Neki ez nagyszerű gyászszertartás volt. Egy nemzet temetése. Az ő
nemzetének ünnepies sirbatétele.
Mert ez volt az utolsó, kétségbeesett kisérletük. Nem sikerült. Óh, hát
mikor sikerült valami, amit ők akartak? A nagykapu döngve becsapódott
előttük. Megint csak künn rekedtek. Ők mindig künn rekedtek.
Azok odabenn virulni és ragyogni fognak, ők pedig künn fognak ülni a
hideg szürkületben és a boldogtalan népek gyülölködése fogja emészteni a
szivüket…
– San Pietro! Nézzétek San Pietrot! Örül, hogy most már meglesz a
kupolája! – kiáltotta valaki Tamás mellett.
A Tiberisen túl, a háztetők fölött, kolosszális árbócerdő nyult bele az
alkonyati égbe. Szent Péter templomának építkezése. És most minden árbóc
tetején egy-egy tűzfény gyulladt ki. Igen, San Pietro örülhet, most már
meglesz a kupolája!
De Tamás ama Lionardo mesterre gondolt, aki azt mondta, a koldus
koponyája drágább a legszebb kupolánál. San Pietro kupolája meglesz, de
mennyi nemes, szép koponyát fognak ezért betörni a török csákányok!
Magyar ifjak koponyáit. Ah, a magyar ifjak most már nem fognak elmenni a
firenzei műhelyekbe és a római műtermekbe… Megint kirekedtek az élet
iskolájából, – a halál iskolájába fognak járni. És hetediziglen el
fognak vadulni és el fognak durvulni.
Végül az ő megfogyott, dacos csapatjukra feketén fog ráhengeredni a nagy
pogány éjszaka. És meg fognak halni. Mert meghalni, azt tudnak a
magyarok.
Tamás egy haldokló nép fia. Maga is halódó. Tízezrek nyüzsögnek
körülötte és ő mégis egyedül van, amilyen egyedül csak végórájában lehet
az ember.
Hová lett Fiametta? Elment a többivel, búcsú nélkül. Egyedül hagyta.
De különös! A nagy elhagyottságában mégis volt valami, ami gyönyörű, ami
mámorító volt! Kevélyen érezte, hogy ő a maga szomorúságát most nem adná
oda ezért a tomboló örömért. A magyar halál szebbnek és kivánatosabbnak
tetszett neki Itália életénél.
Forró, édes daccal gondolt az ő siralomházban ülő, szegény, léha népére.
Ez megint a barbár értelmetlen gőgje volt, de ezúttal kimondhatatlanul
jól esett barbárnak lennie.
18.
Akik azt hitték, hogy a kudarc meg fogja törni Bakócz Tamást, azok ugyan
nem jól ismerték a patriárka urat.
Estebédre már otthon volt a Reggioban és igen kegyesen fogadta az
emberei kézcsókját. Asztalnál farkasétvággyal evett és tréfásan szidta a
konkláve szakácsát.
A választásról csak mellékesen beszélt. A konklávéban mindössze huszonöt
kardinális volt, köztük tizennyolc olasz. Német egy sem jött el, a
franciák és angolok javarésze is lekésett.
Az első próbaszavazásnál nyolc voks jutott Bakócznak, Medicinek csak
egy. A legtöbb, tizenhárom, ekkor a vén Valenciai Jánosra esett, akit
senki sem akart komolyan. Mindegyik párt kertelt, ki akarta tanulni a
másikat.
De azután egyezkedni és alkudozni kezdtek a főtisztelendő urak, az ifjú
olaszok és a hercegek pártja megrohanta az öregeket és végül minden
olasz megállapodott Mediciben.
Maga Bakócz is rászavazott. Ennyi volt az egész.
Láthatóan örült, hogy eltávozott tőle ez a pohár. Hetvenesztendős ember
hogyan is kezdhetne új életet?
Midőn azonban kettesbe maradt Tamással, más nótát fujt.
