Nyilván, mert lusta előre meggondolni, mit mondjon, s míg egyik ötlete
után másik támad, ezt a közt is beszéddel kell kitöltenie.
* * *
Valaha a pestis volt a _morbus hungaricus_, mi a csömört ismerjük annak,
de valójában a megrokkanást lehetne ennek nevezni. Amily gyakori eset
nálunk fiatal embereknek országos szereplése: más országokhoz képest
olyan ritkaság magyar embert ötvenedik esztendején túl friss erőben s uj
munkában látni. A magyar azon kezdi, hogy megőszül, s azon végzi, hogy
elcsöndesedik. Nemcsak Berzsenyinek, Bajzának, Vörösmartynak,
Széchenyinek, Kemény Zsigmondnak, Tóth Kálmánnak, Somssich Pálnak,
Munkácsy Mihálynak volt utolsó néhány esztendeje élő halál, de még Deák
Ferencznek s Arany Jánosnak is az életük utolsó tíz esztendeje lassú,
kínos, meg-megpihenő, de egyre haladó haldoklás volt csak. Arany
Jánostól származik a _sok kerített óriás fenék_ről való szomorú szó. A
magyar alkotás a töredékek világa; megrekedt pályák, félbemaradt munkák,
lecsüggedt szárnyalások szegik a magyar géniusz útját. Alig van magyar
nagyság, aki egész dolgot alkotott volna, s alig magyar egyéniség, mely
egészen kiélte, munkáiban egészen kiaknázta volna magát. Fekvésünk-e az
oka, mely minden magyarra rárója az emberfeletti fáradságot, hogy
egyenkint mind átugorja az ötvenesztendős közt, melyet a történelem és a
geográfia a magyar haladásnak s a nyugati fejlődésnek közibe iktatott?
Vagy ezzel kell fizetnünk a sok természetes genialitásért, mely a
magyarral veleszületik? Daudet mondja valahol, hogy e világon mindenért
fizetni kell – s a gavallér magyar fizet is, két marékkal, a legnagyobb
fizetséggel: élettel, egészséggel, dicsőséggel.
MAGYAR MESE ÉS LEGENDA.
Vettétek-e észre, hogy a magyar népmesében sokkal kevesebb a
változatosság, mint a kelet ezeregyéjszakáiban, a nyugati kék mesékben?
Amilyen bájos a magyar népmese, annyira egyhangú, s mint ahogy a nótáját
szereti egyformán lejtetni, emelni és kicsengetni, a meséjét is így
szereti a legkülönféle fonalakból egy mintára szőni és kerekíteni a
magyar. Kötetszámra menő népköltési gyüjteményekből jó, ha féltuczat
különböző mesét lehet kihámozni. Pedig sem lélek szegénységére, sem
képzelet bágyadtságára nem vall ez egyhanguság. A magyar népmese tele
van mély megfigyeléssel, meglepő fordulatokkal, s egyszerűségéhez képest
aránytalanul magasrendű humorral. Nem is az üresség egyhangúsága ez,
hanem a vágyakodásé – egy állandó vágyé, mely soha be nem telő éhséggel
kér új meg új táplálékot a képzelettől, s ennek minden adatait a maga
állandó hajlandósága szerint mind azonegygyé alakítja. A hazulról
elszakadt királyfi, ki álruhában, szegény sorban tengődve, keserves és
gyakorta alacsony munkában, szívósan és türelmesen, kitartásával,
becsületességével s leleményes okosságával végtére elnyeri a szép
királykisasszonyt: ez a magyar népmese, ez _minden_ magyar népmese. Ha
huszat-harminczat elolvasok egyfolytában, a könyv kiesik kezemből s úgy
tetszik, mintha e meséket nem is elmondanák, hanem maga a királyfi
álmodná. Ahogy estéről-estére lefekszik, s éjszakáról-éjszakára ott
virraszt a jószág mellett: nyitott szemmel álmodozva valónak álmodja a
szive vágyát, mindennap más formában, más színekkel, másfelül kerülve
neki, de mindig ugyanazon álmot, mely a lelket tartja benne, hogy a
nehéz megpróbáltatásban még a czél előtt el ne csüggedjen…
… A mese: reménység, a legenda: visszatekintés. S a magyar legenda
szintén egyhangúságával különbözik az idegentől. Még a régiekben van
némi változatosság; ahogy krónikáink ezeket följegyzik: különböző
hányattatásoknak, fordulatoknak, világnézeteknek s gondolatköröknek,
kelet és nyugat, pogányság és keresztyénség összeütközéseinek különböző
