– Én elárultalak, Tamás – folytatta Fiametta – elárultalak, mint Judás a
Messiást, de ha mindent őszintén bevallok neked, akkor be fogod látni,
hogy százszor boldogtalanabb vagyok, mint te, mert veled együtt
elárultam a magam üdvösségét is. Én mindent Chigi Agostino úr
kívánságára tettem. Sok hálával tartozom neki, mert mindenemet, amim
van, tőle kaptam. Ő emelt ki a porból, ő taníttatott, ő vett körül
fejedelmi pompával. És mindig jó is volt hozzám, inkább apai barátom
volt, mint kedvesem. Agostino úr azt mondta nekem: Róma és Itália
életérdeke, hogy olasz kardinális legyen a pápa és én büszke voltam rá,
hogy egy szent ügy szolgálatába állhatok. És nem tagadom, eleinte
mulattatott is az intrika. De aztán –! Aztán megszerettelek, ahogyan
soha még embert nem szerettem és ekkor a szívem elpártolt Chigitől és
melléd állott. Chigi úr dicséretére kell mondanom, hogy nem erőszakolta
tovább a dolgot és nem kért tőlem többé kémszolgálatot. Ha veled még
beszéltem a pápaválasztásról, csak azért tettem, hogy mindennap
láthassalak. És amit akkoriban tanácsoltam neked, az becsületes és jó
tanács volt. Agostino úr tudta is, hogy szeretlek – ő annyira élesszemű,
hogy semmit sem lehet eltitkolni előtte – de nem volt rád féltékeny.
Nagyon különös ember, mintha nem is olasz vér folyna az ereiben. Chigi
úr filozófus. De jött a végzetes éjszaka, mikor az urbinoi herceg betört
a házamba. Óh, de másnak, de egészen másnak képzeltem én azt az
éjszakát! Én már akkor nem bírtam a szenvedélyemmel és megtettem azt,
amit soha életemben nem: megtagadtam a büszkeségemet és felajánlottam
magamat neked. Nem kellettem! Édes, drága szívem, te megmagyaráztad
nekem, hogy mért kellett engem visszautasítanod. Én ugyan máig sem értem
még, de azt hiszem ez azért van, mert nálunk máskép gondolkoznak a
szerelemről, mint ti nálatok. Annyit azonban tudok most már, hogy nem
gyülöletből ragadtad ki magadat a karjaimból. Akkor éjszaka azonban nem
értettem semmit, azt hittem, te játszottál velem és most nevetsz rajtam,
azt hittem, csak azért hazudtál nekem némi vonzalmat, hogy
fölhasználhass engem a politikai céljaidra. Micsoda éjszaka volt az!
Őrjöngő voltam és hajnalig fetrengtem a padlón és vertem a homlokommal a
köveket. – Úgy hallottam Cardulo úrtól, hogy a te hazádban a nők keveset
beszélnek és mindig illemtudók. De én nápolyi leány vagyok, édesem, én
nem bírok magammal ha szeretek, még kevésbbé ha gyülölök! Mindenesetre
meghaltam volna azon a rettenetes éjszakán, ha nem tartott volna életben
a bosszú reménye. Nagyon gyűlöltelek akkor, szegény, drága szerelmem, de
az én gyűlöletem nem volt egyéb, mint öngyilkos szerelem. Attól kezdve
én megint nagy buzgalommal szolgáltam Chigi urat, mindent elárultam neki
és talán odaadtam volna az ifjúságomat is, csakhogy meghiúsítsam a
terveidet. És gyilkosokat is fogadtam ellened, pedig akkor is
szerettelek és midőn pénzt adtam nekik, tudtam, hogy a fegyverük a te
drága szíveddel együtt át fogja döfni az enyémet is.
Fiametta elhallgatott, majd kis szünet után így szólt:
– Sokat szeretnék még mondani, de nem tudok beszélni, ha ilyen némán
fekszel előttem. Olyan vagy, mint a halott és a szívem most megint
nagyon fáj. Kérlek, bocsáss meg nekem. Ha meg tudsz bocsájtani, akkor én
leszek a legboldogabb nő a szentatya államaiban. De ha nem akarsz, akkor
ölj meg, mert én a te tulajdonod vagyok, de ne légy ilyen hideg és
szomorú!
