folyik, a legujabb fejlődés új, módosító mozgatót vetett. Ezt röviden a
tehnika föllendülésének szokás nevezni, s mihelyt e szót halljuk, menten
gépekre gondolunk, olajszagot érzünk, képzeletünk lendítő kerekekkel
telik meg, hajtó szíjakkal s pörölyök dübörgésével. De nemcsak aczélból
való gépek vannak. A gépben nem az aczél a fő, hanem a lelketlen
automataság s a kérlelhetetlen biztosság. Ugyanaz a módosulás, melylyel
a gazdaságban a gép teremtette meg a modern rabszolgaságot: a lelketlen
automataság s a kérlelhetetlen biztosság valami szerkezete révén
végbement az emberi küzdelmi módok egyéb terein is. Külsőre a géphez
legközelebb a fegyver áll: ágyú, gyorspuska, óraműves löveg, voltaképen
maga is gép, mely a nyers testi összeroppanás formájába ugyanazt a
rabszolgateremtő kilátástalanságot vitte be, mint a többi gép a
gazdaságiba, s amit a közbeszéd abban a helyes megfigyelésben foglal
össze, hogy ágyú ellen nem használ a barrikád. Ugyanily automata a
közjogban az alkotmány, a társadalomban a jog – mind csupa keservesen
kiküzdött vívmánya a modern fejlődésnek, s menten kiküzdetése után
megakasztója is. (E gondolat nem az én megfigyelésem; szépen kifejtve
megtalálhatják a Pollák Illés _Erősek és gyengék_ könyvében.) Mint a
gazdasági hatalom birtokosainak a gép: a politikai s a társadalmi
hatalom birtokosainak a fegyver, az alkotmány s a jog lelketlen és
kérlelhetetlen ereje csakhamar monopoliumuk lett, melynek birtokában
személytelenségbe s felelőtlenségbe vonulva, érdekeik vak megvédését
nyugodtan bízhatják ez automatákra. Az erőszak hajdani világrendjében az
alulmaradottak a jog bárdjával üthettek rést a privilégiumok várkapuin.
Ma ezt nem tehetik, mert maga a privilégium is: jog. Hajdan az
alulmaradottnak, ha ereje volt, joga is volt részt kérni a hatalomban.
Ma, ha erejét kifejti: az jogtalan erőszakosság, igazságtalan
hatalmaskodás, a jövendő számára gonosz példaadás. Minden zsarnokságok
közt, melyek alatt eddig az emberiség nyögött, az alkotmányosságnak s a
jogrendnek e zsarnoksága a legmerevebb s legelviselhetetlenebb. Hajdan a
nemesek elkergették a királyt, a paraszt elkergette az urat, a polgár
elkergette a papot, aztán vagy kibékültek, vagy nem, de mindig annak
volt igaza, aki kergetett, s nem annak, akit kergettek. Ma, aki a
szerzetektől megvonja a népbutítás lehetőségét, vét a tanítás szabadsága
s a vallási türelem ellen. A munkás, aki bérmozgalomba áll,
szerződésszegő. A katona, aki nem akar apjára lőni, lázadó. A képviselő,
aki obstruál, szétrobbantja a parlamentarizmus kereteit. S aki, mint a
belga nép, azt mondja: elég erősek vagyunk, hogy meg tudjunk állani a
magunk lábán is, s nincs szükségünk arra, hogy a trónról egy vén viveur
és üzletember, kormányszékekről az ő ügynöki kara s a klastromokból a
herék serege diktálja, hogy mit szabad tennünk, mit nem: az vét az
alkotmány ellen, mely az uralkodót szentnek és sérthetetlennek
deklarálja, s alkotmányváltoztatáshoz kétharmad többséget követel. Hogy
a népnek ez a többsége valójában megvan, az mindegy – a belga választási
törvény szerint nincs meg. S hogy a nép, mikor általános választó jogot
követel, hogy a klerikális rendszert leszavazhassa, nem támad, hanem
védekezik: az ellen, hogy népiskoláit a papok bezárják s még neveljék az
analfabéták amúgy is huszonöt százalékát; az ellen, hogy roppant
fogyasztási adókkal szíjják el polgári erejét egyházi czélokra; az
ellen, hogy a katonafogó és helyettesállító rendszerrel a
nagyhatalmaktól körülvett kis országot védetlen hagyják s az ország
védelmét a gazdagok válláról teljesen a szegényekére hárítsák át – ezek
ellen s e gazdaságban és művészetben elsőrendű nép fejlődésének
