is igaz volna: az iszákos germán fajták ma rabszolgái volnának a józan
latinoknak, s a Kelet bornemisza népei uralkodnának az italnak hódoló
részeg Nyugaton. Pedig nem így van; a keleti népek tespednek, a latin
népek hanyatlanak, a germánság uralkodik, sőt minden uralom _eo ipso_
germán, mert még a latin népek arisztokrácziája is germán vérség.
Tudományban, mesterségekben, sőt friss testi erőben az iszákos németség,
angolság, amerikánus és skandináv míveltség vezérli a világot, nyers,
középkori természetű terjeszkedő erőre pedig leghatalmasabb a pálinkaivó
orosz. Általánosságban nem az az igaz, hogy a szesz ártana az
emberiségnek, hanem az, hogy szüksége van rá, különben, a teljesen vad s
állatnál is vadabban élő törzseket kivéve, nem is élne szeszszel. Hogy,
ellentétben a többi állatokkal, él vele, annak az az oka, amiben az
ember a többi állatoktól különbözik: a czivilizáczió. A czivilizáczió:
védekezés a természet ellen; az emberi czivilizáczió: a körmön, fogon,
szőrön, odun és csordán túl terjedő védekezés. Már most, úgy látszik:
mentül több és jobb módokon védekezünk a természet ellen, e módok annál
jobban csökkentik egy természetes védelmünket: a testnek, hogy úgy
mondjam, deszinficziáló képességét. A vad természetben nincs betegség;
ott csak halál van vagy élet; a betegséget a czivilizáczió teremtette
meg. Nincs benne kétség, hogy amit így a czivilizáczió révén ellentálló
képesség dolgában veszítünk: aludt-tejtől pezsgőig, beteltől dohányig,
máktól teáig azt akarjuk izgató szereinkkel pótolni – csakúgy, mint
ahogy az influenzát konyakkal gyógyítjuk, a kolerát pezsgővel, melyek,
ha nem egyenesen, hát közvetetlen ama hatások leküzdésére valók, melyek
a szív verését gyengítik, gyuladásokat okoznak és így tovább. Az alkohol
nem egyéb, mint a czivilizáczió ellen való orvosság.
* * *
Hát akkor kinek árt az alkohol? Megmondom: annak, akinek nem használ.
Vagyis a teljesen kimerült, megmérgezett, védekező képességében végképp
megrontott szervezetnek, kinek ebből az izgató szerből már akkora adag
kellene, mely viszont sokaságánál fogva teszi tönkre a szervezetet,
amely, mint az egész természet, közép mennyiségekre van berendezve. (Ha
példa tetszik: itt a melegség, mely, láz formájában, a szervezetnek
automata orvossága, de bizonyos fokon túl gyilkos.) Árt továbbá azoknak,
kik a szeszt olyan elegyben szedik, mely maga is kártékony, mint a
romlott sör, festett bor, vitriolos pálinka. Árt az iszákos embernek,
kinél azonban az ivás nem ok, hanem következmény – például a
szívtágulásosnak. Árt a beteg vagy gyenge embernek, kinek sok egyéb is
megárthat, akár a kenyér is, vagy, mint a szopós gyereknek, a csibehús
is. És árt, főképpen, a mesterségesen beteggé tett embernek, kinek maga
az élete módja kész betegség, mert baromi életet él, mely nem felel meg
az állati szervezet egy föltételének sem. Ilyen baromi életet él, a mai
társadalmi és gazdasági renden belül, majd minden munkás és szegény
ember.
* * *
Érdekes megfigyelni: Jókainak és Mikszáthnak összes munkáiban nem esznek
s nem isznak annyit, mint Dickensnél lépten-nyomon.
* * *
A _weismannizmus_ képtelenség. Lehetetlen, hogy a szerzett tulajdonságok
ne öröklődnének, mert lehetetlen, hogy a változások, melyek a test
bármely részét érik, bármily lehelletszerüen, de mégis egész testünkre,
egész szervezetünkre és ebben azokra a részecskékre is, ne hassanak,
amelyekből az utód lesz. (Ezt az _egész_ testünkre való hatást a mi
Piklerünk mutatta ki megdönthetetlenül; Semon, az ő _Mneme_-elméletével,
csak jóval utána következett.) Persze: ha megvágom az ujjam, azért a
fiam nem születik sebhelyesen. De ha én is, fiam is, unokám is, és
mérhetetlen időn át mérhetetlen sorban minden leszármazóim állandóan
ugyanazon mód üljük meg a lovat vagy földön ültünkben sarkunkon
guggolunk: bizony késő utódaink csámpásak lesznek, mint ahogy csámpásak
némely keleti népek, s ezt igenis szerezték és örökölték.
