De Hannibal tovább fecsegett:
– Azt a hetyke ifjú urat ott nehogy véletlenül bolognai deáknak nézzed,
mert tagja a szent kollégiumnak. Petruzzi kardinális… Van már vagy
huszonegy esztendős… Aki mellette áll, Rovere Francesco Mária, Urbino
hercege, a szentatya attyafia…
A herceg, akit Tamás a porta del Popolónál látott első izben, öles
termetű, szép és szilaj külsejü ifjú ember volt. Hermelinprémes ezüst
ruhát viselt és hosszú verekedő pallóst tartott a keztyüs kezében.
Valaki figyelmeztette Tamásra és ő egy villámló pillantással végigmérte.
– Inkább condottierenek nézném, – szólt Tamás.
A lovag nevetett.
– Az is: condottiere-vér. Ő az, aki agyonverte Alidosi kardinálist.
Világos nappal, mikor véletlenül összetalálkozott vele az utcán,
lerántotta öszvéréről és száz ember szeme láttára meggyilkolta…
Haragudott reá, mert a biboros úr befeketítette a szentatyánál… A pápa
igen megneheztelt a botrányért, de azóta mégis csak visszafogadta megint
Francesco Máriát a rokoni szeretetébe, hiszen ő is csak ember.
Agostino úr időközben meglátta a magyar ifjút és nyájasan hozzá lépett.
A bankár viselkedése ezúttal is szíves volt, de már egy cseppet sem
alázatos; úgy viselkedett, ahogyan egy vendéglátó nagy úrhoz,
kardinálisok és hercegek barátjához illik.
Mint előkelő vendégét Medicihez vezette Tamást.
– Üljön hozzánk, kedves fiam, – mosolygott a kövér kis kardinális, –
innen együtt élvezhetjük az istentiszteletet, amely mindjárt kezdődni
fog.
Azután a magyarországi vadászatok után kérdezett. A főtisztelendő úr
nagy Nimród volt és gyakran mutatta magát zöld vadászruhában, kürtszó
mellett, ha kilovagolt a kopófalkáival a városból.
De lám, a híres Medici is milyen szíves volt Tamáshoz! A fiatal úr már
azon gondolkozott, hogy talán az ő vérében is, mint az urbinoi
Rafaelében, van valami titkos erő, amely feléje vonzza az embereket.
Egyszerre üstdobok dübörögtek, a csarnokban kialudtak az összes
gyertyák.
A háttérben kétfelé lebbent a nehéz brokátfüggöny, – egy rózsaszínű
márványkupola alá lehetett látni, hol magas talpon aranysárga kőszobor
állott. Anadyomene… Alabástrom lámpák szelid, meleg fénnyel remegték
körül az istennő márványalakját.
Antik kőkép volt, amelyet az Archipelagos valamelyik szigetén találtak
nemrég és amelyet Montorsoli restaurált. A boldog tulajdonosa ma mutatta
be első izben Róma műértőinek.
Áhitatos elragadtatás zúgott végig a csarnokon.
– Styxre mondom: isteni! – kiáltotta Medici kardinális.
– Imádásra méltó! – toldotta meg főtisztelendő Petruzzi.
A derengő, puha világításban úgy látszott, mintha a márványkép keble
csendesen pihegne, az ajkán pedig édes mosoly fakadna.
De már kezdődött az, amit főtisztelendő Giovanni úr az imént
„istentiszteletnek“ nevezett.
Halkan pengő hárfazene mellett bevonultak az istennő papnői, karcsú,
bájos nők csapatja, Róma első kurtizánjai, valamennyien antik szabású,
habkönnyű, fehér ruhában, meztelen karokkal, drágakövektől csillogó
övvel, aranyszandállal a lábukon.
Fiametta vezette a papnőket. A leány szembe állott a márványképpel,
fölemelte fehér két karját és „imádságot“ mondott.
Az imát, amely Vénus kegyelmébe ajánlotta a jelenlevőket, Bembo írta az
ő klasszikus latin nyelvén. Cicero nyelvének erővel és méltósággal
teljes hangjai úgy peregtek ki Fiametta száján, mint az élesre csiszolt,
sötét fényű kristályok lánca.
Következett az áldozat bemutatása. Galambokat, virágokat és
illatszereket áldoztak az istennőnek. Midőn ezüst füstoszlop kavargott
fel az oltárról, a papnők térdre borultak, a láthatatlan énekkar pedig
elénekelte a Vénus-himnuszt, amelyet Fra Gozolli szerzett erre az
estére.
Valami különös, áhitatos ellágyulás vett erőt az embereken. Valami édes
és méla honvágyféle egy letünt büszke világ után. Egy világ után,
amelynek a társasági ősei voltak a hatalmas urai. Valamennyien mélyen
meghajoltak, mint Urfelmutatáskor a templomban, a szentegyház főpapjai
is, és nem egy szemben könny csillogott.
– De hiszen ez pogányság! – lázadozott Tamásban a szatmármegyei
lelkiismeret.
13.
„Istentisztelet“ után lakomát szolgáltak föl a folyóvízre néző
márványerkélyen, aranyrojtokkal ékes, biborszínü nagy ponyva alatt.
Az asztalt aranytányérokkal és poharakkal terítették és virágfüzérekkel
aggatták körül.
Az asztal közepén egész vadkan pompázott; tollában megsütött páva is
volt ott és óriás kecsege hal, melyet külön hajóval a Fekete-tengerről
hozatott a gazda. És monumentális torták.
A torták közül egyik Chigi porthercolei soktornyu várának hű mása volt,
a másik büszke vitorlás gályát ábrázolt, a harmadikon Jupiter trónolt
olimpusi karával.
A lakomázó társaság persze Agostino úr új Vénus-szobráról beszélgetett.
Medici kardinális úgy vélekedett, ez a kincs nem is kerülhetett volna
méltóbb kezekbe, mint a Chigiébe.
– Ezt tagadom! – kiáltotta a szép Bembo, aki jól tudta, mikor szabad a
patronusának ellentmondania. – Méltó helyen ott volna az istennő, ahol ő
rajta kívül nem ismernek más istenséget, tehát olyan házban, amelyet
csak ez az egy szobor ékesít, mert a szépség nem tűrheti, hogy mellette
más faragott isteneket is imádjanak. Agostino barátunk azonban a szépség
szultánja, ő egész márvány-háremet tart magának és ha majd túl lesz az
ismerkedés örömein, akkor az ő csapodár szíve megint újabb márvány- vagy
bronz-csodáért fog hevülni. A mi szépséges istennőnknek tehát résen kell
állania, nehogy egyik nap megismétlődjék az idahegyi szépségverseny.
Félek, Chigi Páris nem lesz bírói tisztében olyan igazságos, mint volt
Priamos király fia, aki Vénusnak ítélte az arany almát. Ezért állítom,
hogy a remekmű méltatlan kezekbe került.
