt
feltámasztani?!…
Berzsenyi. – Kedves leányom, te rosszul látsz. Ez a művész kitünő
családból való, komoly férfi, a ki passzióból fest s ráér meggondolni
műveit.
Blanka. – Nemcsak hogy rosszul látok, de úgy látom, hogy a harmadik
teremből már nem fogunk látni semmit, olyan sötét van. Azért csak
menjünk át. (Átvonulnak.)
Berzsenyi. – Már az igaz, hogy az én tagdijamért meggyujthatták volna a
villanyt.
Elza. – »Nászreggelen«? Ezt megnézem. (Oda megy.) Vagy úgy? Ez az egész?
Berzsenyi. – Különben, hál’ Istennek, már három fertály négy, s
nemsokára úgyis le kell mondanunk a műélvezetről.
Blanka. – Azért vessünk egy pillantást a szobrokra, s aztán a jobboldali
termeken át sétáljunk vissza.
Berzsenyi. – A szobrokat én is szeretem. (Soroksáryhoz.) Sokszor, ha az
utczán egy kiállhatatlan arczot látok, és nem tudom, hogy ki lehet ez az
ember, a szerencsés véletlen kiállít nekem a tárlatban egy mellszobort,
s örömmel látom a katalógusból, hogy a kiállhatatlan embernek X. vagy Y.
legyen a neve.
Elza. – Már alig látni valamit.
Berzsenyi mama. – És éppen a kis képek következnek! Ez boszantó.
Berzsenyi. – Igen helytelen beosztás. A sötétben a legnagyobb képekhez
kellene érnünk. No, majd megnézitek máskor, s a jó mama el fogja mondani
nekem az olcsóbb képek tartalmát.