1.
Kanyargó utcasikátoron nyurga bérházak ágaskodnak, agyonfoltozott,
vakmerően egymás fölé tapasztott emeletekkel, érthetetlen
ablaknyílásokkal, fecskefészek-erkélyekkel, melyeket tarka, száradó
rongyokkal lobogóztak föl. A földszinten füstös barlangok feketélnek; a
házak úgy zsonganak a sok embertől, mint a vadméh-fészek.
Egy homályos oduban, karvastagságu, rozsdás rács mögött, gyertyák égnek
a véres szentkép előtt. Odébb magas, fekete kerítésfal vonul, amely
ellenségesen vicsorítja vastüskéit. Egy rácsos kapun keresztül
sárgatestü márványasszonyt látni sötétzöld bokrok között.
Óriás, néma gót palota, recés oromzattal, dölyfös kőtoronnyal, keskeny
ablakrésekkel. Ez a palota hideg, komor és rossz-szagú, mint valami
ragadozó állat elárvult barlangja.
Megint bérházak. Az utca oly ijesztően megszűkül, hogy az égből alig egy
rőfnyi sáv látható.
És egyszerre, az élet zajongó tengerében, néma szigethez érünk:
folyondáros, csonka kőoszlopok keretéből egy halott városrészbe látunk,
egy ezeréves titáni romvárosba, hol rettenetes mélységek ásítoznak és
összezúzott boltívek hosszú sora kapaszkodik egymás fölé, mint egy
gigantikus színház páholyai.
Azután váratlanul egy nemes és előkelő vonalú kis palota bukkan elő,
nyitott loggiáival, arany alapon égőszínű falfestményeivel. Ilyen
házakat építenek mostanában az ifjú mesterek, akik megmámorosodtak az
antik művészettől.
És megint bérházak, romok, paloták, megint kápolnák, boltok, csapszékek.
A távolságban recés ormú vártornyok, egyik a másik mellett, mint egy
fölizgatott emberi gyülekezet fenyegető öklei, a párás láthatáron
kupolák, keresztek, oszlopok, annyi oszlop, mint hajóárboc a kikötőben,
és templomtornyok erdeje. És egészen künn valami hallatlanul
fantasztikus, elképzelhetetlenül kolosszális rom. És taliganyikorgás,
üllőcsengés, szamárordítás, veszekedő basszushangok, mérges sipítozás…
Néha belekondul egy harang, néha álmos trombita szól a távolból, néha
énekhangok foszlányait hozza magával a szél.
És a színek, vonalak és hangok hullámzó és örvénylő tengerére komor
fenséges biborpára borul, amelyben évezredek korhadó dicsőségének
atomjai tüzelnek és ez mindent egybefoglal, kibékít, megaranyoz,
fölmagasztal.
2.
Enyhe, téli nap van, délben a ragyogó égboltozatról édes verőfény
özönlik alá a szent városra.
A főutca – a régiek via lata-nak nevezték, de mióta a szentatya
megengedte a farsangi lófuttatásokat, márcsak korzó a neve – a főutca
napos oldalán sűrű sorokban ácsorognak az emberek. Strigonio
kardinálisnak, a konstantinápolyi patriarkának ünnepi bevonulását
várják.
Azt beszéik, hogy Strigonio vitézei unikornisokon és elefántokon fognak
nyargalni, azonkívül valószínűnek látszik, hogy sok pénzt fognak a
quiritesnek szórni, ami mindenképpen kellemes volna, a patriarka úrnak
pedig meg nem ártana, lévén ő olyan gazdag, hogy otthon az istállóit is
arany kövekkel rakatja.
Az előkészületekből látható, hogy a pápa őszentsége meg akarja becsülni
messziről érkező vendégét, aki Krisztus helytartója után rangban az
egyház első papja.
A szentatya legkedvesebbik öccsét, Rovere Francesco Máriát, Urbino
hercegét és hat kardinálisát küldte a porta del Popolo elé.