Agostino úr együtt nevetett a nevetőkkel. De megszólalt a kardinális:
– Styxre mondom, súlyos vád! Attól félek, az istennő meg fogja büntetni
a mi csélcsap Agostinónkat, pedig Vénus igen kegyetlenül tud büntetni.
De mielőtt pálcát törnénk a vádlott fölött, halljuk, mit mond a
tisztelendő főpapnő, aki leginkább hivatott, hogy Vénus nevében szóljon.
A jókedvtől és a kiváncsiságtól ragyogó arcok fordultak Fiametta felé,
aki a kardinális és az urbinoi herceg között ült.
– A vád alaptalan, – szólt merészen, de némi rózsás zavarral a leány, –
mert a vallás, amelynek Vénus egyik istensége, nemcsak eltüri, de meg is
követeli a sok isten kultuszát. Vénus imádásától elválaszthatatlan
Bacchusnak, Apollónak és a tudós Minervának tisztelete. És ha Bembo úr
tagadni meri ezeknek az isteneknek hatalmát és elég szűkkeblü, hogy
egyetlen isten tiszteletére akarja korlátozni a vallást, akkor eretnek
és megérdemli, hogy a hádeszi inkvizició széke elé állítsák.
Fiametta válasza tetszett, a társaság megtapsolta. Bembo mosolyogva
jelentette ki, hogy a főpapnő theológiai fejtegetései meggyőzték
tévedéséről és kész megtagadni eretnekségét.
A beszélgetés tovább folyt, a szó, mint a zengő labda, egyik vendégtől a
másikhoz ugrott. Tamás némán hallgatta őket. Ő nem értette ezt a
könnyedséget, amely játszva magával ragadja a legsúlyosabb dolgokat.
A társaság azon törte a fejét, ki lehetne a Vénus-szobor mestere. Medici
úgy vélekedett, hogy alkalmasint a Nagy Sándor utáni idők alkotása.
Talán Lachores munkája?
Jó ideig vitatkoztak ezen, mindenki a tudását ragyogtatta és a hellén
szobrász-nevek egész raja röpdösött az asztal fölött. Végül a kardinális
meg akarta tudni Vinci véleményét is, ki hallgatagon és szórakozott
arccal bámult bele arany poharába.
– A kérdés egyáltalában nem fontos, – szólt kitérően a mester.
A kardinális megbotránkozottan meresztette rá kerek halszemét. Nem
fontos? Ez nem fontos? Akkor mi a fontos?
A mester elpirult és az ő szelid, fátyolozott hangján mondta:
– Bocsásson meg főtisztelendőséged, de én úgy találom, mi jóval többet
beszélünk az emberi ügyesség ilyenféle próbálkozásairól, mint mennyit a
tárgy megérdemel. A művészet nem egyéb, mint egyik szomorú részlete a
meddő küzdelemnek, melyet az ember a mulandóság gondolata ellen folytat.
A küzdelem azért meddő, mert emberi ügyesség csak holt lelkeket tud
teremteni, mumizált életet, amelyben egy pillanat élni vágyása dermedt
kővé vagy festékréteggé. Az úgynevezett műremekek a világhoz idegen és
magukban elszigetelt lárvák, semmi közük az isteni lélekhez, mely a
teremtést betölti.
A vendégek csodálkozással néztek össze. A kardinális úr arca pipacsvörös
lett.
– Mit értesz te isteni lélek alatt? – kérdezte összeráncolt homlokkal.
– Az életet, mely a természet nagy véredényrendszerében dobog. Az élet
pedig nem más, mint mozgás. Az erő, amely a béna koldus mankóját
mozgatja, édes testvére annak az erőnek, mely a felhőket vitorláztatja
és az óceán áramlásait szabályozza. És a szikra, amely Fiametta szemében
csillan, gyermeke a szivárványnak és unokája a karácsonyi csillagnak,
mely a Megváltó születését hirdette.
– Amennyire meg tudom érteni, te azt akarod mondani, hogy a természet
alkotásai tökéletesebbek, mint a művészetéi? Ezt a bizarr tételt azonban
sohasem fogod bebizonyítani, hiszen az összes régi írók megegyeznek
abban, hogy a természet teli van fogyatékosságokkal és a tökéletes
szépség fogalmával csakis a művészet ajándékozta meg az emberiséget.
Lionardo mester nem válaszolt és ezzel azt a benyomást tette, hogy nem
tudja végigküzdeni a harcot, amelyet könyelműen kezdett. Főtisztelendő
Giovanni úr azonban még teljesebbé akarta tenni a maga győzelmét és így
szólt:
– Kérdezek tőled valamit, Lionardo. Hiszen ismered a Pantheon kupoláját.
Mondd meg nekem, ismersz egyet is a természet alkotásai közül, amely
annyira tökéletes volna?
– Ismerek sokat, – szólt Lionardo csendesen.
– Mondjál csak egyet!
– Nézze meg főtisztelendőséged a koldust, aki az ön Madama-palotájának
kapuja előtt ül, az ő koponyacsontja művészileg szebb és tökéletesebb
építmény, mint a Pantheon. Ahhoz képest minden templomkupola csak
gyerekes próbálkozás, nyers kontármunka. És ezért az istenség
gondolatának legméltóbb temploma az emberi koponya marad.
– Te tehát szívesebben töretnéd össze a Pantheon kupoláját, mint a
koldus koponyáját?
– Szívesebben.
A kardinális szeme szikrázott a méregtől, de azért harsányan nevetett és
a társaság vele nevetett. Az asztalnál ülő művészek azonban nem
kacagtak, ők némán bámultak a tányérjukba.
– Most csak egyet nem értek, – szólt Medici. – Ha így vélekedel a
művészetről, akkor magad mért festesz?
Lionardo a bibornokra emelte szomorú szemét.
– Én nem festek, hanem a mozgás törvényeit tanulom.
– Ez a Lionardo zavaros fejü legény, – súgta Agostino úr fülébe a
kardinális, – nem érdemes vele vitatkozni.
Asztalbontáskor a házigazda elcsitította a zenét és hangos szóval így
szólt:
– Senki sem méltó arra, hogy a jövőben még használja az asztalkészletét,
amellyel ma az én mélyen tisztelt vendégeim ettek és ittak!
Egy intésére a szolgák nekiestek az asztalnak és ami arany és ezüst
holmi volt rajta, azt mind beledobálták a Tiberisbe. A billikomok,
gyümölcstartó csészék, tálak és vázák loccsanva hullottak a vízbe,
mintha valami megőrült isten nagy takarítást tartana az Olimpuson.
A vendég megbecsülésének ilyen vad és kérkedő formája nem volt egészen
idegen Vértesi Tamás lelkéhez, részeg magyar és lengyel váruraktól már
látott hasonló kisebbszerü dolgokat.
– Dicsérnem is kell Agostino barátunkat, de korholnom is kell, – mondta
a szép Bembo egy kisebb csoporthoz, amely még együtt állott a
márványkorlát mellett. – Dicsérnem azért, mert az arany nagyszívű
megvetésével megtisztelt minket és kellemes ebédutáni izgalmat szerzett
nekünk. Hasonló eseteket följegyeztek az ókori írók is és ha jól
emlékszem, Vidius Pollo volt az, aki vendégei tiszteletére leölette
legdrágább gladiátorait. De korholnom is kell Chigit, mert a vízbe
dobott edények közt az ötvösművészet remekei voltak és így a mai estén a
világ szegényebb lett némely művészi szépségekkel.
A gazda nem volt már az erkélyen, ő a kertbe kalauzolta a kardinálisokat
és helyette Cardulo prelátus válaszolt, aki az imént érkezett csak
elkésetten az apostoli kancelláriából.
– Agostino úr tehát a te véleményed szerint csak az esetben érdemelné ki
vendégeinek föltétlen háláját, ha meg tudta volna nekik szerezni a
kellemes izgalmat, anélkül, hogy megsemmisítette volna kincseit?
– Úgy van – szólt Bembo, – de be kell ismernem, hogy ez emberileg
lehetetlen volna.
– Nos, a mi nagyszerü Agostinónk előtt nincs lehetetlenség! Az izgalmat
megszerezte nektek, de a vizbe dobott kincsek közül egy sótartó sem fog
elveszni, mert – köztünk maradjon a szó – a Tiberisben vízalatti hálók
vannak kifeszítve.
A vendégek homeroszi kacagásra fakadtak. Lám, Chigi nemcsak a legjobb
vendéglátó, de a legfurfangosabb ember is Rómában.
A villa kertje nem volt nagy, de hozzáértők állítása szerint ez volt
Itália legszebb kertje.
Tamás elszakadt a társaságtól és egyedül járta a lombos utakat,
amelyeket háromlábu aranyozott kondérokban lobogó tüzek világítottak
meg. A kert teli volt Agostino antik szoborműveivel.
Tamás azonban nem törődött sem Theseusszal, aki a marathoni bikába
merítette kardját, sem a legbájosabb Psychével, akit márványkőből
faragtak és mégis oly könnyű volt, mintha el akarna repülni, nem
törődött a magasba ágaskodó rhodosi bronzlóval sem, de a nagy kőkoporsó
előtt sem állott meg, amely pedig a színes, virágzó reliefjeivel olyan
pompás és vidám volt, mint Thanatos nászágya.
Ő ebben a pillanatban valami remegő, áhitatos, valami mesésen boldogító
és mégis fájdalmas vágyakozást érzett az arany Róma lelke után, amely
hónapok óta körülfogta, amely csábosan kinálkozott neki és amely mégis
elérhetetlen volt a számára.
Ez a maga bilincseit fájlaló magyar merevség epedése volt Itália
szellemének szabadsága és merész hajlékonysága után. Talán a magyar
pusztaság epedése Európa után. A penészes középkor vágya a tündöklő új
idők után.
Egyszerre megint nagyon megsajnálta a maga szomorú népét, amely
évszázadok óta az igéretek pitvarában didereg és semmiképpen sem tud
beljebb kerülni.
Mért olyan füstös és pislogó ott az élet, mért ég itt olyan világos és
meleg lánggal?
Korvin Mátyás már törte ezen a hatalmas koponyáját, de ő Tamás hite
szerint elhibázta a dolgot, midőn olasz mestereket hívott országába,
hogy élni tanítsák a népet. De azok ott céhbe állottak, idegen papi
kaszt módjára féltékenyen őrizték miszteriumaikat. És így velük együtt
elhamvadt a szent tűz is, melyet Itáliából hoztak.
Világos, hogy magyar ifjakat kell az olasz városokba küldeni, de nem a
főiskolákra, ahol elmult idők tudományát tanítják, hanem a műhelyekbe,
ahol az eljövendő élet kincseit kovácsolják.
Chigi Agostino tüzes bora merészséget öntött Tamás vérébe és szárnyat
adott gondolatainak. Egy nagyszerü terv alakult ki a fejében!
Magyar fiúk dolgoznak majd a firenzei műhelyekben, a milánói szövőszékek
mellett, a római műtermekben és építő helyeken… Magyar fiúk ülnek majd a
veneziai áruraktárakban és a genovai bankházakban, vitorláznak a
tengeren…
Ha lehámlott szemükről az ázsiai hályog, ha kiolvadt lelkükből a harcos
gőg és az átöröklött perlekedési düh, akkor nagyszerü munkát fognak
végezni.
Annyi pénzzel, amennyibe ezer királyi zsoldos kerül, ki lehet taníttatni
egész csapatot. Akik megtérnek hazájukba, magukkal hozzák majd a szent
tüzet, egyik fáklyán meggyullad a másik, mint az eleusisi éjjeli
miszteriumokon, és idővel fénybe borul az ország.
Ha Bakócz Tamás elfoglalja Szent Péter székét, akkor Tamás meg fogja
valósítani tervét!
De ekkor szembe jött vele a vándorló szobor, fehéren a sötét lombfal
mellett szembe jött Ő, aki ez estén oly finom, ragyogó és illatos volt,
mint maga az ifjú Itália. Fiametta.
– Önt keresem, Tamás úr. Mesélje el, mi tetszett legjobban a mai estén?
– Semmit sem láttam, csak önt, Fiametta, – válaszolt Tamás oly
merészséggel, mely magát is meglepte.
– És én tetszettem kissé? – kérdezte Fiametta évődő hangon, de
elvörösödve.
A kérdés tréfás hangja fájt az apátúrnak. Azt mondta – és a hangja a
lelke mélységeiből remegett föl:
– Szeretnék önért meghalni.
Ez megint a barbár volt, aki lóháton jár akkor is, mikor zefir szárnyán
kellene lebegnie és akit Tamás gyűlölt magában, anélkül, hogy szabadulni
tudott volna tőle.
Fiametta derüsen pillantott föl. Meghalni? Ezt már sokan mondták neki,
ha nem jutott eszükbe szellemesebb fordulat; néhányan bizonyára már meg
is tették érte.
– Beszéljünk komoly dolgokról, Tamás úr. Lássa, én nem feledkezem meg a
kötelességeimről… Elkészült a jegyzék?
Tegnap említette Tamás, hogy a Reggio-palotában egy jegyzéken dolgoznak,
amely három csoportra, a Bakócz-pártiak, a Bakócz-ellenesek és az
egyelőre még ingadozók csoportjára osztja a kardinálisokat.
A jegyzék elkészült.
– Elhozta? Mikor olvassuk el?
– Hiába adnám oda, nem tudná olvasni a titkos írást. De majd lemásolom
az éjjel és korán elküldöm – nem! magam viszem a Sciarra-palotába.
Nem, nem, Fiametta addig nem tudna várni.
– Lemásoljuk együtt.
– Mikor?
– Még ma éjjel, ha nem álmos.
– De hol?
– Nálam.
Emberek közeledtek. Fiametta közömbösen mosolygott, az arca azonban
lángolt, miközben gyorsan és halkan beszélt:
– Félóra mulva menjen innen… akkor már oszlani fog a vendégnép… a
Sciarrába menjen… a vasajtón várni fogják… jöjjön egyedül… csatlóst se
hozzon…
Tamás az egyik mondatnál elpirult, a másiknál elfehéredett.
