– Esti fél tíz óra. Az ebédlőben – borongósan szeczessziós stil – három
izgatott alak: _Berzsenyi mama_, _Blanka és Berzsenyi papa_. –
Berzsenyi mama. – Ez már mégis hallatlan! Pont fél tíz és még most sincs
itthon!… Nincs más hátra, el kell menni a rendőrségre.
Blanka. – Igen, hadd tudják meg Bécsben is, hogy Berzsenyi Elza
kisasszony valami rettenetes ostobaságot követett el, az isten tudja
mit!
Berzsenyi papa. – Blanka, ne beszélj így! A leányomat ne bántsa senki, a
másik leányom se!
Berzsenyi mama. – Ez meg itt szaval! Jacques, ne boszants, nem vagyunk a
Nemzeti Szinházban.
Blanka. – De hát mi történhetett vele? Ebéd óta senki se látta; egy szó
nem sok, annyit se szólt, csak eltünt. S annyi bizonyos, hogy délután
fél háromkor nem szokták a leányokat elrabolni!
Berzsenyi mama. – Úgy beszélsz, mintha egy cseppet se aggódnál, s csak a
káröröm szólna belőled.
Blanka. – Köszönöm szépen! Én jobban restellem a dolgot, mint ti. S
éppen csütörtökön! Az első nagy _raut_ napján! Mert ez a mai nap nem
volt közönséges zsúr; vendégeink azt hihették, hogy a hölgykaszinóban
vannak. Két báróné, hárman a _Hólapda_ társaságból, egy miniszterné… a
volt iskolatársak társasága csak úgy sáppadozott az irigységtől. S ez a
boldogtalan leány épp egy ilyen napon szökik el nekünk! Szépen
neveltétek a leányotokat, mondhatom!
Berzsenyi mama. – Hallgass, mert úgyis mindjárt migrainet kapok az
aggodalomtól.
Berzsenyi papa. – Nem voltam ilyen izgatott másfél esztendő óta. Csak
akkor éreztem valami ilyenfélét, mikor _Dom Sebastian_ elbukott a rákosi
akadályversenyben, s eleinte azt hittük, hogy kitörte a lábát. Hárman
indultak a versenyben: _Ne szólj szám_, _Weaner Kind_ és _Dom
Sebastian_. Az elsőn Williamson ült, az enyimen Kucsera. Egy darabig
igen jól vették az akadályokat, de a hogy a nagy árokhoz értek, _Dom
Sebastian_, a ki vezetett…
Berzsenyi mama. – Ugyan hagyj békét! Nincs jobb dolgod, mint hogy ilyen
ostobaságokkal boszantasz?… (Csöngetés hallatszik; mindnyájan
hallgatóznak.) Ő az! No végre! Már majdnem szívdobogást kaptam az
ijedtségtől.
Berzsenyi papa. – Ugy-e megmondtam, hogy semmi okunk nyugtalankodni! A
mit az én leányom tesz, az jól van téve.
Blanka. – Látszik, hogy csak az apja vagy, s nem a férje.
Elza (bejön). – Itt vagyok. Hagytatok-e valami vacsorát?
Berzsenyi mama. – Hol voltál, szerencsétlen gyermek?
Elza (egyszerűen). – Az aszfaltbetyár-intézményt tanulmányoztam.
Blanka. – Tessék?
Berzsenyi mama. – Szent isten, csak nem történt valami kellemetlenséged?
Elza (nyugodtan). – Semmi. Szót se érdemel az egész. De meghalok éhen;
dél óta nem ettem egyebet, mint három vagy négy darabka süteményt.
Berzsenyi mama. – Egyél és beszélj. Hol jártál?
Elza. – Ne vágjatok olyan ijedt arczot. Délután a Zelmánál voltam, s
aztán egyedül kuncsorogtam az utczán.
Berzsenyi mama. – Gyönyörű história. S ezt ilyen jó képpel mondod?
Elza. – Hát milyen képpel mondjam? (Eszik).
Blanka. – Egyedül kuncsorgott az utczán! Szép! A korsó addig kuncsorog a
kútra…
Elza. – Szamár. (Eszik.) Mondom, nem flangálni mentem az utczára, hanem
társadalomtudományi czélzattal. Tisztába akartam jönni az
aszfaltbetyár-ügygyel.
Blanka. – No, és tisztába jött vele a kisasszony?
Berzsenyi mama. – Mi jutott eszedbe, boldogtalan?
