– Berzsenyi dolgozó szobája. Zöld posztóval párnázott ajtók, hat ablak a
Nádor-utczára. A homályos háttérben, mely sejtelmes és titokzatos, mint
egy bálványnak a szentélye, óriási alkotmány: Wertheim egy remekműve.
Berzsenyi iróasztalánál. –
Elza (bedugja a fejét az ajtón.) – Parancsolsz, papa?
Berzsenyi. – Gyere be és csukd be az ajtót. Kulcscsal.
Elza. – Kulcscsal?
Berzsenyi. – Igen. Nincs valaki a másik szobában?
Elza. – Senki. Azaz hogy Thomson kisasszony. Olvas.
Berzsenyi. – Küldd ki. Nem akarom, hogy hallgatózzék.
Elza. – De hiszen nagyot hall szegény!
Berzsenyi. – Nem bízom benne. Egy öreg nő, a ki a fülorvoshoz jár!…
Rajtam nem fogja gyakorolni magát.
Elza. – Mért ez a titokzatosság? (Bezárja az ajtót és közelebb megy az
apjához.)
Berzsenyi. – Egy nagyon fontos dologban akarom a tanácsodat kérni. Ülj
le.
Elza. – A tanácsomat? Papa, te megijesztesz!
Berzsenyi. – Azért nem kell aggódnod. Egy tervem van, a melyhez a
legnagyobb finessz szükséges. S az egész világon csak te érthetsz meg
engem.
Elza (szemében egy tuczat kérdőjellel). – Hallgatlak, papa.
Berzsenyi. – Csak veled beszélek őszintén erről a tárgyról, de nem
szeretném, ha félre értenél.
Elza. – Milyen sok bevezetés!
Berzsenyi. – Még több is van, a mit előre kell bocsátanom. Tudod,
gyermekem, én nem vagyok hiú. Előttem minden vallásfelekezet egyenlő. Az
érdemet elismerem, s a rangot csak isten adományának tartom, nem
érdemnek. Soha se hallottad tőlem, hogy a szegény ember komisz ember,
ámbár helyzetök a pénzpiacz mai viszonyainál fogva meglehetősen
kellemetlen. De én ilyet nem mondok, mert bennem van gyöngédség, igazi
könyörületesség, s az állatokat se tudnám bántani.