* * *
Émile Zola egyszer megvizitáltatta magát egy csomó doktorral, mind csupa
válogatott speczialistával – s búcsú után a sváb legény nem örül úgy a
visum repertum-ának, mint amily diadalmas elégtétellel tetette ő az
ujságokba e vizsgálatok eredményeit. Különös eredmények, annyi bizonyos.
A vörös kutyáról s a vörös lóról szóló általánosításon kívül nincs a
gazságnak, az őrültségnek s a nyomoruságnak az a néphitben megállapodott
vagy tudományosan kimutatott testi és lelki ismérve, amit a tudós urak a
Terre iróján meg ne találtak volna. Aki végignézett e litánián, sok
mindent nem érthettett meg. Nevezetesen azt nem, hogy a nyavalyáknak az
az obeliszkje, akit Émile Zolának neveztek, hogy közeledhetett akkor
elég jó testi, lelki és pénzügyi állapotban s minden mocsoktól ment
előélettel az ő véletlenűl megszakadt életének gondolom hatvanadik
esztendeje felé? Hogy van az, hogy, mint piromániásnak illik, már két
esztendős korában nem gyujtotta föl maga fölött a házat? Hogy van, hogy
elsőfoku degenerátus létére nem bicskázta le játszótársait, nem ölte meg
apját, később revolvert nem fogott tanáraira, majd, a nyomoruság
napjaiban, kenyeret nem lopott s váltót nem hamisított; hogy ifjúkori
kicsapongások nem vitték sirba, maga magára kezet nem fogott, valami
jöttmenttel össze magát nem adta, és bombával mért nem robbantotta föl
az akadémiát, mely oly konokul elzárta előle kapuit? S viszont: hány
olyan ember sétál a Lipótmező egy árnyas kertjében, s hány olyan ember
dolgozik a váczi fegyház bűzös műhelyeiben, aki talán szakasztott
azokkal a nyavalyákkal és szakasztott abban az összetételben bővelkedik,
mint amilyenek révén Emile Zola hivatalos próbával bélyegeztette magát
elsőrendü degenerátus genienek: hogy van hát, hogy az egyik szelvényt
hamisított, a másik kétszer házasodott, a harmadik lovat lopott, a
negyedik zsidót gyilkolt, de egyik sem újította meg kora művészetét,
egyik sem forgatta föl a világ irodalmát, egyik sem nyomta rá belyegét a
kritikára, s egyik sem lopta bele magát az emberiség gondolkodásába! S
való igaz: Julius Cæsar, Nagy Sándor és Napoleon epilepsziás volt. De
Gusztáv Adolf vagy Moltke vagy Bismarck nem volt epilepsziás, mégis
legények voltak a talpukon. S nem bánom, Goethéről, a testi és lelki
egészségnek eleddig példádlanul tökéletes harmóniájáról, egy-két inkább
dichtungos, mint wahrheitos megjegyzéséből hadd következtesse Lombroso,
hogy a nagy Goethének halluczinácziói voltak, s legyen bár igaz, hogy
Homérosz vak volt, Shakespeare tolvaj és Musset alkoholista: mi tudunk
egy elsőrendü geniet és igazi költőt, aki se nem lopott, se nem ivott,
se nem halluczinált, sem a nyavalya nem törte, sem szeme nem volt rossz,
sem esze ki nem hibbant, s huszonhét évet eleget élt arra, hogy a Petőfi
Sándor nevet bevésse a művelt emberiség emlékezetébe. Hasonlóképpen nem
tudok semmi rosszat sem Washingtonról, sem Franklin Benjaminról, sem
Lessingről, sem Deák Ferenczről, s ha igaz is, hogy Helmholtz
epilepsziás volt, az is igaz, hogy Marx vasegészségben élt hetven
esztendeig. Azokat a testi jegyeket, melyeket Lombroso a lángelmén, az
őrültön s a gonosztevőn talál, nem találja meg valamennyin, csak egy
bizonyos százalékukon, s én bennem él a gyanu, hogy, ha sorra vizsgálnák
mindazokat az embereket, kik sem lángelmének, sem gonoszságnak, sem
őrültségnek bizonyságát nem adták, ama sötét jeleket ugyanakkora
