A menet azalatt már elvonult a loggia alatt. A patriárka nyomában még
vagy harminc magyar pap lovagolt egyházi díszben, öten-hatan közülök
püspöki mitrát viseltek. A sereget újabb huszárcsapat rekesztette be.
De közben valami kis rendetlenség történt éppen Fiametta háza előtt. Az
egyik pap alatt – igen fiatal ember volt, bár infulát viselt a fején és
nagy arany feszületet tartott keztyüs kezében – megbokrosodott a ló.
A táltos az alföld délibábos magányából került ide és szegény lóesze
megzavarodott attól, amit a via lata-n tapasztalt. Rugott, toporzékolt,
felágaskodott, kétlábon járt és dühös kétségbeeséssel erőlködött, hogy
levesse lovasát. Ez ugyan semmiképpen sem sikerült neki, de attól
lehetett tartani, hogy lovasával együtt hanyatt fog vágódni.
A bámészkodók szétrebbentek, Fiametta is megijedt és halkan elsikoltotta
magát. A lovas feje ott táncolt alig két rőfnyire az ő arcától. A lovas
rávetette ragyogó szemét és ifjú arcán valami bájos, zavart mosoly
villant meg. Az iskolás fiu alamuszi mosolya volt. Közbe gyerekesen
meggörbítette a száját, mintha azt akarná mondani:
– Ugyan – szót sem érdemel!
Fiametta megértette a grimászt és maga is elnevette magát, a fehér szép
keze pedig, amellyel ijedtében el akarta takarni a szemét, szétnyujtott
ujjakkal megállott a levegőben.
Mind a ketten elpirultak, a leány is, a pap is. A pap aztán hamarosan
végzett a sárkányával; a feszület arany nyelével – Isten bűnéül ne
rójja! – keményen a két füle közé vágott, közbe furcsa torokhangon
morgott valamit az ő magyar nyelvén, ami egy cseppet sem hangzott
imádságnak. Rövid küzdelem után a remegő állat megértette, hogy kettőjük
közül ki az úr.
A lovas gyerekes kandisággal még egyszer visszatekintett a loggiára,
majd hajlékony derékkal és repülő palásttal a menet után vágtatott, ahol
beállott megint a sorba.
– Ennél a szent embernél derekabb istállómestert még keveset láttam
életemben, – szólt elismeréssel Hannibal.
Cardulo mosolygott.
– Vértesi Tamásnak hívják. A patriárka nővérének fia. Keresztfia és
legkedvesebbik rokona Bakócznak, mondhatnám egyetlen kedves rokona.
– Ha Bakócz pápa lesz, akkor ebből a fiúból kardinálist csinál, –
vélekedett Vico.
– Belőle sohasem lesz kardinális, nem akar pap lenni; tőle hallottam
Esztergomban. Minden ízében katona.
– De hiszen máris püspök? – vetette közbe Fiametta.
– Dehogy az, még nem is fölszentelt pap, csak cimzetes apát. Valami
infulás kis javadalma van, amely után pár száz aranyat kap, de a
patriárka úr nem veti ki hálójából az apró halakat sem.
– Apátúrnak ugyan fiatal, – mondta Fiametta.
– Estei Hippolit hatéves korában Magyarország hercegprimása volt…
Hannibal azt mondta:
– Szóval, ha a fiatal úr nem akar biboros lenni, akkor majd a
szentegyház gonfaloniere-je lesz és valamelyik romagnai város hercege.
Ekkor megszólalt Chigi Agostino:
– Érdekel ez a fiatal ember, szívesen megismerkedném vele.
Cardulo meglepetten nézett a bankárra, majd csendes mosollyal mondta:
– Ennél ugyan semmi sem könnyebb. Elég jól ismerem, némi vonzalmat
mutatott irántam, mikor Esztergomban találkoztunk. Alkalmilag elviszem a
Chigi-palotába.
A Szentlélek bankárja a fejét rázta.
– Nem, inkább ismertesse meg Hanniballal, ő majd tudni fogja, mi a
teendője.
Fiametta fehér arca ekkor rózsás lett.
Agostino úr olyan férfi volt, aki nem lepette meg magát az eseményekkel.
Amióta Sienából Rómába telepedett, három pápa váltotta fel egymást Szent
Péter székén és bár közülök ketten, Borgia Sándor és a mostani Rovere
Julius, halálosan gyülölték egymást, Chigi Agostinoban valamennyien
föltétlenül megbíztak.
Nemsokára talán megint összeül a konkláve. Ha Medici lesz az új pápa, –
amire ugyan nincs sok kilátása, mert még nagyon fiatal, mindössze csak
harminchat esztendős – de ha Medici lesz a pápa, akkor tudni fogja, hogy
ezt némi részben Chigi Agostino buzgólkodásának is köszönheti. Ha
azonban Isten mégis úgy akarná, hogy ez az eszes és erős barbár üljön
Szent Péter székébe, akkor nem szabad ellenséget látnia Chigi
Agostinoban. Szóval: óvatosságra lesz szükség.
A magyarok vakítóan fényes zarándok csapatja időközben a campo dei fiori
felé igyekezett.
Miközben végigvonultak a bámész embersorok között, a keleti lovasnépek
büszke és szándékos egykedvüségével ültek nyergükben. Nem mutattak semmi
meglepetést, körül sem igen néztek, mintha az volna a világon a
legtermészetesebb dolog, hogy ők a pusztai lovaikat végigjártassák Róma
utcáin.
Pedig a valóságban mindannyian nyugtalanok voltak. Vártak valamit.
Minden fordulónál, minden utcasarkon növekedő izgalommal, szinte
rettegve várták, hogy a szent város leleplezze előttük a nagyszerű
titkot, amelyet magába zár. A nagyszerű, az ősi titkot, amely Róma
nevével ünnepélyesen és a csillagokat megremegtetve végigkondul a
világon, mint egy óriás harang szava.
De végül is nyeregből kellett ugraniok a reggioi kardinális palotája
előtt, melyet Bakócz Tamás a szomszéd házzal együtt kibérelt.
Ez pedig az Ur születésének 1512-ik esztendejében, Boldogasszony havának
26-ik napján történt.
5.
Midőn II. Julius megtudta, hogy az esztergomi kardinális Rómába érkezik,
keserű mosoly vonult végig férfias, komor arcán.
– Ugy látszik, rossz bőrben vagyok, már vonulnak a dögkeselyük!
Pedig nem akart meghalni, még száz dolga lett volna. Az ő nyugtalan,
erőszakos lelke mindent felforgatott és elpusztított maga körül, ami
régi és korhadt volt, de az ujjáépítésnek még csak az elején tartott.
Pedig már hetven esztendős volt.
Milyen tervei voltak neki ifjabb éveiben! A barbárokat ki akarta
szorítani a félszigetről, maga akart lenni az egyesített Itália vatikáni
cézárja. Egy nagyszerű keresztény ligáról is álmodozott, amely kiveri a
törököt Bizáncból és Jeruzsálemből. Ő maga lett volna a keresztes
seregek fővezére; úgy képzelte, a Boszporusz mellett vívják a döntő
csatát, – az angyalok és a lázadó démonok halhatatlan csatája lett
volna, Buonarroti ecsetjére méltó kép.
És milyen keveset valósított meg mindebből! Jóformán semmit. Az volt a
baja, hogy már öreg ember volt, mikor pápává választották. A legjobb
évei bújdosásban teltek, a Borgiák gyilkos gyülölete elől kellett
szökdösnie.
Midőn a konkláve kihirdette Rovere Julián nevét, a rómaiak azt mondták:
Mars ült Szent Péter székébe!