Fiametta észrevette és a szeme gyöngéd tűzben ragyogott.
– Éjjel egyedül Róma utcáin, – nem fog félni? – kérdezte évődve.
Ezen már Tamás is mosolygott. Nem, az apátúr igazán nem fél. De vajjon
félne-e ma, ha a Sciarra-palota a Kocitusz kútjának fenekén állana?
– Én most visszasietek a társasághoz, Tamás úr. De valamit még mondok
önnek és nem bánom, ha ki is nevet érte, bár ez nagy háládatlanság és
nem kisebb udvariatlanság volna öntől, Tamás úr. Mit gondol, mért izgat
engem minden, ami a választásra vonatkozik? Igen, igen – mert parancs
érkezett hozzám, felsőbb parancs… De van egy másik ok is! Lássa: ha az
ön keresztapja pápa lesz, akkor ön Rómában marad.
Félórával később Tamás lenn a parton elcserélte aranyos mentéjét a
lovászmestere szürke abaköpönyegével, azután kardjával a karján neki
indult a kék holdfényben alvó Rómának.
Mikor keresztül ment a Sixtus hidján, Chigi kertjében éppen
meggyujtották a tüzijátékot.
És ő most megint azt a remegő, áhítatos, meseszerűen édes és fájó vágyat
érezte.
14.
Későn éjszaka szemben ültek egymással a selyemszobában, viaszgyertyák
fénye mellett. Tamás olvasta a neveket. Fiametta azonban nem másolta le
– most már azt mondta: felesleges, – csak megjegyzéseket fűzött
hozzájuk.
– Ez meg fog minket csalni, meglássa… Ön hisz a velencei igéretnek?
Látszik, hogy ön nem olasz… Ez beteg öreg, talán előbb hal meg, mint a
szentatya…
Egyszerre félbeszakította önmagát.
– Nagyon fájna önnek, Tamás, ha a patriárka úr kudarcot vallana a
választáson?
– De hiszen az nem lehet! – kiáltotta Tamás szinte megbotránkozottan.
Majd csendesebben mondta: – Ha elbukunk, akkor nem is tudom, mi lesz…
Akkor végünk van… Mert ha nem lesz meg a keresztény liga…
A ligáról és a törökről már éppen eleget hallott Fiametta!
– Ezért? Csak ezért?
– Még valami fájna… Nekem el kellene mennem Rómából és akkor – akkor
igazán nem tudom, mi lesz… És ez fájna legjobban!
Elborult. Egyszerre a kezén érezte Fiametta finom, hizelgő kezét.
– Tamás úr, ön nem fog elmenni Rómából. De most olvassa tovább!
Az utcáról szapora patkócsattogás és szilaj rikoltozás hallatszott föl.
Az ablaküvegen vörös fáklyafény hullámzott.
Valami nagyúri korhely kísérteti haza magát. Talán éppen valaki a Chigi
vendégei közül?
De most megállapodott odalenn a lovascsapat. A kapu kalapácsa élesen
megcsattant.
Egész raj komorna szaladt a szobába:
– Madonna, itt van az urbinoi herceg úr, minden áron beszélni akar
önnel!
Fiametta bosszusan emelte föl fejét.
– Velem most nem lehet. Menjen haza a herceg.
– De már az udvaron van az embereivel. A kapus nem mert vele ellenkezni.
Tamás a herceg tüzes, vad condottiere-szemeire gondolt… Ha az leitta
volna magát a Chigi borából…
Fiametta fölemelkedett. Kissé sápadt volt, az ajka körül egy kemény
vonás jelent meg, amelyet Tamás még nem látott.
– A vasrácsot!
A legtöbb palotában, a Sciarrában is csapóráccsal lehet elzárni az
emeletet. Fiametta a maga kezével indította meg a rugót és az erős rács
nyikorogva ereszkedett a lépcső felső fokára.
Éppen akkor jött fel a meredek, könyök nélküli kőlépcsőn Francesco Maria
egy fáklyavivő fiúval. Midőn az emeleti ajtóívben beleütközött a rácsba,
dühösen elkáromkodta magát – pestilenza! Valóban részeg volt, ami olasz
úrnál elég ritka eset.
Kikapta a fiú kezéből a fáklyát és bevilágított a vasrudak közé. Rögtön
meglátta Fiamettát, csak két lépésnyire állott tőle. Tamást nem vette
észre, ő az ajtófa mellé lapult.
– Hiszen itt vagy Fiametta! Hamar nyisd ki az átkozott rácsot!
– Mit keres itt, herceg? – kérdezte a leány ellenségesen.
– Mit keres az ember a mennyországban? Az üdvösséget! És mit keres a
pokolban? A tüzet! Megesküdtem az összes olimpusi istenekre és mind a
tízezer szent vértanura, hogy ma még megiszom egy kannát a
Frascati-borodból!
A herceg a fecsegő részegek közül való volt… Fiametta ajka gúnyosan
eltorzult.
– Hamisan esküdött, hercegem, és talán nem is először életében. Egy
gyüszünyit sem fog itt inni! Ön különben is részeg már.
– Akasszanak föl minden férfiembert, aki veled vacsorázik és józan tud
maradni! És akasszanak föl engem, Urbino örökös urát, ha egy tapodtat
mozdulok innen, míg el nem énekelted nekem a kedvenc nótámat!
– Menjen haza a feleségéhez, Urbino örökös ura, majd ő énekel önnek, –
szólt Fiametta kicsinylően.
– Pokolba minden feleséggel! Nyisd ki az ajtót, te szépek szépe, te
pézsmaszagú tűzvirág, nyisd ki, te drága arany-sólyom, és én holnap
ellopom neked a nagybátyám koronájának legszebbik kövét. Nyisd ki, te
vadmacska, vagy fölhivom a legényeimet és összetöretem a ketrecedet.
Hogy mersz velem ellenkezni? Ki vagy te – ki vagyok én? Ha feldulatom a
házadat, ha kihányatom Chigi bútorait az ablakodon, ki mer velem
ellenkezni? Ha meglát a bargello, hasra fekszik előttem minden
poroszlójával. Én Urbino hercege vagyok, Róma első nemesembere, a pápa
kedves rokona. Te pedig egy kurtizán vagy. Hát légy okos, kis
pézsmaállatom!
Tamás, aki dermedten állott helyén, ámulva és iszonyodva nézte hol a
herceget, hol Fiamettát.
Az ezüstruhás, hermelines nagyúr olyan volt, mint egy komédiás, aki mára
lejátszotta a herceg szerepét és visszatért megint a csapszékbe.
De Fiametta is – soha még asszonyon ekkora változást! Elszánt és keserű
volt, mint aki megszokta már, hogy őt bántsák és gonosz nyugalommal lesi
a pillanatot, mikor szívenszúrhatja támadóját.