százalékban lehetne megtalálni testünkön. Voltaképpen az egész kriminál-
és geniál-antropológus evangyéliomból csak annyi marad meg igazságnak,
hogy csakúgy, mint a fűszerkereskedők közt: a poéták, a hadvezérek s a
nagy emberek között is vannak egészséges vagy beteg, okos vagy bolond
emberek; hogy valamint a lélek egy a testtel, a bolondság is testi
betegség; s hogy aki vállalkozik arra a koczkázatra, amit valamely
bűntett elkövetése jelent, annak vagy a nyomoruság vette el az eszét,
vagy sohsem volt helyén az esze. Az igazságok közt nincs rangkülönbség,
s én bizonyára nem kicsinylem ezeket az igazságokat. De épp ezek
kedvéért kell megállapítanunk, hogy minden lépés, amely ezeken túlment,
legalább mindeddig, vakmerő általánositás volt, tehát fölöttébb
tudománytalan. Ugy vagyunk a genie s a bűnös testi tipusaival, mint a
race-okkal, melyeket az avatatlan menten fölismer és ezer lelki, testi,
gondolkodás és stílusbeli jellemzetességeit ismeri, – de mihelyt avatott
szem nézi, ezek az ismérvek összefolynak, elhomályosodnak, kézzel
foghatatlanná válnak.
* * *
Ha igaz, hogy a természetben nincs ugrás: az egészség s a betegség közt
sem lehet ellentét, csak fokbeli különbség. A tárczám egy rejtett
zsebében évek óta ott hordok egy keskeny kék szalagot, és ha magam
vagyok, otthon vagy úton, víz hátán vagy erdő sürüjében: loppal
kikeresem és bolond fővel csókolgatom. A szívem beledobban – ennyi az
egész. De vannak emberek, akik számára efféle kis kék szalag vagy
zsebkendő vagy czipellő minden lehetséges tekintetekben fölér azzal,
akitől kapták – s ezek az emberek már betegek, és _fetisista_ néven
nyomorognak a Krafft-Ebing gyüjteményében. Ha köhögsz a portól, mely
tüdődbe jutott: a tüdővész első lépcsejére léptél, s a neuraszténia csak
harmadik emelete a bágyadságnak, melylyel egy átmulatott éjszakáért
fizetsz. S a bűn? Istenem: mindnyájan bűnösek vagyunk. Ha rosszkor vagy
contremineben, s azokra gondolsz, akik haussera mentek: máris vétettél a
tizedik parancsolat ellen; s ha Nizzában eltöftöföz melletted Irina
Pavlovna herczegnő, ez a szőke abszurdum, ez a kékszemü lehetetlenség, s
te a soha el nem érés dühével lábtoppanva fordulsz e tovarepülő
_de-már-ebből-nem-eszel_ után: máris megtetted az első lépést a felé a
túlzott elragadtatás felé, melynek legfelső fokáról fegyházzal emlékszik
meg a büntető törvény.
* * *
Bizonyára: a büntetőjog kritikája nem lehet elég erős és tiltakozó. De
egyről nem szalad megfeledkeznie, éppen, mikor arról beszél, hogy a
büntett mindig a társas élet terméke, s a büntetésnek viszont mindig az
elkövetőjé egyes emberi személyéhez alkalmazottnak kell lennie. Nem
szabad elfelejtenie, hogy éppen azok a rétegek, melyek a legtöbb bünöst
szolgáltatják, tudatlanságuknál s gondolkodás nélkül való baromiságuknál
fogva tele vannak társadalmi elfogultságokkal s előitéletekkel;
elmélkedés nélkül hisznek a törvény, az erkölcs és minden hagyományos
szólam szentségében és igazságában; minden büntettet bűnnek, minden
büntetést igazságosnak tekintenek, tehát a lelkük mélyén azt is, amit ők
követtek el s ami őket sujtja. Ez mégis némi relativ és szubjektiv
lehetőséget és jogosságot biztosít a büntetés számára, melynek abszolut
és objektiv jogosságát senki sem tudja bebizonyítani. A büntető
igazságtevés számára a haddelhadd csak akkor kezdődik majd, mikor minden
ember művelt lesz és gondolkozó.
