(Jönnek: Blanka és Bertalan Dóri.)
Bertalan. – Annyi bizonyos, hogy Párisban sokkal jobban tetszett, mint
itt, a Vígszinházban.
Blanka. – Egyszerűen botrány, hogy előadják. (Üdvözlések.) Ebben talán
még Soroksáry is egyet fog érteni velem.
Soroksáry. – Tessék?
Blanka. – Arról van szó, hogy mit szól a Vígszinház új darabjához?
Soroksáry. – Én azt gondolom, a mit maga gondol.
Bertalan. – Különben a lapok is mind levágják.
Elza. – Mert az összes kritikusok képmutatók, nyomorult képmutatók! Az
ember azt hinné, hogy böjtben és imádkozásban nőttek fel, pedig
esztetikai ismereteiket nem az egyetemen, hanem a szeparékban szerezték!
Ismerem ezeket a szép maszkokat. Megírják a förmedvényeiket, leteremtik
a romlott francziákat, s aztán rohannak az Orfeumba! Igazán, ha egy pár
becsületes leány nem volna, ennek a szegény Feydeaunak éhen kellene
elpusztulnia!
Blanka. – Megint csak úgy beszélsz a levegőbe!
Elza. – Ugy beszélek, mint közönség. Én nem írok színdarabokat s nem
irigykedem a francziákra.
Blanka (Bertalanhoz). – Ő nagysága tudniillik azzal gyanusít, hogy
színdarabokat írok.
Elza. – Nincsen abban szégyen.
Soroksáry. – Mért ne, ha az ember ráér?
Blanka. – Van ugyanis egy barátnőm, a kinek nagy tehetsége van az
íráshoz; ennek a terveiről volt szó. Igaz, Dóri, erről jut eszembe…
Kérdezni akarok magától valamit.
Bertalan. – Parancsoljon.
Blanka. – A barátnőm alighanem pályadíjat fog nyerni egy munkájával. A
pályadíjat persze jótékony czélra szánta. Mondja, milyen czélra volna a
legalkalmasabb?
Elza. – Hallod, ez eredeti! Azt már hallottam, hogyha az ember sajnálja
a pénzét s mégis nagylelkű akar lenni, küld természetben: tépést,
szivarvéget, elhasznált levélbélyeget. De színdarabot ajándékozni
jótékony czélra, ez uj!
Blanka. – Kimélj meg a vicczeidtől.
Bertalan (éllel). – Legjobb lesz, ha szemérmes szegényeknek adja.
Iróknak, szerkesztőknek.
Blanka. – Maga Rejtvényit akarja előttem eláztatni? Nos én nem ugrom. A
talentum mindig talentum marad.
Elza. – A talentumnak fölösleges gyakran fürdenie. A szép pongyolában is
szép.
Soroksáry. – Különben is a szemérmes szegények már kimentek a divatból.
Blanka. – Aztán meg az adománynak nyilvánosnak kell lennie. Senkinek sem
szabad azt képzelnie, hogy barátnőm a díjat elfogadta. (Berzsenyi
belép).
Elza. – Itt a mi jó papánk!
Berzsenyi. – Szervusztok!… (üdvözlések.) Szervusz, Miska!… (Elzához:)
Te, láttad már a _Sport_ot?
Elza. – Nem.
Berzsenyi (előveszi háta mögül a berlini Sport legujabb számát.) – Közli
a kontinens összes nyertes istállóinak a lisztáját. Legelül vannak
Caillault és de Brémond 880,000 és 660,000 frankkal, leghátul én 50
korona nyereséggel. Nézd: »Mr. Dewey… 000,050.« Ezt az 50 koronát _White
Rose_-nak a harmadik helye hozta a kisujszállási handicapben; mindig
mondtam, hogy _White Rose_ a legjobb lovam.
Bertalan (nem minden irónia nélkül.) – És ez ötvenezer forintba kerül
évenkint?
Berzsenyi. – A manager-rel együtt annyiba. De ez nem kidobott pénz. Az
őrnagy egyébként is hasznomra van. Nagy az ismeretsége… (kijavítja
magát:) a szakkörökben. Különben jó, hogy nem nyertem még néhány száz
koronát. Így a lisztának a legfeltünőbb helyén vagyok; mindenkinek meg
kell látnia a nevemet. Ez majdnem annyi, mintha én nyertem volna a
legtöbbet.
Blanka. – Már az igaz, hogy derék managered van! Soha még csak egy
vigaszversenyt se tudsz megnyerni!
Elza. – Valld meg őszintén, papa, te csak azért tartasz managert, hogy
akármikor elcsaphass egy valóságos, igazi őrnagyot, a ki bár kvietált,
egyszer mégis csak őrnagy volt.
Berzsenyi. – A managert azért tartom, hogy tanácsoljon. Arról nem
tehetek, hogy mindig rossz tanácsot ad.
Soroksáry. – És így minden lovad annyiba kerül, mint egy miniszteri
osztálytanácsos.
Berzsenyi. – Hogy rosszúl képezi ki az én lovaimat, jól van, nem bánom!…
De ha már az én lovaim nem nyernek, nyernék legalább én az idegen
lovakon!… Egy pár száz forintot visszahozni az ötvenezerből, szintén
valami. De szó sincs róla. Az őrnagy mindig rosszúl tipel.
Elza. – Hálátlan vagy, papa; a multkor is megütöttél egy nagy
meglepetést, és öt forintra nyolczvanhármat kaptál.
Blanka (Soroksáryhoz:) – Azért nem vettem észre magát, mert nem is
néztem arra a vidékre. A Naphegyi Tinka engem nem érdekel annyira, mint
magát; az operában csak nem fogom őt nézni a _Walkürök_nél!…
Soroksáry. – Akkor nem is voltam benn a Tinkáéknál.
Blanka. – Megjegyzem, hogy attól előkerülhetett volna.
Soroksáry. – Egy egér se tudott volna beférni a páholyukba.
Bertalan (megkezdett társalgást folytatva, Berzsenyihez). – Tudod, ez
éppen olyan gazdasági szükség, mint például, hogy Transzválnak angol
uralom alá kellett kerülnie…
Elza. – Ne jöjjön nekem elő az angolokkal. Még a regényeiket sem
olvasom, annyira utálom őket a szegény búrok óta.
Berzsenyi. – Fiam, te ehhez nem értesz. Ez nem humanitás, ez
kereskedelem.
Bertalan. – Tessék! Tegnap még rövid ruhát viselt és a krémes fánkért
lelkesedett! Huszonnégy óra mulva a búrokért lelkesedik és politizál az
idős urakkal!
Elza. – Ó, kérem, én már régen benne vagyok a politikában! Tudja-e, hogy
én vagyok az egyik a magyar nők közül, a kik Krüger elnököt annak idején
üdvözölték?
Bertalan. – És hogy jött maga Krüger elnökhöz?