Igaz, hogy inkább katona volt, mint pap, korának legkeményebb katonája.
Sisakkal a fején, karddal az öklében robogott végig Itálián, útjában
szakadatlanul dörögtek a kulcsos címerrel ékes ágyuk, szakadatlanul
szitált a véreső.
El kellett tipornia az apró zsarnokokat; le kellett igáznia a lázadó
Bolognát; a veneziai signoriát, ezt az alattomos kalmár bandát, ki
kellett füstölnie a Romagnából. És ilyen aprólékos bajai miatt nem
jutott hozzá életének nagy feladataihoz.
Hiába csapdosta a hidrafejeket, azok csak kinőttek ujra. Hol győzött,
hol őt kergették; tegnap diadallal vonult be az ellenséges városba, ma
már őt ostromolták a feldühödött lázadók.
Tíz esztendő alatt még annyit sem tudott elérni, hogy kipusztítsa az
idegeneket Itáliából. A franciák még itt voltak. Óh, hogy gyülölte
ezeket az esetlen barbárokat, akik egyebet sem tudtak, mint zabálni és
részegeskedni, akik kopjahegyére tüzték a szent képeket és meszet
égettek az antik szobrok márványából. Ha rájuk gondolt, akkor szikrát
hányt a vérrel erezett oroszlánszeme, akkor botjával a padlót döfködte:
Ki a barbárokkal! Ki Itáliából!
A spanyolok a pápa hű szövetségesei voltak, de őket sem kedvelte. Sőt
utálta a nevetséges hidalgókat, akik tegnap még a mórok kiéhezett
cselédjei voltak és ma már, miután meghíztak Uj-India aranyán, úgy
pöffeszkedtek, mintha süvegtolluk a fellegeket horzsolná.
Majd ha végzett az átkozott franciákkal, akkor a spanyolokra kerül a
sor… Mit keresnek Nápolyban? Ki a barbárokkal!
De vajjon marad-e ideje? Hiszen már hetven esztendős! Hetven esztendős
és még annyi sok dolga volna.
Szent Péter ősi szent bazilikáját, a hívők nagy keserűségére,
lehordatta, hogy olyan grandiózus dómot építsen a helyére, aminőről
eddig még álmodni sem mert a világ semmi építőmestere.
Egyelőre azonban csak meztelen árboc- és gerendaerdő meredezett égnek a
Szent Péter-téren. Az öreg Bramante mester, aki a csuza miatt nem tud
járni, gyaloghintóból ordítozik és hajszolja a munkások tízezreit. De a
munka rettenetes lassusággal halad… Dolgozzanak éjjel is, fáklyafény
mellett!
– A babiloni torony! Soha nem fog elkészülni! – gunyolódik Pasquino.
Pedig a pápa szeme már a kupolát keresi az üres égen, a kupolát, amely
kolosszálisan és mégis könnyedén lebeg majd Róma fölött, mint egy új
planéta.
A Vatikánban is bontanak és építenek. Itt olyan cézári palota készül,
amely túltesz a Palatinus-hegy minden elkorhadt csodáján. De mikor, nagy
Isten, mikor?
Síremléket is rendelt magának Julius, egy meghalt pogány istenhez, az
Olimpus királyához méltó kriptát. Michelangelot bízta meg vele, de az
most a Sixtina képeivel piszmog.
Ha építenie kellene, akkor fest, ha meg képet várnak tőle, akkor szobrot
farag ez a Buonarroti. A romagnai városok erődítésével meg egyáltalában
nem törődik… Pedig Róma városát is alapjából át kell még építeni, új
utcákat törni, templomokat, kórházakat emelni, csatornákat ásni, a
Tiberist szabályozni.
Az élet olyan rettenetesen rövid… Rovere Julius, az emberi testet öltött
tűzoszlop, túl akarja élni a maga halálát. Az ő szörnyű tettereje örökké
élni és uralkodni akar Róma fölött, gigantikus templomok, kolosszális
paloták, halhatatlan, dicső alkotások alakjában.
Óh, mért nem végezhet mindent maga? Mért nem építhet, rombolhat,
faraghat, festhet a maga kezével? Ezek a művészek, ezek az emberférgek
semmire sem valók. Az egy Michelangelo érti meg úgy ahogyan az ő urát.
De mért ülnek olyan sokat a terített asztalnál? Mit citeráznak? Mért
alusznak? És az a Rafael mindig asszonyokkal van… Dolgozni, dolgozni! Az
élet olyan rövid.
És mialatt kartonok, tervrajzok és költségvetések halmazában turkál,
megint háborús hírek érkeznek az Alpesekből. A franciák… Oh, az átkozott
barbárok!
A pápa botjával a padlóra üt. Ki velük Itáliából!
De most ime nagy egyházi parádéval hoznak eléje egy barbárt: Strigonio
kardinálist, a sokat emlegetett magyar patriarkát…
6.
II. Julius egyedül fogadta vendégét. Sötét kárpitos, boltíves szobában,
alacsony trónszéken ült. Bakócz Tamás letérdepelt előtte, megcsókolta a
papucsát, majd a kezét, a pápa azután magához ölelte, megcsókolta arcát
és leültette egy zsöllére.
Kiváncsian és hidegen figyelték egymást és mivel mindkettőnek olyan
szeme volt, amely keresztüllát a kőfalon is, mindazt, amit hallomás után
már tudtak egymásról, hamarosan ki tudták egészíteni teljes képpé.
A trónon ülő a született uralkodó. Nem pap, hanem katona-király. A
férfiak férfia: erős, bátor, büszke, hajthatatlan, mint valami nemes
ragadozó. A szíve izzó acél. A lelke a sasé: repülni tud. Szédítő
magasságokban kereng, onnan felülről kicsinek lát minden földi dolgot és
kevésre becsüli az embereket. Ilyen tetterő csak minden ezer esztendőben
születik. Az erő fölöslege átárad másokra és megnöveszti a környezetét
is, a papjait, a művészeit, a katonáit, egész hadseregét. Ő azonban csak
a maga erejében bízik, de abban föltétlenül. Mindenre mer vállalkozni és
ha nem ő volna Isten földi helytartója, talán megostromolná az egeket
is. De már kezd öregedni, láz emészti; a gyöngesége nem ijeszti meg,
csak felháborítja.
A másik a vadkanember. Földet turó ősök származéka. Ennek nincs szárnya,
egész életében gyalog járt. De erős, irgalmatlanul józan, ravasz. Bár
senkitől sem fél, mégsem harcias, de maga a hideg és rettenthetetlen
szívósság. Hirrel, dicsőséggel nem sokat törődik, de ha megszimatol
valami prédát, utána veti magát és a hallatlan csökönyösségével végül is
legyalogolja. Nincs az a bozót, amin keresztül nem törtetne, nincs az a
mocsár, amelyen át nem gázolna. Most a pápai tiara után vetette magát…
Amit parasztfiú elérhet Magyarországon, azt mind elérte, primás,
patriárka, az ország kancellárja lett, mérhetetlen gazdagság ura. A
király vakon engedelmeskedik neki, a mágnások földig hajolnak előtte.
És miután már mindennel betelt és jóllakott, a tekintete ráesett arra a
gigantikus romboló erőre, amely évtizedek óta lassan hömpölyög
Magyarország felé, halálos következetességgel, egy vándorló hegylánc,
útjában minden életet összemorzsolva.
Annyit beszéltek a török veszedelemről, hogy már meg is szokták, talán
komolyan sem vették, de Bakócz most egyszerre megértette benne egy
természeti törvény irgalmatlan logikáját. De minek dolgozott, minek
harcolt és élt, ha maholnap mindent elnyel a pogány éjszaka?