Az ifjú herceg az imént ügetett végig a korzón büszkén, délcegen, a
saját fontosságának örülve; arany vértet és arany sisakot viselt,
amelynek olyan formája volt, mint a koronás oroszlánfejnek. Előtte
nyurga fullajtárok rohantak, akik botokkal söpörték el az utat elálló
rómaiakat.
A főtisztelendő biborosok egyenkint jöttek, palotatisztek, testőrök és
díszruhás szolgák fényes üstökös farkát vonszolván maguk után. Aranyos
szerszámu öszvéreken ültek és aki térdet hajtott előttük, azt
megáldották.
A legdíszesebb kisérettel járt a híres Medici Giovanni. Előtte tizenkét
pár apród lépkedett, valamennyi hermelinprémes, rózsaszín selyemruhában,
mellén a Mediciek golyóbisos cimerével; a gyémántoktól ragyogó fehér
öszvére nyomában páncélos lovasok csörömpöltek.
Ez a szeliden mosolygó, békaszemü, pohos kis kardinális arról nevezetes,
hogy több adóssága van, mint Itáliában bárkinek. Azt is beszélték róla,
hogy Styxre szokott esküdni és hogy palotájában, képfaragók és
lantpengetők társaságában, olykor pogány áldozatokat szokott bemutatni
Apollo és Minerva tiszteletére. De ezt inkább dicséretképpen mondták,
mert a főtisztelendő úr klasszikus műveltségének bizonyítéka volt.
Midőn Giovanni úr a nevezetes templom elé ért, amelyet egykor azért
építettek, hogy megszabadítsák a városrészt a Nero hamvai körül
szálldosó gonosz démonoktól, a szemben levő kis Sciarra-palota loggiája
alatt mélyen meghajolt néhány ember. Medici ekkor a kövérkés fehér kezét
áldóan fölemelte, pufók arcát pedig nőiesen bájos mosoly derítette föl.
A loggia alatt valóban szép társaság volt együtt. A palota mostanában
Fiamettáé volt, akiről sokan azt tartották, hogy az isteni Imperia korai
halála óta ő a szent Róma legkecsesebb és legműveltebb kurtizánja.
A sokat magasztalt és sokat megkönnyezett Imperiát persze nem érte utól
sem ő, sem más halandó nő. Egy elmés férfitől ered a mondás, hogy két
isten ajándéka tette naggyá Rómát: Mars az Imperiummal, Vénus az
Imperiával. Az aranyszőke Imperia, akit Rafael mester kétszer is
lefestett és akihez százával írták a latin elegiákat és az olasz
szonetteket, mindössze csak huszonhat évet élt és ma már Szent Gregoria
kápolnájában alszik, ékes márványmű alatt, amelynek fölírása pompázó
szavakkal dicsőíti a leghíresebb „Cortisana Romana“ emlékét.
De azért Fiametta remek teremtés volt. Legfölebb azt lehetett volna
rajta kifogásolni, hogy a haja nem aranyszőke, miként a divat követeli,
hanem mahagóniszínű. A bőre azonban olyan finom volt, hogy egyik
tisztelője azt mondhatta róla: ha vizet iszik, a húsán keresztül látszik
a víz csillogása. A termete pedig olyan tökéletes, amilyen csak egy
huszonkét éves nápolyi nőé lehet.
Ami a műveltségét illeti: ha nem is tudott verseket rögtönözni, mint
Imperia, mégis folyékonyan beszélt latinul, amellett ismerte a
filozófusokat, elragadóan szavalta Ovidiust, könyv nélkül tudta
Petrarcát, gyönyörűen énekelt és mesterien játszott a lantján.
Fiametta, mint mindig valahányszor a nyilvánosság előtt mutatta magát,
művészi pompával vette körül magát, melynek hatásait aprólékosan
kiszámította.