– Engem a halott pápa buktatott el. A halála napján torkon fogott és
csak ma, midőn kihirdették Medici nevét, volt az az érzésem, hogy a
csontkeze eleresztett megint. Rovere tudta, hogy én csak pénzzel
boldogulhatok, azért is adta ki bulláját a simonia ellen, hogy ezer
fáklya fényével rávilágítson az én utaimra és az egész keresztény világ
ellenőrző szeme elé állítsa a konklávet… Ő ismerte minden titkomat, ő
előre megmondta minden kardinálisnak, mivel akarom megvásárolni és
egyenkint esküt kért tőlük, hogy a jóhírük érdekében ellenem fognak
szavazni. Mindenki lehet pápa, csak Bakócz nem! – a halála napján ezzel
búcsúzott.
Valami nyomot mégis hagyhatott lelkében a veresége, mert szokása
ellenére merengő és elmélkedő volt.
– Megvesztegetés? Hát nem szép dolog! De én egy nép életét akartam
megmenteni, ők pedig a mozaikjaikat és ugrókutjaikat féltik. Keserű
tréfája a sorsnak, hogy ezúttal a legmagasztosabb célért hitvány
fegyverekkel kellett harcolnunk, míg ők az ő kicsi céljaikért a
legmagasztosabb elveket vihették harcba.
A patriárka egy kupa bort ivott.
– Rovere Julius pontosan ismerte minden titkomat, – mondta később. – Még
olyanokról is tudott, amelyekről azt hittem, csak mi ketten ismerjük: te
meg én. Kéme volt a palotában.
Tamás fölkapta a fejét.
– Lehetetlen, – hebegte – hiszen a bizalmas jegyzeteket titkos írással
szerkesztettem…
– Úgy kell lenni, hogy kitanulták a titkos írásunk kulcsát is. Csapra
verték a hordómat és én hiába töltöttem rá éjjel-nappal, a titkos léken
kifolyt minden borom.
Bakócz fölkelt és erősen a Tamás szeme közé nézett.
– Szeretném, fiam, ha kisütnéd, ki volt az áruló. Neked módodban lesz…
Holnap megint beszélünk erről, de most jóéjszakát!
Tamásnak nem volt jó éjszakája.
Ki volt az áruló? Egy förtelmes gyanú rohanta meg, mint a harapós kutya,
de ő dühösen elrúgta magától. Nem, nem, ilyet gondolni is bűn! De azért
nem volt jó éjszakája…
Reggel, midőn kiment a palota elé, egy öreg asszonyka szólította meg.
Ugyanaz a nyájasan vigyorgó banya volt, aki egykor már levelet hozott
neki a Sciarrából.
Ezúttal nem levelet, hanem más valamit hozott: fél zöld selyemkeztyűt.
– Ha ön meg akarja találni a keztyű párját, akkor menjen ma vecsernye
idejekor a Purificazione-térre.
– Ki küldött hozzám, öreg?
– Ha többet akar tudni, menjen a Purificazione-térre.
Lám, a vénasszony tud szűkszavú is lenni!
A keztyűből édes ámbraillat áradt… Igen, ő el fog menni! A
Purificazione-téren választ fog kérni egy gyötrelmes kérdésre.
Annyira már kinevelték Rómában, hogy nem ugrott bele vakon a kalandba,
hanem elhatározta, hogy álruhában fog menni. Most úgy is farsang utólja
van és az utcákon nyüzsögnek az álarcosok.
Az udvarmester, akinek megbízást adott, egy lángvörös selyemkámzsát
szerzett neki, az arcot is eltakaró csuklyával. Tamás olyan volt benne,
mint egy titokzatos vérbíróság tagja.
Midőn a kis térre ért, sűrű embergyűrű közepén éppen egy jókedvü
párocska táncolt. Elég gyakori kép a farsangoló Rómában. Később tágult a
kör és az apátúr megláthatta a táncosokat. Ha buzogánnyal fejbe ütik,
akkor sem rendül meg jobban.
A fekete barát és a zöld angyal!
