beafsteaket, vagy spenótot, töltött káposztát vagy birkasajtot, csak az
marad meg bennünk, ami már meglévő matériánkat gyarapítja. Kedves fiam:
ön a multkor elmagyarázta nekem Spencert, Marxot, Machot és Hertzka
Tivadart. Ugy-e megértettem? Ugy-e olyan kérdéseket tettem, amiket nem
tehettem volna, ha nem tudom, miről van szó? Ugy-e az ön előadása
hézagait még magam pótoltam, sőt magam fejtettem ki, hogy úgy van, ez az
igazság; sőt hiszem is, hogy így van és ez az igazság. De olvassa el,
amiket azóta írtam: van-e bennük nyoma az én új felfogásomnak? Van ám,
majd megmondtam minek. Én hégeliánus vagyok s az leszek koporsóm
zártáig, s a maga új embereiből csak az ment át idegeimbe, ami már
Hegelben is megvolt belőlük, – holott én Hegelt utálom, tudományos
kalandornak tartom, aki sok mindenre ráhibázott, de legtöbbször tudva
csalt, mikor elakarta hitetni, hogy ő tud valamit olyan dolgok körül,
amikről épp oly keveset tudott, mint egy gyermekkertész vagy egy
bizottsági előadó. De látja: én magam is efféle ember vagyok; van
bizonyos helyes intuiczióm némely nagy dolgok felől, minden egyéb felől
pedig elméleteim vannak, melyek egymásnak ellentmondanak, melyek semmit
sem magyaráznak meg igazán, melyek sohasem illenek egészen arra, amire
vonatkoznak s a valóságot össze-vissza kell prokrusteseznem, hogy
teóriáimba belefektethessem; amely intuicziómban magam sem bízom igazán,
de amely elméleteket mégis mindig mindenre ráhuzok, remélve, hogy
ráillenek. Ám, tudja mit: Marx is ilyen ember volt, sőt Spencer is; a
legigazabb tudományos értelem, a legbecsületesebb logikai ovatosság sem
ótta meg őket attól, hogy könnyelmüen ne általánosítsanak, hogy helyes
előzményekből hamis következtetést ne vonjanak; hogy sejtelmeikre úgy ne
építsenek, ahogy csak bizonyosságra szabad, hogy hiányzó szemek helyett
czérnával ne kötözgessék össze a lánczot, sőt tudva le ne zárják
szemüket a valóság előtt, csakhogy hajlandóságaik szerint való képet
rajzolhassanak a világról. Mit használt e becsületes embereknek az ő
becsületességük, e tudósoknak az ő tudományuk?
Az öreg úr sóhajtott, elhallgatott s szemüvege mögött, ahogy oldalvást
láttam, elmerengett. Egyrészt jól eshetett neki, hogy az elmélkedés
bizonytalanságában ily kiváló férfiakkal kerül egy társaságba, másrészt
e bizonytalanság megfélemlítette. Hirtelen belekapaszkodott karomba,
mint ahogy megkapja paplanát, a ki azt álmodja, hogy megnyílt alatta a
padló, s most esik le a negyedik emeletről. Aztán megint csak nevetett,
eleresztette karomat, s ettől fogva hozzám beszélt ugyan, de nem nézett
rám:
– Annyi azonban szent igaz, hogy a cselekvés emberei nem sokat törődtek
az elméletekkel. Nem hiszem ugyan, hogy egy Bismarcknak vagy éppen egy
Napoleonnak elméje ne tudott volna végig követni valami elmélkedést,
amiből minden tanárjelölt le tud szigorlatozni. De bizonyos, hogy a
világ végső dolgain nem sokat törték elméjüket, s olyan kérdések, amikre
nem tudunk vagy legalább ma nem tudunk felelni, egy perczre sem
nyugtalanították őket. De ne higyje, hogy ártott volna nekik, ha
rágondolnak a legmélyebb s legérthetetlenebb dolgokra. Ez csak nekünk
árt, kikből a cselekvés képessége hiányzik, de mi akkor sem tudnánk
cselekedni, ha csak egyszerű szamarak volnánk, nem filozófusok. Ők pedig
éppen úgy tudtak cselekedni, noha sem istenről, sem a világ legvégsőbb
okairól nem tudtak semmi bizonyosat, mint ahogy Faraday vagy Lord Kelvin
a legcsudálatosabb gépeket meg tudta szerkeszteni, noha gondolkozott az
anyag s az erő legvégsőbb kérdesein, s nem jutott ezekben semmi
bizonyosságra. Látja, ez az: ahhoz, hogy a világot igazgatni tudjuk,
csak egypár felszínes, gyakorlati törvényét kell ismernünk, nem pedig