mesterséges megakasztása ellen: mindez nem változtat azon a valóságon,
hogy a belga törvényhozásban ma az általános és prókátor kikötésekkel
(mint amilyen a hirhedt pluralizmus) meg nem hamisított választójog
számára többség nem találtatik. Volt egyszer egy nép, a világ
lelketlenebb népe, mely a jog mesterségében is legtovább vitte, s csak
az ő zsarnoki lelkéből lelkezhetett a hóhéri mondás: _fiat iustitia,
pereat mundus_. A belga nép e szörnyű tétel igézetét akarja megtörni, s
műveltségének s szabadságának világát akarja megmenteni attól, hogy a
jog s az alkotmányosság elpusztítsa. S valahol az igazság a jognak, a
szabadság az alkotmánynak lelketlen gépuralma alatt nyög, az emberek
dobogó szívvel figyelnek Belgium felé, ahol legelébb kell eldőlnie
annak, hogy gép, ágyú, jog, alkotmány, hatalom és konokság ellen
igazság, akarat, összetartás és önfeláldozás elég fegyver-e?
* * *
A hires íróknak, művészeknek s más efféléknek, akiket mikor forradalomba
s egyéb politikai lázadásba keverednek, nem mernek szimplicziter
felakasztani: ezt az ő immunitásukat nem szabad irigyleni vagy
jogtalannak nézni. E harag akkor volna igazságos, ha csakis az ő bőrük
ügyéről volna szó. De nem arról, legalább nem csakis arról van itt szó,
hanem közügyről. Forradalomnak vagy az igazság olyan kierőszakolásának,
amilyen például a Dreyfus-ügy volt, szüksége van olyan emberekre, akik
immunisak, vagyis büntetlenül merhetnek olyasmit, amiért mást
felakasztanának. Ez az ügynek nyeresége, annak számára szükséges
ellensuly, és hatalom a másik táborral szemben, melyben ott állanak a
királyok, a mágnások, a papok, a tekintélyek, akik mind ilyen immunisok,
akiket nehéz felakasztani, s akiket a sansculotte is szent áhitattal huz
lámpavasra.
* * *
A restaurácziókat mindig az teszi lehetségessé, hogy a forradalmaknak is
vannak Bourbonjai, akik nem tudnak sem feledni, sem tanulni.
* * *
Az első mai király, ugy gondolom, Louis Philippe volt – de hát ő manapi
iskolán ment is keresztül. Ő volt az első, aki személyes nyomoruságból
tudta, hogy szegénynek lenni rossz; személyes tapasztalásból, hogy még a
tanitó is ember, és közvetetlen szemléletből, hogy manapság a legolcsóbb
népszerüség is hatalmasabb a legdrágább öröklött jogoknál. Ő benne
termett hát meg elsőnek az a modern tipus, amely vagyont gyüjt ma, mert
nem tudja, mi történik holnap; minden áramlatnak enged, mihelyt
meggyőződött, hogy az erős; a fiait elküldi katonának s a feleségét
betegápolónak. Ki uri módon teszi, ki kevésbbé előkelően, de a legtöbb
megteszi. A népek számára a demokráczia iskolája nem a republikák
voltak, s nem a XVI. Lajos kivégeztetése. Ez a véres példaadás nem
alázta meg a királyságot, sőt mártiromsággal még magasztosabbá tette, s
a republikák ingatag bizonytalan sága hamar vágyat kelt olyan erősebb
kéz után, melynek emberi gyöngeségét a hagyomány hatalma pótolja. De a
nagy Napoleon s a kis Napoleon: ez a két császár volt az, aki a világot
kigyógyitotta a királyságból. Bábát és végrehajtót nem képzelhetek, hogy
embert tisztelni tudjon: mert látja, mikor megszületik, s látja, mikor
megalázkodik. Ilyen tanulságos látvány volt a világ számára a mindenféle
kis napoleoni királyságok megszületése, s a régi fejedelmek porig való
megaláztatása. Mikor a római német császár leánya vérpadon halt meg, az
ő kiömlő hősi vére biboros fényt sugárzott a királyi méltóságra. De
mikor az osztrák császár leánya feleségül ment a korzikai rablóhoz; vagy
mikor, egy félszázaddal később, az angol királynő testvéri csókot
váltott harmadik Napoleonné asszonysággal, született Montijo Eugénia
kisasszonnyal: ezek a békés, szerelmes és barátságos események szinte
korszakosabbak voltak a nagy franczia forradalomnál.