lenyomásai látszanak bennük. Hunyadi Jánosig tartanak a magyar legendák
– Hunyadi Jánostól fogva csak _egy_ magyar legenda van. És pedig: a
Hunyadi Mátyásé, a hódító nagy királyé, ki nagygyá, hatalmassá, világ
urává tette a magyart, de egy napon fügével _megétették_, s vége volt
Mátyásnak s a magyar dicsőségnek. Vagy a Fráter Györgyé, ki a kígyó
okosságával már éppen egy abroncsba készül fogni a császártól s a
szultántól visszacsalt hazát, mikor rajta tör az idegen vezér s orozva
leszúrja. Vagy a Zrínyi Miklósé, ki maroknyi őrségével megakasztja
útjában a világverő szultánt – de ott is kell vesznie nyomorultan a
szigeti várban, míg néhány mérföldnyire tőle tétlen vesztegel a
felszabadítására küldött német ármádia. Vagy második Zrínyi Miklósé,
kinek az volt bűne, hogy nagyon is megverte a törököt s magyar sereget
akart teremteni, s egy szép napon vadászaton megölte a vadkan – micsoda
vadkan, megmondja egy fölirás a bécsi múzeumban egy régi puska agyán:
_Én vagyok a vadkan, ki megölte gróf Zrinyi Miklóst!_ Vagy a Petneházy
Dávidé, ki Tököly hadnagyából császár hadnagyává pártolva, első mászta
meg a budai vár falát, kitűzve oda a magyar zászlót, melynek helyébe a
török őt magát köti föl, de vitézei még élve levágják; vitézségeért
grófi rangot kap, s mikor ennek lakomáját lakja a német urakkal,
egyszerre csak megérzi ételében a mérget, kirohan a palotából, föl a
lova hátára, vad vágtatással vágtat neki hegynek-völgynek, mígnem lealél
lováról s meghal. Vagy a toscanai Leopoldé, a kalapos király utódjáé, ki
mihelyest visszaadta a magyarnak ősi alkotmányát, hirtelen meghalt. Vagy
a Sándor főherczeg nádorispáné, a magyarok barátjáé, ki ha nem is tudta
megmenteni Martinovicsékat, de meg akarta menteni Magyarországot, s
Thugut uram gondoskodott róla, hogy Laxenburgban épp akkor robbanjon fel
egyszerre s idönek előtte a császárné tiszteletére rendezett tüzijáték,
mikor az ifjú nádorispán vizsgálgatja, s halálra sebesül égésétől. És
így tovább… ezek a legendák élnek, terjednek, támadnak
tartóztathatlanul. Még az se kell, hogy igazak legyenek – a költő Zrínyi
Miklós vadászaton s vadkan által történt halálát például hiteles és
megbízható tanu, Bethlen Miklós erdélyi magyar úr írja meg az ő igen
becses emlékirataiban. Még a _non e vero ma ben trovato_
elfogadhatóságát sem kivánja e legenda; Petneházy Dávidról például
kiderítette a történelem, hogy sem első nem mászta meg Buda várát, sem
grófi rangra nem emeltetett, sem egyáltalában nem igen vették annyira
számba, hogy érdemesnek tartották volna megmérgezni. Második Leopoldról
bizonyos, hogy természetes halállal halt meg, és arra sincs semmi
bizonyság, hogy a laxenburgi rakétákat csakugyan Thugut miniszter
robbantatta fel – mindegy, a magyar így tudja, így hiszi, így tudja
nagyon is elhinni, s nincs az a hirtelen halál, melyhez ne _ezt_ a
legendát kötné. Még Amerikában is a kivándorlott szegény tót meg magyar
paraszt megkuporgatott garasait már tíz esztendeje nem azzal csalja-e ki
akárhány ügyes csavargó, hogy felöltözik vedlett veterán-ruhába, mellére
tűz egypár cotillon-rendjelet, s megsúgja a szegény embernek, hogy ő a
Rudolf királyfi, nem halt meg, csak a zsidók akarták elveszíteni; az
öreg király fél tőlük, s színre úgy tett, mintha agyonverette meg
eltemettette volna, valójában azonban mást temettek el, az öreg király
meg kilopta a fiát Amerikába, hogy ott szerezzen pénzt, megszabadítani
vele a magyart a zsidótól. Nincs az a keserves csalódás, mely ezt a
hitet kiverné a szegény paraszt fejéből, szívéből; ha megcsalódik: csak
az az egy ember volt csaló, de a királyfi él és megszabadítja a magyart.