* * *
Ha az ember álmában megüti lábát, menten hozzáálmodja, hogy leesett a
Gellérthegyről s beleütötte a hüvelykujját a vámházba. Igy álmodnak
hozzá a klassziczitás szerelmesei mindenféle nagyszerű szükséget ahhoz a
valósághoz, hogy a görög-latin iskola nyakunkon maradt kölöncz, olyan
időkből, mikor úgy e nyelvek ismerete, mint a görög s a latin irodalomé
és tudományé szakasztott olyan gyakorlati eszköz és élelmesség segítő
ismeret volt a középkor istenes tudatlanságához s barbár származásu
intézményeihez képest, mint ma a modern nyelvek s a modern természeti és
társadalmi tudományok ismerete a klassziczitásban megfeneklett iskolás
műveltséghez képest.
Arisztótelesz teméntelen sok szamárságot foglal össze természettudomány
czímén, de mégis haladás volt, gyakorlati haladás, ő hozzá magához térni
vissza az ő tudását összekuszált barbár tudákosságtól. Ugyanilyen
gyakorlati hasznú volt a római jog tökéletes rendszerének megismerése a
barbár jogászság közepett. Szakasztott olyan renaissance és gyakorlati
haladás volt ez, mint az eredeti görög és római építészethez való
visszatérés az ugyancsak római-görög származásu, de barbár kezeken
elbarbárosodott román és gót építészettől. Szóval, a humanisták époly
hunczut és földhöz tapadt materialisták és szabadgondolkozók voltak,
mint akik ma torkig vagyunk a humanista iskolával. A latin iskola
csökevény maradvány olyan időkből, melyekben szükséges és eleven szerv
volt.
* * *
Ám a csökevény nemcsak fölösleges, de kártékony is. A vakbél nemcsak
haszontalan, de veszedelmes is, méreg gyüjtője, gyuladás okozója. Az
antik ideálokon való csüggés igy szemre magasztos, valójában azonban
barbár és brutalis reakczió. Ideálok mindig valóságokból fakadnak s
valóságos kiformálódásra törnek – s hogy’ szabad nekünk ma, a huszadik
században, a gépi munka s az emberi szolidaritás világában olyan
világrend ideáljain hevülnünk, melynek szükséges, elmellőzhetetlen,
életében gyökeredző intézménye volt a rabszolgaság? Szamár az – ezt
Engels mondta – aki rossz néven veszi a görögöktől a rabszolgatartást.
De gazember, aki ma is rabszolgatartó szeretne lenni. S a klasszikus
iskola önkéntelen büntársa ennek a gazságnak, s nem véletlen, hogy a
humanista iskola megmaradásáért ugyanaz az istenesség hevül most
hirtelen, s a klassziczitás jóhiszemü bajvivóit azok biztatják
leglázasabban, akiknek ősei annak idején legveszekedett ellenségei
voltak a renaissance humanizmusának, s a pápaság elpogányodása ellen
kitalálták a jezsuitaságot.
* * *
Az egyoldalú római-görög klassziczitás többek közt éppen annak állja
utját, amire, állítólag, főképpen való: hogy a mai ember megérezze a
multtal való összefüggését, s a mai műveltségnek első gyökérszálai felé
rezegjen vissza emlékezése. A görög-latin monopólium kisikkasztja
történelmi érzésünkből Asszíriát, Babilont, Indiát, Egyiptomot,
Karthágót, Zsidóországot, amelyek mind jobban vagy legalább is úgy
hatottak a világra, s első sorban éppen a görög s a római műveltségre,
mint a görög s a római miránk. Ostoba kulturgőgöt s ezzel veszedelmes
élhetetlenséget is nevel belénk, melylyel egyedül idvezítőnek csakis a
mi kulturformáinkat érezzük, s lenézzük s fitymáljuk a keleti
műveltséget. Ha iskoláink igazi iskolák volnának: nem ott kellett
volna-e már megtanulnunk, amire Lihungcsangnak és Togónak kellett
bennünket megtanítania?… Lihungcsang?… Togó?… Én az ország egyik legjobb
gimnáziumába jártam s tanáraim közt tudósnak is, embernek is nem egy
elsőrendü akadt. Azonkívül rossz kölyök is voltam, aki össze-vissza
olvastam tücsköt-bogarat, s volt egy kis kagálunk, melynek sportja volt
a műveltség. Nos: első éves jogász voltam, mikor végre nekiültem, hogy
végig olvassam a XIX. század történetét, s pontosan megtudjam, ki volt
az a Cavour, Palmerston, III. Napoleon és Bismarck, akiknek isten bizony
volt annyi közük a magyar nemzet sorsához, mint, akit fiaink elé
példának állítanak, a különben igen derék és hősi Leonidásnak.