Most egyszerre a maga és családja hatalmával együtt félteni kezdte a
hazáját. És szívébe nyilalt a forró szánalom és az ő szegény, nyomorult,
szép és szent országának szerelme.
Miután egy életen át a féktelen önzésével maga is segített a nemzetet az
örvény felé vonszolni, most az élete árán is megmentette volna a
bukástól. Ez őszinte érzés volt. És elhatározta, hogy megnyitja a
haldokló Magyarország előtt az Élet Kapuját. És Rómába jött, hogy
megszerezze a kulcsokat.
A szentatya jól tudta, mit keres az örök városban Bakócz. Ez nem azért
jött, hogy a scala sanctán csuszkáljon.
Szerette volna kitudni, mely uralkodók támogatására számít a patriárka.
De volt benne annyi olasz ravaszság, hogy csak nagy általánosságban
kezdett beszélni az európai királyokról és az ellentétekről, melyek őket
egymástól és a Vatikántól elválasztják, hogy így pártvallásra szorítsa a
kardinálist.
Kitünt azonban, hogy Bakócz Tamás valamennyi uralkodó pártján áll. Ékes
szavakkal magasztalta az ugráló eszű Maximiliánt, fiui alázattal
ajánlotta a szentatya szeretetébe a perfid veneziai signoriát, majd a
megindulástól könnyes szemmel könyörgött neki, hogy béküljön meg a
francia rablókkal. Amit mondott, az a béke és a szeretet himnusza volt.
És hogy kétkulacsosnak ne lássék, mindjárt hozzátette:
– Mi szegény magyarok a pogányság siralomházában ülünk, mi nem
engedhetjük meg magunknak, hogy perbe szálljunk keresztény
testvéreinkkel, akiktől szabadulásunkat kell remélnünk.
Szóval: valamennyi uralkodó segítségére számít!
A fogadás véget ért, a pápa megáldotta a távozót.
– Milyen ép a hetven esztendejével, milyen fiatal még! – gondolta
fájdalmas irigységgel.
– Nem fog már sokáig élni, – gondolta Bakócz, miközben térdet hajtott
Rovere Julius előtt.
A szentatya fölkelt trónjáról és csúzos lábával végigbandukolt a szobán,
miközben botjával ingerülten döfködte a padlót.
Mi lesz, ha a magyar csakugyan beleül Szent Péter székébe? Erőskezű pápa
lesz, az kétségtelen. De mire fogja fordítani erejét?
Arról szó sem lehet, hogy Bakócz folytassa azt, amit elődje megkezdett.
Szent Péter temploma? A Vatikán? Romba dőlnek, mielőtt még fölépülnének,
Julius pápa hebehurgyaságának tragikomikus emlékei maradnak, Pasquino
gúnyiratainak örökös témái.
Mert bizony Bakócz Tamás nem fogja a kereszténység összeharácsolt pénzét
római palotákra és márványkutakra költeni, hanem török háborúkra.
Ő meg fogja csinálni a nagy ligát a pogány ellen és hogy szövetségeseket
nyerjen, oda fogja adni Veneziának a fél Romagnát, a francia királynak
Milánót, a spanyolnak, amit akar, egy cafatnyi olasz földet mindenesetre
oda fog vetni a svájci parasztoknak is, hogy landsknechtcsapatokat
állitsanak.
Szóval: Bakócz Itáliának, az ő szegény, nyomorult, szép és szent
Itáliájának drága husával fogja etetni a vadászkutyáit.
És az egyház bibora, a nagy javadalmak barbár nepotákra fognak szállani,
a romagnai városokat magyar pereputty fogja szipolyozni, Itália
aranyköntösét cafatokra fogják tépni, hogy idegen népek takarják velük a
meztelenségüket, Róma pedig, a szent Róma, amely csak úgy tud virágozni,
ha az egész világ aranyával locsolják, le fog soványodni, el fog
hervadni, el fog zülleni barbár urak kezén.
Mert mi Bakócz Tamásnak Róma? Ami Rovere Juliusnak Magyarország!
Midőn már itt tartott, a forró vére a fejébe szökött és haragosan
mormogta: Ki a barbárokkal!
7.
Miközben a patriárka a szentatyánál tisztelgett, azalatt a kiséretéhez
tartozó magyar urak a Vatikán előszobáiban és folyosóin, a csatlósok és
szolgák pedig Szent Péter terén várakoztak.
Az urak közt volt ifju Vértesi Tamás is, Bakócz keresztfia, aki a
bevonulás alkalmával bemutatott lovas tudományával rászolgált a rómaiak
elismerésére.
A cimzetes apátúr csak olyankor viselt papi köntöst, ha keresztapja
külön ráparancsolt és ezúttal lilaarannyal himzett fekete ruhában jelent
meg, amelynek azonban csak a szine volt egyházi, a szabása nagyon is
világi volt. Az oldalán derék pallost viselt, de azért nem annyira
vitéz, mint inkább apród benyomását tette.
Márton kalocsai kanonok társaságában sétált fel-alá a széles folyosón. A
tisztelendő úr az egyházi és világi tudományokban egyaránt jeleskedő
férfiu volt, annak idején ő készítette elő Tamás úrfit a ferrarai
főiskolára.
E pillanatban így szólt növendékéhez:
– Nagyon örvendek, hogy végre eljutottam e híres városba, hol nemcsak
nagy lelki hasznot, hanem sok művészeti gyönyörűséget is reméllek. A
szépművészetek közül én a pikturát kedvelem kiváltképpen. Önhittség
nélkül merem mondani, hogy értek is hozzá és a mi dicsőséges Mátyás
királyunk gyakran hallgatta meg jótanácsomat. Én hoztam Magyarországba
udinei Andreát, aki jeles mester volt, mert nagy kék szemekkel és rózsás
orcával ábrázolta a szenteket, a rangjukhoz illő szép virágos selyem és
bársony ruhát festvén nekik. És amit leginkább becsültem benne: a
csillagokat és holdat mindig igazi arannyal csinálta. A képírók
általánosságban ügyes emberek, de hiányzik belőlük a tudományos
elmélyedés, azért szükséges, hogy tekintélyes és kegyes férfiak
utasításai szerint dolgozzanak, mert ha magukra hagyják őket, akkor
elbizakodnak és istentelen zagyvaságokat festenek.
A tisztelendő úr mindezt ékes latin nyelven adta elő. Ekkor egy pupos
kis olasz, aki éppen elhaladt mellettük a folyosón, hirtelen megállott
és mélyen meghajolva kiáltotta:
– Mily öröm és büszkeség nekem, ha hallom, hogy előkelő külföldi főurak
megbecsülik az itáliai művészet alkotásait. Ez kötelességemmé teszi,
hogy felajánljam nagyságtoknak szolgálataimat. Ez annál is inkább
kötelességem, mert attól kellene tartanom, hogy máskülönben holmi
tudatlan és haszonleső cicerone élne vissza nagyságtok nagylelkűségével.
Az én nevem Cechino, közbecsülésben álló, bár mostoha sorsú római
családból származom. A Vatikánban kitünő összeköttetéseim vannak és maga
a szentatya is elismeréssel szokott rólam nyilatkozni.
– Én kalocsai kanonok vagyok és Kalocsa igen híres város, – mondta nem
minden önérzet nélkül a tisztelendő. – Ez a nemes úrfi pedig a
főtisztelendő patriárka keresztfia, maga is már cimzetes apátúr.
A pupos ember újra meghajolt, ezuttal majdnem földig.