Semmi kétség, a hórihorgas csuhás alak a „csillagok szolgája“, aki a
varázstükörben megmutatta neki a tiarás Bakócz-címert… A táncosnője
pedig – ő! Zöld ruhát visel; csak a fél keze keztyűs, a másik csupasz;
zöld selyemlárva takarja arcát, de a haja, a jólismert, illatos, imádott
mahagoni-haja szabadon leng-lobog a válla körül…
De valami változás van a zöld angyal külsején: vékony, remegő arany
szarvacskák bukkantak ki a hajából, hosszúk és görbék, mint a hőscincéré
és arany denevérszárnyak nőttek a hátán.
Duda és síp muzsikált nekik. Furcsa, gúnyorosan mekegő és mégis
szenvedélyes, szinte már fajtalan zene.
Az óriás barát olyan kacagtatón és mégis félelmetesen
dobálta-hömpölygette otromba tagjait, mint egy részeg sárkány. A zöld
angyal szilajan verte a csörgődobot, a bő ruhája hólyagosan hullámzott
acélos, karcsú idomai körül, a denevérszárnyai pedig rugalmas
csapásokkal kísérték mozdulatait.
Tamásnak meg kellett kapaszkodnia a kút korlátjában, hogy hanyatt ne
vágódjék. Azt hitte szörnyet kell halnia szégyenében, dühös
kétségbeesésében.
Most már mindent tudott!
Igen, ezek komédiát játszottak vele. A fekete emberrel ráijesztettek a
babonás barbárra, mint gyerekre a mumussal. Kihúzták belőle a titkait,
olyan símán és könnyen, mint hüvelyéből a kardot. És a saját fegyverével
nevetve kivégezték.
Most pedig iderendelték, hogy gúnnyal tetézzék a gyalázatát! Mennyire
kevésbe vehetik őt, mennyire megvethetik, ha ezt is meg merik vele
tenni.
Még mindig táncoltak… A duda dunnogott, a síp vihogott. Ez valami
féktelen parodisztikus diadalmi tánc volt, ennek a táncnak minden
mozdulatával azt mondta Fiametta: Látod, ilyen vagyok, bolond barbár,
látod, ez vagyok…
Szégyenletesebb és fájdalmasabb látvány volt, mintha pőrére vetkőzött
volna az utcán. Olyan groteszk látvány, mint a pestisbeteg lázálma.
Tamás nem bírta tovább. A vére, paraszt eleinek vére, tajtékot vetett –
maga sem tudta, mit akar, – midőn már a dühtől hörögve megrohanta a
fekete óriást, vas karmokkal megragadta és fejjel beledobta a kútba.
Abba a kútba, amelyből Szent András napján egy meztelen szép leány
szokott kimászni…
Még látta, amint Fiametta rémülten visszaugrik előle, még hallotta a
kútból a fekete ember panaszos bömbölését, azután sarkon fordult és
elsietett.
Senki sem mert a vörös ember útjába állani, aki oly keményen elbánt a
nagy leviatánnal. Talán a zöld donna ura vagy kedvese? És lehet, hogy
fegyveres barátai is vannak az álarcosok közt…
Tamás végigsietett az utcalabirintuson. Síkon járt, ő mégis úgy érezte,
mintha lefelé menne, mindig lefelé. Nem tudta, hol van. Találomra rohant
tovább.
Most az az érzése volt, mintha valaki üldözné… Visszanézett: igen, a
zöld angyal jött utána! Szökdelő, rövid lépésekkel, a házak mellé
lapulva, osont a nyomában.
Betért egy sötét sikátorba és ekkor már nem látta többet Fiamettát.
Most romok közt találta magát… Egy beszakadt tetejű, gigantikus
csarnokon ment keresztül, – régi fürdőpalota lehetett.
Kereste a kijáratot és keskeny rést talált a hatalmas falon. De a rés
körülépített, kerek oduba vezetett le. Zsákutcába jutott.
Fáradt volt. Letelepedett egy összetört oszlopra és lerántotta fejéről a
vörös csuklyát. Úgy ült itt egyedül, mint beteg vadállat a barlangjában.
