Blanka. – Elég az hozzá, mindjárt megtudjuk, hogyan történhetett a
félreértés.
Héthársyné. – Csakhogy én azt már nem várhatom meg; máris elkéstem. Pá,
édeseim! Fájdalom, most már sokáig nem látlak benneteket. Istenem,
milyen gyorsan is múlik az idő! Egy pár kellemes óra, s télre ismét
tavasz…
Elza. – Farsangra Ős-Budavár! Még egy-két szinésznő, a ki elmegy vagy
visszajön, még egy pár szenzácziós szinházi este, meggyógyulással,
vasfüggönynyel, tomboló lelkesedéssel, s vége a szezonnak, báróné!…
Héthársyné. – Ugy-e, Berzsenyi, nem fogja elfelejteni az én kis
igazgatómat? (Hosszas búcsúzás után, mint a nap, lassan leáldozik.)
Elza. (Zelmához sugva.) – Tudod, hová megy?
Zelma (szintúgy.) – A szegényeihez?
Elza. – Mondd, hogy: a szegényéhez. A szegény kis igazgatójához.
Zelma. – Miért nevezed őt szegénynek?
Elza. – Ó, az nagyon szerencsétlen ember! Szenvedélyes football-játékos,
a ki azonban csak igen ritkán játszhatik footballt, mert hol ő rug a
labdán akkorát, hogy megrándul a lába, hol a labdát rugják hozzá úgy,
hogy hetekig fekszik bele. Szegény ember! És szegény asszony! Képzeld
el, hogy az ember nagynehezen felcsíp egy udvarlót, s ez az udvarló a
fele életét gipszben tölti el! Azt hiszem, azért akarja megtenni
igazgatónak, hogy ne játszszék többé footballt.
Rejtvényi. – Valami zörgést hallottam; Rumbold megérkezett.
Blanka. – Gyorsan, gyorsan a kis szalonba! Ne várakoztassuk, mert megint
megboszankodik. (Általános mozgolódás.)
Berzsenyi papa. – Elza, gyere csak! Mondok neked valamit. (Halkan.)
Tudod, én nem hiszek a szellemekben; de azért nem ártana megkérdezni,
hogy Rumbold kit tipel a Derbyre. Mert hátha mégis vannak szellemek?!…
Ebben az esetben ostobaság volna nem venni hasznukat. Az ember
biztosítsa magát minden eshetőségre.