A nyakán kidomborodott egy kemény ín, a rózsás karmait görcsösen
begörbítette…
Ő is, a herceg is igen sebesen beszéltek, hadarva, valami idegen
tájszólással. Úgy néztek farkasszemet egymással, mintha szét akarnák
egymást tépni és mégis nagyon összetartoztak, egymáshoz illettek, Tamás
pedig egyformán távol volt mind a kettőtől.
Fiametta kimondta azt, amit Tamás az imént elgondolt: komédia-herceg!
– Én kurtizán vagyok és egész Róma a lábam előtt fekszik, de te nem vagy
igazi herceg, csak afféle buffo-herceg, egy felkapaszkodott pápai
nepota. Ki törődik most még veled? A pápa beteg öregember és a te
hercegi kalapodat már rágja a moly. Ha holnap meghal egy vén pap, egy
dénárt sem ér a hercegséged és az urbinoi szatócsok rőffel kergetnek ki
a városukból.
Francesco Maria kirántotta a kardját és ráütött a rácsra, hogy szikrát
hányt a vas.
– Vesszek meg, ha ezért ki nem átkoztatlak a szentegyházból! Hiszen jól
tudom, hogy miért nem nyitsz ajtót, te vörös nőstényördög! Az új
szeretőd van nálad! Az a magyar siheder, a kölyök-apát… Mert te is
térdet hajtasz a fölkelő csillag előtt és hátat fordítasz a letűnő
napnak… A nagybátyámnak láza van és a csőcselék már csak immel-ámmal
emeli meg előttem mocskos sapkáját… Ilyenek vagytok ti rómaiak, mind
ilyenek vagytok, férfiak, asszonyok!
Egészen ellágyult, úgy megsajnálta magát, közel volt hozzá, hogy sírva
fakadjon. De aztán egyszerre valóságos dührohamot kapott.
– Hohó, vigyázzatok, még él a pápa és ma még én vagyok úr Rómában! Ha
dühbe hoztok, holnap patakokban folyik a vér az utcán, téged
pellengérhez köttetlek, az éretlen kedvesed bőréből pedig kardhüvelyt
csinálok magamnak!
Fiametta megvárta, míg kitombolta magát, aztán közel lépett a rácshoz.
És minden szava olyan volt, mint a késszúrás:
– A te haragodtól már senki sem fél! Legfölebb csak csúzos vén papok,
akikre karddal támadsz, mikor vecsernyére mennek… De akire én
megharagszom, azt nem a pápa, de maga Szent Péter sem tudná megvédeni a
bosszúm ellen. Jól tudod, van Rómában legalább is tíz olyan férfi, aki
egy szavamra kész vért ontani. Ma is kérdezte tőlem egy johannita-lovag,
kit öljön meg a kedvemért? Egy szavamba kerül és holnaptól fogva tíz
mérgezett tőr keresi a szügyedet. A sarkodban lesznek, mint a szárnyas
kígyók, és hiába bújsz az Angyalvár legmélyebb pincéjébe, hiába lapulsz
a szentatya csuhája mögé, ott is rád találnak. Egy szavamba kerül és
reggel, virágbokréta helyett, a kitépett szívedet hozzák az ágyamhoz. És
a tested a Tiberis halait hizlalja. És most hordd el magad, te
buffo-herceg!
Csodálatos, a herceg valamit morgott – pestilenza! – aztán sarkon
fordult és szófogadóan lebotorkált a lépcsőn. A Fiametta fenyegetése a
csontjaiba nyilalt és egyszerre kijózanította az olaszt.
Öt perccel később a lovashad ördögi üvöltéssel elvágtatott az
éjszakában.
Fiametta egy különös mozdulattal végigsimított az arcán, aztán Tamásra
tekintett. A leány szeme zavaros volt, az ajka még vonaglott.
– Engem most már békén fog hagyni, de a dühe talán ellened fordul.
Vigyázz magadra! Giacco nélkül ki ne menj az utcára.
– Giacco nélkül? Giacco majmot jelent…
– Nem, te boldog gyermek, Rómában páncélinget jelent.
Tamást rettenetes keserűség fojtogatta. Halálra szégyelte magát, hogy az
imént némán végig kellett néznie a részeg nagyúr garázdálkodását.
– Holnap a képébe vágom a keztyűmet! – morogta.
Fiametta némi kicsinyléssel mérte végig.
– Honnan jösz te, hogy azt hiszed, egy herceg kiáll a kardod elé? Én
ismerem Urbinot, bármit mondtam is róla az imént, ő mégis erős és bátor,
akár a campagnai bika. De a te életed nem ér neki annyit, hogy föltegye
rá a magáét. A te életed legfölebb öt-hat aranyat ér neki, amit
valamelyik bravojának fog fizetni. Azért ne menj ki giacco nélkül!
– Jó éjszakát! – morogta Tamás kurtán és lefelé indult.
Mikor már a lépcső közepén volt, Fiametta utána szólt:
– Tamás úr, ne menjen most haza! Biztos vagyok benne, hogy a herceg
emberei lesik önt az utcán.
És mivel Tamás nem válaszolt, halkabban folytatta:
– Lesz itt hely, ahol megvárhatja a reggelt. Két óra mulva úgyis virrad.
És mivel Tamás még mindig habozva állott a lépcsőn, türelmetlenül és
némi gúnnyal tette hozzá:
– Vannak Rómában férfiak, akik nem kéretnék magukat ilyen nagyon.
Tamás visszanézett, kereste a leány arcán Fiametta vonásait, de nem
találta. Az imént lepattogott róla a művészi máz, ennek a nőnek nem volt
semmi köze az ő álmaihoz, ez csak egy nőstény volt.
És keserű gyönyörűséget talált a gondolatban, hogy egy gőgös gesztussal
itthagyja a jószagú, enyhe fészket és inkább kimegy a sötét utcára, ahol
késelő emberek feküsznek lesben.
Már lenn volt, midőn Fiametta nyílsebesen, mint a játszó macska,
lesurrant a lépcsőn és elállotta útját.
Ott állott előtte fiatalon, forrón, karcsún. Egy virágzó fa. Egy virágzó
fa, amely pazar tavaszi kedvében a szélbe akarja szórni ajándékait.
Valami különös, szelíd és meleg irónia játszadozott eszes arcán.
– Nem inna velem egy pohár Frascatit, apát úr?
– Nem kell.
– Ne énekeljek önnek egy altatódalt?
– Nem.
Valami a Tamás gyermekes szomorúságából átragadt Fiamettára.
– Fáj a szíve, édes barátom? – kérdezte halkan.
És illatos vörös fejét odatette az ifjú vállára. Tamás azonban hidegen
elhárította magától és elsietett.
– Te bolond, te bolond! – kiáltotta magában dühösen és rémülten. De
hiába kiáltotta, a barbár már megint lóháton járt és ilyenkor se látott,
se hallott.
Fiametta pedig csodálkozva, megrettenve, hófehér arccal nézett utána.
Rajta ma két sértés esett. Az egyik férfi azzal sértette meg, hogy
mindenáron nála akart maradni, a másik azzal, hogy nem akart maradni. De
a kettő közül a második volt a véres, a lealázó, a megbocsáthatatlan
sértés.
Tamás akkor már künn volt az utcán. Hideg gőggel a szemében és forró
szomorúsággal a szívében ment hazafelé.
Ha valóban lestek rá Urbino legényei, azok ma nem léphettek munkába,
mert véletlenül éppen a Confortatori testvéri egyesülete vonult végig a
városon. Fekete zászló alatt egy sereg álarcosember, mindegyik égő
fáklyával a kezében.
Az Angyalvár felé igyekeztek, hogy jámbor hivatásukhoz illően a
vesztőhelyre kísérjenek egynéhány szegény bűnöst, akit hajnalba kerékbe
fognak törni.
Tamás a fáklyásokkal tartott és így ép bőrrel hazakerült.
15.
Két napig ki sem mozdult a Reggioból, de minden gondolata, minden álma
és vágya akkor is a Sciarrában lakott.
Harmadnapra egy nyájasan mosolygó vénasszony aranypecsétes, jószagú kis
levelet hozott neki.
Még ki sem bontotta és már mindenben igazat adott a levélirónak,
halálosan szégyelte a maga esetlenségét, csupa bocsánatkérés, megbánás
és alázatosság volt.
– Mi ketten nem engedhetjük meg magunknak, drága barátom, hogy
szeszélyesek és makacsok legyünk… És: gondoljon a fekete barátra és
jusson eszébe, hogy nekünk kötelességeink vannak. Jöjjön hozzám ma
délután és fontos és érdekes hireket fog hallani. És végül: ha valamivel
megbántottam volna a büszkeségét, írja az én női tökéletlenségem
rovására. Én töredelmesen bocsánatot kérek…
Akit délután a selyemfalú szobában talált, az megint a régi Fiametta
volt: bájos, szelíd, meleg. Csak nem olyan vidám, mint azelőtt és
valamivel alázatosabb. És beszéd közben egyszer sem nézett Tamás
szemébe, – de alkalmasint neki is volt szégyelni valója.
Petruzzi kardinálisról volt szó.
– Az a fiatal fekete sienai, hiszen ismeri, ő is ott volt a
Chigi-villában… Őt most meg lehetne nyerni a patriárka úrnak… És erről
érdemes beszélnünk, mert Petruzzi, ha nem is lelke, de mindenesetre
szája a fiatal hercegek pártjának… Ők azok, akik kiadták a jelszót, hogy
csak olasz ember lehet pápa… Az ára azonban borsos: a
Santa-Croce-palotára fáj a foga, amely most éppen eladó… Óriási épület,
teli műkincsekkel, régiségekkel, királyi székhelynek is beillenék… Ezen
az áron Petruzzi rászavazna magára a török szultánra is…
Tamás otthon szóbahozta Petruzzit és a patriárka rögtön kapott az
ötleten. Igaz, ez meztelen simonia, még pedig _manus a manu_… De Bakócz
pápa akart lenni és ha a szent arkangyalok megfizethetők lettek volna,
tőlük sem sajnálta volna a pénzt.
Hogy honnan tudja Tamás ezt a dolgot? Az ifjú apát fülig elpirult; egy
római ismerőse, egy hölgy, említette, hogy az ifjú kardinális úr
mennyire szeretne a Santa-Croceban lakni…
A patriárka okos ember volt, nem kérdezett többet, de magában
elmosolyodott. Ugy látszik, a fiú nem vesztegeti hiába az idejét… Nos,
sok út visz Rómába és az sem a legjáratlanabb, amely női kamrákon
keresztül vezet.
És másnap már óvatosan kinyujtotta tapogató csápjait főtisztelendő
Petruzzi felé…
Tamás pedig megint mindennapos vendége lett a Sciarra-palotának.
Hétfőn, midőn odamenet egyedül végiggyalogolt a via lata egyik
mellékutcáján, kemény ütést érzett a két lapockája közt.
Megfordult és egy zavartan vigyorgó suhanccal állott szemben, aki ketté
tört késpengét tartott öklében. (Tamás akkor már megfogadta Fiametta
tanácsát és giaccot viselt a ruhája alatt, ami nem éppen kényelmes
divat, de hasznos.)
Mire kardjához kapott, a gyilkos kölyök már eliramodott a homályos
sikátorban.
Azontul csak lóháton ment Fiamettához. De azért szerdán megint történt
valami. Egy fegyverkovács ült a boltja előtt és ártatlan pofával egy
archibusot tisztogatott; a fegyver véletlenül elsült, midőn Tamás éppen
arra lovagolt és könnyen megsebezte a szürkéjét. A halálra ijedt mester
sírva mentegette magát és hálát adott San Giorgionak, hogy a nemes úrnak
nem esett baja.
Tamás nem szólt erről Fiamettának. Ki beszél ilyenekről asszonyoknak?
Vico Hannibal azonban, midőn értesült a barátja kalandjáról, azt
kérdezte tőle:
– Van Rómában valami nagyúri ellenséged?
– Miért kell éppen nagyúrnak lennie?
– A költséges rendezés arra vall.
Tamás úgy sejtette, talán az urbinoi herceg keze lehetne a játékban. A
lovag ezen egy cseppet sem csodálkozott, de kissé elgondolkozott.
– Kedvesem, ha így folytatódik ez a hét, akkor szombatra már nagyon
csendes magyar leszel.
– Mit tehetek?
– Van a védekezésnek két módja. Az egyik, hogy megelőzöd őhercegségét és
megfizetsz valami elszánt fickót. Rendes körülmények közt ez volna a
legokosabb, de az adott esetben mégsem merném ajánlani. Mert ha ügyetlen
az embered és hurokra kerül, akkor rád fog vallani a kínpadon és ebből
botrány lesz, amit elsősorban a patriárka úr ellen fognak fordítani. A
herceg végre is a szentatya rokona.
– És a másik mód?
– Tíz-tizenkét lovasnál kisebb kísérettel ne menj az utcára. És ha
valakinek a kezében véletlenül elsül a fegyver, azt föl kell aprítani,
mielőtt még végigmondta a mentségét.
Tamás a második módszert választotta és délutánonkint a csatlósai megint
kockát vetettek a Sciarra-palota lépcsőjén.
Fiametta, az akkori szokás szerint, borral kínálta vendégét.
– Ez nem Frascati, – mondta Tamás.
– Frascati már nincs, – válaszolt Fiametta, – nem is lesz többé a
pincémben.
Egyszer megkérte az apátúr, hogy énekeljen. A leány meglepetten
tekintett reá.
– Nem tudok; eltörött a chitarrám!…
Tudja Isten, a chitarrán esett kár fájt Tamásnak.
Egynap azt ujságolta Fiametta, hogy a szentatya beteg.
II. Juliust megint láz emésztette. Zordonul és hozzáférhetetlenül ült a
Vatikánban. A hosszúra nőtt fehér szakállával, a szörnyen lesoványodott
arcával, a kiugró orrával és a mélyen fekvő szemével olyan volt, mint a
haldokló saskeselyű.
De a betegségénél is jobban emésztette, hogy a barbárok még mindig
Itáliában vannak. A franciák Ravenna városát törik! A lázadó Sanseverino
kardinális tüzeli őket, a hétszer átkozott skizmatikus.
Haj, ha lóra szállhatna Rovere, ha rájuk csaphatna! Vagy legalább csak
annyi ereje volna, hogy gyaloghintóba üljön: megmutatná ő az éretlen
Gaston de Foixnak, az istenített francia vezérnek, mi a háború!
De nem tudott mozdulni… És be kellett érnie azzal, hogy sereget küldött
Ravenna alá és a sereggel ment a kövér kis Medici kardinális, mint pápai
legátus.
Azután egyszerre olyan hír zuhant le Rómára, amelytől meginogtak a város
kétezer éves alapjai.
Ravennánál csata volt, a pápai sereg megsemmisült, a várost
kifosztották, – Medici Giovanni francia rabságba jutott… Az út Rómába
nyitva áll az ellenség előtt!
A kardinálisok térdre borultak a szentatya előtt: békét, békét minden
áron! A város szepegett és imádkozott… Mert ha a feldühödött franciák
megrohanják Rómát, akkor kő kövön nem marad, akkor megismétlődik
Babilónia pusztulása!
A Colonnák, az Orsiniek, a Savelliek és a többi nagyurak sietve
leereszkedtek szabin és albán sziklafészkeikből és katonáikkal
arcátlanul megszállották a római országútakat. Ők most a francia király
szövetségesei voltak. Ők mindenki szövetségesei voltak, aki fegyverrel
Róma ellen vonult.
Az okos Bakócz Tamás sietett a maga szakállára megegyezni a franciával.
Futárt küldött Ferrarába, az ő Este Hippolit barátjához; és hamarosan
megkapta a választ: ha be is vonul az ellenség Rómába, a reggioi palota
a francia király oltalma alatt ál.
De a haldokló pápa egyszerre visszanyerte megint rettenetes életerejét.
Talpra szökött, egy megvető legyintéssel elcsitította a sopánkodó Rómát,
vaskarmokkal ragadta meg az állam kormányrúdját.
Békét a győzedelmes barbárral? Nem! Most kezdődik az igazi háború!
Követeket küldött mindenfelé, szövetségeseket keresett, új ligát
alapított, zsoldosokat toborzott, kiátkozta ellenségeit és harcot és
lázadást szított a franciák ellen.
És Mars isten megmutatta, hogy mégis Rovere Julius az ő igazi fia,
akiben neki kedve telik.
Elkésetten híre jött, hogy a rettenetes Gaston de Foix elesett a
csatában. A franciák, mint már annyiszor, Ravennánál mindenüket
föltették egy kártyára és szörnyű árát adták a győzelmüknek.
A seregük javát ott temették el a város tövében, a maradék, mint a
halálra sebzett sárkány, véresen, összetört tagokkal vánszorgott vissza
az Alpesek felé.
De útjokat állták a pápa ujonnan toborzott landsknechtjei, akik éppen
akkor ereszkedtek le svájci hegyeikből. A ravennai győzelemből gyászos
vereség lett. Az egész észak zendülésben volt a barbárok ellen, a
városokban gyilkolták a franciákat, Medici Giovanni pedig megszökött
fogságából.
Róma visszakapta a jókedvét. Pasquino élcelődött: „Mi a francia betegség
legjobb orvossága? – A svájci vas.“
Rovere szerencsecsillaga félelmetesebben ragyogott, mint valaha. Az
Alpesektől Nápolyig ő az úr. Megint a szentatya Európa első katonai
hatalmassága. De azután egyszerre, mintha a nagy erőkifejtés tüzében
elhamvadt volna minden élete, ujra összeroppant, ágynak esett.
A pápa orvosa, aki természetesen Bakócztól is kapott zsoldot, valami
fontos hireket küldhetett a reggioi palotába, mert ott hajnalig égtek a
gyertyák és egyre jöttek-mentek az emberek.
16.
Bakócz nagyjában elkészült a maga tervével. A palotája fölépült, már
csak a pápai keresztet kell rátűzni a torony gombjára.
Valaki azonban a munka legelején észrevétlenül egy kis kamrát vájt
magának a ház alapjába. Csak akkorát, hogy beleférjen egy puskaporos
hordó.
Ez a Valaki azután maga is nagybuzgón segédkezett a további
építkezésnél.
Most pedig Valaki megérettnek látta az időt, hogy kanócot vessen a
puskaporos hordóba…
Az ifju Petruzzi kardinális sürgős kihallgatást kért a szentatyától.
A pápa feküdt. Oszlopos óriás ágyban fehérszakállú, barna csontú váz.
Szemében a láz zavaros tüze lobogott.
– Mit akarsz tőlem, Petruzzi?
– Gyónni akarok, szentatyám.
– Nekem? Nincs elég dominikánus a római kolostorokban?
– Az én bűnöm alól csak szentséged oldozhat föl. Vétettem a szentegyház
dicsősége és a biboros kollégium becsülete ellen. De szánom a bűnömet és
jóvá akarom tenni.
A szentatya zavaros tekintete egyszerre megtisztult.
– Beszélj világosabban. És röviden. Nincs sok időm.
– A simonia bűnébe estem. Eladtam szavazatomat a választásra.
A pápa tekintete most már olyan éles volt, mint a kard hegye.
– Bakócz Tamás?
– Igen, ő.
– Beszélj tovább!
A kardinális hidegvérűen szétbontott egy teleírt ívet.
– Ebben benne van, hogy melyik kardinálisnak mit ajánlanak a szavazata
fejében.
– Honnan vetted ezeket?
– Egy hívem hozta, aki hozzá tudott férkőzni a patriárka titkaihoz… A
gyónás pecsétje alatt mondta el nekem.
– A fizetett kémed volt, Petruzzi.
– Nem, szentatyám, Róma egyik legelőbbkelő embere. Szolgálatot akar
tenni a szentegyháznak – így mondta… És én ezzel szeretném jóvá tenni a
bűnömet.
– Olvasd az ívet!
És Petruzzi olvasta.
– Szörnyű! – mormogta Julius. – Strigonio rákölti a választásra a magyar
királyság felét… De persze, így is érdemes volna neki, mert megmentené
vele a másik felét.
A szentatya eleget tudott.
– Eredj a szomszéd szobába, de ne hagyd el a palotát. Az orvos jőjjön
be. A kamarás pedig siessen Carduloért a kancelláriába.
A zsidó orvos a betegágyhoz lépett.
– Meddig élhetek még? – kérdezte Rovere.
– Bíznunk kell az ég végtelen irgalmában…
– Ne fecsegj, hanem beszélj értelmesen. Megérhetem a reggelt?
– Azt hiszem, igen – minden valószínűség szerint…
– Elmehetsz. Itt a kamarás?
A kamarás besietett.