Tamás azonban most sem mozdult meg.
– Nagyon haragszol rám, – kezdte újra Fiametta – és haragodban
megfogadtad, hogy soha többé nem szólsz hozzám. Az ilyen esküvéseket
azonban nem tartja számon a Madonna, ő mindig a szerelmesek boldogságát
akarja. De ha nagyobb benned a büszkeség, mint a szánalom, akkor ám
maradj hű a fogadalmadhoz, ne is szólj hozzám, csak nyisd ki a szemedet,
hogy tudjam, szabad élnem és mosolyogj reám, hogy tudjam,
megbocsájtottál.
Az apátúr azonban halottként feküdt. Az ő vérig sértett hiúsága
ránehezedett, mint egy óriási ragadozó a leütött prédájára és nem
engedte, hogy megmozduljon.
Fiametta, aki mindeddig a szőnyegen térdepelt, fölkelt és egy ideig
habozva nézte a beteget. Aztán lehajolt hozzá, a füléhez szorította a
száját és halkan susogta:
– Lásd, Tamás, Agostino úr azt mondta, a patriárka legalább még hat
hónapig itt fog maradni, mert ő lesz bolognai kormányzó… Hat hónap,
Istenem, egy egész élet! Add nekem azt a hat hónapot, Tamás! Szent
Ceciliára esküszöm – ő az én védőszentem, mert engem csak Rómában hívnak
Fiamettának! – esküszöm: én még soha nem szerettem senkit… Kurtizán
vagyok, de soha még nem szerettem… Voltak kedveseim, de egyiket sem
szerettem. Agostino urat sem, pedig ő mindig jó volt hozzám… És ha veled
nem találkozom, akkor talán elmulik az életem anélkül, hogy megtudtam
volna, mi az: szeretni. De téged szeretlek, neked odaadom az
ifjúságomat, fölvirágozom vele az életedet és meglásd, hat hónapba több
boldogság fér bele, mint Philemon és Baucis száz esztendős életébe és
meglásd, ezért a hat hónapért érdemes volt megszületnünk!
És miután megint nem kapott semmi választ, egyszerre láng csapott a
szívébe és remegő két karjával átkapta Tamás nyakát és a szenvedélytől
lobogva mondta:
– Te bolond, te bolond, mért gyötresz mind a kettőnket, hiszen tudom,
hogy te is meghalsz a szerelemtől!
De a hiuság görcse még mindig megmerevítette Tamás testét és lelkét.
Kopogtattak az ajtón. Fiametta ijedten felszökött.
Öreg pap dugta be a fejét:
– A főtisztelendő patriárka úr jön!
És megint betette az ajtót.
Fiametta kétségbeesetten nézett Tamásra, mintha a muló másodpercekkel
elfolyna a szíve vére is.
– Nem akarsz szólni? Nem akarsz rám nézni?
Semmi válasz.
– Azt akarod, hogy elmenjek?
Csend.
– Soha ne lássalak többé?
És szünet után még egyszer, könnyek közt fuldokolva:
– Soha? Tamás, soha?
De már jött a patriárka úr és Fiamettának mennie kellett.
20.
Te, boldog Róma, soha nem is sejtetted, hogy álmodban egykor minő
veszedelem árnyéka vonult el fölötted!
Ha nem Lorenzo il Magnifico fia, hanem a szatmármegyei kerékgyártó fia
vonul ünnepi menetben a Vatikánból a Lateránba, akkor talán ma is csorba
még a koronád.
Akkor a világ medencébe gyűlt aranya nem ékesíti kőhomlokodat
halhatatlan freskókkal, mozaikokkal és stukkókkal, hanem keresztény
katonák meztelenségét ruházza fel. A tüzes érc nem szoborművek, hanem
ágyúk egyűgyű formájába dermed. A Tiberis száz márványoszlopos palotája
helyett lapos és komor várak emelkednek a Száva iszapos partján.
Ha nem X. Leo lesz pápa, akkor a klasszikus szárnyas paripa páncélos
lovas alá kerül, a színek és formák géniusza katonasorba áll.
