Berzsenyi. – Dehogy nem! Tudtam én azt, csakhogy rosszul emlékeztem s
összetévesztettem egy antiszemita képviselővel. Ne gondold, hogy én nem
érdeklődöm az irodalom iránt. Nagyon szeretem én a szép tanulmányokat,
most is olvasom a felvilágosodás történetét, bizonyos Schultztól;
tanulságos könyv, majd odaadom neked olvasni, én úgy is elalszom rajta.
Többet mondok, még egészen fiatal ember voltam, s már megvettem kedves
mamádnak Schiller költeményeit díszkötésben, s nem fogod hinni, hogy
iskolás fiú koromban a vizsgálaton elszavaltam Börnétól a búcsút, hogy
hovavaló búcsút, arra már nem emlékszem, mert akkor még nagyon kis fiú
voltam. Húsz éves koromban pláne lelkesedtem a költőkért és a
szinészetért, még bokrétát is küldtem egy nagy, kövér, szőke
szinésznőnek a Gyapju-utczába. Tudod, te azt hiszed, hogy én rideg ember
vagyok, mert nem szeretem a Blanka barátait, pedig én a magam idejében
idealista voltam s igen szerettem a szép olvasmányokat. De nem
olvashattam őket, mert az én apám nem gondoskodott rólam úgy, mint én ti
rólatok, s nekem komolyabb dolgokkal kellett foglalkoznom, mint a
művelődés.
Elza. – Az igazi műveltség, édes papám, nem attól függ, hány könyvet
olvastunk.
Berzsenyi. – Ebben már neked van igazad. De ez nem gátol engem abban,
hogy azokat a szegény embereket, a kik könyveket írnak, ne pártfogoljam.
Én szívesen tennék valamit ezért a Vörösmartyért is. A baj csak az,
hogy, mint sajnálkozással hallom, már régebben meghalt.
Elza. – Hát persze!
Berzsenyi. – Tudod, ha egy törekvő fiatal emberről volna szó, egyszerűen
kiképeztetném, s nem kimélnék semmi áldozatot, hogy a költői pályán jó
előmenetelt tegyen. Kiadatnám a könyveit, akármennyit írna, és
rendelkezésére bocsátanám a könyvtáramat, én úgy se olvasom. Abból aztán
annyi könyvet irhatna, a mennyit akar. A szomorú az, hogy már nem él.
Pedig Auspitz, az én könyvvezetőm értesített engemet a szerencsés
találkozásról, hogy ez a Vörösmarty a miniszterelnök apósa legyen. Igaz
ez, fiam?[1]
Elza. – Benne van az irodalomtörténetben is.
Berzsenyi. – És az ujságok se czáfolták meg a hírt. Én azt mondtam az
Auspitznak, hogy a miniszterelnök dementálni fogja a dolgot, mert azt
már hallottam, hogy főherczegek czirkuszrájternékat vettek el feleségül,
mert ez nekik így tetszett, de hogy egy miniszterelnöknek az apósa
könyveket írjon, ezt nem értem. És mégis az Auspitznak volt igaza, a mi
sajátságos.
Elza. – Kezdem érteni a dolgot. Azt gondolod ugy-e, hogy ezen a czímen
kedvében járhatsz a miniszterelnöknek…
Berzsenyi. – Dehogy jut nekem eszembe kedvében járni a
miniszterelnöknek! Én egy miniszterelnökre nem adok semmit. Ha az
országnak nem kell pénz, akkor a miniszterelnök azt hiszi, hogy ő a
szadagorai csodarabbi. Ha aztán az országnak pénz kell, akkor a
miniszterelnök egyszerre ilyen kicsi lesz, ni! És én akkor is megmaradok
az öreg Berzsenyinek. De mit csináljak akkor, ha az országnak nem kell
pénz?
Elza. – Hát akkor miről van szó?
Berzsenyi. – Megmondom neked. Látod, a mint olvasom az ujságban, hogy
Vörösmarty így, Vörösmarty amúgy, egyszerre csak egy lámpa gyullad meg a
fejemben. Ez hivatalt akar a Vörösmartyval, ez czímeket akar a
Vörösmartyval, mindenki akar valamit a Vörösmartyval! Hát jól van, én
nem bánom. De mért legyek akkor én az egyetlen, a ki semmit se akar a
Vörösmartyval?! Nem igaz?
Elza. – Ez világos. Csak azt nem értem, hogy mit akarsz tenni
Vörösmartyért?
Berzsenyi. – Éppen ez az, a mit neked kell megmondanod. Sok pénz nem
elég ide. Ha én tizszer annyit adok a szoborra, mint egy püspök, az
emberek azt fogják mondani: »Lám, mekkora vagyona van a pénzes zsáknak!
Üsse meg a guta, de azonnal!« Sok pénz itt semmi, ide sok finessz kell.
Ha sok finessz és kevés pénz, annál jobb.
Elza (elgondolkozva). – Hm!
Berzsenyi. – Tudod, egy olyan dolgot kell csinálni, hogy az egész világ
eltátsa a száját. Kerüljön annyiba, a mennyibe. De mindenki vágódjék
hanyatt, s mondja azt, hogy: ha az irodalmat kell pártolni, akkor
Berzsenyi walkoverben győz! Gondolkozzál az ügyön, s eszelj ki nekem
valami szép programmot.