A loggia korlátját ázsiai selyemszőnyegekkel rakatta meg, a faliveket
pedig flamand függönyökkel ékesítette. Egy tucat inas és komorna
forgolódott körülötte, valamennyi világosszínü selyembe öltöztetve, hogy
kellő keretet adjanak az úrnő sötétprémes bársonyköntöséhez, amely
viszont Fiametta arcának fehér színét emelte érvényre. Kellemes
színfoltként tarka nagy papagály ült a loggiában és egy cinnober ruhás
kis szerecsen fiú, Fiametta kedves agarával az ölében.
A szép hölgynek három férfi vendége volt, akik vele együtt akarták
végignézni a patriárka bevonulását.
Az első és legnevezetesebb a híres Chigi, a nagy Agostino, a Szentlélek
bankárja. Erről a ragyogó szemű és kampósorrú férfiról, aki diszkrét
eleganciával mindig olajzöld vagy sötétbarna ruhákba öltözött, azt
beszélték, hogy ő a világ leggazdagabb embere.
Londontól Konstantinápolyig mindenütt voltak bankházai. Midőn II. Julius
pápa négyszázezer aranyon elzálogosította nála a tiaráját, a Szentlélek
bankárja már megengedhette magának, hogy ne fogadjon el kamatot.
Chigiről azt mondták, úgy szerzi a pénzét, mint egy kereskedő és úgy
költi, mint egy király. Kardinálisok voltak a barátai, a szent atya is
gyakran ült terített asztalánál és a művészeknek és tudósoknak sohasem
volt megértőbb és bőkezűbb pártfogója, mint ő.
Imperiáról köztudomású volt, hogy Chigi barátnője, Fiametta pedig, aki,
úgy látszik, mindenben Imperia nyomdokaiba óhajtott lépni, ugyancsak
Chigi bőkezűségének köszönhette palotáját és fejedelmi háztartását.
A másik vendég tisztelendő Cardulo volt, sokat utazott jeles tudós,
apostoli nótárius, a Vatikán bizalmas diplomatája. Róla mindenki tudta,
hogy szent életű pap; Fiametta iránt önzetlen barátságot érzett, a házát
pedig főleg az ott megforduló tudós és előkelő férfiak kedvéért
látogatta.
A harmadik vendég egy feltünően csinos és merész külsejű ifjú volt,
akiről csak annyit lehetett tudni, hogy a Vico Hannibal névre hallgat,
hogy a kardja könnyen kijár a hüvelyéből és hogy mindig pénzre van
szüksége. Ő maga olyasmit szeretett volna a világgal elhitetni, hogy
törvénytelen leszármazottja a vicoi híres zsarnokoknak, akiket IV. Eugen
idejében olyan kegyetlen módon kiirtottak. Ezt azonban senki sem hitte
el neki, a beszédje után inkább nápolyi kalandornak tartották. Némelyek
szerint a Colonnák kéme, mások szerint az Orsiniek brávója lett volna;
de hiszen a campagnai mágnások kártyáiba még senki sem látott.
Annyi bizonyos, hogy Vico szélkakas volt, de mivel szépen játszotta a
violon d’amour-t, mindenütt szívesen látták, még a főtisztelendő urak
palotáiban is.
Fiametta udvarába Chigi Agostino révén jutott. Minden gazdag embernek és
minden nagyúrnak vannak ilyen titokzatos összeköttetései. Hannibal úr
különben kissé udvarolt is Fiamettának, de csak mértékkel, néhány
szonett erejéig, nehogy megbántsa a bankárt, aki egyébként nem is volt
féltékeny természetü.
3.
A loggia alatt most éppen a várva-várt patriárkáról beszélgettek.
– Török vagy görög ember főtisztelendő Strigonio? – kérdezte Hannibal
úr.