– Ha a folyosó végére fáradnak velem nagyságtok, akkor mindjárt
bemutatom a híres Laokoon-szobrot, amelyet hat esztendővel ezelőtt ástak
ki az Esquilinen és amelyért ezerhatszáz scudit fizetett a szentatya.
A márványkép valóban ott állott a keresztfolyosón. Cechino megmagyarázta
a jelentőségét:
– Ez a Laokoon ördög, aki a paradicsomba küldte az első kígyót és aki
most a két sátáni fiával együtt elveszi gonoszságának méltó büntetését.
A kanonok azonban olvasta Homért és erélyesen ellent mondott Cechinonak,
körülményesen felvilágosítván őt a szobor igazi jelentőségéről, mire
azonban a pupos ember szárazon csak ennyit mondott:
– Ismerem ezt az elméletet is, de a tudósok még nem döntötték el, hogy
mi az igazság.
A tisztelendő úr a vatikáni kápolna készülő falifestményei iránt
érdeklődött és Cechino a folyosó végében egy ajtóra mutatott, amely
nyers deszkákból volt összetákolva.
– Ott van a kápolna, de nem lehet bemenni, mindig zárva tartják.
A kanonok úr azonban mégis megnyomta a kilincset és az ajtó megnyilt.
Ekkor mind a hárman beléptek. A templom teli volt faállványokkal, a
padlón pedig festékes foltok éktelenkedtek. Egy darabot azonban mégis
láttak az Itélet napjá-ból.
– Jaj, – kiáltotta elszörnyülködve a kanonok, – ez a festő ugyan
becsapta a mi szentatyánkat! Miféle vad összevisszaság ez? És mennyi
szemérmetlen meztelenség! És ki legyen az ott fenn a magasban? Talán
csak nem a mi dicsőséges Jézus Krisztus urunk? Isten bocsáss, hiszen
ennek csupasz arca van és akkora mellkasa, mint egy székálló legénynek…
Hát nem tudja az a boldogtalan piktor, hogy a Megváltónak szőke szakálla
volt, a feje fölött arany glóriatányér fénylett, a teste pedig olyan
karcsú volt, mint a liliomszál? Ezt az istenkáromló képet le kell
kapartatni a falról!
E pillanatban megszólalt egy szörnyű hang a faállványok legtetején.
– Miféle vadembereket csődített megint ide az a pupos majom? Hordjátok
el magatokat! Halljátok?
A láthatatlan ember olaszul beszélt, a tisztelendő úr nem értette meg,
de Cechino azonnal kirohant az ajtón, Tamás úrfi pedig, aki Ferrarában
jól megtanult olaszul, elnevette magát.
De aztán elment a kedve a nevetéstől, mert egy rocska meszes víz
zuhogott le a magasból. Sietve menekültek; a pupos ember az ajtó előtt
várta őket.
– Ki az a goromba ember? – kérdezte a felháborodástól lángoló kanonok.
– Michelangelonak hívják, – mondta Cechino.
– Majd följelentem a major domusnak, az megtanítja, hogyan kell nemes
emberek előtt viselkednie!
– Azt ne tegye nagyságod, mert a szentatya ezt a festőt többre becsüli
akármelyik kardinálisánál.
A kanonok nem válaszolt, csak nagyon csodálkozott és rosszalóan csóválta
fejét.
Cechino pedig, hogy másra terelje a szót, felajánlotta, hogy megmutatja
őnagyságuknak a Colosseot, amely arról nevezetes, hogy több ablaka van,
mint a világ bármely épületének. A Colosseot tudvalevően a kegyetlen
Nero császár építtette, hogy fenevadakkal tépesse szét a szent
vértanukat.
De ekkor a kanonok egy kedves régi ismerőse sietett feléjük kitárt
karokkal. Cardulo Bernát prelátus volt, aki egy délceg külsejü ifjú
lovag kíséretében jött a folyosón.
Miután az urak köszöntötték egymást, a prelátus így szólt a pupos
emberhez:
– Cechino barátom, ezeket az urakat át fogod nekem engedni, majd én
leszek a ciceronéjuk. És hogy meg ne rövidülj, fogd ezt!
Azzal némi pénzt nyomott a tenyerébe és a pupos ember fanyar
alázatossággal elsompolygott.
A kanonok úgy megörült Cardulonak, ahogyan csak idegenben járó magyar
ember tud megörülni a jó ismerősének.
– Ezt nevezem aztán szerencsés véletlennek!
– Nem véletlen, – válaszolt a prelátus, – tudtam, hogy itt vagy a
patriárka urral és már egy órája hogy tűvé teszem utánatok a Vatikánt.
Ha látni akarod Róma nevezetességeit, szolgálatodra állok. Ez a nemes
fiatal barátom pedig, Vico Hannibal úr, boldog lesz, ha Tamás úr
elfogadja az ő társaságát. Mi öregek majd sorra látogatjuk Róma hét
legszentebb főtemplomát, a fiatalok pedig, ha eleget tettek keresztény
kötelességeiknek, tisztes világi szórakozások után fognak járni.
Hannibal úr lendületes mozdulattal megemelte tollas süvegét. Igen
előkelő volt a piros bársonyruhájában. Arannyal hímzett pantallérján
hosszú kardot és remek mívű tőrt viselt.
Tamásnak megtetszett az ifjú ember. Kezet nyújtott neki és azt mondta:
– Legyünk jóbarátok!
8.
Hannibal úr a Capriuolo-ba vitte uj barátját tizenegy órai ebédre; a
vendéglő, hol provencei és angol nemes zarándokok társaságában
ebédeltek, híres volt az örök városban a bőjti pástétomairól és a
sziciliai borairól.
Ebéd után a jóbarátok a csatlósaikkal hazaküldték hátaslovaikat és
gyalogszerrel nekiindultak a zegzugos utcáknak, hogy megnézzék a
farsangi álarcosokat, akik a kormányzó kardinális úr engedelmével ma már
mutatkozni kezdtek Róma utcáin.
Az Angyalvár hídján fényes lovascsapat jött szembe velük, a csapat élén
ifjú ember haladt, aki szép és pompás volt, mint egy arkangyal. A neve
is arkangyalé volt:
– Urbinoi Rafael, a híres festő, – magyarázta Hannibal. – A szentatyához
megyen a Vatikánba és akik körülötte vannak, azok tanítványai és
barátai.
Tamás igen elcsodálkozott, hogy némely mesterembernek itt szinte olyan
becsülete van, mint otthon nálunk a megyés püspöknek.
Egy nagy tér sarkán jókora embercsődület volt.
– Itt van Pasquino! – szólt vidáman Hannibal.
Pasquino a fejnélküli, csonka kőszobor, amely a felelősséget viseli
mindazokért a szatirákért és epigrammokért, amelyekkel ismeretlen kezek
körül szokták ragasztani. Ezuttal is fehér volt körülötte a fal a sok
írott cédulától.
Valaki hangosan olvasta a költeményeket és a hallgatók tapssal vagy
pisszegéssel mondtak ítéletet.
Volt az epigrammok közt olyan is, amely Bakócz Tamásról szólt. Melyik a
világ legerősebb vára? – kérdezte a költő. – A Vatikán. Mert Macedoniai
Fülöp ugyan arra vállalkozott, hogy egyetlen arannyal megrakott
szamárral elfoglalja a legerősebb várat, de Strigonionak mégis negyven
arannyal megrakott öszvérre van szüksége, hogy elfoglalja a Vatikánt.
Julius pápának is kijutott a gúnyolódásból. A szentatya azonban sohasem
gondolt arra, hogy ráüssön Pasquino szájára. Sas nem vadászik szunyogra.