Így várják vissza Kossuth Lajost is, talán még azok is, akik itt
énekelték a nótáját az ő sárga fakoporsója mögött, végig e nagy városon,
a múzeumtól a kerepesi temetőig. Így volt még csak nemrég egy kitünő
generálisunk: madi Kovács György. A mokány kis magyar szerezhetett volna
érdemeket nemzete körül: csak svarczgelb maradt volna, kinek még magyar
voltát sem akaródznak elismerni. De hogy egyszer egy hadgyakorlaton
megvert egy német generálist – ami bizonyára nagy és fontos cselekedet
volt, de végre is megtörténik minden hadgyakorlaton – egyszeribe nemzeti
hőssé lett, siratni valóvá, mint minden magyar hős. Hiába a valóság,
hogy senki az ő diadalát rossz néven nem vette, sem lovagias ellenfele,
sem kegyelmes királya; hogy változatlan kegyelemben haladt tovább fényes
pályáján, s még, amit ő maga alig nézett volna el más tábornoknak:
betegnek is szabad volt lennie – az állandó magyar legenda menten
birtokba vette az ő marczona kis alakját, s nem adja ki a történeti
igazságnak. Hiába az a másik lehetőség is, hogyha igazán áldozata lett
is volna diadalának, akkor sem éppen magyarsága okán; hiszen a kitünő és
igazi hadjáratokban is győzedelmes Kuhn generális valóban efféle
cselszövéseknek lett annak idején áldozata, de senkisem mondja, hogy
azért, mert német volt. Mindhiába: madi Kovács Györgyről megmarad a
legenda, hogy el kellett pusztulnia, mert dicsőséget szerzett a magyar
fegyvernek, bizonyságát adta a magyar katonai képességnek, jogczímet
szerzett a magyar külön hadseregre…
Mi az oka ennek: könnyű megmondani. A kicsiny népek tragédiája,
melyeknek külső ereje nem arányos hivatottságukkal, s hogy az életben
megállhassanak, az élet nem egy drága javáról le kell mondaniok. Az elme
megnyughatik e lemondásban, a szív meg nem nyugszik benne soha, s a
féllábú függetlenségben az elmetszett félláb helye egyre sajog.
Vágyaival a nemzet pártfogókat keres, csalódásaiért cselszövéseket okol.
Még hitében is országát az isten anyjának ajánlja: a legfőbb pártfogónak
s közbenjárónak az Úr zsámolyánál. Szeretete pedig a fájdalmas anyáé,
holt fiakkal bukott reménységeket gyászolóé.
_CSAU MÉIN._
Együtt ültünk a fogadó halljában, villamos fényben, remek kandallótűz
körül, melyben gerendaszám izzottak a drága keményfahasábok – errefelé,
boldog Norvégiában, ilyen fával fűtenek. Mi férfiak, mylord meg én,
feketében, fehér nyakkendősen, mylady kivágott esti ruhában, vagyonérő
prém válltakaróval. Szép két szál emberi teremtés volt; nem egészen
fiatal már, de friss, üde és rugalmas. Az utazás s a fogadó-élet
demokrácziája hozott így össze bennünket, ebéd után való kis csésze
kávénál, melyet mylord meg mylady, s önkéntelen utánzással magam is,
azzal a bizonyos könyökemeléssel szállítottunk föl szájunkhoz, mely a
mértani ív maga körül való megfordulásához hasonlít, mikor gömböt készül
leírni.
– Mylady megbocsát, szóltam; nem udvarlási szándékból mondom, de a
bizonyításhoz szorulok rá annak megállapítására, hogy mylady a
legtökéletesebb s legelőkelőbb szépség, melyet az életben látnom
adatott. Ez különben, nem nehéz észrevennem, magának myladynak is
meggyőződése. Hasonlóképpen ő lordsága olyan tökéletes férfialak,
aminővel eddig csak a mi Jókaink regényeiben találkoztam, s talán még a
Velasquez egy képén, a don Fernando d’Austria képmásán, csak azzal a
mylord javára való különbséggel, hogy ez a spanyol Habsburg már erősen
degenerátus, míg mylord maga az egészség. Ezt, mondom, meg kell
állapítanom, hogy félre ne értessem, ha azt hiszem, hogy mylord a lelke
mélyén földmives, vagy, ha úgy tetszik: kocsis; mylady pedig a
legszédítőbb fejőleány, ki valaha sajtárt emelt a majorságokban.
Csak angol tud oly szeretetreméltóan, oly melegen s biztatóan
elmosolyodni, mint mylady s mylord rám mosolygott – én pedig folytattam:
– Tévedés azt hinni, hogy a parasztban nincs úriság. A szertartás nem a
nagyok kiváltsága, sőt mentül mélyebbre szállunk, annál több a
szertartásosság, s ahogy mi a mi kávés csészénket ajakunkhoz emeltük:
rikító szabadosság ahhoz képest, mint emeli szájához, szent
cselekedetül, a kannibál a megölt ellenség húsdarabjait. Tudom, mylady
ősanyái hosszú fölfelé menő sorban, évszázadokon át udvari hölgyek
valának, mylord apái pedig már Hódító Vilmos idejében urai voltak
földnek, erdőnek, vadnak és parasztnak. De az uraság s a királyság
magában nem teszi; a zuluknak is vannak királyaik és nemeseik,
teméntelen idők óta. Ő ladységük, mylady ősanyái, a szűz királynő
udvaránál füstölt odalast reggeliztek, s megittak utána tea helyett egy
pint sört; mylordnak pedig csak ő lordsága, az ő dicső emlékezetű
dédapja kezdte meg a szokást, hogy ne csak palástot, köntöst és ujjast
váltson, de inget is. Igaz, a mai nemzedék lázas igyekvéssel igyekszik
jóvá tenni az ősök ebbeli mulasztásait – de nem teheti jóvá; natura non
fecit saltum; nemcsak az udvarképesség: a fürdőképesség is őspróbát
kiván. S maga a fürdő sem teszi; XIV. Lajos akkor fürdött nemcsak
először, de utoljára is, mikor a tudós nő megfürösztötte. A műveltségben
való élés ősi volta teszi – s ebben egész Európa, mindenestül, messze
elmaradt a Kelet népei mögött. Itt Európában is: francziák, olaszok,
spanyolok és oláhok – igen, még az oláh pásztornép is – továbbá a
magyarok is előtte járnak a germánságnak s a szlávságnak, mert ereikben
sok van a régi római, etruszk, görög, arab és török vérből. De, kivált
önök angolszászok, roppant fiatalok. Az önök ősei még maguk is fákon
élhettek, mikor az indusok már kimélni kezdték a lombok közt kergetődző
majmokat. Ez roppant különbség a radzsák javára, s az angol alkirályok
rovására…
Elfelejtettem megmondani, hogy mylady széke karjára gyönyörű indus shawl
volt vetve. Csak angol tudja figyelmét oly művészien megosztani, ahogy
mylady s mylord félszemmel a shawlt kereste, de szemüket mégse vették le
rólam. Én tovább beszéltem:
– Sehol sem láttam annyira e különbséget, mint New-Yorkban, a kínai
fertályban. Ha egyenest a Waldorf-Astoriából vagy a Holland-Houseból
mentem volna oda, az még nem tenné; elvégre az amerikai urak és hölgyek
valóban kocsisok s fejőleányok, nemcsak képletesen. De volt szerencsém
kevéssel azelőtt Brüsszelben az odavaló Metropole-fogadóban éppolyan
előkelő s szeretetreméltó angol társasággal együtt lehetnem, mint most
myladyé s mylordé, s egyre erre kellett gondolnom a fojtó bűzű kinai
boltokban, az alacsony menyezetű kinai vendéglőben. Mennyire pinczérek
az európai gentlemenek a kinai pinczérhez, mennyire boltoslegények a
kinai boltoshoz képest! Mily finom ezeknek a kezük, mily előkelő az
alázkodásuk, mily értelmes a mosolyuk, mily lágyak a mozdulataik!
Természetes: a kegyetek ősei csak az eke szarvát fogták vagy a fegyver
agyát, míg e pinczérek s kalmárok apái, úgylehet, már tízezer éve
elkerültek a gorombább s nehézkesebb foglalkozások mellől, s a finomabb
mesterségek vagy az elmebeli munka fürgébb s megkülönböztetett
mozdulataiban iparkodtak. Még ma is: az önök sportja a teljes erőnek
kiszámított kifejtése, de nem a finom munka pepecselésében való
kényszerű mérséklése, visszafojtása, forgatása s alkalmazása. Értelmüket
mindössze néhány száz esztendeje, hogy tudva dolgoztatják, míg ezeknek
már a testét is úgy átitta az értelem, mint ahogy a világ legcsúfabb
embere, Voltaire, vénségére szinte kiszépült, annyi emlékbélyeggel
alakította a maga formájára e rút ábrázatot a gyönyörű elme. Myladytől
éppen ma az ebédnél hallottam a kétségbeejtő megjegyzést, hogy enni
eszik, mert éhes, sőt sokat eszik, mert nagyon éhes, de igen mindegy
számára, hogy mit eszik. Ez különben nem elég; Amerikában nem is illik
törődni étellel – nemcsak, hogy nem nőies, mint még százötven év előtt
európaszerte volt, de nem is férfias. Azt hiszem: önök egy
hiányosságukat emelik erénynyé, egy fogyatkozásukat parancscsá. Igaz,
hogy az önök étele nem érdemli meg e nevet. Sótalan és sületlen húst
nyakonöntenek sóval, eczettel, paradicsommal mustárral s méntával – s ha
a jó isten maga nem adta volna, hogy külön-külön a húsnak, eczetnek,
paradicsomnak s méntának tűrhető legyen az íze, az önök étele semmiben
sem különböznék attól, mintha kavicsot ebédelnének. A sajtjuk fagygyú,
amit vörös borral öntenek le, a boruk szesz, amit megczukroztak. A
franczia, de még az olasz is, óriási magasságban áll önök felett, mert
főz, mert megszerkeszti az ételeket, mert árnyalatait ismeri az ízeknek,
s ezerféle fogással kényszeríti ki a vegyületekből. Az önök ételében
vér, eczet, fagygyú, czukor oly rikítóan kerül egymás mellé, mint
katonáik kabátján a lángoló vörös s a vakító arany. S mi európaiak mind,
még a francziák is, kiknek crêmejei, párolt húsai és pástétomai, még az
én magyar honfitársaim is, kiknek rétesei vagy paprikásai annyira finom
árnyalatúak, hogy az önök ínye követni sem tudná: mind eltörpülünk a
kinaiak főztje mellett, melynek csak bolond anekdotákból hallottuk
hírét, de bele nem kóstoltunk – holott ezek az anekdoták is mit
bizonyítanak egyebet, mint azt, hogy a kinai égen, földön, lombok közt s
tenger mélyén, madárfészekben s czápa uszonyán, születésben s
rothadásban, tűzben s jégben, lüktető testben s lomha agyagban keresi s
hajszolja az ízeket, melyek külön talán rosszak, de együtt mennyeiek. A
new-yorki Oriental Restaurantban, 3. Pell-Street, _csau-méin_t ettem,
ami metélt tészta, csontjáról lefejtett csibehússal. De micsoda metélt
volt az, s micsoda csibehús! A tészta kisült palacsintatészta, melynek
minden egyes, vékonyra metélt szála különálló volt, püffedt és
olvadékony, mint a pomme paille. Mégis az egész egy eledel volt, a
szemcsésen porhanyó hússal egybepárolt; ízük egymásba hatott, s gyömbér,
sáfrány, bors, fagygyú, só s egyéb ilyen, külön-külön borzasztó izek,
együttvéve s az ő kiszámított keverésükben, hihetetlenül, szinte
légiesen finom egységes zamattá alakultak ez ételben. A nekem idegennek
adott nehéz késsel-villával szinte vandálság volt feldúlni e remek
halmot; a szomszéd asztalnál egy japán fiatalember két fapálczikával
ette, s tanítgatta e művészetre mellette ülő amerikai barátnőjét. Hiába
tanítgatta – ehhez a művészethez tízezer esztendősnek kell lenni!
Megtanulhatjuk, hogy e két pálczikát szögben kell egymáshoz illeszteni,
s az így alakult csúcsra rája, rajta pedig szájukhoz lehet kapni akár a
vizet is, de ahogy a japán azokat a pálczikákat fogta, forgatta, szögbe
döfte s szájához kapta: azt, mondom, a nyugati parasztkéz csak
nyolczezer év múlva fogja megtanulni…
Csak angol tud oly mozdulatlanul megmozdulni, ahogy mylady az ő
félkeztyüs kezét mylordéra nyugtatta. Én meg igy végeztem:
– Mert, viszont, nemcsak a tartózkodásban van finomság; néha a
merészségben is. A mi asszonyaink sohasem tudnák eljárni a keleti nők
vakmerő tánczait – de ne is tegyék, nem illenék nekik; nem részegitőek
volnának, hanem nevetségesek. Mikor ebéd után való ivásra egyszer
mylordnak egy pár kiváló honfitársával együtt maradtam, ezek az urak – a
hölgyek természetesen visszavonultak – széles jókedvükben tánczra
kerekedtek. Micsoda táncz volt ez! Mint mikor az ember leszáll a lóról,
s rúg egypárat, hogy a zsibbadtságot kiüzze térdéből. A pánczélos ősök
ereszkedhettek igy térdre, vasvértezetükben, mozdulatlan felső testtel,
a sirboltokban, mint ahogy e gentlemenek mulattak. Pedig mégis
groteszkek voltak; nem férfiasak, hanem nevetségesek. Látnák csak a mi
magyar urainkat tánczolni! Tánczolni, kurjogatni, öklüket rázni,
kabátjukat elhajitani, s mégsem lenni nevetségesnek! De ez mind semmi a
messzebb kelethez képpest. Mylady bizonyára volt már Konstantinápolyban,
áthajózott Skutariba, s megnézte a tánczoló derviseket. Én is láttam
őket. Nem csodálkozott azon, hogy nem nevetségesek, s nem is tartanak
attól, hogy nevetségesek lehetnek? Pedig tarthatnának tőle, mert ezek a
dervisek nem holmi alja-népség; vannak köztük előkelő kalmárok, sőt
katonák is; azt a hórihorgas szerecsen-őrnagyot bizonyára mylady is ott
látta már köztük, kire minden konstantinápolyi utas emlékszik. Teremtő
isten: hogy’ járt ennek az óriásnak a feje; hogy’ csavarodott a nyaka, a
dereka; hogy’ topogott a lába, hogy’ himbálódzott a karja, hogy’
egybeszaladt homloka meg a szemöldöke, miközben szemehéja lecsukódott s
orralyika tágult és melle zihált, mint a beteg lóé! És mégsem volt
nevetséges, hanem rettenetes volt és szép volt, igen: szép és férfias; a
velünk volt nyugati menyecskék kipirult rámeredésén, mélázó
hazasétálásán láttam, hogy szép és férfias volt. S vették észre a perzsa
formáju egyházfit, ki a dervisek körül szorgoskodik? Mikor a tánczba
belemelegszenek, egymásután oldják le s nyujtják oda a szolgának
kábultan, behunyt szemmel, bizonytalan mozdulattal, turbánbéllelő
süvegjüket, zekéjüket, minden fölösleges ruhadarabjukat; ő meg
lábujjhegyen megy oda, fejedelmi fejbicczentéssel áll meg előttük;
megértő, rajongó, hódoló, de magára is tartó szemöldökkel, szemmel s
ajakkal néz föl rájuk; szelid biztossággal veszi el a süveget vagy a
zekét, behunyt szemmel ajkához éreti, s lábujjhegyen viszi egy sarokba.
Hol az a marquise és hol az az abbé, hol az a nyugati előkelőség vagy
akár kényeskedés, mely külön vagy együtt csak távolról is meg tudná
közeliteni azt a bájos méltóságot, azt a férfias lágyságot, amivel ez az
utolsó ember ezeket a szennyes rongyokat ezekről az átizzadt állatokról
leszedte!…
Mylady és mylord mélázva bicczentett a fejével, én pedig elhallgattam. A
zsarátnok összeomlott, a hall kiüresedett, a pinczérek ásitottak. Mylady
és mylord felállott; reggel utazni készültek, és bucsuzóra kezüket
nyujtották. Csak angol tud oly jólesően kezet rázni, mint ők
shakehandeztek velem.
VÉGE.
TÁRGYMUTATÓ.
Emberi dolgokról 9–33
TEMETŐJÁRÁS 34–42
KILENCZ ÓRA TÁJT 42–48
Társadalmi dolgokról 49–97
A MALTHUS EVANGYÉLIOMÁBÓL 98–104
SZERELMI TÖRTÉNET 105–114
Irói dolgokról 115–161
HOLUBÁR 162–172
Művészi dolgokról 173–227
MEUNIER CONSTANTIN VÉGRENDELETE 228–229
MADAME RÉCAMIER 230–233
L’ART POUR L’ART 234–244
Tudásbeli dolgokról 245–306
A SZAMÁRSÁG DICSÉRETE 307–318
Politikai dolgokról 318–363
MAGYAR MESE ÉS LEGENDA 364–373
CSAU MÉIN 372–383
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
24 |kadaszkodni a hegyre |kapaszkodni a hegyre
27 |férfi-sem |férfi sem
34 |TEMETŐJARÁS |TEMETŐJÁRÁS
48 |ezikázott végig |czikázott végig
70 |Vilmos csúszár |Vilmos császár
84 |kénysze-szerűségétől |kényszerűségétől
84 |fordítanunk, kogy |fordítanunk, hogy
128 |a zemberek |az emberek
136 |származá-ásban |származásban
147 |Errre a |Erre a
180 |fesztészetben |festészetben
220 |kölcsönkönytárra |kölcsönkönyvtárra
244 |nemesak versnél |nemcsak versnél
259 |h rdárra |hordárra
262 |saját maguuk |saját magunk
262 |felődéssel |fejlődéssel
269 |annyi-tesz |annyit tesz
269 |let het-e |lehet-e
284 |tulajponkép |tulajdonkép
290 |Zolánek |Zolának
309 |Körülbalül |Körülbelül
312 |tndományos értelem |tudományos értelem
313 |haj-hajlandóságaik |hajlandóságaik
345 |rnhájának |ruhájának
354 |megvagadásával |megtagadásával
354 |kötetel |követel]