– Egyik sem, mert magyar, – válaszolt a bankár. – A konstantinápolyi
patriarkátus csak cím. A szentatya szokta kitüntetésképpen adományozni,
amióta a keleti egyház eretnekké lett. Strigonio nem is a patriarkának,
hanem székvárosának neve. Strigonium – Esztergom híres város
Magyarországon. Hogy mi a patriarka tulajdonképpeni neve, azt nem tudom,
de Cardulo barátunk talán tudja, ő nagy tudós és többször járt
követségben Magyarországon.
Erre megszólalt a prelátus:
– A kardinális neve: Bakócz Tamás de Erdőd.
– Úgy mondják, nagyon gazdag? – érdeklődött Hannibal.
– Talán nem olyan, mint Chigi úr, de mindenesetre Európa egyik
leggazdagabb embere. Sok nagy egyházi javadalma van, de Bakócz amellett
még nagyszerű pénzszerző is.
– És hogyan szerezte a pénzét?
– Az ipart és a kereskedelmet, amelynek Itália a hatalmát köszönheti,
Magyarországon megvetik. De van ott a vagyonszerzésnek egy különös
módja, amelyet egyébként nálunk is ismernek: az örökbefogadás.
Gyermektelen, gazdag emberek, akik békességben akarják eltölteni
vénségüket, egy-egy nagy emberre testálják vagyonukat, aki aztán
holtukig megvédi őket a hatalmaskodók ellen. Bakócz Tamás nagy mestere
annak, hogy kiszimatolja az országban és megnyerje magának az ilyen
örökhagyókat.
Hannibal elnevette magát.
– Ha pedig sokáig várat magára az örökség, akkor egy kis fehér porral
sietteti a lebonyolítást?
Cardulo a fejét rázta.
– Valljuk be, ez inkább római divat volt, a Borgiák idejében, de
Magyarországon sohasem hallottam ilyen esetet. Emberölés, rablás ott is
sűrűn esik a jobb körökben, de orgyilkosság nem. Ez különösnek látszik,
de igaz.
– Úgy hirlik, a patriárka a pápai trónra pályázik? – kérdezte Chigi.
Cardulo igenlően bólintott.
– Bizonyára azért is tette meg a nagy útat, mert megtudta, hogy a
szentatya gyöngélkedik.
Hannibal olasz vére egyszerre megpezsdült.
– Még csak az kellene, hogy megint valami barbár legyen a mi pápánk!
A bankár azonban nem osztotta az ifjú úr hazafias felháborodását.
– Talán igazságtalanság, hogy mi barbárnak nevezünk mindenkit, aki nem
született az Alpeseken innen. Én jól emlékszem, hogy ifjabb éveimben
egész Itália tele volt egy dicső magyar királynak, Korvin Mátyásnak
hirével. Egy nép, amelynek ilyen fia van, nem lehet barbár.
Hannibál nem válaszolt, egyébként nagy kötekedő volt, de az ilyen gazdag
urakkal szeretett egy véleményen lenni. De helyette megszólalt
tisztelendő Cardulo.
– Bocsásson meg, Agostino uram, de ezúttal Vico barátunk pártjára kell
állanom, bár meglehet, hogy én más okból nevezem barbároknak a
magyarokat, mint ő. Én szentatyánk parancsából több ízben is jártam
Magyarországon és tanulmányoztam annak az érdekes népnek történetét.
Tudom, hogy Mátyás király dicsőséges hadvezér és nagyszerü diplomata
volt; hogy mennyit tett a tudományok és művészetek érdekében, azt a
magam szemével is láttam. Mert jártam a budai, visegrádi és tatai
palotákban és kertekben, láttam a páratlan királyi könyvtárat és a
gazdag gyüjteményeket. Mindezt láttam és kellően megcsodáltam. Valamit
azonban hiába kerestem Magyarországon, pedig szerintem éppen ezen
fordul, hogy barbár-e egy nép vagy sem.
– És mi az? – kérdezte Fiametta, aki nagy figyelemmel hallgatta a vitát.
– A polgárok együttes erőkifejtésének nagy alkotásai, amelyekkel
Veneziában, Firenzében, Genovában és a legkisebb itáliai fészekben is
találkozik az ember.
– És mi következik ebből? – kérdezte Fiametta.
– Azoknál a népeknél, amelyeket barbároknak szoktunk nevezni, csak
egyes, kivételes férfiak lelkében él az isteni szikra, a polgárok
tömegében azonban nincs meg a közhasznú alkotások vágya. Egy-egy nagy
uralkodó vagy államférfi ott meg tudja adni országának a műveltség külső
mázát, de ha meghal a nagy ember, akkor lepattan a máz és megint
előbukkan az ősi barbárság. Ezért van, hogy az ilyen népek történetében
ismeretlen fogalom az állandó haladás, amely például az itáliai
városokban véres polgárháborúk és ellenséges dúlások idejében sem akad
meg teljesen és ezért van, hogy barbár népeknél a nagyszerü föllendülés
egy-egy rövid korszakára mindig a mélységes hanyatlás korszaka
következik.
– Komoly pápajelölt egyáltalában ez a magyar kardinális? – kérdezte
Agostino úr, akit nagyon érdekelt mindaz, amit hallott.
– Ebben az órában ő a legkomolyabb, az egyetlen komoly, – válaszolt a
prelátus. – Venezia a csillagokat is lehozná az égből a magyarok
kedvéért, csak Dalmáciát ne követeljék tőle vissza; hiszen a
patriarkátust is a köztársaság erőszakolta ki Bakócznak. A lengyelek és
csehek az ő hű csatlósai. Maximilián császár pedig már írásban lekötötte
magát neki.
– Ez ugyan nem jelent sokat. A császárnak két arca van, mint Janus
istennek és már olyan skandalózus kijelentést is tett, hogy maga ül
Szent Péter székébe. De mi van a franciákkal, a spanyolokkal?
– A francia királynak minden pápa jó, csak olasz ne legyen, a spanyolnak
pedig mindenik jó, ha nem francia.
– És a római biborosok? – kérdezte Chigi, akit ez a dolog mindjobban
érdekelt.
Cardulo kissé elgondolkozott, majd habozva mondta:
– Ugy hírlik, Rómában is akadnak barátai…
(Ha akarta volna, többet is mondhatott volna erről; mert midőn tavaly
Budán járt, éppen maga Cardulo vitte el Bakócznak több kardinális
igéretét.)
– Nekem azt mondta Pasqualigo, a signoria magyarországi követe, – kezdte
megint Chigi, – azt mondta, a patriárka aligha fog a tiarára vágyakozni,
mert hiszen már hetven éves ember és otthon, a maga hazájában, ő pápa
is, király is egy személyben, – minden, ami csak lenni akar.
– Ez igaz, – válaszolt Cardulo, – de Pasqualigo mester elfelejti, hogy
van egy különös ok, amely nemcsak Bakóczra, de egész nemzetére nézve
életkérdéssé teszi, hogy ezuttal magyar főpap kezébe kerüljenek Szent
Péter kulcsai.
– És mi az?
– A patriárka élesszemű úr és világosan látja, hogy a magyarság
előbb-utóbb, talán már egy-két évtizeden belül, élet-halálharcát fogja
megvívni a törökkel. Kétségtelen, hogy a harc, az ország mostani züllött
állapota mellett, a magyar birodalom megsemmisülésével fog végződni.
Ettől a sorstól csakis az összes keresztény fejedelmek ligája menthetné
meg. A ligát pedig csak _egy_ uralkodó tudná összehozni: a szentatya. A
Vatikánban sok szó esett már erről, mindenki vallja, hogy a nagy ligát
meg kell csinálni, de eddig még egyik pápa sem csinálta meg, mindegyik a
maga itáliai bajával volt elfoglalva. A nagy Julius urat is egy-egy
romagnai város sorsa jobban aggasztja, mint egész Magyarországé és azt
nem is lehet rossznéven venni, hiszen olasz ember. Ha azonban magyar
főpap ül Szent Péter székében, akkor a török kérdés lesz a vatikáni
politika tengelye és a liga máról holnapra meg is lesz, Magyarország
pedig megmenekül. Azt lehetne mondani: a magyarok ma az Élet Kapujában
ülnek. A kapun túl van az ő nemzeti jövendőjük, a kapun innen a pogány
rabság, a nyomorúság, a pusztulás. Ezt a kaput csak Szent Péter
kulcsaival lehet megnyitni. Ezért fog Bakócz Tamás mindent elkövetni,
hogy kezébe kapja a szent kulcsokat.
Talán még folytatták volna a beszélgetést, ha a porta del Popolo felől
ágyúlövés és harsány trombitariadó nem hallatszik.
Fiametta kikönyökölt a korláton és egyszerre önkéntelenül is tapsolni
kezdett.
– Madonna, ez szép, ez gyönyörü! – kiáltotta bájos izgalommal.
4.
A bevonulás képe valóban szemkápráztatóan fényes lehetett.
Az akkori római krónikaírók lelkiismeretesen rovásra vették a parádés
menet minden részletét, mintha fontos állami aktus volna, és így mi is
tudjuk, hogy a menetet három, talpig ezüsttel vértezett zászlótartó
nyitotta meg, címeres csótáru paripákon, a magyar királyság, az
esztergomi érsekség és a konstantinápolyi patriárkátus
selyem-lobogóival.
A zászlósok után negyven megrakott öszvért tereltek, a patriárka
címerével ékes, egyformán fehér-sárga csíkos takarók alatt. (A
Bakócz-cimer kocsikerékből kinövő szarvast ábrázol; a kerék kevélyen
alázatos emlékeztető a patriárka bognár apjára.)
– Hozzák az aranyat! – susogta ájtatosan a nép.
Az öszvérek után, cimeres bibortakarók alatt, ötven vezetéklovat hoztak.
Ilyen könnyü, tüzes, acélinu állatokat talán Nagy Lajos király ideje óta
sem láttak Itáliában.
Azután kétszáz huszár lovagolt, piros-fehér kis lobogóval a kopja
hegyén. A mellükön olyan gazdag volt az ezüst sujtás, hogy nem lehetett
látni a posztó szinét, a süvegről hátrakunkorodó structolluk pedig
lapockájukat verdeste. A magyarok köntöse Mátyás király ideje óta nem
különbözött sokat az olaszokétól, a magyar süvegről azonban azt mondták
a rómaiak, hogy a formája _bizzarro_.
A huszárok nyomában harminc, aranyruhás, hermelinnel prémezett magyar úr
vonult egy csapatban, a patriárka rokonai és főrangú barátai. Voltak
köztük pirosképü öregek, kiknek fehér szakálla a mellükre omlott és
voltak villogó szemű ifjak. A rómaiak közt hire ment, hogy ezek mind
fejedelmi személyek.
A krónikaíróknak feltünt, hogy a magyarok igen kedvelik az igazgyöngyöt,
némelyek közülök nemcsak a köntösüket, hanem a nyeregszerszámukat is
telivarratták vele. Az is feltünt, hogy a csizmájuk szárát is arannyal
himeztették, ami más népnél nem volt szokásban és hogy a ruhájuk jobb
ujján gazdagabb volt a sujtás, mint a balon, mintha az egyiket többre
becsülnék a másiknál.
Az urakat Urbino herceg és a római biborosok menete követte, a
főtisztelendő urak megint egyenkint kocogtak, palotatisztjeik
kiséretében, mintha haragot tartanának egymással.
Egyszerre felujjongott az utca népe, melyet elragadott a nagyszerü
látványosság:
– Strigonio! Ungheria!
Bakócz Tamás, hosszan leomló biborosi palástjával, nagycsontú, pompás,
sárga paripán ült. Jobbról-balról egy-egy kardinális kisérte.
Bár már a hetven esztendő körül járt, a széles vállával, a kurta
vadkannyakával és a simára borotvált, barnapiros arcával még ép és
kemény férfi benyomását tette. Szúrós tekintetű, sárga szeme volt, az
állkapcsa pedig olyan nagy és erős volt, mintha fel akarná falni az
egész világot. Furfangos és durva kis parasztorra volt, jobbágysorban
élt édesapjának talán egyetlen öröksége.
Egy szegény asszonyt, aki a kiváncsi nézők közt állott, annyira
megigézett az áldást osztó gesztusával, hogy odarohant a lovak közé és
Bakóczhoz emelte gyermekét. Talán hogy azt remélte, a patriárka érintése
szerencsét fog hozni.
Bakócz rátette hatalmas medvemancsát a kisded fejére, majd egy
aranygyürüt húzott le ujjáról és odaadta az asszonynak, ami óriás módon
felszöktette népszerüségét a közemberek szemében.
Chigi egy pillanatra sem vette le kutató tekintetét a patriárka arcáról.
Most halk szóval odafordult Cardulóhoz:
– Jupiterre mondom, ebből a magyar papból több akaraterőt nézek ki, mint
az egész mostani kardinális-kollégiumból. Vajjon tud-e bánni a pénzével?
– Tud bánni, jól tud bánni, – mormogta a diplomata.
És mélán visszagondolt a Szent László-aranyakkal telt kupára, amelyet
utolsó magyarországi útja alkalmával kapott Bakócztól „barátságos
emlékezetül“. (A visszaemlékezés azért volt méla, mert az ajándékból ma
már csak az ezüst kupa volt meg.)
A fölényes elméjü bankárt különben egy pillanatra sem kápráztatta el a
hallatlan pompa, melyet a bevonuló magyarok fitogtattak. Tudta, hogy ez
alapjában szegény nép, amelynek királyai nemcsak a városaikat, de olykor
az asztali ezüstjöket is zálogba adják.
Ezeknek minden gazdagságuk a termőföldjük és a jobbágyságuk, amelyek a
politikai hatalommal együtt körbe járnak az egymás közt versengő,
egymásután feltörtető és lehanyatló családok közt.
A Szentlélek bankárjának pápajelöltje egyébként Medici Giovanni volt.
Részben okos számításból, mert a Chigi-ház többet várhatott volna a
Mediciek hálájától, mint Bakóczétól, de részben igaz meggyőződésből,
mert főtisztelendő Giovanni a klasszikus tudományoknak és művészeteknek
épp olyan rajongó imádója volt, mint maga Chigi Agostino és az ilyen
embereket akkoriban valamely titkos testvéri szövetség fűzte egymáshoz.
A vallásos szempont a bankárt épp oly kevéssé izgatta, mint Medicit vagy
akár Bakóczot.
De azért Agostino úrnak, aki barátja volt minden nagyszabásu
vállalkozásnak, mégis csak imponáltak ezek a barbárok, akik
fölkerekedtek homokos pusztáikból, magukra vették cifra ünneplőiket és
kitartó elszántsággal idelovagoltak, hogy megküzdve előttük ismeretlen
hatalmakkal, megkerítsék maguknak Szent Péter kulcsait.
Ha kezükbe kapják a szent kulcsokat, akkor megnyilik számukra az Élet
Kapuja, amelyről Cardulo beszélt, és akkor az ő ismeretlen, árnyékba
borult hazájuk talán állandóan beléjut az éltető napfénybe, amelyből
eddig csak egy-egy eltévedt sugár jutott neki. És akkor talán végleg
kimenekszik a barbárság posványából is.