* * *
A mostani perzsa sah képét, ha akkora úr volnék, mint ő, kifaragtatnám a
fáradtság szobrának, arczát abból a sárga régi elefántcsontból,
amilyenből az indusok mozdulatlan bálványai készültek, testét
fénytelenre rovátkolt fekete márványból, s a szemét, hiven természet
után: üvegből… Sok fáradt embert láttam már életemben; munkában
elcsigázottakat, tivornyákban elpetyhüdteket s az életbe belefásultakat;
sorra elvonulnak előttem a szerkesztőségek, a kávéházak, a szedőtermek s
a kaszárnya-inspekcziók hajnali fáradt alakjai – de a fáradtság
világrekordját mégis csak ez a hatalmas nagyúr éri el, ki a Nagy Frigyes
mintájára, ugy látszik, maga is belefáradt abba, hogy rabszolgáknak
legyen a királya. Mint az ivóvizét, a törülköző kendőjét, a rendjeleit s
a fotografáló gépét: a királyok királya a fáradtsága levegőjét is
mindenfelé magával viszi; a gyorsvonat, ha őt viszi, reggeltől fogva
késő estig teszi csak meg a Bécsből Budapestig való négy-öt órás utat; a
könnyű udvari kocsik lassan gördülnek vele végig a csukott boltajtójú
utczákon, a lovasrendőrök ügetve koczognak mellette, s a menete előtt
karikázó detektiv-bicziklisták föl-fölbillennek a nagy lassuságtól. A
szinház egy órával később kezdődik és korábban végződik, mint máskor, s
mig a nagyúr fáradtan rátámaszkodva egyik könyökére, a másik karjával
nehézkesen emeli szeméhez a gukkert: ami idő ebbe eltelik, a páholy
könyöklőjétől a nagyur szeméig, az embernek eszébe juttatja az arab rege
Aliját vagy kicsodáját, ki mig a fejét elmeritette a dézsába, majd
kiemelte belőle, a dsin egy élet minden gyötretéseit és válságait
átálmodtatta vele ez idő alatt.
* * *
Naszr-Ed-Din, a mai sah apja, különb és műveltebb ember volt a fiánál,
noha ő sem lehetett volna tánczmester Párisban. Féltette életét a
fiától, kit ezért egy vidéki kormányzóság számkivetettségében tartott, s
Mozaffar-Ed-Dint trónraültéig, meglett ember koráig, nem érte a finomabb
udvari levegő. A különbség köztük afféle, mint lehetett annak idején, a
középkorban, Anjou Róbert Károly és Trencséni Csák Máté között. Ilyenek
lehettek, mint ma a sahok, azok a ma már elképzelhetetlenül nagy és
hatalmas urak, kiknek ez az erő s ez a hatalom adta meg a jogot, hogy
jenseits von Gut und Böse, vértől csepegő ujjakkal, halálhörgéstől
körülvéve, rablásban, gyujtogatásban, fosztogatásban és hatalmaskodásban
tobzódva mégis csupa tiszteletet és hódolatot keltő fenség és méltóság
maradjanak. Ha kisebb ember csak századrészét is elköveti mindannak, ami
a Csák Máté lelkiismeretét terhelte: a középkori igazságszolgáltatás
bizonyára kerékbe töri és négyfelé vágatja. De mikor Csák Máté elrabolta
a király jószágait s fölperzselte az apátságokat, Frà Gentile, a pápa
bibornoka, az ő kedves fiának nevezte őt, kinek minden megbocsáttatik,
ha a király kezéhez békél. Gőgösnek, korlátoltnak, hirtelen haragúnak s
lelke fenekéig gonosznak maradt meg a történelem emlékezetében a
középkori nagy urak tipusa – s mégis, a mi mai szemünkkel nézve is, nem
kevésbbé tekintetes és hódolatra késztő alakok, mint voltak a maguk
idejében. A Hungária fogadó fölszolgáló pinczére bizonyára a kis ujjában
műveltebb, okosabb és nyugodtabb lelkiismeretü ember, mint a sah, kinek
itt jártakor szeszélyeit türte. S mégis, amerre a sah megfordul, sehol
sem tudnak az ő nagyuri méltóságának igézetétől megszabadulni.