valamennyit s a legmélyebbeket is, melyekkel ezek a felszínesek
kézen-közön összefüggenek. Igaz: a természetben nincs ugrás, de a
természet gyakran elégeti a hidat, amin keresztül valahová eljutott, s
nekünk, hogy az innenső parton háziasan rendezkedhessünk be, éppen nem
szükséges visszamennünk a tulsó partra. Sőt nem is kell tudatosan
tudnunk a dolgok rendjét; elég, ha idegeinkben benne van a dolgok
ösztöne, s idegeink bölcsen és okosan cselekszenek, mialatt elménk a
legszamarabbul gondolkozik. Nézze például Bismarckot vagy Goethét: a
szamárságnak egész katekizmusát lehetne összeállítani abból, amiket ők
politikai vagy esztetikai elméletnek hirdettek; Bismarck védővámos volt,
junker és antiszoczialista, Goethe pedig klassziczista volt:
mindazonáltal Bismarck igen jó politikát csinált s Goethe igen jó
verseket. Ellenben én nekem a legnagyszerűbb, a legigazabb elméleteim
vannak a politikáról, s be tudom bizonyítani minden miniszterről, hogy
szamár, – de a gazdaasszonyomat nem tudom elküldeni, egy főispánt nem
tudnék áthelyezni, s ha ujságot szerkesztenék, az a világ legrosszabb
ujságja volna.
Köny csillogott az öreg úr szemében, mikor levonta a tanulságot:
– Igen, kedves fiatal barátom, én tisztelem a szamarakat, mert a
szamarakból néha millió embertársuknak volt mérhetetlen hasznuk, én
ellenben még magam sem láttam hasznát, soha, hogy olyan borzasztó okos
ember vagyok. Van egy olasz közmondás: a szótól a tettig nagy út van még
hátra. Ez sem igaz így; a szó s a tett között nincs egyenes összefüggés.
Vannak, akik okosan beszélnek, s tenni egyáltalában nem tudnak; vannak,
akik bolondok, amíg beszélnek, de bölcsek, mikor cselekszenek; vannak,
akik szó nélkül cselekszenek, s vannak, akik maguk sem tudják, mennyire
másképp cselekszenek, mint ahogy beszélnek. Néha a beszéd is tett, néha
a tett sem mond semmit. A szó és a tett két külön világ, melynek semmi
köze egymáshoz. Lehet, hogy mialatt mi itt sétálunk, a klubban kiütött a
palotaforradalom, s ő exczellencziája tizenötödször kerül abba a
helyzetbe, hogy, mint kipróbált utilité, átvegye a miniszterelnökséget.
Amit mondani fog: mindenesetre szamárság lesz, amit tenni fog, csak
talán lesz az. S ez az ő præ-je mi előttünk, kik úgy reszketünk attól,
hogy szamárságot találnánk elkövetni, hogy ebbeli félelmünkből lett
egész életünk egy szamárság.
Kinában az udvari borbélynak az a próbája, hogy egy legyet kell
beretvával kettévágnia a menny fiának orrán, de úgy, hogy a felséges
orrnak bántódása ne essék. Aki ezt nem tudja, az nem való császár
borbélyának és császár miniszterének, s utána az ország úgy marad, mint
akit beszappanoztak, de meg nem beretváltak.
* * *
A czél szentesíti az eszközöket, de csak úgy, ha elérik.
* * *
A politikában nem mentő, hanem súlyosító körülmény, ha az ember nem
tudta, mit cselekszik,
* * *
Knowledge is power. Az egyház nyilván azért jutott világhatalomra, mert
az első papok voltak az első tudósok is.
* * *
Eszméket diadalra olyanok juttatnak, kik azokat vagy nem értik, vagy
félreértik.
* * *
A közvéleményt meg lehet mérgezni, de csak olyan méreggel, ami izlik
neki.
* * *
Még olyan elme is, mint Deák Ferencz, azt hitte, tudj’ isten mekkora
bölcsességet mond, ha az ujságíró elé csak egyetlen paragrafust szab
törvényül: _Hazudni pedig nem szabad._ Valójában Deák Ferencz igen
megakadt volna, ha csupán olyan ujságírója van, mint volt a szegény és
geniális Kemény Zsigmond báró, aki csakugyan nem hazudott soha, s
egyetlen becsvágya az volt, hogy czikkeinek minden mondata egy-egy külön
gondolat legyen. S épp ezért, igen, épp ezért: Kemény Zsigmond a
képzelhető legrosszabb ujságíró volt.