* * *
A képzeletről csak hiszszük, hogy korláttalan szárnyalás; igazában egy
helyben való topogás tapasztalataink körül. Uj dolgot elképzelni nem
tudunk, csak a régieket kombinálgatjuk, s már ezért is hiába jósolgatjuk
meg, akár tudákoskodó kabbalával, akár őszintén bevallott szeszélyes
vakmerőséggel a jövőt. Hiszen csak meg kell nézni a _Kétezer év mulva_
czímű elképzeléseket, hogy megjelenésük után husz esztendővel mily
gyászosan elavultak a valóságos fejlődéshez képest.
* * *
Az emberiség élete egyben mindenesetre olyan, mint az egyes emberé:
abban, hogy az élet megtöri s lemondásba igázza. Mikor az emberiség maga
felől gondolkozni kezdett, a természetnek különösen két kegyetlensége
ellen lázadt föl: az ellen, hogy az emberi élet oly szemtelenül, oly
égbekiáltóan, oly hasznavehetetlenül rövid, s az ellen, hogy ragadozó
állatoknak kell lennünk, kiknek táplálkozása más teremtéseknek életébe
kerül. A legrégibb utópiák, a görögök államregényei, az ő legjobb
világaikat e két tengely körül forgatják. Az egyik százötven esztendőre
nyujtja az emberi életet, a másik az embereket nem is halatja meg
természettől fogva, hanem az öreg emberek, ha már nagyon elöregedtek,
megkoszoruzzák fejöket s maguktól ugranak a tengerbe. S mind e szép
elképzelésekben az emberek nem esznek hust, hanem növényi táplálékon
élnek boldogan, erősen és békességben. Háromezer esztendő óta kisért ez
az ábránd a mai emberiség vágyakodásában s elképzeléseiben (s ki tudja,
már azelőtt is, a régi kulturákban mennyit kisértett) – s a mai párisi
vegyészet, mely mesterséges táplálék kieszelésén töpreng, s a mai párisi
fiziológia, mely a test öregségét okozó falósejtek megfékezésének
föladatát veti föl: tulajdonképp ugyanezzel a két problemával vesződik.
De ime, a legpárisibb párisi s a legemberebb ember: Anatole France is
megirta az ő utópiáját _(Sur la pierre blanche)_, s ebben az
elképzelésben az emberi élet megnyujtásáról már nincs is szó, a
mesterséges táplálkozás pedig félig-meddig csütörtököt mondott.
Háromezer év alatt az emberiség megtört, s már álmában sem mer
szembeszállni a valósággal. Az élet elől az álomba menekülünk, de
álmunkat is markában tartja az élet. Egy rég megírt kis versem jut
eszembe, egy álmatlan éjszakám szülötte:
Makacsul űlök kapud előtt, álom,
Kinyiltát görcsös türelemmel várom,
S bár lüktet a fő s csikorog a fog:
Csak azért is aludni akarok.
Csak azért is, ha tán hiába is,
Ha, mint az ember, gyáva álma is,
S az élet úgy megtöri és veri,
Hogy üdvét megálmodni sem meri.