* * *
Ez a méltósága: ez csudálatos, és a világ nagy uraiban ma már nem
találtatik. Párját csak egyet tudok: a magyar parasztét. Bizonyos, hogy
a magyar nép ruhájának nem egy darabja: a báránybőrsüvegen s a
subagalléron át le a gatyáig, perzsa származásu, s nemcsak a
székelykapu, de különösen a kúnsági parasztábrázatok kemény metszésében
is megtalálni a perzsa vonásokat. Ahogy a sah kocsijában végigömlik:
birkabőr süvegével, deres, hosszú bajuszával, lassu kézintegetésével s
rövid vastag ujjaival, gőgjével, méltóságával s szótalan nyugalmával,
szakasztott a kékbeli gazdag öreg magyar paraszt, ki az ő együgyüségében
s miveletlenségében is önkéntelen tiszteletet kelt maga iránt. S itt
megint Csák Mátéra gondolok, s az az érzésem, hogy a régi magyar nagyúr
tipusa a gazdag magyar parasztban hiven átszármazott a mi nyugatibb
napjainkba. Ebben semmi rendkivüli nincsen, sőt ez a folklorénak egyik
legismertebb jelensége. Mint ahogy a hektográ masszájának szinéről az
írás lassankint alásülyed legalsó rétegeibe: a népnek erkölcsei és
szokásai nem mások, mint az ő régi uraiknak századok rétegein át
hozzájuk leszállott módja és erkölcse. A sváb paraszt papucsa, kurta
nadrágja s hosszú ünneplő kabátja kétszáz esztendős úri viselet; a
lengyel zsidó kaftánja és hajtincse a régi lengyel nemesség ünneplő
viselete, s a mi kalotaszegi varrottasunk a régi erdélyi udvar uri
asszonyainak himző munkája. A Csákok s az Ujlakiak is így maradtak meg a
mi vásárra ballagó deres bajuszu öreg parasztunkban – s ha majd,
századok multán, a teheráni karcsu tornyokon az orosz kettős kereszt
ragyog: a pétervári császári néprajzi társaság valamelyik arra
léghajózgató tagja a stácziónál elandalodva nézegeti majd a jegypénztár
előtt tolongó perzsa parasztot: «ilyen lehetett Mozaffar-Ed-Din, az
utolsó középkori nagyur!»
* * *
Ha olyan szomoru nem volna, s általában a szabadság javaival össze nem
függene a zsidók sorsa, tulajdonképp kárörömmel kéne nézni. Mert ők
találták ki azt a türelmetlen, bosszúálló, mindenkire féltékeny s
mindenbe beleavatkozó istent, akinek nevében őket nem tűrik, őrajtuk
állnak boszút, őrájuk féltékenyek, s őket verik ki mindenhonnan.
* * *
Furcsa következések teremnek a zsidók s a niggerek képtelen helyzetéből.
Minden fajta az emberi szépség fogalmát önönmagáról mintázza, mert
környezetéből szüri le. De a mai zsidó és nigger nyugati népeket lát
maga körül urakul s előkelőkül; képek és szobrok, melyeken szépséget
tanul, ezekről mintázottak – s most már maga sem látja magát szépnek.