Már maga Deák sokkal inkább értett az ujságírás mesterségéhez, s az ő
híres husvéti czikke, melyben komoly képpel és szemöldökrándulás nélkül
tudja azt írni a régi császárokról, hogy ahol gonosz tanácsosok
elrontották a népek dolgát, ott az ő áldott jó szivük javított rajta: a
történeti igazságnak ez a fenségesen czélzatos megmásítása örök példája
marad az okos, a szerencsés, a maga óhajtását másokba saját akaratuk
gyanánt átsugallani tudó hírlapi czikknek. Ha ma olvassuk, s elfogultság
és tekintetek nélkül olvassuk e híres czikket, meg kell vallanunk, hogy
sem formája nem a legtökéletesebb, sem tartalma nem a legigazabb.
Mindazonáltal és minden bizonynyal egyike a legjobb, mert czéljait
legjobban szolgáló hirlapi czikkeknek. Tárgyalásának nyugodt hangja
megnyugtató altatódal volt azokban a nyugtalan, álmatlan, összeesküvéses
időkben. A fejedelem személyével való példálódzás útmutató volt a
zsák-utczába került s fejjel a falnak ment kamarilla számára. A lojális
beszéd pedig annak a férfiúnak ajkán, ki legjobb barátait és legdicsőbb
társait ott látta lógni az akasztófákon, vagy látta egyet ugrani s a
porban elvágódni a tiroli vadászok puskája előtt: ez a beszéd
megnyugtatta Bécset, hogy a magyar úgy tud feledni, mint kevés nemzet e
világon. Ime: ez a husvéti czikk jelentősége; az, aki mondja, az, amit
akar, az, amit elhallgat, és az, amit hozzátold. Mindezekből tökéletes
és maradék nélkül való igazság legfeljebb abban van, amit elhallgat. S
aki ezek után azt meri mondani, hogy Deák Ferencz hitvány jellem volt,
erkölcstelen hízelgő és nemzetrontó áruló: az követelje az ujságoktól,
hogy igazságot írjanak, csakis igazságot és teljes igazságot.
* * *
Mióta a világot szemlélem: mind azt látom, hogy még eddig minden ujság
elpusztult, amelyiknek az volt a czíme, hogy _Igazmondó_ – hacsak már
maga ez a czím is hazugság nem volt. Nincs olyan ujság, amelyik igazat
mondana – nem, mert az ujságírók hazug betyárok, hanem mert az ilyen
ujság két hétnél tovább nem él. Az olyan ujságot tudniillik, amelyikben
igazság van, csakis igazság és teljes igazság, nem olvassa senki, nem
veszi senki, ennek folytán nem is hirdet benne senki, s a kiadó beadja a
kulcsot. Az ujság se nem erkölcsi, se nem irodalmi vállalkozás, hanem
üzleti vagy legalább is érdekbeli. Ne haragudjanak e kijelentésért, s ne
mondják, hogy czinikus. Tegyük föl azt a hála istennek nem lehetetlen
esetet: azt, hogy az ujság nem _egy_ ember üzleti érdekét, vagy _egy_
kottéria politikai törekvését szolgálja, hanem a kiadó az ő üzleti
érdekét a közönség érdekében látja. Hát ugyan, mondják meg, kérem:
valóban érdeke a közönségnek az igazság? Ha igazat akarnánk írni, azt
kéne írnunk: «Úgyis meghalunk mindnyájan, mit vesződünk ebben a rövid
életben? A kenyeret egymás szája elől esszük el és szomorú vadállatok
vagyunk valamennyien. Azonkívül oktalan állatok is, kiket szent
hagyományok és örök eszmék ürügyén járomba lehet fogni és meg lehet
fejni. Hogyan tiszteljük az anyákat, mikor ugyancsak ők, nem lehet
másképp, a házasságtörő asszonyok is?…» És így tovább és így tovább – s
ha az ujságok így írnának s az emberek így éreznének, az emberiség három
nap alatt felakasztaná magát. Ehelyett az ujságok azt írják, hogy a
munka nemesít, az ember isten képére termett, az eszme örök, és minden
anya szent. S az emberiség hízik tőle, és boldogan szúr le harmincz
fillért vagy egy krajczárt, aszerint, amint a Times ringatja ábrándokba
vagy a Friss Ujság.
* * *
Minden ujság valami pártot szolgál, mely ha nem is politikai párt,
ugyanazon eszközökkel dolgozik, mint a politikai pártok. Vagyis: az
igazságnak czélzatos megmásításával; az igazságnak azzal az egyik
darabjával, mely benne találtatik minden pártban, az igazság ama másik
darabja ellen, mely hiányzik az egyik pártból, mert megvan a másikban.
Teljes igazság épúgy nem találtatik sehol, mint ahogy vannak vegyi
elemek, amiket mindeddig tisztán előállítani nem sikerült. Igazságot sem
látunk az életben máskép, mint elválhatatlanul összekeveredve
hazugsággal. Az igazság csak a tudományban czél, az életben eszköz. A
fizikában, igen: az elektromosság törvényei arra valók, hogy ott
legyenek. Az életben azonban arra valók, hogy részint villamos vasutat
hajtsunk velük, részint egyetemi tanárok legyünk a révükön. Van eset,
mikor az igazság hasznos – ilyenkor az ujságban igazság is találtatik.
Van eset, mikor az igazság ártalmas – ilyenkor az ujság hazudik.
Azt a legridegebb erénycsősz is elismeri, hogy vannak dolgok, amiket nem
szabad megírni s vannak dolgok, amiket meg kell írni. Ez a megszorítás
és ez a kényszerítés: hogy’ fér ez meg a tiszta igazsággal, csakis az
igazsággal s a teljes igazsággal? Ha pedig, akármicsoda tiszteletreméltó
tekintetből, a hazuságnak az ujságban kaput nyitottunk: nem erkölcs
dolga többé, hanem izlésé, érdeké vagy ügyességé, mely ponton csapjuk be
előtte az ajtót. Némely, egyébként ártatlan jubiláris czikkektől, le
egészen a Rochefort-fajtájú tollal való orgyilkosságokig csak fokozat
van, de erkölcsbeli különbség nincs. Ha pia is, mégis csak fraus. Még az
igazat is hazudnia kell az ujságnak. Igazabb és megokoltabb érzés még
nem volt a világon, mint aminő annak idején szegény királynénk
meggyilkoltatása körül eltöltötte a magyar szíveket, s megtöltötte két
héten át egyvégbe a magyar ujságok leveleit. S ment volt-e mégis ez
öszinte gyász jelentkezése a tudatos túlzástól s a mérték nem tartás
tudatos izetlenségétől – sőt abban is, ahogy mi ezt a mi mélységes
fájdalmunkat és kesergő gyászunkat a hűvösebbnek maradt bécsiek orra alá
dörgöltük: nem foglaltatott-e az igazságnak olyan czélzatos kihegyezése,
amilyen nem volna való sem a fizikába, sem a csillagászatba? S ime a
közéletbe való, sőt ott szükséges – azt az ujságot pedig elégetnék,
amely valamely közáramlat ellen az igazság örök parancsaival merne
előhozakodni. Persze, erre azt felelik, hogy nem is volna baj, bár
elégetnének minden ujságot. Lehet. De, úgy gondolom, egy-egy ujságot
mindenki kivenne ez autodafé alól, s mindenki azt az ujságot, amelyik ha
az igazságot nem is találta el, de eltalálta az ő szája izét.
* * *
Káprázatos elgondolni, hogy 1799 június havában, vagyis fél esztendővel
brumaire tizennyolczadika előtt, ugyanakkor, mikor az ujdonsült franczi
republikát négyfelől verték: Svájczban, Németalföldön, a Rajna vidékén
és Olaszországban; mikor Itáliát elvesztették s Egyiptomban Bonaparte a
prófétát játszotta s majd hogy hálójába nem került Nelsonnak: hogy
ezekben az időkben a franczia nemzetnek és törvényhozásnak nem volt
sürgősebb dolga, mint megállapítani, milyen mértékkel mérjen ezentúl az
emberiség. Pedig ez nem véletlenség. A métermérték, mely mintegy a föld
gömbjéről leszakított mértékegység: bár gyenge tapogatódzás, de már
tapogatódzás afelé a természettudományi felfogás felé, hogy ha mi
emberek a mi minden emberi vonatkozásainkkal beletartozó és hozzáfűzött
részei vagyunk a világegyetemnek, okosan csak úgy rendezhetjük
életünket, ha nem kis ujjunkból, vagy, mértékről lévén szó,
hüvelykujjunkból szopott álomelméletek szerint rendezzük, hanem az
_egész_ természetből kivont igazságok szerint. A métermérték mintegy
szimboluma az új világfelfogásnak, mely nem maga az ember körül forgó
önkényes kieszelések mértékével mér többé, hanem a világegyetem
arányaiban gyökeredző egységek szerint.
* * *
S hogy a franczia törvényhozás ilyesmikre ráért, akkor? Hiszen egyebet
sem csinált akkor, mint ilyesmit. Hiszen az egész franczia forradalom
nem volt egyéb, mint ilyesmi. Mérésekkel, számításokkal, elvonásokkal és
következtetésekkel bizonyos törvények és igazságok megismerésére jutott
akkor az emberiség – s a tudományos meggyőződés fanatizmusával fogott
hozzá a franczia polgárság, hogy az életet mindenestül belegyömöszölje
az elvont igazságok Prokrustes-ágyába. A franczia forradalom minden
prokrustesi szörnyűségeit ez magyarázza meg – lábfűrészelő és
nyaknyujtogató kegyetlen erőszakosságát, mely a magasabb czél
szentségeért nem riadt vissza a vérontás gyilkos eszközeitől sem. Ez a
prokrustesi módszer vele jár minden világboldogítással; az Augusztus, a
Krisztus, a Mohamed s a Dsingizkán világimperiuma ugyanígy
terjeszkedett, s alapjában Bismarck is ugyanezt az igazságot foglalta
röpke szóba, mikor kimondta, hogy a korok kérdéseit nem szavazás dönti
el, hanem vér és vas. Maga a természet is vérrel és vassal: a gyengébbek
legyilkolásával, millió magvak elpusztításával, az erősebbek s az
ügyesebbek diadalával s elharapódzásával terjeszti az ő igazságait. Igaz
azonban, hogy nekünk embereknek a mi elménk nagyszerűségét abban kellene
kimutatnunk, hogy olyanformán tudják egybeilleszteni a természet örök
igazságait, hogy egyfelől ez összeszerkesztés a mi érdekeinknek
kedvezzen, másfelől e szerkezet diadalra jutása ne kerüljön vérbe s ne
szoruljon vasra. Ha valamely igazság prokrustesi műtétekre szorul, az
azt mutatja, hogy nem helyes szerkezet, nem fakad tökéletes
megismerésből, mert számításainál vagy nem ismert vagy elhanyagolt egy
csomó adatot és mennyiséget. Sok igazság volt a római világfelfogásban,
sok igazság a keresztyénségben és sok igazság a franczia forradalomban.
De a teljes igazság, úgy látszik, egyikben sem volt meg, különben nem
került volna annyi vérbe a világnak hozzájuk való alakítása, s a világ
is, alighogy nyomásuktól megszabadult, nem öltötte volna föl utánuk sok
részben a régi formáját.
* * *
E számításbeli tévedést a franczia forradalomról most már pontosan
megállapíthatjuk. A nagy forradalmárok, akik a vallásos dogma
világrendje ellen az értelem nevében fogtak fegyvert, maguk is
dogmatikusai és doktrinairjei voltak az ő értelmüknek, melyet
mindenhatónak hittek, holott akkor még legkezdetén is alig volt a
megismerésnek. Úgy jártak, mint járnék én, ha tudnám, hogy egy
melegített levegővel megtöltött gömb fölvisz a levegőbe, s én menten
rábíznám a magam életét s az emberiségét egy ilyen gömbre. A gömb
fölfordulna vagy elégne, s az emberiség lepottyanna s nyakát szegné. Az
a csöpp természet- és világismeret, melylyel a mult század francziái az
encziklopédisták révén rendelkeztek, nem alakította őket új emberekké,
hanem a régi, dogmákon nevelt emberanyagot találta bennük, melynek a
néhány, fogyatékos, töredékes és tökéletlen természeti igazság csak arra
jött kapóra, hogy ezekről az új ugródeszkákról annál merészebb s
ábrándosabb ívekben tehesse meg az ő régi világboldogító ugrásait. A
Marat-k, Dantonok s Robespierrek még egészen a Torquemádák s az Albák
véréből való vér voltak, csak éppen hogy más agyrémekért érveltek forró
olajjal és hüvelykszorítóval, vagy pisztolylyal és nyaktilóval. A
_Szabadság, Egyenlőség és Testvériség_ hármas egysége egy csöppel sem
matematikusabb, mint az inkviziczió Szent Háromsága. A franczia
forradalom azért szorult a prokrustesi módszerre, mert ebből a hármas
igazságból indult ki, mely minden inkább, mint igazság. Mert nem igaz,
hogy az ember szabadnak születik, inkább: rabszolgának születik, a
természeti erők, a vadállatok, az embertársak, az éhség s a szerelem
rabszolgájának. Az sem igaz, hogy egyenlőnek születünk; inkább kezdettől
fogva roppant fokbeli különbségek vannak köztünk erőre, képességre,
ügyességre s fejlettségre. S végre az sem igaz, hogy testvérekül
születünk; inkább: gyilkos ellenségeül születünk egymásnak, _homo homini
lupus_, akik egymás elől esszük el a kenyeret, foglaljuk le az odvakat
és szüreteljük le a szerelmet. Szabadság, egyenlőség és testvériség felé
csak az igyekezhetik, aki tisztán látja, hogy nem szabadsággal,
egyenlőséggel s testvériséggel indultunk utnak.