A jóbarátok tovább sétáltak és most már tarka álarcos menetekkel
találkoztak, amelyek muzsikaszóval és rikoltozva vonultak végig a
városon.
Mitológiai istenségek voltak és asszonyoknak öltözött férfiak, de
ördögök is akadtak közöttük és másféle torz pofák, amelyek nagyobbrészt
a hét főbűnöket ábrázolták. Az istenfélő rómaiak ezeket gúnyos
hurrogással és szitkokkal fogadták.
A nagy tolongásban Hannibal egyszerre csak elpárolgott a barátja mellől.
Tamás körülnézett, hogy megkeresse a lovagot és ekkor hirtelen egy
félelmetes külsejű álarcossal nézett farkasszemet.
Hórihorgas, a hosszúra nőtt ifjú apátnál jó fejjel magasabb fekete alak
volt. A testén bőredőjű szőrkámzsát viselt, a fején hegyes csuklyát,
amely arcát is eltakarta. A csuklya kerek szemnyilásából komor tűzben
forgó, rettenetes szempár villogott Tamás felé.
A fekete barát keresztbefont karokkal állott előtte. Tamás tudta, hogy
ez csak farsangi tréfa lehet, de azért mégis valami babonás borzongást
érzett.
– Ki vagy? – kérdezte meghökkenve.
– Szolga, – válaszolt mélyen zengő orgonahangon a barát. – A csillagok
szolgája vagyok, Vértesi Tamás.
– Hát ismersz engem?
– Már akkor is ismertelek, mikor még bölcsődben sírtál az erdődi
udvarházban. Akkor is melletted voltam, mikor király apródja voltál
Budavárában. És akkor is, mikor deák voltál Ferrarában.
Tamás olyasmit érzett, mintha a süvege alatt felborzolódnék a haja.
– Én sohasem láttalak még, – hebegte zavartan.
– Látható alakban ma jelenek meg előtted először, Vértesi Tamás, mert ma
van a csillagok fordulásának napja.
– És mit akarsz tőlem?
– Kezedbe teszem a jövődet. A tiédet, a nemzetségedét, egész népedét.
Tamásnak nem volt kedve nevetni, bár mégis azt mondta:
– Gúnyolódol, barát?
– Elvégzem a parancsot. Ha megérted, akkor győzni fogsz. Ha nem érted,
akkor az alomba esel.
– És mi a parancs?
– Lásd magad!
A fekete barát kerek kis tükröt tartott Tamás szeme elé. Tamás a saját
kisebbített arcát látta benne. A barát most a kámzsája ujjával
megtörülte a tükröt és ekkor színes kép jelent meg az üveg alatt.
Az ifjú apát szívén édes rémület nyilalt át: a Bakócz-család címerét
látta a tükörben, a címert azonban sisak helyett a pápai szent tiara
koronázta. Kicsit homályos volt, mintha nem is aranyból, hanem
ködpárából volna, de mégis tiara volt. Egy angyal tartotta két kezével a
pajzs fölé…
Nos, az eredeti erdődi Bakócz-címernek is angyal a paizstartója, de ez
itt egészen más, egészen különös angyal. Szárnya nincs, a haja pedig
rozsdavörös – ki látott még ilyen angyalt? – a köntöse halványzöld és
arannyal ékes, a kezén, amely a tiarát fogja, zöld keztyűt visel. Ki
látott még keztyűs angyalt?
Az egész tükörkép alig volt nagyobb egy arany scudonál, de Tamás mohó
tekintete mégis fölfalta minden aprólékos részletét, mint egy finoman
kidolgozott miniatür rajzát.
A fekete ember a köntöse ujjával ujra végigsimított a tükrön, a kép
eltünt és Tamás megint csak a maga dult ábrázatát látta.
Meg akarta ragadni a barát kámzsáját, de a puszta levegőbe markolt, a
fekete ember már akkor eltünt a vidáman cincogó sokaságban és Tamás nem
is bukkant rá többet, bármennyit kereste is.
Hanniballal sem tudott többet találkozni aznap. Végül is hazament a
reggiói palotába. Ott megmondták neki, hogy a keresztapja már kérdezett
utána.
A patriárka maga szokta intézni legtitkosabb ügyeit és ilyenkor a
keresztfiát használta szekretariusnak. Az este is gyertyafény mellett
leveleket és jegyzeteket mondott neki tollba.
Az urfinak máskülönben alig volt titka a keresztapja előtt, de a fekete
barátról nem mert neki szólani. Az ilyen kisérteties jelenésről
hallgatni kell, különben nagy szerencsétlenség érheti az embert.
Mert bizonyos, hogy vannak a csillagok alatt titokzatos hatalmak,
amelyek olykor beleártják magukat az emberek dolgába.
De hogyan értse a csillagok üzenetét? – És miközben ezen töprenkedett,
félelem fogta el, hogy puszta tudatlanságból megronthatná nemzetségének
szerencséjét.
Jó sokáig nem tudott elaludni az éjjel, bár a rendes esti imádságát
ezuttal megtoldotta néhány páterrel.
A zöldkeztyüs angyalra gondolt és ugy rémlett neki, hogy már látta
valahol a bájos rőthaju fejét. Ez neki régi, édes ismerőse volt… Talán
gyermekkori álmaiból? Vagy talán a szentkönyvekben látta, amelyeknek
hímes iniciáléit oly szivesen nézegette az esztergomi könyvesházban?
9.
Vico Hannibal reggel beállitott a palotába. Mentegette magát, hogy
tegnap elszakadt a barátja mellől, maga sem tudta, hogyan történhetett.
Boldogasszony napja lévén, a lovag indítványára elmentek a dominikánusok
Mária-templomába, amely a pogány Minerva-templom helyén épült.
A fiatal urak azonban lekéstek a nagymiséről és mire a térre értek, a
hivők már kiözönlöttek.
Sok szépen öltözött, főrangu hölgy volt ott, de akadtak lenge erkölcsü
némberek is, akik arannyal és ezüsttel kivarrt fiuruhában merészkedtek a
templomba. Tollas süveget is viseltek a fürtös fejükön és bársonytokos
vékony kardot az oldalukon és bár a jámbor dömés atyák az ilyen hóbortos
divatot az ördög libériájának nevezték, sokan a nők közül tetemes lelki
kárukra mégis mutogatni akarták a formás lábszárukat.
A templomtér teli volt cifrán öltözött apródokkal és csatlósokkal, akik
a hátaslovakat és öszvéreket őrizték, mert abban az időben valamire való
asszony szégyelte volna magát, ha féltucat cseléd nélkül mutatkozik az
utcán.
Tamás arca egyszerre elhalványodott, a lélegzete is elakadt: a templom
lépcsőjén váratlanul szembe jött vele ő, akinek képével teli volt az
esze és a szíve: a címeres angyal!
Ez őrültség, ez álomba való – de mégis igaz! Kecsesen meghajtott fejjel,
szerényen mosolyogva jön le a lépcsőn… A haja rozsdavörös, a ruhája
halványzöld és arannyal himzett, a kezén pedig, mellyel a tükörben a
szent tiarát fogta, a kezén most is zöld selyemkeztyüt visel.
És most már azt is tudta, miért olyan ismerős neki az angyal arca:
hiszen ez ő, a százszorszép, akit a bevonuláskor a korzó loggiája alatt
látott, miközben a rakoncátlan táltosával vesződött.
Hannibal nem vett tudomást a barátja nagy felindulásáról, hanem
egyenesen a zöldkeztyüs hölgy elé lépett és mély meghajlással mondta:
– Madonna Fiametta, engedje meg, hogy én és nemes magyar barátom, Tamás
apátur, meghódoljunk az ön szépsége előtt és felajánljuk
szolgálatainkat.
A hölgy szintén meghajolt és bájos szerénységgel válaszolt:
– Nagyon fogom ezentul szeretni az én szegényes szépségemet, ha elég
ereje volt, hogy felém vonzza ilyen kitünő nemesemberek figyelmét.
Már hozták a hattyufehér hátasát és az öszvéreket a kisérő asszonyok és
apródok számára.
Egész csapat nemes úr állott körülötte, mindegyik szerette volna
Fiamettát kengyelbe emelni.
A hölgy azonban Tamás felé fordult, aki még egyre némán és mereven
nézte.
– Nem ismerem a te nagyságod országának szokásait, – mondta latin
nyelven. – De Rómában a megbecsülés és a bizalom jele, ha egy férfit
arra kérünk, hogy szánja meg asszonyi ügyetlenségünket.
Az apátúr mégsem járta hiába a ferrarai főiskolát. Lehajolt és
összekulcsolt két tenyerét odakínálta Fiametta lábának. A leány azonban
előbb kis keszkenőt terített Tamás tenyerébe, csak aztán tette belé
gyönggyel kivarrt, keskeny bársonytopánját. És az ő segítségével
könnyedén nyeregbe szállott.
Midőn megindította lovát a Pantheon irányában, még egyszer
visszamosolygott Tamásra, mintha régi jóbarátok volnának.
Olyan valószinütlen szép volt magas fehér lován, mint egy álomkép.
Tamásnak ugy tetszett, mintha a levegő megtelnék körülötte fényességgel
és mintha valahol ezüst trombiták szólnának.
És valami édes, forró illatot is érzett. Talán kivirágoztak a kövek?
Nem, ez már nem volt képzelődés, az illat a kis selyem kendőből áradt,
amelyet még mindig a kezében tartott. Ezüst csipkés zöld keszkenő volt.
– A kendőt vissza kell adnod, még ma el kell neki vinned, – vélekedett
Hannibál – nehogy afféle dicsekvő gézenguznak tartson, aki könnyü
szerrel akar szerelmi záloghoz jutni.
Később azt mondta a lovag:
– Elpirult, mikor megérintetted a lábát, észrevetted?
A magyar ezuttal sem válaszolt, de maga is elpirult. Hannibal pedig
nevetve mondta:
– Fiametta pirulásáért most száz ember irigyel Rómában és van köztük
tiz, aki szívesen beléd merítené a tőrét.
Tamás még egyre érezte tenyerében a könnyü láb nyomását. Ez az érzés
nagyon édes volt és lassankint tovább szivárgott a karjában, fel egészen
a szivéig.
10.
Ebéd után elvitte Fiamettának a keszkenőjét.
Az apátúr nagy dísszel, egy tucat lovassal vonult a Sciarra-palota elé.
Hannibal nem kisérhette el ezuttal, őt valami szerelmi légyotton várták.
(Olyan titkolódzva és annyi önérzettel jelentette ezt, mintha legalább
is hercegnő volna a kedvese, pedig trasteverei csaplárosné volt.)
Tudta Fiametta, hogy Tamás el fog jönni? A lépcső alján várta, díszbe
öltözött szolgái sorfala közt. Mint egy nagyurat. De hiszen Tamás az is
volt, nagyúr, még pedig a javából: a pápajelölt legkedvesebbik atyjafia,
a Vatikán jövendő hercege.
Karcsu oszlopos márványpitvaron keresztül kis szobába vonultak, amelynél
ékesebbet Tamás még a budai kastélyban sem látott.
A falakat aranyszövésü kárpitok boritották, a padlót ázsiai
selyemszőnyegek. Egy buján faragott szekrény polcai teli voltak a római
ötvösmüvészet kincseivel, a szekrény tetején zománcos nagy páva
pöffeszkedett. A kis asztalon, amelyhez telepedtek, néhány könyv és egy
háromhúros teknősbéka-chitarra feküdt.
Fiametta mosolyogva vette át Tamás kezéből a keszkenőjét.
Meghatóan bájos profilját szelid aranyfénnyel remegte körül a festett
ablak.
– Ez a szerény kendő lesz ezentul kelengyém legértékesebb kincse, mert
neki köszönhetem, hogy nagyságod megtisztelte házamat.
Az apáturnak erre olyasmit illett volna válaszolnia, hogy a keszkenő,
melyet Fiametta keze érintett, fölér Vénus aranyövével – de egyelőre még
annyira elfogult volt, hogy nem jött szó a nyelvére. Óh, milyen
irigylésre méltó volt az ő Hannibal barátja, aki ugy beszélt az olimpusi
istenekről, mintha egy utcában laknék velük!
A ház urnője tudni óhajtotta, hogy milyen benyomást tettek vendégére
Róma régiségei és maga olyan avatottsággal beszélt a klasszikus
építőművészetről, mint valamelyik bolognai doktor.
A társalgás eddig latin nyelven folyt, midőn azonban Fiametta egy
odavetett megjegyzésből megértette, hogy vendége megtanulta Ferrarában a
lingua volgara-t is, rögtön olaszul kezdett beszélni.
És ekkor az egész nő megváltozott. A klasszikus nyelv komoly szépségével
együtt levetette modorának pompázó ünnepiességét is, egyszerre nagyon
bizalmas, jókedvü és kecses lett.
A cselédek Frascati-bort hoztak arany kannában. Fiametta keveset ivott,
később az albanoi hegyi parasztok dalaira terelte a szót, majd kezébe
vette chitarráját és halk, édes hangon énekelni kezdett:
Fiore dell Uva!
E s’angela tu sei, fammo la prova,
In paradiso andiamo tutte e due…
Tamás szomjas füllel hallgatta és telhetetlen szemmel nézte… De azután
megkorholta önmagát. Mi ez? Ők itt pillangókat kergetnek, pedig a fekete
barát gigantikusan áll az élet kapujában.
Fiamettának is ilyesmi járhatott eszében, mert elhallgatott, az arca
pedig elborult. És egyszerre Tamás karjára tette kezét, az arca most már
fehér lett az izgalomtól.
– Én ma szándékosan az ön kezében felejtettem a kendőmet, mert azt
reméltem, el fogja nekem hozni. Dél óta folyton várom, mert fontos
beszédem van önnel. És lássa, milyen tökéletlen teremtés a nő: egy óra
óta együgyüségeket fecsegek és nem merem elmondani azt, amivel teli van
a szívem…
Most ki fog pattanni a nagy titok!
Fiametta tovább beszélt, halk hangon, lehunyt szeme elé tartva
összekulcsolt két kezét, mintha a gyóntatójának beszélne.
– Velem valami félelmetes és érthetetlen dolog történt, amit, ha valaki,
csak ön magyarázhatna meg. Az éjjel álomlátásom volt. Azt álmodtam,
templomban vagyok. Zöld ruha volt rajtam és zöld keztyű, ahogyan ön ma a
Maria sopra Minerva előtt látott. Egy óriás, fekete barát állott
mellettem és kinyujtott kezével egy címerpajzsra mutatott, amely a
levegőben lebegett. Álmomban jól megnéztem a címer rajzát: piros
kerékből kinövő szarvast ábrázol. Ugyanezt a jelvényt láttam az ön
szolgáinak mellén is…
– A patriárka címere! – mondta Tamás, akin már akkor is nagy izgalom
vett erőt, midőn Fiametta a fekete barátot említette.
– Hallgassa tovább! A fekete ember, akinek arcát nem láthattam, később a
templom oltárára mutatott. Az oltár selyemvánkosán a pápai tiara feküdt.