Elza. – A dolog úgy történt, hogy a Zelmánál elbölcselegtünk ezen a
kérdésen. Azt mondom a Zelmának: »Nagyszerű! Gondoltad volna ezt? Én
soha!«
Berzsenyi papa. – Mit?
Elza. – Hogy az aszfaltbetyár-intézmény ilyen elterjedt. Bámulatosnak
találod, a mit mondok? A te lapodban olvastam!
Berzsenyi papa. – De mi közöd van neked az aszfaltbetyárokhoz? Remélem,
neked nem voltak efféle kalandjaid?
Elza. – Hisz éppen ez az. Olvasom, olvasom a czikkeket és eltünődöm.
Nagyszerű! Tehát vannak hölgyek, a kik nem tudnak végigmenni az utczán,
a nélkül, hogy egy-két kalandjuk ne akadjon! Némelyiket mindennap
megtámadja két-három aszfaltbetyár. Egy komoly ujság ankétet rendez, s
felszólítja a közönséget, mondja el kiki, vajon mit lehetne tenni e
társadalmi baj elhárítására? A kérdéshez hozzá szólnak: nők és férfiak,
üldözött gerlék és szakértő aszfaltbetyárok. Azok elpanaszolják, hogy
már nem tudnak hová lenni; tapasztalt, higgadt aszfaltbetyárok pedig jó
tanácsokat adnak nekik. A testület e tapintatos jelesei valóságos
reczeptet írnak, hogyan öltözködjék, viselkedjék, nézzen, járjon,
siessen az a hölgy, a ki nem kívánja igénybe venni az aszfaltbetyárok
szolgálatait. Mert így meg amúgy, mégis csak élniök kell szegényeknek;
mi rossz van abban, kérem, ha egy nem egészen kitünő házból való fiatal
ember, ismeretség híján, e nem szokatlan úton keres összeköttetéseket?!…
Berzsenyi mama. – Miket beszélsz itt össze vissza?
Elza. – Szóval, látom, a miről eddig sejtelmem se volt, hogy az
intézmény rendkívül elterjedt, s hogy egy-két aszfaltbetyárnak ma már
minden művelt család asztalán helyet kell foglalnia. A művelt nők már
lélekzeni se tudnak a sok ostromtól. Némelyik annyira oda van, hogy az
embernek kedve volna azt mondani: »Száli, te nem panaszkodol, Száli, te
dicsekszel!«
Berzsenyi papa. – Ne beszélj ilyen jockey-stilusban.
Elza. – Azt mondom a Zelmának: »Barátom, ha Magyarország egész művelt
nő-világa keservesen panaszkodik e társadalmi baj miatt, s ha vannak
nők, a kiknek se éjjelük, se nappaluk, földön nincs nyugtok, s égben
nincs várandóságuk az aszfaltbetyárok légióinak jóvoltából – ez
tulajdonképpen iszonyú sértés ránk nézve. Mert mi elég csinosak volnánk,
vagy mi, s nekünk még soha se volt efféle kalandunk.«
Berzsenyi mama. – Még csak az kellene!
Elza. – Erre a Zelma így felel: »Tudod, ez azért van, mert mi ritkán
járunk egyedül; aztán meg kacsintani is kell nekik.« »Jó – mondom én –
egyszer majd megpróbáljuk, de most pá, haza kell kefélnem a _rout_-ra.«
Jövök, s a hogy jobbra-balra nézelődöm, eszembe jut, hogy minek várjam a
Zelmát? Egyedül kóválygok; az alkalom kitűnő, kóvályogjunk tovább. S
megindulok tanúlmányutamra.
Berzsenyi mama. – Elment az eszed?
Elza. – Légy nyugodt; három aszfaltbetyárt sétáltattam meg, de azért nem
történt semmi bántódásom. Sőt, meg kell vallanom, eleinte sehogy se
tudtam beugratni az ifiurakat. Öt percz alatt rájövök, hogy a testület
egyáltalán nem reflektál olyan hölgyekre, a kiknek a toilettejéből
családi vagyon néz ki. Mikor aztán látom, hogy a puszta megjelenésemmel
nem tudom lépre csalni őket, eszembe jut, a mit a Zelma mondott:
»Kacsintani kell nekik.« Ettől fogva úgy sétálgattam, mint egy
operette-soubrette a színpadon. Csak éppen néger tánczot nem adtam elő.
Blanka. – Ez a nő totál meg van őrülve.
Elza. – Szüntesd könyűidet értem, szende hajadon, s hidd el, a piros
bóbitás leányok nem forognak akkora veszedelemben, mint képzeled.
Szóval, mögtapasztaltam az intézményt, s első kirándulásom alkalmával
három aszfaltbetyárt gyüjtöttem. No, nincs mit dicsekednem velök. Az
elsőről rövidesen le is mondottam. Mikor nagynehezen elszánta magát,
hogy megszólít, végig mustrálom, s azt mondom neki, őszinte
felháborodással: »Mit, maga még rendesen sincs öltözve, s
aszfaltbetyárkodik? Hallja, előbb vásároljon tisztességes nyakkendőt!«
Ötölt-hatolt valamit, de én nem irgalmaztam neki, s elutasítottam:
»Ilyen rongyos ember! Szégyelje magát!« Ezalatt csoportosulni kezdtek
körülünk, emberem zavartan mekegett valamit, megsajnáltam s szélnek
eresztettem.
Berzsenyi papa. – Vakmerő fruska! Hátha valami keményebb legénynyel
kezdesz ki? Mi történik akkor? Mit képzelsz?
Elza. – Semmi különös. Másodszor egy atlétába kötöttem bele. Ez már
comme il faut volt és óvatos. Csak akkor kezdett ugrani, mikor egy
mellékutczába vontattam. »Szép kis nénike!« – suttogott, de nem
engedtem, hogy hosszasan részletezze az ajánlatát. »Ön téved – vágtam a
szavába – s az, hogy ön ostoba, nem menti a tévedését. Vak ön, tisztelt
idegen, hogy éppen engem akar megtisztelni az ismeretségével? Nos hát én
nem szorultam rá, hogy az utczán szedjem fel az udvarlókat; a pénzére se
szorultam semmiféle majomnak!«
Berzsenyi mama. – Hallatlan ez a leány, hallatlan! S ez az én gyermekem
volna?
Elza. – Az atléta okvetetlenkedett; erre hamarjában megszólítok egy arra
menő idősebb asszonyt: »Kérem, nagyságos asszonyom, védelmezzen meg
ettől a tolakodótól. Úgy látszik, idegen szegény, s nem akarja
megérteni, hogy maflának találom.«
Blanka. – Tökéletesen Osztrigás Miczi.
Elza. – A harmadik aszfaltbetyárt már nekem kellett bátorítanom.
Elmondta, hogy mily elhagyatott életet él, s a fővárosban egy szegény
ifjúnak mily nehéz a keresetéből kijönnie. Valahol csak kell spórolnia,
nem igaz? Biztattam, hogy ne csüggedjen; majd csak talál egy önzetlen
kebelt. Könnyűit persze nem törülhettem le, de igazat adtam neki, hogy
ha az ember húsz forintot küld a mamájának havonkint, bizony nem igen
költekezhetik az éjjeli kávéházakban. Igen barátságosan váltunk el.
Berzsenyi mama. – Rettenetes!
Elza. – Tanúlmány-utamat ezzel be is fejeztem, mert abból az
eszmecseréből, a melyet utolsó kísérőmmel folytattam, már leszűrtem a
keresett tanulságot. Tehát a sokat emlegetett társadalmi baj csakugyan
létezik. Csakhogy ez a baj inkább a szegény aszfaltbetyárok baja, mint a
védtelen hölgyeké. Mert a védtelen hölgyek közül azokat, a kik
jómóduaknak és finnyásoknak látszanak, nem is meri megszólítani az
aszfalt lakója, a többi védtelen hölgy pedig minden nagyobb emóczió
nélkül megvédheti magát, a legrosszabb esetben: megvédhetik egymást. De
mit tegyen a szegény aszfaltbetyár? Mit tegyen a szűk körülmények közt
élő fővárosi ifjú, a ki takarékoskodni kénytelen, ismeretség,
összeköttetés híján? Mit tegyen, ha érző keble van, bár szegény és
elhagyatott? A virágnak megtiltani nem lehet.
Blanka. – Mondhatom, büszkék lehettek a leányotokra!
Elza. – Elég az hozzá, elhatároztam, hogy a Zelmával gyüjteni fogunk az
egyetemi templomban a szegény aszfaltbetyárok javára.
Berzsenyi mama. – Mars a szobádba, ne is lássalak! (Berzsenyi papához).
Látod, Jacques, hova vezetett a majomszereteted? Tessék a nevelésed!
Jacques (magában). – Nekem beszélhettek! Okos lány ez, csak az a kár,
hogy huszár nem lehet belőle. Különben mindegy. Így is többet tud, mint
az egész familia. Úgy tippel, mint egy trainer, s fogadni merek, hogy
máris tudja, melyik ló fogja megnyerni a Pzsedzvit-handicapot.