Midőn Medici Giovanni fölvette a X. Leo nevet, azt mondta: „Élvezzük a
pápaságot, mivel nekünk adta Isten!“
Ünnepi vonulása a Lateranba a pontifex maximusszá lett római cézár
diadalmenete volt.
Itália fölébredt középkori aléltságából és fölismerte magában a világ
hajdani császárnőjét. És a hajdani pogány istenek is föleszméltek
álmukból és visszatértek az ő városukba.
A diadalmenetet a római művészek rendezték.
A pápa előtt lovagoltak a főurak és a szentszék hűbéresei, köztük a
Colonnák, Orsinik, Contik, Savellik, Caffarelik és Gaetanik, a
Baglionik, Esték, Medicik, Roverek, Varanok, Strozzik, Soderinik…
Családok, amelyeknek oroszlánszájában vergődött Itália egy-egy darabja.
Köztük voltak az olasz föld és talán az egész világ legedzettebb
katonái, legravaszabb cselszövői, legvérengzőbb zsarnokai, legmerészebb
kalandorai és legvadabb gonosztevői.
És a prelátusok lovas serege! Több száz püspök, érsek és kardinális,
utolsónak a sorban, aki rangban első: Bakócz patriárka. Félelmetes
energiájú, büszke, finom és elmés férfi- és aggastyánfejek, ők Itália
nagy, államférfiai, szónokai és költői, a híres mecenások és gyűjtők.
És legvégül, tarka ruhás svájcijai közt, X. Leó, arany palástban,
tiarával a fején, a dicsőségtől ragyogva, élvezve a pápaságot, melyet
Isten neki adott.
Az utcák via triumphalisszá alakultak át. Mindenütt pogány oltárok,
antik szobrok, diadalívek. A Megváltó alakja is látható volt némely
házon, hol Jupiter, hol Apollo társaságában; a Boldogasszony pedig
legszívesebben Minerva és Juno között mutatkozott.
A krónikások följegyezték, hogy a bank-utcai Chigi-palota előtt nyolc
oszlopos diadalív alatt kígyózott el a menet. Az íven Apollo, Merkur és
Minerva alakja és arany felírás: „Azelőtt Vénusé volt a birodalom,
később Mars bírta, de most Pallas Athene lép trónra.“
(Vénus volt Borgia házi istensége, Mars Rovere Juliusé, Minerva pedig
Medicié.)
Fiametta a Chigi-palota loggiája alatt térdepelt, midőn a szentatya
áldásra emelte fehér kezét.
Egy aranytól ragyogó ifjú lovast látott az idegen követségek csapatjában
és abból, hogy a szíve fájdalmasan megdobbant, megtudta, hogy ez Vértesi
Tamás.
És elvonult a büszke menet, amellyel a rinascenza fölért
szivárvány-útjának szédítő zenitjére.
Bakócz Tamásnak némi, nem is kellemetlen, izgalmat szerzett a nagy nap.
Megfigyelte, hogy a pápa hamar elfárad… Valaki azt mondta, X. Leo testén
gyógyíthatatlan tályog van, mely aggasztja orvosait… Édes kis reménység
nyilalt bele a patriárka öreg szívébe. Hátha még itt maradna Rómában?
Hátha? De azután letorkolta önmagát. A szentatya ifjú ember, ő pedig
hetvenkétesztendős… És neki már nincs is szerencséje.
Azokban a napokban szomorú utasember érkezett egy szomorú világból:
Márton kalocsai kanonok. Leveleket hozott a királytól és hajmeresztő
ujságokat mondott. Otthon éjjel-nappal szólnak a lárma-harangok. A török
megszállotta a déli magyar várakat és megvetette lábát az ország
kapujában.
Amit évek óta mindenki jósolgatott, amitől mindig óvták egymást a magyar
urak és aminek elhárítására még sem tettek semmit, az most
bekövetkezett: a halálmalom már magyar földön őrli az embercsontokat. És
II. Ulászló király kétségbeesett levelekkel árasztja el Európát.
A szentatya, akinek már terhére lehetett Bakócz Tamás kutató sárga
szeme, kapott az alkalmon, hogy visszautaztassa a patriárkát.
Utravalóul három püspökséget adományozott neki és – ami Bakócznak jóval
többet ért – megtette teljhatalmú légátusává Magyar-, Lengyel-, Cseh-,
Porosz- és Oroszország és egész Skandinávia fölött, hogy keresztes
háborút hirdessen a hitetlenek ellen.
Bakócz a németeket és a franciákat szerette volna fegyverbe szólítani,
de erről hallani sem akart a konzisztórium.
Azokkal más tervei voltak Rómának.
Az Angyalvár ágyui dörögtek, midőn az ünnepi ülés után a főtisztelendő
kardinálisok testületileg szállására kisérték a legatus a latere-t.
– Hétfőn utazunk! – mondta keresztfiának a patriárka.
Tamás száz ölnyi mélységből bukkant föl és zavartan kérdezte:
– Hová utazunk?
– Haza! – szólt Bakócz Tamás.
És keserű kedvében hozzátette:
– Vége a római farsangnak, kezdődik a magyar böjt.
21.
Chigi Agostino úr lakomát adott két pápai nepota, az elegáns Medici
Julian és az ifjú Lorenzo tiszteletére.
– Az ünnepélyt ezúttal nem a Chigi-villában, hanem Fiametta kis
palotájában rendezték.
Bizalmas kis társaság volt hivatalos, a Medici urakon kívül csak Bembo,
Cardulo és Fiametta uj barátnője, az andaluziai Juanna, akit mint csodát
emlegettek mostanában az örök városban.
Agostino úr tulajdonképpen az urbinoi herceget is meg akarta hívni,
szerencsére azonban a mindig tapintatos Bembo visszatartotta ettől.
A Vatikánban ugyanis már elhatározott dolog volt, hogy Francesco Máriát
első alkalommal ki fogják vetni a hercegségéből és Medici Lorenzot
ültetik a helyébe.
A Szentlélek bankárjának mindig voltak jó ötletei és ezúttal – a kor
ízlésének hódolva – „antik lakomát“ adott.
A vendégek római szenátoroknak és matronáknak öltöztek és virágkoszorút
tettek a fejükre. Asztalnál nem ültek székeken, hanem kereveteken
feküdtek, a bort pedig, melyet rabszolga-tunikás ifjak töltöttek,
aranycsészékből itták.
Még a régi rómaiak házi oltára sem hiányzott a teremből; az oltáron a
Medici-lárok: Szent Damján és Szent Kozma szobra előtt égett az illatos
tűz.
Lakoma közben énekkar és táncos leányok mulattatták a vendégeket, később
egy Plautus-komédiát adtak elő, természetesen latin nyelven.
A lakoma végeztével megjelent Vico Hannibal is. Ő kicsi ember volt
ahhoz, hogy asztaltársa lehessen a Medicieknek, de némi tisztesség mégis
kijárt neki a jó szolgálatai fejében.
Új, pávaszempettyes köpenyege volt, aminőt még sohasem láttak Rómában.
Fiametta mindenkit elragadott bájos jókedvével. Egy pillanatig sem
nyugodott, vidám démonként keringett az asztal körül és elárasztotta
vendégeit szeretetreméltó, pajzán és csipős ötletekkel.
Hajnalfelé azonban mintha kissé elfáradt volna. Letelepedett a
poharazgató urak közé, maga is ivott keveset és hallgatta, mit beszél a
szép Bembo.
Bembo ékesszólása ma még szárnyalóbb volt, mint rendesen; mintha mámoros
volna. Az is volt, de nem a bortól, még kevésbbé a női szemektől, hanem
attól a hírtől, mit az imént súgott fülébe a kis Medici Lorenzo: a
szentatya említette, hogy alkalmilag kardinálist fog csinálni Bemboból
és Sadoletoból…
Bembo azt mondta:
– Meglássátok, barátaim, – én jós szemmel belelátok a jövőbe –
meglássátok, a mi dicső, nagy Leónk alatt Róma föl fog támadni
hamvaiból, újból magára fogja venni hajdani fejedelmi márványköntösét,
amely megilleti, mint a világ császárnőjét és amely szépségnek ma csak
bús, elszórt romjait látjuk a városban. Már ezért is hálát illik adnunk
az olimpusi nagy isteneknek, hogy megmentettek bennünket az idegen
uralom veszedelmeitől. Mert egy idegen pápa kezében Róma csak eszköz
lehet idegen célok szolgálatára. Pedig Róma csak önmagát szolgálhatja,
mert Róma szent és örök város!
Ekkor megszólalt Cardulo prelátus:
– A veszedelem, hogy Rómát idegen érdekek rabjává tegyék, elég nagy volt
ezúttal. Ez a csökönyös Strigonio szőröstül-bőröstül beledobná Róma
jövőjét a pogány torkába. Még az utolsó konzisztoriumon is azon
erőlködött, hogy megkapja a németországi legatiot is. Ott is keresztes
háborút akar hirdetni, pénzt akar szedni. Ezt természetesen nem engedik
meg neki. Az északi kis országokkal csináljon, amit akar és tud, de a
nyugati nagy országokra más föladatok várnak. A szentatyának nagyszerű
tervei vannak Róma művészi újjáalkotását illetőleg és siettetni akarja
San Pietro építkezését. Honnan vegyük a költségeket, ha nem a nyugati
nemzetektől, elsősorban a németektől?
Az elegáns Medici Julian, aki egyébként hallgatag és kissé mélabús férfi
volt, szintén megszólalt:
– Magyarországból rossz hírek jöttek, a török már benn van az országban.
Nem csodálom, hogy a magyarok fűhöz-fához kapnak, a halál kopogtat a
házuk ajtaján. Ott voltam a Vatikánban, midőn a patriárka és kisérete
elbúcsúzott a pápától. Nyugodtan, sőt büszkén viselkedtek, de én mégis
egy halálba induló gladiátor-csapatra gondoltam: Morituri te salutant!
– Kétségtelen – jegyezte meg Cardulo – kétségtelen, hogy Magyarország el
fog pusztulni az egyenlőtlen harcban. Ez igen sajnálatos. De részvéttel
nem lehet a világot kormányozni. És ne feledjük, hogy az antik Róma sem
tudta volna teljesíteni világtörténelmi küldetését, ha részvétet érez az
útjában álló kis barbárnépek iránt.
Bembo ekkor magasra emelte ivócsészéjét:
– Róma visszaverte a barbár támadást és ezúttal nemcsak a férfiak, de a
nők hazaszeretete is részt vett a harcban. Én nem árulok el titkot és
nem nevezek meg senkit, mert attól kellene félnem, hogy rápirítok a
nemes szerénységre. De arra kérlek, barátaim, mutassunk be italáldozatot
a szeretetreméltó géniusznak, aki a szépség és a szellem fegyvereivel
küzdött a szent ügyért!
Mindenki ivott és az aranycsészék fölött mosolygó szempárok fordultak
Fiametta felé.
De mi volt ez? Fiametta a szőnyegre ejtette aranypoharát… Valami
jéghideg fájdalom járta át. Ez a fájdalom kivülről jött, mint a
késszúrás és széttépte a szívét.
Vértelen ajkaival mosolyogni próbált, valamit hebegett – ügyetlen
vagyok! – leült.
Azután fekete fátyolok ereszkedtek le rá. Egyik a másik után. Azután
csend lett és bár tudta, hogy társaságban van, mégis oly egyedül érezte
magát, mintha az óceán közepén usztató roncson ülne.
És minden olyan érthetetlen volt! Mire való a sok gyertya, mikor mégis
sötétség van? Miért nevetnek az emberek, mikor mindegyik halálkoponyát
hord a nyakán? És ő, Fiametta, miért félmeztelen, mikor a lelke is
fázik?
Valaki megérintette a vállát. Agostino úr.
– Kissé elszédültél, gyermekem. A friss levegő jót fog neked tenni.
Künn voltak a loggián. Valaki egy meleg köpenyeget borított a vállára… A
friss levegő valóban jót tett neki.
Már erősen hajnalodott. Az utca torkolatában kék éjjeli köd ült még, de
a templomtorony csúcsát már vörös reggeli fény érte.
– Pihend ki magadat, drága gyermekem, aztán minden jó lesz – szólt
Agostino úr hangja. – Nagyon kedves háziasszony voltál, ezért egy szép
gyöngysorral vagyok adósod.