Megértettem, hogy nekem a tiarát rá kell helyeznem a címerre.
Engedelmeskedtem a parancsnak és midőn a korona a pajzsot érintette,
egyszerre megzendült fölöttem az ég és ezer hangu, himnikus éneket
hallottam. Erre fölébredtem. Azóta zavart vagyok és szomoru sejtelmek
gyötörnek. Félek, az álmom szerencsétlenséget jelent. Mert mi közöm
lehet nekem, szegény bűnős nőnek, a pápai hatalom szent jelvényeihez?
Ugy gondoltam, mivel az ön bátyjának címerét láttam álmomban, ön talán
valami utbaigazitást adhatna nekem.
Fiametta Tamás felé fordult és könyörögve nézett a szemébe.
Most már világos: egy titokzatos erő, amelynek mibenlétét ember meg nem
értheti, legfölebb, ha sejtheti, velük kettőjükkel akarja elvégeztetni a
nagy munkát!
Ez a gondolat boldog rémülettel töltötte el Tamást és megoldotta a
nyelvét. Elmondta Fiamettának tegnapi kalandját a fekete baráttal és a
varázstükörrel.
Ah igen, vannak rettenetes emberi energiák, a melyek tulélik a testi
halált és olykor előbukkannak titokzatos rejtekhelyükről, hogy
szolgálatukba kényszeritsék az élőket.
Ilyen volt az a Kapisztrán János nevü kapucinus is, akit a magyarok
szentként tisztelnek. Meghalt hatvan esztendővel ezelőtt, de a szörnyü
törökgyülölete ma is él még és szikrát hány, valahányszor pogány
közeledik a magyar határok felé. Ilyenkor a kapucinus barát szelleme
megjelenik az éjszakában, harsogó szózatként riasztja az embereket,
tüzes és véres álmokat küld rájuk, fegyverkezésre, harcra tüzeli őket…
Kapisztrán János! Tamás megdöbbent a saját ötletétől. Miért ne lehetne a
fekete barát Kapisztrán szelleme? Mindazok közül, akik az égen és a
földön vannak, ő kivánhatja leginkább Bakócz Tamást pápának, mert Bakócz
pápasága halálos csapás volna a pogánynak…
Fiametta édes és alázatos áhítattal hallgatta minden szavát.
– Jaj nekem – sóhajtotta – mily sulyos teher nehezedik az én gyönge
vállamra!
De azért egy pillanatig sem gondolt arra, hogy kivonja magát a parancs
alól. Sőt csakhamar neki is bátorodott, mert eszébe jutott Aesopus
példája az egérről, amely megmentette a rab oroszlánt.
És most már maga is reményli, hogy némi szolgálatára lehet a nagy
ügynek. Politikához ugyan nem ért, de ismeri a vatikáni embereket és
asszonyi ösztöneivel talán el tudna igazodni a cselszövések
labirintusában. Az olasz kardinálisoknak, főleg a fiatalabbaknak, sok
titkát tudja és ezeknek talán hasznát vehetné Tamás.
Egy szép Mária-kép volt a szobában, a fiesolai Angelico testvér műve.
– Ugy-e, ő Magyarország patronája? – kérdezte Fiametta.
Meghajolva állott a Boldogasszony előtt, mintha imádkoznék, aztán
megfordult és szeliden Tamás tenyerébe tette ámbraszagú kis kezét. Ez
fogadalom volt.
Midőn az apátúr elment, Fiametta lekísérte a pitvarig és megköszönte a
nagy tisztességet, amely házát érte. A patriárka csatlósai ezalatt a
palota lépcsőjén ültek és kockát vetettek.
A reggioi palotába érve, Tamás rögtön a kamrájába ment. Szerencse volt,
hogy a patriárka úr nem kérdezett utána, mert ha ma emberek közé kellene
mennie, biztosan részegnek hinnék.
De ez több volt a részegségnél. Valami nagyszerű görcs szorította össze
bensejét: az őrjöngő öröm görcse.
Maga azt hitte, annak örül, hogy megtalálta a nemzetsége
felmagasztalásához vezető útat, pedig igazában egészen másnak örült és
egészen más valamit talált meg: a nőt.
Mint egy tüzes, arany hullócsillag, úgy esett bele a lelkébe. Lobogó
lánggal égett és ő boldog lett volna, ha megsemmisülhetne ebben az
érzésben.
Szeretett volna valamit tenni. Valami nagyot, halhatatlant. De mi is
telhetnék ilyen szegény barbártól? Szeretett volna Fiamettáért megvívni,
életre-halálra.
11.
A patriárka, miután egy ideig körültapogatódzott, mint róka a jégen,
egyszerre vidáman nekiindult és nagy biztossággal járni kezdett Róma
síkos talaján.
Most már tudta, mi a dolga! Mindenekelőtt szabadulnia kell a magyar
kíséretétől.
Hasznára voltak első föllépésekor, exotikus pompájukkal Bakócz Tamás
hatalmára és gazdagságára terelték a figyelmet, de ha hosszabb ideig itt
vesztegelnek, akkor tönkre fogják tenni a népszerűségét, mert a magyar
urak pöffeszkedni fognak a polgárokkal szemben, a huszárok pedig össze
fognak verekedni a pápai zsoldosokkal.
Azonfelül a sok unatkozó magyar könnyűszerrel az idegen uralom lealázó
képeit idézheti fel Rómában.
Tehát Márton kanonok vezetése alatt sietve hazaküldte kísérőit, csak a
legbizalmasabb pár emberét tartotta maga mellett, de azokat is római
köntösbe bújtatta, egyébként pedig olasz papokkal, zsoldosokkal és
szolgákkal vette körül magát.
Azután nekilátott a pápaválasztás előkészítésének.
Mindenekelőtt adatokat szerzett a szent kollégium tagjainak
életviszonyairól és szokásairól, különös súlyt vetvén az emberi gyöngéik
megismerésére.
Mindenütt voltak ügynökei és kémei, a főtisztelendő urak palotáiban épp
úgy, mint az idegen követségeken és ezek a bizalmas emberek persze
semmit sem tudtak egymásról.
A Vatikánból Cardulo prelátus hordta neki a híreket. Ez a kitűnő
diplomata mindvégig híven szolgálta Bakócz Tamást, de ugyanolyan
hűséggel buzgólkodott a szentatya, Chigi Agostino sőt Medici Giovanni
szolgálatában is.
El kell ismerni, hogy sohasem árulta el egyik megbízóját a másiknak és
ha kétfelől történetesen olyan megbízásokat kapott, amelyek keresztezték
egymást, akkor ő lelkiismeretesen eleget tett mind a kettőnek és a
sorsra bízta, hogy milyen kavarodás legyen ebből.
A patriárkának az volt egyik sarkalatos elve, hogy minden ember
megvásárolható. És tudta, hogy a kardinálisok emberek.
A főtisztelendő urak fejedelmi udvart visznek és ötven-hatvan lónál
kisebb kísérettel nem szivesen mutatkoznak az utcán, pedig
egyik-másiknak elég szerények a javadalmai.
Majd mindegyikük szenvedélyes gyűjtő; az egyik antik szobrokat gyűjt, a
másik képeket, ez érmeket, amaz régi kéziratokat, a legtöbbje
mindenfélét gyűjt.
Az aranyat megvetéssel vissza lehet utasítani, de hol az a gyűjtő, aki
meg merne vetni egy Virgilius-kódexet, egy pergamoni gallus-szobrot, egy
Filippo Lippi-képet?
Volt a főtisztelendő urak közt olyan, aki belefogott egy nagyszerű
villába, de abba kellett hagynia az építkezést, mielőtt még tető alá
jutott volna, mert elfogyott a pénze.
Egy másiknak fia volt, annak igen szeretett volna valami kisebbfajtájú
hercegséget vásárolni a nápolyi királyságban.
Volt egy szent öreg, egy aszkéta, annak már nem kellett semmi. De a
templom, amely után a címét nyerte, düledezett… Haj, ha azt valami jó
lélek átépíttetné!
Bakócz úr nagy gonddal gyűjtötte az ilyen adatokat.
Minden főtisztelendő biborosnak külön törzskönyve volt a reggioi palota
titkos levéltárában. A bizalmas írásokat Tamás szerkesztette
keresztapjának utasításai szerint.
Benne föltétlenül megbízott a patriárka. Ő viszont senkiben sem bízott,
csak Fiamettában. Meg volt róla győződve, hogy a leány nélkül, aki
felsőbb hatalmak kiválasztott eszköze, hiábavaló lenne Bakócz minden
munkája.
Mindennap ott volt a Sciarrában és mindennap olyan remegő, szent
áhítattal lépett a selyemfalu asszonyszobába, mint Dante a Paradiso-ba.
És minden szó, amit Fiametta mondott, minden mosolya édes, tüzes és
kitörülhetetlen rovásírással íródott a szívébe.
A patriárka akkoriban csodálkozva tapasztalta, hogy keresztfia, a római
társasággal való sűrű érintkezése közben, mennyire gyarapodik világi
bölcsességben. Olyan tiszta szemmel látja az embereket és az
eseményeket, hogy sok esetben el lehet igazodni a szava után.
Hogy Tamás leginkább a Fiametta esze után beszél, arról sejtelme sem
volt. Mert a fiatalok megállapodtak egymás közt, hogy nagyszerű titkukat
még a gyóntatójuknak sem árulják el.
Egyszer délután Tamás egy csodálatosan szép hátaslovat látott a
kispalota kapuja előtt. Király alá való paripa volt, Arábia négylábú
főnemességének véréből sarjadt állat.
Az idegen csatlósok azt mondták, nagyságos Chigi Agostino úr hátasa. A
nagy bankár Konstantinápolyból kapta, a szultán küldte neki.
Ki az a Chigi, akinek a török császár baráti ajándékot ad?
Egy feketeruhás, idősebb urat talált Fiamettánál.
– Legjobb barátom, második atyám, – mondta a leány.
Tamás elkedvetlenedett. Mit keres itt a bankár? Kellemetlennek találta a
szúrós, kutató tekintetét… Kissé le is nézte magában Fiametta
jóbarátját, aki végre is afféle pénzváltó ember volt, bár kardot viselt
az oldalán.
Agostino úr nagy tisztelettel köszöntötte a fiatal urat. Tamás már
megszokta ezt a tiszteletet, újabban lépten-nyomon találkozott vele
Rómában. Ha végiglovagolt a Lungarán, a mesteremberek a süvegüket
lengették; ha püspökkel találkozott, az mosolyogva adta rá áldását; sőt
ujabban Vico Hannibal is, akit pedig barátjává fogadott, olyan alázattal
buzgólkodott körülötte, mint a kurta nemes a nagyúri pátrónusa körül.
De annyit hamar megsejtett Tamás, hogy a Szentlélek bankárjának
kellemetlen szeme egyike a legnagyobbszerű látó szerveknek. Ez belelát
elsűlyedt évezredekbe és felismeri Róma nagyságában azt, ami igazán nagy
és Hellas szépségeiben azt, a mi igazán szép. Ez a szem meg tud
mámorosodni, ha Petrarca Canzoniere-jét olvassa és kicsinylően mer
mosolyogni, ha Africajába pillant. Ez csalhatatlan ítélőképességgel méri
össze az antik és a mai művészet alkotásait.
És beszéd közben kitünik, hogy a távoli Magyarországba is ellát.
Szapolyai és Verbőczi csupaszon állanak előtte, bár hibásan ejti a
nevüket, és meglátja a titkos erőket, amelyek az országgyűlés szónokló
és veszekedő pártjait mozgatják.
Végleg azzal nyerte meg Agostino úr a magyar úrfi rokonszenvét, hogy
hamarosan magára hagyta őt a ház asszonyával.
– Az ilyen kupeckedő embernek soha sincs pihenője, – sóhajtotta
mosolyogva.
De előbb meghívta Tamást magához.
– Van egy kis házam a Tiberis mellett… Szombat este szerény baráti kör
fog ott vacsorázni…
– Én is ott leszek, – mondta Fiametta halkan.
És Tamás sietve elfogadta Agostino úr kezét.
12.
A bankár folyóparti „kis házát“ Peruzzi építette, Rafael és del Piombo
festették…
Midőn Tamás szombat este hű Hannibalja kiséretében belépett a Villa
Chigi kertjébe, a folyó vizében ezer fáklya fénye tükröződött.
Az oszlopcsarnok alatt már vagy harminc úr és asszonyság volt együtt. Az
Agostino úr szerény baráti köre. Hannibal persze mindenkit ismert.
– A köpcös kis ember, prémes aranykabátban és ráncos kalappal, Medici
kardinális… Ilyenkor nem viseli az egyházi bibort… Mellette áll a szép
Bembo, híres költő, nagy tudós… Azelőtt Borgia Lukrécia volt a kedvese,
most egy gyönyörű veneziai asszonya van – de hiszen az is itt van, ott
áll a nagy virágtartó mellett… Két úr fogja közre, a feketeruhás
Inghirami, a másik a nagy Sadoleto, a római akadémia főembere… A
barnaruhás, aki oszlopnak támaszkodik, Ariosto úr, ferrarai követ… Egy
könyvet írt, sokan dicsérik is, de én még nem értem rá elolvasni… Az a
nyurga, aki vele beszélget, Machiavelli úr, őt a firenzei signoria
küldte a Vatikánhoz.
Tamás felismerte a társaságban az urbinoi Rafaelt.
– A legszerencsésebb ember, aki valaha született, – mondta Hannibal. –
Alig harminc esztendős és már világhírű mester. A maga palotájában lakik
és Róma hercegnői büszkék rá, ha hírbe keverednek vele… És
megfoghatatlan, hogy nincs egy ellensége, még a festők sem irigykednek
rá… A szentatya is, a zord Rovere Julius, ugy beszél vele, mint a
legkedvesebbik fiával… Kell valami talizmánjának lennie, amely feléje
vonzza az emberek szeretetét.
A „legszerencsésebb ember“ egy férfival beszélgetett, akinek olyan
gyönyörű feje volt, mint egy szelid és kissé mélabus oroszlánnak.
– Lionardo da Vinci, – magyarázta Hannibal. – Olyan festő, akit Rafael
nagyobbnak tart magánál is. De nehezen dolgozik, keveset fest…
– És Michelangelo – ő nincs itt? – kérdezte Tamás.
Hannibal a fejét rázta.
– Nem társas ember. Rafael ellentétje: őt senki sem szereti, tőle inkább
félnek. Most biztosan a műtermében van és a homlokára erősített gyertya
fénye mellett faragja a követ…
Vico Hannibal még néhány nevet említett, Sangallo, Peruzzi, Sansovino,
Piombo, Bramante – nevek, amelyeket ötszáz év mulva is ismerni fognak.
Valami elképzelhetetlen gazdag, valami mesés pompájú tavasz virágzott
Itáliában. Minden virág kelyhéből egy-egy csillag fakadt és a sötét
világ betelt fénnyel.