– Meg fogod hivatni az összes kardinálisokat. Búcsúzni akarok tőlük…
Egyenkint jöjjenek, negyedórai időközökben. Legyenek pontosak, a halál
nem vár.
A kamarás elrohant.
– Cardulo?
Már jött.
– Szentatyám, egy hírneves orvostudós érkezett. Arra vállalkozik, hogy
meggyógyítja szentségedet egy orvossággal, amelyet aranyból fog
készíteni. Mert az arany a legnemesebb anyag –
– Mondd meg a doktorodnak, hogy nem eszem az ő aranyából, de ő sem az
enyémből. Te pedig ne fecsegj együgyűségeket, hanem figyelj ide. Egy
bullát kell szerkesztenünk a simoniáról…
Az orvos bedugta fejét az ajtón.
– Szentségednek kímélnie kell magát!
– Hordd el magad, zsidó, rád már nincs szükségem! – rivallt rá a beteg.
És a bulláról kezdett beszélni.
Ő biztosra vette, hogy Petruzzit nem a lelkiismerete vezette hozzá,
hanem egy másik jelölt érdeke. Valószínű, hogy a ravasz olasz csapdát
állított a furfangos magyarnak. De mindegy! Akárki lehet jó pápa, csak a
magyar nem. Minden pápa jobb lesz Bakócznál, csak olasz ember legyen.
Volt már egy spanyol, aki úgy vásárolta meg magának Szent Péter székét:
VI. Sándor. Akkor rettenetes mélyre sűlyedt az egyház tekintélye. És
most megint? Nem! II. Juliusban a halála után is lesz még annyi erő,
hogy vissza tudja verni a barbárok támadását.
Akárki, csak Bakócz Tamás ne! Mert a magyar pápa egy ujabb avignoni
számüzetés gyalázatát hozná Rómára. Ő maga ugyan az örök városban
székelne, de Róma lelkét és Róma erejét Magyarországba küldené, hogy
feláldozza a pogánynak.
A pogány? Igen, azzal is végezni kell egyszer a kereszténységnek,
végezni is fog, de egy olasz pápa vezetése alatt, hogy a győzelem minden
dicsősége és haszna Rómáé legyen…
A kardinálisok egész nap felváltották egymást a pápa betegágya mellett.
Bakócz Tamás is eljött. Bakócznak csak annyit mondott Julius, hogy neki,
Riarionak és Farnesenek kell együtt átvenniök az állam kormányát.
Éjjel meghalt a pápa. Bátor egykedvűséggel, ahogyan a nagy katonákhoz
illik.
17.
Bakócz átköltözött a Vatikánba és miután a tizenkettedik órában
megérkezett a francia fogságból szabadult Medici Giovanni is, megalakult
a konkláve és befalazott ajtók mögött megkezdődött a választás szent és
izgalmas aktusa.
Róma ezalatt erjedezett, mint minden pápa halálakor.
Alkonyatkor álarcos emberek ütemes lépteit viszhangoztatták a szük
utcák: az Orsiniek és Colonnák csapatokat csempésztek a városba, minden
határozott cél nélkül, merő óvatosságból, mert hátha mégis halászni
lehetne a zavarosban?
Valaki – nem tudni, ki – sáncokat hányatott a Colosseum körül; más
valaki – nem tudni, mi okból – ágyukat vontatott föl a Palatinusra;
megint más valaki alabárdokkal spékelte meg Caracalla romjait. A
száműzöttek és bujdosók mohón haza vágtattak, akinek pedig régebbi
számadása volt az ellenségével, az köszörülte a fegyvereit. Olykor
ismeretlen embertömegek ismeretlen célokért ütközeteket vívtak az utcán.
Már hét napja, hogy együtt vannak a konklavisták és még semmi eredmény!
A városban nőttön-nő a lelkek feszültsége, reggeltől estig emberhullámok
vonulnak a néma palota elé.
Ha volt nyugodt ember Rómában, az Vértesi Tamás volt. Ő biztos volt a
maga dolgában.
A hetedik napon Vico Hanniballal ketten a Sciarra felé igyekeztek. A
jóbarátja mostanában a világért se hagyta volna magára.
Az elhagyott kis Purificazione-téren a lovag egy kőkútra mutatott.
– Minden Szent András-nap hajnalon egy méztelen, széphajú leány szokott
kijönni a kútból…
Tamás oda se nézett, éppen egy fényes lovascsapatra figyelt, amely
szembejött a korzó felől.
Igen, ő volt, – Fiametta! A fehér lován ült és szívfájdítóan szép volt.
Mellette Chigi Agostino, a szép Bembo és – Tamás nagyot nézett! – az
urbinói herceg…
A herceg barátságos mosollyal köszöntötte.
– Jöjjön velünk! Velünk kell jönnie! – kiáltotta Fiametta vidáman és
izgatottan. – A Vatikán felé sietünk, lehet, hogy valami nagyszerű
ujságot hallunk!
Titkos jeladás érkezhetett az elfalazott ajtók mögül, már talpon volt az
egész város. A sokaság lépésről-lépésre nőtt, a hídnál már nem is
lehetett tovább jutni.
A Tiberis partja óriás színház: ember ember hátán és minden arc az
Angyalvár felé fordul.
Lóháton, öszvéren, gyalog, taligán és gyaloghintón még egyre jönnek.
Tollas süvegű nemesek, páváskodó hölgyek, aranyláncos prelátusok, rikító
színeket viselő zsoldoskatonák, óriás főkötőjü apácák, kövér
koldulóbarátok, ösztövér művészek, püffedt polgárok, kagylós kalapú
idegen zarándokok, vadképű hegyi parasztok, hangos házalók, csonkák és
bénák förtelmes csapatja.
A hidak karfáit, a háztetőket, az erkélyeket, a vár ormait elönti az
emberáradat.
Fiametta társasága nem igen beszélget, valamennyinek torkát szorítja az
egyre fokozódó izgalom.
De Tamás mindig érzi magán a leány tekintetét. Valami különös
kiváncsisággal nézi, a szeme szögletéből, lopva. És különös, idegen
mosoly ül az ajka szélén.
Egyszerre tűzfény lobban föl az Angyalvár tetején. Fehér füst gomolyog.
Ágyúlövés!
Halálos csend köröskörül. Tamás tisztán látja, hogy körülötte néhány
emberi arc elfehéredik.
Valami távoli, halk zúgás, amely nő, dagad, vágtatva közeledik, végül
mennydörögve betölti egész Rómát…
Egy ember, egy pap, ész nélkül rikoltozni kezd a lovasok mellett:
– Palle, palle!
– Mit jelent ez? – kérdezi Tamás elfulladó hangon.
– Palle – a Medici-címer labdáit jelenti – magyarázza udvariasan
Agostino úr.
De azután magasra emeli redős selyemkalapját és a szemében büszke öröm
ragyog, amint odakiáltja a tömegnek:
– Medici! Medici!
Hannibal is lekapja süvegét és magából kikelten ordítozni kezd:
– Palle! Medici!