* * *
Ez a gyávaság különben kezdettől fogva benn kisért az emberiség
álmaiban. Az ábrándos görög is időhaladékot és udvariasságot könyörgött
csak a természettől; az egyik csak megduplázni akarta az élet
esztendeit, a másik pedig csak azt nem akarta, hogy a halál erőszakosan
és szomorusággal csapjon le ránk, az öreg emberek úgy is, maguktól is
megölik magukat, és vidáman cselekszik ezt, koszoruzott fővel. Örök
ifjuságról s örök életről már régen nem merünk álmodni, s arról sem,
hogy az örök élet örök boldogság volna. A komor zsidó felfogás, hogy az
örök élet örök büntetés, már benne kisértett a vidám görögben is.
* * *
Van ez utópizálásnak egy lesujtóan mulatságos oldala is: az örök emberi
ostobaság, mely örökké akkor mutatkozik legvilágosabban, mikor az ember
értelmes és lángelméjű. Bizonyos, hogy ezek a tudományos álmodók az
emberiség leggeniálisabb példányai voltak, s e genialitás alól nem
kivétel az a csoportjuk sem, mely e most említett görögökön kezdve le
egészen Jean Jaques Rousseauig a _Retournons à la nature_-t álmodja meg
utópiának. Mint a tudomány egész történetében, itt is a geniális emberek
mindent meglátnak, csak azt nem, ami az orruk előtt van. Mind a régi
görögök, mind Jean Jacques tapasztalásból is, hallomásból is ismerhettek
barbár, sőt vad s mindenesetre a magukénál fejletlenebb népeket,
hallhattak azok életéről, szokásairól, erkölcséről és állapotáról,
ismerhették a parasztokat s a matrózokat, s azonfölül az állatoknál is
megláthatták, mit jelent és miben áll a természetes állapot. Mért
gondoltak el mégis és nyilvánvalóan jóhiszeműen, természetes, eredendő
és czivilizáczió előtt volt állapotnak és rendnek olyan idilli állapotot
és rendet, melyhez az embernek sokkal nagyobb műveltsége és
fegyelmezettsége szükséges, mint ameddig eljutottak akár a farkasok,
akár a medvék, akár a görögök, akár a francziák?
* * *
Zeneszó csap fel hozzám az utczáról. Leteszem a könyvet, s kikönyökölök
az ablakon. Elsőbb egy csomó czigánykereket vető utczai gyereket látok,
majd egy nagyszakállú embert, aki rémítő komolyan emelget egy
czifragombos pálczát; mögötte egy csomó ember tüdejeszakadtából fújja a
réztrombitát, leghátul pedig ennivaló kis poni-ló czepekedik rettentő
nagy szamárbőr-dobbal. Utánuk végtelen sorban egy csomó kékruhás ember
emelgeti taktusra a lábát – csupa felnőtt ember, akinek az a legfőbb
igyekvése, hogy az isten szerelmére mind egyformát lépjen. Mellettük
gyalogol egy másik felnőtt ember; egy darab vas a kezében, és furcsa
mozdulattal köszönt vele egy harmadik felnőtt embert, aki ott lovagol
velük szemben, s az a legfőbb büszkesége, hogy kabátján aranyból van a
gallér, ezüst rajta a csillag, s a nadrágja varrásán két ujjnyi veres
posztó fut végig. Felnőtt emberek, kiknek élete abban telik el, hogy
rézgombokat fényesítsenek, egyformán lépjenek, s nevetséges
mozdulatokkal fáradjanak égető napfényben!… Ó mily gyerekes dolog – s
istenem: ez a legkomolyabb dolog a világon!
A SZAMÁRSÁG DICSÉRETE.
A kegyelmes úr a bécsi szalonemberbe oltott megyei ember vidámságával
bicczentett vissza, s korához képest fürgén biczegett a klub felé, – az
én öreg barátom pedig, végig a Dorottya-utczán, a Váczi-utczán s a
Kossuth Lajos-utczán, így elmélkedett:
– Kedves fiatal barátom, hiába ütődik meg négyszáztizenötödször azon,
hogy én tisztelem a szamarakat. Igenis, én tisztelem őket, jobban
mondva: nem őket tisztelem, de magunkat nem tisztelem. Magát, meg
magamat, meg azt a sok értelmes embert, aki leszamarazza az egész
világot, de ez nem óvja meg attól, hogy maga is a legnagyobb
szamárságokat el ne kövesse, föltéve, hogy egyáltalában elkövet valamit.