* * *
A szabadság, mint a tenger vize, a szomjuságot nem oltja, hanem neveli.
* * *
… A föld alatt megszenesedett élet, a föld szinén megelevenedett szén –
sehol e földtekén annyi erő nincs egy csomóban, mint a Maas és a Schelde
folyása körül. Igaz, sehol annyi nem folyt abból a különös nedvből,
melyről most a tudomány is megállapítja, amit a babona már háromezer
esztendeje tud: hogy minden erők kvintesszencziája. Még nekünk
magyaroknak is elképzelhetetlen, hogy, csak a középkor derekától fogva
is, mennyi vér folyt Németalföldön, s éppen annak déli felében, mely ma
Belgium néven külön királyság. Ahány becsvágy, érdek vagy gondolat
hat-nyolczszáz éven át megmozdult, mind e földön kereste véráldozatait.
Fernand Khnopff, az ő, nagy szimbolistájuk, sötét denevérnek
ábrázolhatná történelmüket, mely egy kövér, de szomorú rubensi asszony
meglékelt koponyájából szí vért és agyvelőt. A mélabús rozsdaréteg, mely
e Khnopffoknak, Mæterlinckeknek s Jef Lambeauxknak akár vérszegény, akár
robusztus művészetét belepi, mind e tenger vér vasszemcséinek
lecsapódása. Vallónban is, flamandban is olyan fajta lakik e földön,
mely, bár tud nagyokat inni, enni, szeretni és nevetni, tréfát nem igen
ismer. Nincs érkezése megismerni, mert, mint némely hiszterikáknak, a
testét ahol csak érintik is, ott menten kiserken a vér – az egyetlen
dolog, mely e nevetséges életben nem tréfaság.
* * *
E vérpárától átivódott világban minden sűrűbb, mint másutt. A köd, a
szénfüst, a vér, az indulatok. Vannak területei, melyeken, akkora
helyen, mint keresztben-széltében az Andrássy-út hossza, hét-nyolczszáz
emberi lélek, megfelelő számú igás és háziállattal: nem sétál vagy
gyülekezik, hanem él, lakik, dolgozik s a földet túrja. Az élők ily
sűrüsége még csak Kína némely helyein találtatik, ott is mint az emberi
műveltségnek és iparkodásnak bár a mienktől formára eltérő, de rangra
azzal legalább is felérő netovábbja. Csipkeverés, szőnyegszövés –
erőnek, időnek, egészségnek és kitalálásnak légies aprólékosságba való
beleölése, a túlműveltségnek e pazarlása, melyben az ember a
természettől való legvégsőbb eltávolodásában a természet ősi
pazarlásával találkozik: a kinai s a japán iparművészettel rokon
különösségül vált sajátosságává e földnek. Anélkül, hogy az emberiséget
valaha vezette volna, semmi emberi e néptől idegen nem maradt, s a
csaták, melyekben vérzett és edződött, az emberiség csatái voltak. Véges
emberek személyében, gyarló érdekek formájában – mint ahogy a
világegyetem gondolatai nevetségesen apró élethez való ragaszkodások és
kölcsönös fölfalások formájában indulnak meg és fejlődnek tovább. S
akármint értékeljük is egyenkint a Belgiumban időről-időre váltakozva
tülekedő érdekeket és veszekedő embereket: a vér, mely ilyenkor a
kövezet közeiből kibugygyan, fölkelti a rokon áramlatot minden emberi
vérkeringésben. _Tua res agitur_
* * *
Az emberiség ama nagy ügye, melynek erőpróbái az egyre megujuló belga
forradalmakban mennek végbe, legbelsőbb velejét kifejtve, a következő: