Melanie. – A pápa be fogja látni, hogy nem maga megy férjhez, hanem a
leánya.
Berzsenyi. – A pápa azt fogja mondani, hogy Berzsenyinek, a ki hithű
ember, meg kellett volna tiltania ezt a vegyes házasságot. És aztán…
tegyük fel, hogy nem akadályozom meg… azt kérdem magától, Melanie, hogy:
hol fognak esküdni?
Melanie. – Ez mellékes dolog a polgári házasság óta.
Berzsenyi. – A polgári házasságot, Melanie, miniszterek csinálták, a kik
kölcsönöket koldulnak az országnak. Ez kőműveseknek való és utazó
ügynököknek. Nekem komoly házasság kell, püspökökkel, orgonával és egy
szopranistával az operától. Református templomba ereszszem az én
leányomat, a hol a pap egy tósztot mond neki?! Nem, Melanie, a hol nem
latinul beszélnek, az nekem nem házasság. Nézze Melanie, ha elmondanám
magának: mibe került nekem, hogy katolikus lehessek, maga sírna. Hát,
mondja, azért lettem én katolikus, hogy az unokám protestáns legyen?!
Nem, ne is beszéljünk erről; ez leszállítaná a családot. Erkölcsi
lehetetlenség, hogy beleegyezzem ebbe a házasságba.
Melanie. – Hát mit fog csinálni?
Berzsenyi. – Éppen azt kérdem magától.
Melanie. – Csakhogy én a kisasszony pártján vagyok.
Berzsenyi. – Annál jobb. Tudom, hogy maga is rokonszenvezik a
családommal… aztán maga finom lelkű, és tudja, hogy hogyan kell beszélni
a leánygyermekekkel… és okos… Maga meg fogja magyarázni nekem, hogy
miképpen mászszak ki ebből a szószból.
Melanie. – E szerint semmi áron se akar beleegyezni?
Berzsenyi. – Én? Hát úgy nézek ki én, mint a ki beleegyezik?
Melanie. – De azt se akarja, hogy a kisasszony szomorkodjék?
Berzsenyi. – Hát hiéna vagyok én?
Melanie. – Akkor a legjobb lesz, ha színleg beleegyezik, de kiköti, hogy
egy esztendeig szó se lesz az esküvőről, mert hátha csak szalmaláng,
leányoknál előfordul az ilyesmi. Aztán majd meglátjuk. Egy esztendő sok
idő; azalatt mindenféle történhetik. A fődolog: hogy nem szabad
ellenkezni, mert nagy baj volna, ha a kicsike megbokrosodnék.
Berzsenyi. – Nekem is ez volt a gondolatom.
Melanie. – Időközben tudakozódni fogok a fiatal ember után.
Megismerkedem vele, s majd meglátjuk.
Berzsenyi. – Melanie, ha elintézi nekem ezt a fiatal embert,
felhatalmazom, hogy reméljen valami nagyot.
Melanie. – Minek mond ilyeneket? Tudja, hogy én nem vagyok kapzsi.
Berzsenyi. – Maga egy angyal. No, rám bízhatja. Szóval: azt tanácsolja,
hogy egyelőre mondjak igent?
Melanie. – Mindenesetre.
Berzsenyi. – Ez könnyebb is. És nagyon örülök, hogy ezt tanácsolja;
szinte megnyugtatott. Maga olyan okos, de olyan okos, hogy egy cseppet
se aggódnám, ha maga csak egyetlenszer beszélhetne erről a leányommal.
Bizonyos vagyok benne, hogy mint tapasztalt nő, a lelkére tudna
beszélni. Tudja-e, mi jut eszembe?
Melanie. – Nos?
Berzsenyi. – Hogy minők a világ előitéletei! Maga rokonszenvezik velünk,
mi rokonszenvezünk magával, s maga még se érintkezhetik a leányaimmal.
Pedig meg vagyok győződve róla, hogy maga még a feleségemnek is igen
tetszenék. Bizonyos vagyok benne, hogy ha egyáltalán gondolna az
effélére, ő csak helyeselne engemet, és azt mondaná nekem: »Ha már ennek
így kell lennie, Jacques, akkor százszor inkább a Melanie, mint más«.
Melanie (részvéttel). – Hogy van ő méltósága? Sokat szenved még az
asztmájával?
Berzsenyi. – Ne is beszéljünk erről, Melanie, mert megreped a szivem.
(Igen gyengéden.) No, nem vezet be a kicsi fehér szobába, az én kedvencz
szobámba?!…
Melanie (szintúgy, némi szemrehányással). – Hálátlan! Milyen rég nem
gondolt rá, hogy van valahol a világon egy kis zug…
Berzsenyi. – Nézze csak!
Melanie. – Mi az?
Berzsenyi. – Nézzen ki az utczára. A túlsó oldalra. A leányaim!… Hát nem
felnézegetnek a maga ablakaira?!… Ó, ezek a mai gyermekek!
Melanie (hátrább húzza Berzsenyit az ablaktól). – Jeszszusom, akkor hát
jöjjön errébb!… valahogy meg ne lássák, az istenért!…