– Minek nekem a gyöngy? – kérdezte Fiametta halkan. – És a saját hangja
úgy csengett a fülébe, mintha nagy messziségből jönne. De azért gépiesen
tovább beszélt: – Annyi van már, hogy fel se fűzöm, dobozban tartom… És
ékkövem és kaméám és aranyláncom is annyi van – nem is tudom mennyi…
Minek az?
És ezen a vigasztalan kérdésen úgy elszomorodott, hogy kedve lett volna
sírni. De nem tudott.
Patkócsattogás az utcán… Szürke palástos lovasok sietnek a porta del
Popolo felé. Mögöttük málhás öszvéreket terelnek.
– Hazamennek a magyarok! – mondja Chigi úr. És mély meghajlással fogadja
a patriárka úr kurtán jelzett áldását.
Eszébe jut Medici Julian mondása és akaratlanul mormogja:
– Morituri te salutant!
És Fiametta lelke rémülten elkezd röpködni és vergődni, mint a kalitkába
zárt vadmadár. Most, most! Ha most nem tud kiszabadulni, akkor örökre
rab marad…
– Ha int nekem, ha mosolyog, ha csak idenéz, akkor kiáltok: megállj,
megállj, veled megyek! Cecilia szent nevére esküszöm: veled megyek!
Ő azonban nem int, nem is mosolyog, de még csak ide sem néz… Valami
irgalmatlan barbár gőg, ősi, ázsiai csökönyösség merevíti meg a nyakát.
A nyelvével csettint lovának és az utascsapat hamarosan eltünik a
városkapuban, amely feketén ásítozik, mint az alvilág torka.
Agostino úr ott folytatja a beszélgetést, ahol az imént abbahagyta:
– Gyöngyöt nem akarsz… Ékszert sem… Hát mégis mit szeretnél, Fiametta?
– Meghalni szeretnék! – mondja a leány.
22.
Ez itt Kalliope nagy temetője: minden domblánc alatt egy-egy nép virága
korhad…
A magyarok már künn poroszkáltak a Campagna hullámos síkján, hűvösen
ragyogó, magas égbolt alatt.
A láthatárt régi római vízvezeték rekeszti el, gigantikus kőlábaival a
messziségbe lépked, őszi verőfényben alvó, violaszínű hegyek felé.
A patriárka úr a jobbján lovagló Márton kanonokkal beszélget. A
keresztes hadjárat tervét magyarázza és az öreg úr megint csupa
jóreménység, csakúgy duzzad a tetterőtől.
– A külföldről nem várok katonát, csak pénzt. A magyar nemességtől pedig
semmit sem várok. Az urak csak egymásközt keresik az ellenséget, a
pogánynak már nem jut a gyűlöletükből. De a nép! Hunyadi János
bocskorosokkal verte el Hódító Mohamedet Belgrád alól…
Tamás a keresztapja balján léptet és fél füllel hallgatja, mit beszél.
Minden mérföldkőnél úgy érzi, megint elszakadt egy idegszála, amely
Rómához nőtt. Elszakadt és vérzik.
Bakócz tovább beszél:
– Ha a földesúr viszi táborba a parasztját, akkor ez is csak úri robot.
De ha Hunyadi hívja és önként megy, akkor ez azt jelenti: a
szegénységnek is van hazája és becsülete.
Hol van nekünk ma egy Hunyadink? – szeretné kérdezni Márton kanonok. De
nem meri. Ehelyett azt kérdezi:
– Mennyi parasztot gondol a főtisztelendő primás úr fegyverbe állítani?
– Ha Isten is megsegít, a tavasszal lesz százezer emberem. Százezer
magyar paraszttal már neki merek rugtatni Szelim szultánnak.
A kanonok úr ősnemes birtokos család sarjadéka és azt mondja:
– Százezer embert a nagy munka idején? Mit szólnak majd a földesurak?
Bakócz Tamás mellében megmozdul a jobbágyfi keserű szíve.
– Az ebadták csókolják meg a paraszt bocskorát, ha kimenti lelküket a
pogányságból!
Ketten vannak magyarok, de tüstént összekapnának, ha nem volna köztük a
rangbéli nagy különbség. Igy Márton úr csak epésen hallgat.
Mély úton járnak az utasok, szőlők alatt. A fejük fölött egyszerre
énekelni kezd valaki. Női althang. Az éneklő tudja, hogy hallgatják, ezt
kiérezni az énekéből.
Tamás már hallotta ezt az együgyü parasztnótát:
Fiore dell Uva!
E s’angela tu sei, fammo la prova,
In paradiso andiamo tutte e due…
Lehunyja a szemét. A szíve vonaglik és vérzik és könnyekben folyik szét.
Miért ül ő most nyeregben és hová megy? Hová és minek? Csak egy dolog
volna: az ő lába elé feküdni és zokogni és imádkozni és meghalni…
Mire följebb kerülnek az úton, meglátja az énekesnőt.
Fiatal parasztnő, barnapiros arcú, fehér fogú. A keblén nyitva a ruhája.
Szőlőfürtöt tart a kezében és midőn a lovasok közt meglátja a búsképű
ifjút, évődve feléje kínálja. Olyan, mint egy szelíd bacchansnő.
Tamás kissé elpirul. Másutt is terem fiore dell’ uva – szőlővirág?
– Százezer paraszt fegyverben! – kezdi megint a kanonok. – A nép teli
van keserűséggel… Ha azok nekünk esnek – Isten irgalmazz!
A patriárka nem válaszol mindjárt, kicsit élvezi a kanonok szorongását,
de aztán kicsinylően legyint a bivalybőrkeztyűs kezével:
– Mit féltek a néptől? Az nem rossz, nem is jó, hanem olyan, mint Isten
sok más alkotása, a tűz, a víz, a hegy, a felhő: van benne erő, de
nincsen indulat. Az indulatot a vezérei adják bele a népbe. A Hunyadiak
tudtak vele bánni, őket nem égette meg a tűz, de a mai urak semmit sem
tudnak. Azért nem is adunk a kereszteseknek vezért a nagyurak közül.
– Hát mifélét?
– Olyan kell, aki kicsi ember és mégis nagyhírű, aki erős, de nem
hatalmas. Olyan, akit szeret a nép és aki mégis az urakkal tart.
Pacsirta csiripel magasan a lovasok feje fölött. Tamás ég felé fordítaná
arcát, hogy megkeresse, de a szeme nem bírja el a nagy fényességet.
Az ő szatmári hazájára gondol; ott is így szól a madár a nyárfákkal
szegélyezett tarlók fölött…
A pacsirta-trillának különös visszhangja kél a szívében: ecsedi
bölömbika hangja, vadgalamb búgása, bükki rigó füttye…
Szatmár – Erdőd! Egyszerre honvágy égeti édesen a szívét. De jó volna
még egyszer ilyen tündöklő reggelen sólyommal vadászni a Homoród
füzesében!
A két öreg úr időközben nekimelegedett a disputának.
– Alázattal bocsánatért esedezem, – szól kajánul a kanonok – Szent
Jeromos azt mondá: Errare humanum est! És mi mind emberek vagyunk! De mi
lesz, ha a főtisztelendő primás úr – föltéve, bár meg nem engedve! – ha
a primás úr mégis tévesen ítéli meg a vezért, akit a paraszt-keresztesek
élére óhajt állítani? Mi lesz, ha a vezér szívében nincs az urakkal? Ha
megtörténik az, ami már annyiszor megtörtént, hogy nem a vezér vezeti a
népet, hanem a nép a vezért?
A patriárka türelmetlenül vonogatja vállát.
– Hogy ennek a kardnak két éle van, azt ugyan magam is fölérem ésszel.
De mit tehet a véges ember? Dolgozik és imádkozik. De a siker az Ő
kezében van, aki a népek sorsát intézi. Ha Ő el akar veszíteni egy
országot, akkor vaksággal veri meg a kormányzókat. Én nem hihetem, hogy
mi valamennyien vakok legyünk! Mert ha igen, akkor a mi bukásunk szörnyű
lesz, a magyarok a pogány szeme láttára fogják egymást széttépni és
évszázadok multán sem szedik össze többé a tagjaikat. De én ezt nem
hihetem és a próbát meg kell tennünk, mert más út nincs!
Fehér nagy kutyák ugatják meg az utasokat; házak közelében járnak.
Az út szélén egy kis csődület van; vagy tíz kapás ember áll együtt.
Midőn odaérnek, egy papi ember lép ki a csoportból és örömtől sugárzó
arccal meghajol a lovasok előtt.
– Önök éppen jókor érkeznek, tisztelt uraim, itt egy csoda várja önöket,
a klasszikus szépség csodája, amelyet ezek a derék emberek a gondviselés
különös kegyelméből éppen az én kis földemen leltek meg!
Egy formátlan, nyirkos, barna nagy kőre mutat, amely nyitott gödör
mellett fekszik. Éppen most áshatták ki a földből.
– Nem isteni szép ez?
És összekulcsolt kezeit ég felé emelve, mámorosan kiáltja:
– Oh, hogy ezt megérhettem! Ez életem legszebb napja!
Bakócz egy mogorva pillantást vet a kőre. Förtelmesen
össze-visszadagadozott márvány-monstrum, egy darab alaktalan khaosz,
amely abbahagyta a hiábavaló erőlködést, hogy valamivé legyen.
– Olyan, mint egy kivágott nagy állatgyomor! – szól a patriárka és
hegyeset köp.
Tamás elneveti magát… A keresztapja meglepetten néz reá, – ni, ez ma
nevet először a választás óta!…
Az olasz pap azonban elhalványodik. A tisztelete csak nehezen tudja
legyűrni a megbotránkozását.
– Bocsánatot kérek, a legszebb Herkules-torzó, amelyet valaha láttak!
Tessék csak megnézni a nagyszerű mellizmokat és a hónalj csodálatos
vonalát! Legjobb attikai iskola! Holnap lázban lesz Róma, – a szentatya
is boldog lesz!
De egyszerre elborul az arca.
– Rettenetes gond, hogyan szállítsuk be sértetlenül a városba…
– Lám, hát nektek is vannak gondjaitok! – morogja a patriárka úr és
azután gorombán rákiált a sárgájára, amely minden lóhagyomány ellenére a
hátsó lábával próbálja megvakarni a füle tövét.
Az út fölkanyarodik a dombra. Odafönn megállapodnak az utasok egy percre
a nagy ciprusfák alatt.
A kanonok úr fölemeli karját és némi megilletődéssel mormogja:
– Róma!
Álomszerűen finom párafátyol alatt, de mégis meglepő közelségben,
rozsdavörös és ametisztszínű halmok.
Az örök város, amelyet hiába rázott már annyi titán keze, senki sem
tudta megdönteni, mert gyökerei lenyúlnak a világ szívébe.
A folyó mellett dacos, zömök kő-dob: az Angyalvár. És mögötte ég felé
nyúló, vékony tüskék: az épülő Szent Péter-templom, amely epedve várja a
maga kupola-koronáját.
És arra balkéz felé, arra esik a via lata és ott van, igen, ott a kis
Sciarra-palota…
Tamás a mellére horgasztja fejét. Megint az a könnyező ellágyulás, az a
vérző fájdalom. Egy asszonyért.
De aztán fölkapja a fejét és ellenségesen nézi a várost. Egy asszonyért
–? Maga elé legyint a kezével. Ah, az csak az olasz novellinákban van
úgy, de magyar ember még nem halt bele a szerelembe!
És ebben a pillanatban kemény kézzel maga tépi le szívéről az utolsó
ért, amelyben Róma vére pihegett…
A barbár még vérzik, de már szabad. És már tud önmagán kicsinylően
mosolyogni. És megint visszaemelkedik, vagy visszasűlyed? – oda, ahonnan
jött.
A kanonok úr hirtelen fölkapja megint a beszéd elejtett fonalát:
– És szabad alázattal kérdeznem, főtisztelendő primás uram, ki légyen a
keresztesek ama vezére, akit szeret a parasztság és mégis a nemességgel
tart?
– Dózsa György!
És midőn Bakócz Tamás kimondja ezt a nevet, a campagnai ősz nyájas és
mégis komor verőfényébe halkan belezsonganak a távoli Róma harangjai.