Blanka. – Mit csináltatok?
Elza. – Kuncsorogtunk.
Blanka (Soroksáryhoz.) – Ez a leány úgy beszél, mint egy kutyamosó.
Elza (folytatva). – S a mint a főposta előtt megyünk, mendegélünk, a
rikkancsok azt kezdték kiabálni, hogy az angolokat nagyon megverték.
Nagyon megörvendtünk a Zelmával, bementünk a telegráf-hivatalba, s
feladtunk egy sürgönyt az öregnek, Pretoriába: »A magyar nők nevében
üdvözöljük, Berzsenyi Elza, Hirschler Zelma.«
Berzsenyi. – Szép diplomacziai bonyodalmakat csinálhattál volna nekem
ezzel a meggondolatlan heveskedéssel!… És mit szóltál volna ahhoz, ha a
búrok egy szép nap megszorúlnak, s azt mondják magukban: »Van nekünk egy
barátunk Budapesten, bizonyos Berzsenyi, és az átnyujthatna nekünk egy
kis hadi kölcsönt?!…«
Elza. – Nem féltelek én téged!
Berzsenyi. – Aztán nem szeretem, hogy olyan sokat mutatkozol ezzel a
Hirschler leánynyal. Kicsodák, micsodák ezek a Hirschlerék? Ez az öreg
Hirschler Menyus, az ő hédervári predikátumával, egy utolsó rangú
parvenű.
Elza. – Papa, te mindenkit lenézel, a kinek tiz forinttal kevesebb
vagyona van, mint neked.
Berzsenyi. – Gyermekem, az embernek mindig igaza van, ha valakit lenéz.
Nem lehet elég embert lenézni, ezt jegyezd meg magadnak.
(Megjelenik: Rejtvényi Elek, a »Szeczesszió« czímü hetilap
segédszerkesztője. Önérzetes tekintet, patinás mosdatlanság és párisi
nyakkendő.)
Blanka. – Papa, bemutatom neked Rejtvényi Elek urat, a kinek már
bizonyosan hallottad a nevét. Ő az a nagy tehetségű fiatal költő, a
kiről az utóbbi időben annyit beszéltünk.
Berzsenyi (jóságosan). – No hát az nem baj, nem baj. Az ember minden
pályán boldogulhat, csak tisztességes legyen. Hála Istennek, nem a pálya
teszi az embert, hanem megfordítva. Ismertem például nagyon tisztességes
embereket, a kik a jockey-pályán működtek. Itt volt ez a Rumbold. Nagyon
derék ember volt; kitörte a nyakát.