Egyszerre karcsú árnyék bukkant föl a bejáraton. Két hosszú, remegő
aranyszarv… Ő volt. Tágra nyitott szemekkel, kecsesen előrehajolva
nézett le a homályba. Álarcát a kezében tartotta.
Most fölfedezte Tamást.
– Ah, tudtam, tudtam!
Leugrott az oduba, a denevérszárnyai remegtek a vállán.
Egy pillanatig farkasszemet néztek.
– Tudtam, hogy ön az! De miért bántotta szegény Capistranót? Ő csak azt
tette, amiért megfizettem… Ön eltörte a lábát… Most húzták ki a kútból,
– olyan utálatos és iszapos volt, mint egy óriás varangy…
Tamás nem válaszolt, Fiametta pedig elnevette magát. Ugyanaz az éles,
keserű kacagás volt, melyet már a Sciarrában hallott tőle, a vasrács
előtt – akkor éjjel.
– Tudja, miért jöttem ön után? Beszédem van önnel! Meg kell köszönnöm,
hogy olyan pontosan elmondta nekem a patriárka úr minden titkos tervét.
Bizonyára tudja már, hogy ezek a titkok nagy hasznára voltak a
Medici-pártnak?
– Igen, most már mindent tudok, – bólintotta Tamás.
– Talán érdekelni fogja, hogy a kis komédiát, amelynek ön volt a hőse,
az én kedvesem, Chigi Agostino úr szerezte. Ő nem akarta eltűrni, hogy
egy barbár legyen a mi pápánk, – érti, Tamás úr?
– Értem.
– Ez most már nem titok. Ellenkezően, érdekünk, hogy ország-világ
megtudja, milyen buzgalommal szolgáltuk a Mediciek ügyét… A bukott
jelölt különben sem árthat már nekünk… A komédia egyes jeleneteit ketten
dolgoztuk ki: én és az ön hű Vico Hannibal barátja. És tudja, ki volt a
szent barát, akit ön a kutba dobott? Egy derék komédiás, a hosszú Rocco,
aki a passiójátékban Heródes király szerepét szokta játszani…
Gyors, hadaró hangon beszélt, olykor élesen felkacagott, az ökölbe
szorított kis keze pedig állandóan remegett.
Tamás csodálkozva nézte. Ki ez? Nem Fiametta. Nem tudott rá haragudni,
inkább sajnálta, ahogyan az ember a tönkrement műremeket sajnálja. Ez a
nő most már megmérhetetlen távolságban volt tőle, mintha az óceán tulsó
partjáról beszélne hozzá.
– Most egész Róma kacag önökön, – folytatta Fiametta keserű örömmel.
– Csak kacagjanak.
– Hiába adja a büszkét, nyugodtat, – tudom, szeretne engem megölni. Lám,
az alkalom jó! Egyedül vagyunk a romok közt és önnél biztosan van tőr…
Tamás vállat vont és nem felelt.
– Ha nem szeret vért ontani, akkor majd megfizeti egyik komornámat. Jó
lányok, de azt hiszem, száz aranyért mindegyik keverne fehér port az
ivóvizembe.
Az apátúr valami kis undorodást érzett.
– Asszonyt _mi_ nem szoktunk ölni.
– Nem? Mennyi megvetéssel mondja ezt! Pedig a legédesebb dolog a
világon: a bosszú! Még a szerelemnél is édesebb… Ha nem láttam volna,
mit csinált szegény Heródes királlyal, akkor azt mondanám, önnek nincs
vére.
Tamás a leány felé fordította sápadt arcát.
– Fiametta, kérdezek öntől valamit. Ha nem akar válaszolni, az sem lesz
nagy baj.
– Nos? – szólt csodálatos mohósággal a leány.
– Ön elárult engem. Ebből haszna volt. Ezt értem. De mi haszna van
abból, hogy utólag meg akar gyalázni?
Fiametta kevélyen fölemelte a fejét.
– Mert gyűlölöm!
– Gyűlöl? Én együgyű vagyok az ön szemében és ez ok lehet, hogy
lenézzen, – de nem ok, hogy gyűlöljön.
Fiametta arca elfehéredett az izgatottságtól.
– Gyűlölöm, mert soha még ember úgy meg nem sértett, mint ön! Ha tudni
akarja: ön az egyetlen férfi, akinek életemben fölajánlottam magamat.
Igen, én, Fiametta, fölajánlottam magamat valakinek! Tudja ön, ki vagyok
én? A legelső rómaiak, hercegek és kardinálisok térdepelnek a
küszöbömön… Egy király csókolta meg a lábamat! És ön, az ismeretlen
barbár, eltaszított magától. Ezt nem tudom elfelejteni. Eleinte meg
akartam öletni…
– Ön küldte reám a gyilkosokat? – kérdezte Tamás.
– Mind a kettőt – én! Ügyetlenek voltak – de most örülök, hogy nem
sikerült… Mert jobb így: szenvedjen – szenvedje el a bukás minden
megalázását!
Tamás felkelt az oszlopról, amelyen eddig ült.
– Én most elmegyek, – mondta csendesen.
– Hát eredj! – kiáltotta Fiametta és a szeme olyan gonosz volt, mint a
viperáé.
– De búcsúzóul még mondok valamit. Ön nem tudja, mi az szeretni. Urbino
sem tudja, Chigi sem, senki azok közül… Csak én tudom!
– Oh, énértem már meghaltak férfiak, akik különbek voltak, mint te!
– Tudom, de azok közül egyik sem szerette önt annyira, mint én. Ne
nevessen olyan keserűen, mert igazat beszélek. Én úgy szerettem önt,
ahogyan csak egy barbár szerethet ilyen nőt! Ön volt nekem Róma, Itália,
minden, ami szép, drága, halhatatlan, ön volt az élet, a jövő, a
győzelem! A nagybátyám dicsőségének is csak azért örültem, mert azt
hittem, az ön kezéből kapom és ez örökre össze fog forrasztani önnel… És
mikor egy éjjel eltaszítottam önt magamtól, azt is csak szerelemből
tettem. Nem tudom ezt megmagyarázni, nem tudok úgy beszélni, mint Bembo
úr és a ciceroniánusok, de szerelemből tettem. Egy részeg csatlós, akit
Urbino hercegének neveznek, meg tudta változtatni az ön ábrázatát. Egy
idegen nő tárta akkor felém a karjait és én irtóztam tőle, hogy
eláruljam vele az én Fiamettámat, az én szent és tiszta Fiamettámat…
– Szent és tiszta? Bolond! Hát nem tudod, ki vagyok? Bolond barbár!
– Bolond barbár voltam, mert azt gondoltam: Mária Magdolna is az volt,
Egyiptomi Mária is és ma mégis templomokat neveznek el róluk Rómában.
– Bolond!
Fiametta kacagott, de több volt benne a keserűség, mint a jókedv. Majd
azt mondta:
– Ha annyira szeretsz, ha igaz, amit mondtál, akkor nem tudsz tőlem
elszakadni! Holnap megint ott leszel a Sciarrában… Örülök, hogy annyira
szeretsz, mert kegyetlen leszek veled, nem is foglak a szemem elé
bocsátani. Talán meg foglak öletni, – de ha nem: akkor a szerelem és a
vágy fog téged megölni.
Tamás szomorúan mosolygott.
– Sohasem leszek többet a Sciarrában, Fiametta!
– Ezt már mondták mások is, de nem birták ki, mind eljöttek megint. Aki
engem szeret, az nem tud tőlem elszakadni!
– Szeretem önt, jobban szeretem az életemnél és mégis el fogok öntől
szakadni. Talán holtomig szeretni fogom, de mégis nemesi szavamra
mondom: soha többet ez életben nem szólok önhöz.
Azzal elment.
Fiametta egyik kezével a falat fogta, a másikat a halántékához
szorította, úgy nézett utána. A homályos falon fényes ovális rést
látott, abban lépkedett Tamás a vörhenyes délutáni napfény felé, végig a
romokkal borított térségen.
A távolságban mind kisebb lett az alakja, végül már csak akkora volt,
mint Fiametta ujja. Azután végleg eltünt egy fekete fal mögött.
De egyszer sem fordult vissza.
19.
Amint Tamás hazaért, rögtön ágyára vetette magát. Soha életében nem volt
még beteg, de most rettenetesen gyötrődött.
A szíve megvadultan vágtatott, a fülében bömbölt a vére, minden
pillanatban várta, hogy a koponyája szétpattan.
Zavaros dolgokat kiáltozott és minduntalan a halált emlegette. Meghalni,
igen, meghalni!
A patriárka a keresztfia ágyához sietett és a nevén szólongatta. Tamás
rámeresztette zavaros tekintetét, de aztán némileg magához tért.
– Küldtem már orvosért, – biztatta Bakócz.
– Gyónni akarok! – szólt az ifjú.
– Elhivatom a káplánt…
– Nem, én keresztapám uramnak akarok gyónni.
És rekedten lihegő hangján mindent elmondott. Mindent, ami közte és
Fiametta közt történt.
A patriárka szó nélkül hallgatta. De lassankint az ő lélekzete is lihegő
lett.
Bakócz Tamás nem hiába volt jobbágy fia, valóban erős ember is volt,
telve paraszt-fatalizmussal.
Ami elveszett, az elveszett – ki beszél a tavalyi hóról? A római korona
beleesett a csalódások kútjába, kár volna utána lökni még ezt a gyereket
is.
Miután Tamás elhallgatott, a keresztapja kezdett beszélni.
– Sejtettem, hogy tőrbe csaltak. De ebben magam talán hibásabb is
vagyok, mint te. Nekem gondolnom kellett volna arra, amit te még nem
tudhatsz, hogy ifjú férfinak csak addig nyitva a szeme, amíg forrni nem
kezd a vére. Különben ne hogy azt hidd, te ütöttél el a sikertől! Itt
nagyobb hatalmak állottak munkába, hatalmak, amelyekkel mind sűrűbben
találkozom újabban s melyekkel szemben tehetetlen vagyok.
Mégis, a nagy kudarc igen megpuhíthatta kemény lelkét, mert megtette
azt, amit még soha életében: olyan szelid és szomorú lemondással
beszélt, mint az igazi öregember:
– Az ember mindent okosan kiszámít, előrelátással elvégez, de a siker
nem ezen fordul, hanem a titokzatos véletlenek láncolatán. Nevezheted jó
szerencsének vagy sorsnak, de legegyszerűbb lesz, ha isteni
gondviselésnek nevezed… Nos, Isten ezuttal nem volt velünk és így minden
ellenünk volt. Én egész életemben azt tapasztaltam, hogy nekem minden
sikerül, amit a magam hasznára próbálok, de kudarcra kudarc ér, mihelyt
az ország érdekét akarom szolgálni. Szerencsés ember én csak addig
voltam, amíg fiatalos önzéssel magam is pusztítottam az ország erejét.
Amióta óvni és erősíteni akarom, azóta üldöz a balsors. Néha
megrettenek, ha erre gondolok. Egy ismeretlen hatalom irgalmatlan
következetességgel készíti elő Magyarország romlását. Mi mindnyájan,
akarva nem akarva is, eszközök vagyunk az ő kezében. Te is csak az
voltál. És ha te nem folyatod ki a boromat, akkor más valaki vág léket a
hordón, mert a bor nem az enyém, hanem Magyarország bora volt és azért a
porba kell elfolynia. Embereld meg magadat, fiam. Ez nem a te bűnöd,
hanem egy egész országé.
– Meghalni, meghalni! – hörögte Tamás.
– Meghalni? Annál mi sem könnyebb! A török nemsokára nálunk is
felállítja az ő halálmalmát és a magyar ifjúságot szórja a garatra. Ha
te azt hiszed, hogy itt Rómában kárára voltál az országnak, akkor légy
rajta, hogy legalább a haláloddal hasznára lehess.
Tamás kezet csókolt keresztapjának. Kissé mintha megkönnyebbült volna.
Az orvos megjött és megvizsgálta a beteget. Ennek a Grossius mesternek
az volt a hibája, hogy nagyon is bővében volt a tudománynak. Ő nem
elégedett meg azzal, hogy Galenos és Avicenna bevált módszere szerint
gyógyítson, hanem régi kéziratokból kutatta fel a klasszikus tudomány
elkallódott titkait.
Tamáson is olyan betegség jeleit találta, amely betegségről semmit sem
tudnak az újak, de annál többet az isteni rómaiak. A diagnózis szerint
éjjeli baglyok jártak be a nyitott ablakon és a görbe csőrükkel
megszívták Tamás vérét.
Midőn a patriárka úr meghallotta, hogy a mester a baglyok ellen
macskákat ordinál, amely macskákat a beteg ágyához kell kötözni, – azt
mondta, hogy: bubulus! – A tudós föltette, hogy ez magyar szó lehet,
amelyet ő nem ért meg, de ha latin lett volna, akkor megértette volna és
ökröt jelentett volna.
Az éjjeli baglyok csak nem akartak elmaradni, tovább szívták a beteg
vérét.
Az nem tudott talpra állani, napról-napra fogyott. Néha órákon át sírt,
mint a gyermek, de néha meg dührohamai voltak, ilyenkor ölni és meghalni
akart.
A patriárka aggódott, de csodálkozott is. Mi ez – még mindig a kútba
esett korona fáj a fiúnak?
A jó Tamás pedig azt se tudta már, hogy egyszer pápaválasztás is volt
Rómában… Mint a bibliai Jákób, ő is az Úr angyalával viaskodott, de az ő
angyalának arany szarva és denevérszárnya volt.
Már negyedik napja feküdt ágyában, midőn azt jelentették neki, hogy egy
öreg asszonyság akar vele beszélni. Nem akarja látni! Sem ezt, sem más
nőt ne bocsássanak a palotába!
Ötödik napra levelet hoztak neki. Arany pecsétes, ámbraillatú levelet…
Ami vérét még meghagyták Tamásnak az éjjeli baglyok, az egyszerre mind a
fejébe szökött. Sokáig remegő kezében fogta a levelet, de aztán odaadta
a kamarásnak. Vissza! Nem kell!
Heted napra igen gyönge volt, de némileg mégis megnyugodott. Ekkor egy
nemes úrfi látogatását jelentették neki. Az idegen azt üzente, hogy
Magyarországból jön, török híreket hoz.
A törökre mostanában kéjes epedéssel gondolt Tamás. A török a halál, a
megnyugvás, a török az egyetlen reménység ebben a vad és fájdalmas
összevisszaságban.
Egy selyemruhás, fehér szattyán-csizmás, karcsú fiú lépett a szobába.
Midőn levette tollas kalapját, Tamás arca elfehéredett, a szívverése
elakadt. Megismerte az ő sötét vörös haját!
Fiametta jó ideig mozdulatlanul állott, majd az ágyhoz lépett, térdre
ereszkedett és illatos vörös fejét szó nélkül odatette a vánkosra, Tamás
mellé. Még most sem szólt, csak sokáig sírt, a könnyei pedig belefolytak
Tamás nyakába.
Nagysokára mégis beszélni kezdett, még pedig halk, alázatos hangon:
– Drága, édes barátom, mondták nekem, hogy beteg vagy. Már napokkal
ezelőtt eljöttem volna, de magam is beteg voltam. A szívem rettenetesen
fáj, épp úgy, mint a tiéd és én szeretnék meghalni, épp úgy, mint te.
Tamás lehunyt szemmel, sápadtan és mereven feküdt, a leány pedig tovább
beszélt:
– Mit csinálunk mi egymásból, édes? Szeretjük egymást és mégis
tigriskarmokkal tépjük egymás szívét. Nyisd ki a szemedet, kérlek, nézz
reám és lásd, mivé lettem! Vagy inkább mégse nézz reám, mert most rut
vagyok, a szerelem, a fájdalom és bűnbánat tönkre tette a szépségemet.