Berzsenyi. – Látod, éppen erre akarok kilyukadni. Nekem mindegy, hogy a
főrendiház tagja vagyok-e, de a világnak nem mindegy. A világ ezt
megköveteli tőlem. Már pedig, gyermekem, ha emberek között akarunk élni…
Elza. – Nemcsak a világnak tartozol ezzel, hanem magadnak is. Ez neked
úgy dukál, mint a korrekt öltözet. És valljuk meg, hogy a mama, a ki e
tekintetben nem olyan puritán gondolkozásu, mint te, mert ő végre is
csak asszony: a szegény mama nagyon örülne ennek.
Berzsenyi. – Hát éppen ezt akartam mondani. A szeretetnek is megvannak a
maga törvényei, s a szeretet azt diktálja nekem, hogy családomért
feláldozzam az elveimet s e tekintetben ne legyek oly mereven
elzárkozott, pláne visszautasitó, mint a milyen szeretnék lenni.
Elza. – Hogyan? Történt valami ebben az irányban?
Berzsenyi. – Nem. De eszembe jutott valami. S elmondom neked, hogy’
jöttem erre a gondolatra.
Elza. – Mondd már! Olyan kiváncsivá teszel!
Berzsenyi. – Hát a mint olvasom az ujságban, hogy Vörösmartynak szobrot
emelnek, s hogy Vörösmarty igy, Vörösmarty amúgy, azt mondom magamban:
»Jó, legyen, nem bánom, nekem Vörösmarty mindegy.« Tudod, ha az ujságok
olyan nagy lármát csapnak valakivel, az nekem gyanus. Hanem utóbb azt is
olvastam, hogy a városi tanács tizezer forintot szavazott meg
Vörösmartynak. A városi tanács! Barátom, ha már a városi tanács is a
zsebébe nyúl, s pláne ha ennyit vesz ki a zsebéből valakinek a kedvéért,
akkor ennek a valakinek nagyon jeles embernek kell lennie, akármit
kiabáljanak az ujságok. Tudakozódom, s hallom, hogy ez a Vörösmarty
egészen érdemes férfiú.