* * *
A zsidók tragédiájába vág bele az is, hogy tanítómestere kiki csak a
saját fajtájának lehet, mert a tanító üt, ütést pedig idegentől nem
tűrünk. Az igazság szobrának mindig valami talapzaton kell állania, s az
igazság érdeke, hogy talapzatánál fogva föl ne dönthessék. Széchenyi
István megadóztathatta a nemest, fölszabadíthatta a jobbágyot, s üthette
tüzes ostorral az elmaradt magyart. Őneki senkisem vethetett gáncsot,
mert maga is magyar volt, maga is úr volt, ki magyar földön a maga
földjén vetette meg a lábát. De gondoljátok el, hogy Ballagi Mórnak
jutott volna részül hirdetni mindazt, amit Széchenyi hirdetett! A zsidók
gyakran kerülnek abba a hamis helyzetbe, hogy a maguk személyével
ártanak az igazságnak, s az igazság hirdetésével ártanak a maguk
személyének. Mert egyfelől, főképp még nemrég, legtöbb helyütt valóban
idegenek voltak, más földről jöttek, és sokban ma is kivül szorulnak az
uralkodó fajok és osztályok életén, s ezeknek sem erényeit, sem hibáit
nem szívhatják teljesen magukba, s nem osztoznak sem átlátásaikban, sem
elfogultságaikban. Másfelől jórészt _alulmaradt_ nép és osztály lévén,
az uralkodó társadalom hibáit vagy elfogultságait a maguk bőrén érzik.
Tehát: egyfelől elfogulatlanabbúl látják meg az elfogultságokat,
másfelől elfogultabban nézik. Ilyenek azok az ellentmondások, amikből a
tragikum fejlik.
* * *
Mint majd mindenből, amibe zsidók fognak bele: a czionizmusból is farce
kezd fejleni. Ez erősen antisemita izű megjegyzésnek tetszik, pedig nem
az. Mert ez a fejlemény igen természetesen következik abból, hogy a
zsidóság helyzete más, mint mindenki másé, viszont csak azok a dolgok
komolyak és sikeresek, melyek a világ megállapodott és megszokott rendje
és módja szerint mennek végbe. Mi volna a veleje, az értelme, az
elfogadhatósága a czionizmusnak? Az, hogy azok a zsidók, akik pusztán
azért, mert zsidók, hontalanok, kitagadottak és üldöztetés áldozatai:
hazát találjanak, ahol otthon lehetnek és szabad emberi sorban élhetnek.
Ám ez egyszerünek tetsző czél előtt erdősürüségben merednek a dilemmák.
Például: efféle ügyeknek támasztékai és munkásai természetesen a
hatalmasok s a műveltek Ám a zsidóságnak egyéb összefogó kapcsa nincs,
mint a zsidó vallás, viszont a zsidóság műveltjei és hatalmasai
természet szerint közömbösek a vallási dolgok iránt; ugyis, mint
műveltek, ugyis, mint hatalmasok, vagyis olyanok, akiket már elfogadtak
teljes értékü embereknek, tehát nem igen csüggenek azon az egyetlen
külömbségen, mely elfogadtatásuknak oly sokáig utjában állott.