Én hallgattam s mosolyogtam. Az öreg úr folytatta:
– Ő exczellencziája bizonyára nem lángész. Azt sem állítom, hogy
miniszterelnök korában tulságos genialitással kormányozta volna az
országot. Nem hiszem, hogy ha ő lett volna a jó isten, a világ
egyáltalában megteremtődött volna, akár nyolcz nap, akár nyolcz
milliárdszor billiárd esztendő alatt. De most, miután a világ már meg
van teremtve, egészen jól elkormányozná. Őszszel esőt küldene, nyáron
szárazságot, a bűnt megbüntetné, az erényt megjutalmazná, és soha
semmiben nem akadna meg, mert mindent természetesnek találna, úgy a
világ berendezéset, mint saját hatalmát. Egyszóval: ő magától értetődően
elintézné a világ dolgait; maga meg én azonban oly különösnek, oly
magasztosnak s oly bonyolultnak látnók a világ szerkezetét, úgy éreznők
a felelősséget a ránk bízott lelkek sorsáért s a magunk végességét a
feladatunk végtelenségéhez képest, hogy kiülne homlokunkon a verejték és
megszöknénk. Ezért tisztelem én a szamarakat, s nem bízom a magam
fajtájában.
Föltettem magamban, hogy az öreget ma nem zavarom semmi közbeszólással.
Iróember volt, ki megszokta, hogy órákhosszat üldögél papirosa előtt,
melyen mindig ő beszél s az ellenvetéseket is maga mondja el.
Lassankint, egy élet megszokása rendjén, leszokott arról, hogy
beszélgetni tudjon. Csak előadni tudott. Hallgató csak arra kellett
neki, hogy helyeseljen, értelmes hallgató csak azért, hogy meg is értse,
amit hall, s ne csak udvariasságból helyeselje. Körülbelül úgy, mint
ahogy vannak milliomosok, kiknek az orvos csak tyukszemvágásra kell, de
ez az orvos aztán egyetemi tanár legyen. S csakugyan: az öreg úr hálás
pillantással nyugtatta, hogy befogom a számat, és vidáman folytatta:
– Nem mintha én hinnék a Shakespeare szentencziájában, hogy az eltökélés
természetes színét a töprengés halaványnyá betegíti. Itt van czáfolatul
mindjárt maga Shakespeare, ki ugyancsak töprenkedett a világ minden
dolgain, de azért igen épkézláb drámákat tudott irni, s vagyont is
tudott szerezni. Ez a töprenkedésről való elmélet lárifári, amit csak
azok találtak ki, a maguk igazolására, kikből a cselekvés tehetsége
hiányzik. Nem igaz, hogy árt a töprengés, csak az az igaz, hogy nem
használ. Sem a töprengés, sem a tanulás, sem a világ dolgainak
legtökéletesebb ismerete. A tanulás és a tapasztalat csak azoknak
használ, akik nem szorultak rá. Akik természettől fogva tanácstalanok,
tehetetlenek vagy itéletben gyengék, azok hiába informálódnak,
elmélkednek s tanulmányozzák a történelmet s a döntvénytárakat. Épp oly
ügyetlenek lesznek, mintha semmit sem tanultak volna. Tudásuk csak fel
van raktározva elméjükben, de az alkalmakon nem látják meg, hogy azokra
illik, amit ők tudnak. Napoleonnak, ha előtte hegy állott, mögötte folyó
s körülötte három ellenséges hadsereg, nagy hasznára lehetett, ha
ilyenkor eszébe jutott, hogy Hannibál is volt egyszer ilyen helyzetben,
s akkor így meg így segített magán. De legrosszabb esetben Napoleon
akkor is tudott ilyenkor segiteni magán, ha a Hannibál viselt dolgaiból
semmi előzetes eset nem jut eszébe, ellenben magának vagy nekem ilyen
esetekben sem Hannibal nem jutna eszünkbe, sem az, hogy mit kell vagy
lehet ilyenkor tenni, hanem az, hogy: a teremtésit, hogy kerültem én
ide! mennyivel jobb volna otthon lenni a Báthory-utczában!
Az öreg úr elnevette magát, kedvesen, barátságosan, mintha más beszélne,
s neki kéne nevetésével biztatni, hogy folytassa. Én is vele nevettem, s
az öreg folytatta: