Elza. – Fájdalom, nem ő az; a papát kereste valaki. A szépirodalmár
késik. De hiszen ma már volt hozzá szerencsénk az ebédnél! Nem mondanád
meg, mért várod olyan szívszakadva?
Blanka. – Ha nem csinálsz rossz vicczeket, megmondom.
Elza. – Rejtvényiről? Kinek nézel engem?
Blanka. – Nos, hát meg akarom tudni tőle… Igazán bolondság tőlem, hogy
mindent elárulok előtted… Meg akarom tudni tőle, hogyan kell eljárni, ha
az ember pályázni akar. Kinél kell a pályaművet benyujtani, s a többi.
Elza. – Csak nem írtál tragédiát?
Blanka. – Nem, másról van szó. Az akadémia pályadíjat tűzött ki a
_reklám_ szó legjobb magyar kifejezésére.
Elza. – Az akadémia?
Blanka. – Igen.
Elza. – Ez különös. A magyar tudományos akadémia, a mely soha semmivel
se törődött a világon! És most a miatt fájna a feje, hogy a _reklám_
szóra nincs magyar kifejezés? Érthetetlen. De hisz az _ideál_ra sincs!
Az _ideál_ nem érdekli annyira, a mennyire a _reklám_?
Blanka. – Az ujságban legalább így olvastam.
Elza. – S te meg akarod nyerni a pályadíjat? Olyan ziláltak az anyagi
viszonyaid?
Blanka. – Nekem nem a pályadíj kell, hanem a dicsőség. A pályadíjat oda
ajándékozom jótékony czélra. A megfejtést elküldöm a katholikus
legényegyletnek; ők aztán váltsák be készpénzre.
Elza. – Ötletet küldeni ajándékba, ez új!
Blanka. – Már pedig ez így lesz. Rejtvényi tanácsolta.
Elza. – No, és te rájöttél, a mit az akadémia maga nem tudott kisütni?
Blanka. – Igen. Kíváncsi vagyok, mit szólsz hozzá. A _reklám_ magyarul:
_hűhó_.
Elza. – Nem rossz. Mondhatnám: frappáns. Csak egy hiba van a dologban. A
_reklám_ is mást jelent, meg a _hűhó_ is.
Blanka. – Ezentúl a _hűhó reklám_ot fog jelenteni, punktum.
Elza. – És te beéred ennyivel? Hisz ilyenformán három nap alatt
megtisztíthatod az egész magyar nyelvet. Várj, én is mondok egypárat.
Redoute = csuhaj, conférence = terefere, dráma = jajbefáj, ideál =
hajhaj, szeczesszió = noszahát, frivol = ejnyeejnye, plakát = neneked…
Blanka. – Már az igaz, hogy kár minden szóért, a mit előtted kiejtek.
Nyelvtudomány, magyarság, ezek neked túlságosan komoly dolgok.
Elza. – Nem, csak téged nem talállak túlságosan komolynak. És minél
inkább igyekszel az lenni, annál kevésbbé.
Berzsenyi papa (a ki időközben belépett.) – Már megint veszekedtek?!
Elza. – Nem veszekszünk, csak nem méltányoltam eléggé ő nagyságának a
tudományos igyekezetét.
Blanka. – Arról találtam egy komoly szót mondani, hogy ideje volna már,
ha nem használnánk mindnyájan annyi idegen szót, hanem, ha magyarul
beszélünk, beszéljünk magyarosan, és ő nagysága ezt mulatságosnak
találja.
Berzsenyi papa (Elzához.) – Gyermekem, nem a legszívesebben vettem észre
egy rossz szokásodat. Azt, hogy szeretsz gúnyt űzni a
legtiszteletreméltóbb dolgokból is. Ugy látom, ezen magyarosodást,
melyről testvéred szól, szintén nem itéled meg helyesen. Ez nálad, meg
vagyok győződve, csak gyermeki könnyelműség. Egy gyermek még nem tudja
megbecsülni azt a jót, a melybe bele született. Te hazánk nyelvét, mint
anyanyelvedet, ajándékba, úgyszólván ingyen nyerted a sorstól, és azért
nem tudod belátni egész értékét. De én, a ki önerőmből, sok nehézség
után, semmi fáradságot nem kimélve sajátítottam el országunk nyelvét, a
ti anyanyelveteket, mely most már nem csupán kedves anyátoké, hanem
egyszersmind az enyém is, én ezen ügyről egészen máskép gondolkozom,
mint te. Én megbecsülöm azon nyelvet, mely nekem sok erőfeszítésembe és
kitartásomba került, a költségekről, mint nyelvmester stb., nem is
beszélve. És látod, te nem fogod elképzelni, mily kellemetlenül érintett
engem az, hogy mikor a magyar nyelvet már tökéletesen elsajátitottnak
véltem, azon meggyőződésre kellett jutnom, hogy részben helytelen
dolgokat sajátitottam el, mert sok oly szót és kifejezést tettem
magamévá, melyek alapjában véve nem magyarok, hanem sajátlag idegenek.
Azért az anyanyelv tökéletes megmagyarositását már csak azért is
szükségesnek fogom fel, hogy a magyarul tanuló, jóakaratú idegeneket ne
vezessük félre valójában más nyelvű szók sűrű alkalmazásával. De
egyébként hazafias kötelességnek is tartom, hogy a parlagon heverő
magyar szóknak a kellő forgalmat biztositsuk. Azért én mindig hálával
fogadom, ha valaki a közkeletű nemzetközi kifejezések helyett számomra
valamely magyar kitételt ajánl fel, eredjen bár ez a jó szándék akár egy
szerkesztőtől vagy egyéb elhanyagolt embertől. És magam sokkal
örömestebb beszélek magyarosan, habár tévesen, mintsem kifogástalanul,
de idegen szavakkal. Megvallom, nagy megelégedésemre szolgálna, ha te
hasonlóan épp oly jó leánya lennél a hazának, mint a milyen jó leányom
vagy nekem, mert remélem, engedelmes leányomnak lenni soha se szünsz
meg.
Elza. – De, papuskám, én nem csúfolódtam a magyar nyelv rovására, és a
Blankával egészen máson vitatkoztunk. Csak annyit voltam bátor mondani,
hogy az idegen szó helyett nem lehet olyan magyar szót használni, a mi
egészen mást jelent, és hogy nem való az érthető idegen szó helyett
olyan magyaros körülírást használni, a melyet egyelőre senki se ért meg.
Különben nem tudom, honnan veszed azt, hogy én a tiszteletreméltó
dolgokból gúnyt szoktam űzni, mert én nem emlékszem ilyen esetre.
Berzsenyi papa. – És a mai ebédnél, a melynél nem akartam szólni, mert
idegenek is voltak jelen?!… Nem faragtál élczeket, hogy a Rothschild így
és a Rothschild amúgy?… és nem nevetgéltél folyton egy Rothschildon?
Elza. – No igen, arról volt szó, hogy a fiatalabb Rothschild, a ki most
a párisi ház feje lett és az egyik legnagyobb Rothschild-vagyont
örökölte, annak idején, mikor a Théâtre Français égett, berohant az égő
házba, hamarjában megbecsülte a foyer festményeit, és utasításokat
osztogatott, sorra megjelölve, hogy melyek azok az értékesebb képek, a
melyeket okvetetlenül ki kell vinni, és melyek azok, a melyeket bátran
ott lehet hagyni… Ezen, igenis, mulattam, mert furcsának találtam, hogy
valaki ilyen körülmények között ennyire józan és számító tudjon maradni,
és még furcsábbnak találtam, hogy valaki ennyire bízzék a tulajdon
műismeretében. Megjegyzem, nem mondtam többet, csak annyit, hogy nemcsak
a hősiességét csodálom, hanem a lélekjelenlétét is.
Berzsenyi papa. – Kedves leányom, tudod, hogy szeretlek. Nem is azért
mondom, hogy szemrehányásokat tegyek. De látod, édes leányom, egy olyan
emberről, a kit Rothschildnak hívnak, nem való élczelni!
Elza. – Már engedj meg, papa, de az az ember, a ki képeket becsül,
mialatt a ház ég fölötte…
Berzsenyi papa. – Jegyezd meg magadnak, kedves gyermekem, egy Rothschild
mindent megtehet, a mit akar. (Elgondolkozva.) Csak egyet nem tehet meg;
azt, a mit az a szamár szerkesztő mondott, a kinek mindig elfelejtem a
nevét… hogy öt milliót hagyjon jótékony czélra. Nevetséges! Öt millió
mindig öt millió marad; Rothschildnak is. (Eltünődik.) Micsoda
szemtelenség! Most már azt kivánják az embertől, hogy öt milliókat
ajándékozgasson, az ujságíróknak meg a lelenczeknek! Öt millió!… Ostoba
beszéd! Szamár beszéd! És egy ilyen embert szerkesztőnek nevezzenek ki!
Micsoda világ! Micsoda világ!
(Megjelenik: Rejtvényi.)
Blanka (Rejtvényi elé sietve). – No, csakhogy itt van! Már olyan régen
várom!
Berzsenyi papa. – Jó napot, doktor úr… kedves barátom… Nagyon örvendek,
hogy jön… Éppen önről beszéltünk.