Teremtsenek hát, ugyebár, más kapcsot, például a tudatos faji és nemzeti
érzést? Ennek is sok a nehézsége. Elsőbb is a zsidóságnak egy nagy
rétege – s éppen az, melyet a czionizmusnak kéne megváltania –
fanatikusan, őrületesen, semmi más európai vakbuzgósághoz nem foghatóan
vallásos, még pedig a vakbuzgóság ama veszedelmes formájában, mely nem
tudatlanságban gyökeredzik, mint a szláv paraszté, hanem, mint a
középkoré, megcsontosodott és megkövesedett, félreértett,
agyonmagyarázott és eleven életét vesztett istenes tudományban. Ez a
fanatikus zsidóság nem fogadna el hazának olyan hazát, mely nem
elevenitené meg ezt a ma csak könyvekben és ghetto-szokásokban lappangó,
végelgyengülésben élő rendszert, mint ahogy máris tűrhetetlen
terrorizmussal teszi tehetetlenné azt az intellektuális tábort, mely a
czionizmust tulajdonképpen meginditotta, még pedig igazán önzetlenül
inditotta meg – mert mit keresne az angol, a holland, az amerikai zsidó
Sionban? S ez éppen a másik bökkenő. Nemzeti érzés, annak mai értelmében
és szinte bölcseleti tudatosságában csak a műveltekben lehet, tehát
csakis azokban, akik a világi műveltséghez hozzájuthatnak, vagyis
többnyire a jobbmóduakban. Már most a legtöbb országban, ahol a
zsidóknak jól megy soruk, egyuttal minden egyéb dolguk is jól megy; a
herczegprimásokat ugyan nem közűlök válogatják, de, ha egyébként az
uralkodó osztályokba és foglalkozásokba tartoznak, mindenesetre külömb
ugy emberi, mint polgári életük az uralkodó fajtabeli kis emberekénél
vagy éppen proletárokénál. Kivéve talán az egy Ausztriát, ahol nincs
egységes nemzet, s a zsidót, ha nem is üldözik, de utálatos módon
piszkálgatják: valahol a zsidó a nemzeti érzés és tudatosság
lehetőségeig eljutott, ott az az érzés eleven adatokból, vagyis
környezetének adataiból és személyes érdeklődéseiből, szokásaiból és
érdekeiből ölt testet, nem pedig irásbeli és filozófiai szerkezetből, –
vagyis angol, franczia, német, magyar, olasz vagy hollandi nemzeti érzés
gyanánt terem meg, nem pedig zsidó nemzeti érzés gyanánt, amihez éppen a
két legfontosabb adat hiányzik: az objektum, a nemzet (mert zsidó nemzet
nincsen), s a szubjektiv érzés, mely a zsidóban a zsidó iránt ritkán
több az emberbarátinál. A miniszterviselt olasz zsidó Luzzatti és
valamelyik kisenevi áldozat közt sokkal nagyobb az érzés- és
gondolkodásbeli távolság, s a testi, a lelki, az erkölcsi közösség híja,
mint ugyancsak e kisenevi ember s a muszka czár ő felsége között, –
legfeljebb, hogy Luzzattinak fáj a szive a szegény páriáért, a muszka
czárnak pedig nem fáj. Lehetetlen, hogy ezt a Luzzattit sokkal több
szeretet fűzze a zsidókhoz, mint fűz minden tisztességes embert a
finnekhez, a lengyelekhez vagy az örményekhez, – és sokkal több
történeti s művészi érdeklődés, mint fűz minden művelt embert a
görögökhöz, a rómaiakhoz, az asszirokhoz s az egyiptombeliekhez. Aki
zsidóban pedig a műveltség, a gondolkodás és a másokért égő érdeklődés
az átlagoson fölülemelkedik: az, ha becsületes lélek és elfogulatlan
elme, nem állapodhatik meg afféle ábrándos és régieskedő
papiros-alakzatnál, mint a czionizmus, hanem gondolkodásával, erejével
és érdeklődésével a szocziális probléma felé fordul – csakugy, mint
ahogy Edison nem bricska megszerkesztésén töri a fejét, hanem elektromos
akkumulátorú gépkocsién. Igen sok zsidót lelkesithet – bár aligha
lelkesitheti ugy, mint a régi Hellasz emléke – a régi Zsidóország
dicsősége. Ám egy jövendőbelié, melynek szinét a többi világtól ezer
esztendővel elmaradt orosz és oláh zsidóság adná meg, s melybe egyéb
országbeli zsidóknak egész egyéniségük, minden hagyományuk,
hajlandóságuk és megszokásuk megtagadásával s akkora áldozattal kéne
beletörődniök, amilyet még a muszka sem követel a finntől: az legfeljebb
olyan játékos pozőr-elméket lelkesithet, mint a szegény Herzl Tivadaré
volt, vagy oly elsavanyodottat, mint a különben geniális Max Nordaué.
Egyszóval: a nemzeti eszme is éppen azokat a zsidókat teszi a czionizmus
számára használhatatlanná, akik nélkül a czionizmus soha zöld ágra nem
vergődhetik.
* * *
Ám ez nem minden. A czionizmus kilátástalanságát bizonyossá az teszi,
hogy az a zsidóság, melynek révén a zsidókérdés lassanként világszerte
megoldódik, egyáltalában nem számithat a czionizmusban. Nem pedig azért,
mert a zsidóságban világszerte most megy végbe az a folyamat, melyen
minden egyéb európai nép roppant régen tulesett: a valláscsere. Mi volt
oka annak, hogy már a régi időkben nem ment végbe, az fejtegetni messze
vinne. Ide tartozik azonban az, hogy éppen mióta a művelt világban a
vallás nem legelsőrendü kategoria, s mióta mindinkább külsőséggé válik,
amiben több a megszokás vagy a politika, mint a hitbeli tartalom: azóta
a zsidó is könnyebben hagyja el ősei hitét és könnyebben cseréli át
valamely uralkodó hitre. Mentül könnyebb e lépés, ami azzal arányos,
hogy egyfelől elég közömbös-e a társadalom a vallási dolgok iránt,
másfelől elég türelmes-e arra, hogy az együttszenvedés becsülete és
kötelessége ne füzze a zsidót az ősi hithez – mondom, mentül könnyebb e
lépés, annál gyakoribb is, természetes befejezéseül és megpecsételéseül
annak a teljes beolvadásnak, mely minden művelt és türelmes nemzettel
szemben kötelessége is, törekvése is a zsidóságnak. Természetes dolog,
amin csak hivő, de épp ezért nem elfogulatlan elme csodálkozhatik, hogy
éppen ott, ahol egyfelől a vallás csak játék, másfelől a zsidók
reczipiáltsága és beolvadtsága a lehető legteljesebb: hogy éppen
Olaszországban a kiválóbb zsidó családok ifjabb nemzedéke jobbadán
megkeresztelkedett. Természetes, mert hogy a zsidó vallás ily sokáig
fenn tudott állani, azt csakis a ghetto-rendszer magyarázza meg. Nos: ez
a legvégsőbb következéseket levonó beolvadás az egyik megoldója a
zsidókérdésnek. A másik, a nagy megoldás: olyan világrend kialakulása
lesz, melyben fajta, nemzet vagy vallás külömbsége nem lesz válasz ember
meg ember között. Ennek eljöveteleért is a beolvadt zsidók jobban
dolgozhatnak, mint a különmaradtak, mert az idegenség bélyege, melyet a
rosszakarat rájuk süthet, nem teheti gyanussá magát az ügyet. Bármint
legyen azonban: a zsidóság társadalmi és politikai elismertetéseért
tovább küzdhet a beolvadt zsidóság, de a zsidóság nemzeti kialakulásáért
nem – s épp igy: a szoczializmus magáévá teheti a muszka és az oláh
zsidók dolgát, mint ahogy teszi is, az örmények s a maczedonok dolgával
együtt, de nem segithet mesterségesen tenyészteni uj nemzetet, mikor a
meglevőkkel is éppen elég a baja.
* * *
Mikor a régi magyar portyázni ment, avarokat, kazárokat s egyéb zsidókat
hagyott itthon, hogy ha valaki valakit ütni akar, ezeket üsse. Már
akkor! Ezer év előtt!
* * *
Azt mondja a mi parasztunk, hogy a politika az urak hunczutsága. S igaza
marad, valameddig a politika a hunczutok urasága.
* * *
Magyarország az okos emberek országa; sehol akkora százalék okos ember
nincs, mint nálunk. Csak egy baja van a magyar okosságnak: a dölyfösség.
Okulni csak az alázatosság tud, s a falnak vágtató paripának fölébe
kerekedik a tapogatódzó öszvér.
* * *
Vakard meg a magyart, bármi nagyságában s fejlettségében, s elébed tünik
a búsuló magyar.
* * *
Valaki megfigyelte, hogy a mi dolgozó, sőt a munkába beleőszülő és
belehaló állam- és egyéb közférfiaink alapjában oktalanul és
gyümölcstelenül pocsékolják el erejüket és idejüket olyan lélektelen
aktarágásban, amit minden diurnista jobban elláthatna, mint a
nagyméltóságú százkaru Briareusok. Ez valósággal így van, s a kegyelmes
vagy méltóságos vagy nagyságos napszámos uraknak csak az a mentségük van
rá, hogy ez a lázas semmittevés minálunk általánosan el van terjedve.
Azzal a munkával, amivel leplezni akarjuk, hogy nem csinálunk semmit,
elvégezhetnők a Herkules összes munkáit. Csakúgy, mint ahogy ismert
okos, elmés, geniális, nagyszabású, vezérlő vagy legalább is exponált
embereink egytől-egyig polihisztorok és encziklopédisták lehetnének
azzal a folytonos fáradsággal, igyekvéssel és adhoc-informálódó
lélekjelenléttel, amelylyel egyre leplezniök kell, hogy nem tanultak
semmit és nem is tanulnak semmit.
* * *
Minálunk nem divat a munka. A tejjel-mézzel folyó országban, ha kevesebb
is a tej és méz, mint hajdanán, de még mindig, ha nem csurran, cseppen
annyi, hogy ne kellessen dolgozni érte. Minálunk csak három fajta munka
van. Egyik, amelyik a legverejtékesebb erőfeszítésekkel és fáradságokkal
játszsza ki azt a kényszerűséget, hogy dolgozni kellessen. A másik,
melynek tipikus példája a magyar paraszt híres nyári virtusa: amelyik
emberfölötti és utánozhatatlan erővel és sietséggel végez el valami
roppant munkát, hogy e fáradsága árán annál tovább henyélhessen. A
harmadik a gavallériából vagy féltékenységből való: melylyel az ember a
maga dolgát ugyan el nem látja, de robotol más helyett vagy
belekotnyeleskedik a más dolgába. Csak azt a munkát nem ismerjük,
amelyik az igazi munka: hogy kiki a maga mesterségéhez és
hajlandóságához lassú, nyugodt, de kitartó és egyenletes munkával elsőbb
rendszeresen és gyökeresen megszerezze a kellő ismereteket, ezeket
ugyanígy tökéletesítse és fejleszsze, s ezekkel ugyanígy dolgozzon
tovább, élete fogytáig, a maga körén belül s a maga számára. Ha az
Akadémia arra tűzne ki díjat, hogy vizsgázzon le egy magyar ügyvéd négy
nap alatt summa cum laude a pathológiai anatómiából: arra menten akadna
vállalkozó, sőt nyertes vállalkozó is. De hogy ugyanaz az ügyvéd, ha
negyven esztendősnél idősebb, vállalkoznék-e arra, hogy levizsgázzon az
új perrendtartásból: az nem egészen bizonyos.
* * *
Nálunk az a szokás, hogy leköteleznek és boldoggá tesznek azzal, amihez
tulajdonképp minden szivesség nélkül jussod van. A mi hazánk az az
ország, ahol az özvegyek örömkönyeket sírnak, ha megkapják a rongyos pár
nyugdíjgarast, melyért szegény uruk nemcsak megdolgozott, de fizetett is
– s a kis hivatalnok rendes és neki isten-ember előtt kijáró
előléptetésével a minisztere örökre lekötelez négy képviselőt és három
szerkesztőt.
* * *
Ritka helyütt értik úgy, mint nálunk: elvenni a kedved attól, amit
tudsz, s belehajszolni abba, amihez nem értesz.
* * *
Gáspár Artur barátomnak van egy kitünő szava: a politikusnak, úgymond, a
legtisztességesebbnek s legradikálisabbnak is, alkalmazkodnia kell az
ország akusztikájához. Ó mily igaz – különösen olyan beszélő országban,
mint a mienk!
* * *