most, mert az átalakulások soha oly gyorsan, mint most. Én, a modern
gondolkodású, világpolgár hajlandóságú, s magam is még nem rég
gyerek-ember: nem tudom utczáinkon elfogódás nélkül látni a japán
tanulót, berlini fogadóban a kinai követet, és, akárhol utazom nyaranta,
az amerikai inváziót, – mert az én gyermekkoromban az átlag ember előtt
még mesevilág volt Japán és Kina, s mérhetetlen messzeség volt Amerika.
Hiába tudom, hogy ma Japánba nem nehezebb eljutni, mint volt száz
esztendő előtt Madridba, s a Budapest–New-Yorki rövid utat hiába tettem
meg magam is – én, aki megismerő vágyammal s egyvérből valóságunk
átlátásával átölelném az egész világegyetemet: idegeimben még mindig nem
értem meg eléggé ehhez a már mindenek számára hozzáférhető, testünkből
kiinduló térmértékünk, élettartamunkhoz tapadó időmérésünk számára is
hamar átfogható földgömbünkhöz, mert én még olyan napokban születtem
mikor a középeurópai számára oly magától értetődő volt, hogy sohase
jusson el Japánba, mint ahogy unokáink számára az lesz magától értetődő,
hogy ne jussanak el a holdba vagy a Mars csillagba.
* * *
Azonban: az amerikai s a japáni számára már ma is máskép áll a dolog. A
mi természetes konszervativságunkon túlnő az ő természetes
forradalmiságuk. A minket elkábító tehnikai fejlődések javarészt
Amerikában támadnak – s mint a bort s a ruhát, e szédületes építmény
számára a megfelelő kulturális alapot is Európából kell áthozniok s
alája építeniök. Japán pedig abban a páratlan forradalomban, melylyel a
mult század harmadik harmadában egy csapásra átvette a mi egész
fejlettségünket: mint _egészet_ vette azt át, _egy_ roppant
megrázkódással, míg mibennünk annak minden egyes részlete külön-külön
okoz ily átmenetbeli rázkódást. A japán számára az európai kultura
beözönlése óriási, rettenetes meglepetés lehetett, s nehéz lehetett
átértenie, még nehezebb átéreznie, hogy erre őneki is joga van. Ám azóta
aztán semmi ujság sem lepi meg, és mindegyikre ráteszi kezét.
Ingadozásunkat s huzódásunkat, melylyel habozunk birtokunkba venni azt,
ami a mienk, lebirja az ő példájuk, akik könnyed természetességgel
vesznek birtokba minket, s mosolyogva biztatnak, hogy, követve őket,
vegyük mi birtokba őket, ahogy azt a mai tehnikai fejlettség és
gazdasági kialakulás nemcsak megengedi, de lassankint meg is
parancsolja. Míg a mi diligeanceon járó eszünk számára nagy dolog, hogy,
mint háromszáz esztendő előtt, ma is misszionáriusokat küldjünk Kinába
és Japánba: a gyorsvonaton járó amerikai fejlettség már magára a
legkonszervativebb európai alakulatra, a katholika egyházra is tartja a
jussát, s olyan új áramlatokat kavar fel benne, melyekhez képest, úgy
lehet, a reformáczió csak gyenge kisérlet volt. A new-yorki ember, ki
nyaralni Svájczba és fürdőzni Osztendébe jár, a japáni ifjú, ki tanulni
átszalad Európába s Amerikába: olyan lehetőséggel él, mely ma már
valójában a mi számunkra is megvan, s az ő csábításuk végre is rá fog
bennünket venni, hogy mi is így cselekedjünk. Úgy Amerikának, mint
Japánnak egész Európában elhintett szervezetei ezerféle csalogatással
környékezik meg az európai embert: ingyen hajókkal, kongresszusokra való
meghivásokkal s világkiállításokkal, hogy ne tartsa a maga kicsinysége
számára túlságos tágnak ezt a földgolyót, sőt inkább érezze szűknek a
maga jogos világpolgársága számára. Japánnak s Amerikának már nem csakis
egy, egyetlen egy olyan Türr Istvánja van, aki e földön bárhol kiköt,
mindenütt vannak kedves, személyes jó barátai, s ez nem elhalaványítója,
hanem inkább felfrissítője az ő magyar érzésének, hazáján való
csüggésének, vérei iránt való szeretetének.
* * *
A kozmopolitaság, melylyel fiaink már büszkén tartják majd jogukat erre
az egész kerek világra, nem lesz (legalább nem ez lesz) megölője a
nemzeti egyéniségeknek. Ha egyéb fejlődési szükség meg nem ingatja a
nemzeti kategoriát: a kozmopolitaságtól épúgy tovább fejlődhetik, mint
ahogy soha az egyes ember szabadsága, egyéni különségének érzése és
tisztelete akkora nem volt, mint a mi egyre jobban szoczializálódó
időnkben, mikor az embert mindinkább áthatja a tudat, hogy nem szégyen
keréknek lenni a társas élet gépezetében. Erre is példát a már ma
kozmopolita japánok és amerikaiak mutatnak, kikben nemcsak magukban
lobog a legbüszkébb egyéni, faji és nemzeti öntudat, de a legfinomabb
érzékkel, a legnemesebb gyengédséggel értik meg, tisztelik és találják
természetesnek az európaiaknak ebbeli olyan különbségeit, melyeket mi
egymással még véres harczokban is alig tudunk elismertetni. Akárhány
köztünk időző amerikain észrevettem, hogy minden fáradság nélkül s
fontosságának teljes méltánylásával tudja megérteni a mi Magyarországunk
közjogi helyzetét és igényeit, melyeket némettel, angollal, franciával
vagy stájer emberrel nem igen tudunk megértetni. Viszont származásánál
fogva vallásos és pártember létére sehogy sem tudta megérteni, hogy, míg
alapjában istentelenek vagyunk s politikai nézeteinkben is ingadozók,
miért gyülöljük és üldözzük egymást vallásunk és pártállásunk miatt? Míg
mi európai nemzetek egymás utánzásától nemzeti egyéniségünket féltjük, a
japáni inkább azt tudja, hogy nemzeti megmaradását a könnyüségnek
köszönheti, melylyel hajdan az egész kinai kulturát átvette, s ma
mindenestűl az európait teszi ennek helyébe. Azt tartja, hogy minden az
övé, ami a másé – mi még a magunkét is félve kerülgetjük. Ebben áll a mi
öregségünk a tengerentúliak fiatalságához képest, s csak fiainkban
fogunk hozzájuk fiatalodni.
* * *
Ó, mindnyájunk apja, Renan! Nagyságodat csak akkor látom igazán, ha a
jó, derék, okos, becsületes, bátor, felvilágosodott, éleseszű és
mindentudó David Friedrich Straussot olvasom. Az ő nagy biztonságában
micsoda korlátolt bugris volt ő hozzád, bátortalanhoz képest, s az ő
mindentudása mily tudománytalan a te mindent megértésedhez képest! Te
keresztény pogány voltál – ő szabadgondolkozó mucker.
* * *
Az atheista imája: Édes jó istenem, művelt és tudományosan gondolkozó
ember létemre magától értetődik, hogy nem hiszek benned. De, remélem,
nem veszed rossz néven?
* * *
Különbözöm, tehát vagyok.
* * *
Élni annyit tesz, mint a más rovására élni. Táplálkozni annyit tesz,
mint mást megemészteni. Erőnek lenni annyit tesz, mint más erőt lebirni.
S ha ez így van: hát nem volt igazad, derék Proudhon, igazad még úgy is,
ahogy nem gondoltad? A természet e rendjében egyáltalában lehet-e enyém
egyéb, mint amit lopok?
* * *
Tudós és lelkes könyvet szeretnék, ily czíműt: _Állati iparkodás és
kézművesség._ Takács írná meg benne a madarak fészekrakását, a hernyók
gubószövését, mérnök és építész az odvakat, a barlangokat, a
víziműveket, amiket a hangya, a méh meg a hód épít – és így tovább. A
természettudós pedig felkutatná e kifejlett iparok kezdeteit, első
nyomait és továbbfejlődését alacsonyabbrendű és osztályú állatoknál, s
azokon kezdve e fejlettekig.
* * *
A legrégibb időbeli primitiv eszközökön az a legfeltünőbb, hogy mennyire
nem primitivek. A legeslegrégibb barlanglakó kőbaltája sem olyan, hogy
én, fejlett, mai s kézi ügyességben is gyakorlott ember nagy vesződség
és türelmes gyakorlat nélkül egyre-kettőre meg tudnám csinálni. Ez maga
is bizonyság arra, hogy a kor előtt, melyből első emberi emlékeink
valók, már mérhetetlen messze időkben kellett embernek élnie a földön.
Elvégre az első felragadott hajítókőtől az első tudatosan lehasított
kőig, az első mesterségesen lecsiszolt kőtől az első nyélre kötözött
vagy éppen a nyél számára átfúrt kőbaltáig nem lehetett rövidebb az út,
mint ezektől a baltáktól a szedőgépig s a Krupp-ágyúig.
* * *
A czivilizáczió semmivel sem természetellenesebb, mint az ősállapot; a
világnak mindig az a rendje, ameddig eljutott.
* * *
A világon csak egy dolog természetes: a csoda, mert ezen nem kell tovább
gondolkozni.
* * *
Az erkölcs: erkölcstelenség, mely közérzéssé lett.
* * *
Nagy gyönyörűség az álom s nagy jótétemény. Az a mély álom is, melyhez
akaratomnak köze nincsen, és zsarnoki fenséggel emelkedik túl tudásomon
s tapasztalatomon. De még szebb a hajnali álom, ez az édes kaczérkodás
az ébrenléttel, ez a derengő hajnala az értelemnek, mely, mielőtt
egészen elfoglalná a kormányszéket: bibort, aranyat s mámoros szellőt
küld maga előtt megvesztegető hirmondókul. Még ringatódzom az álom
hullámain, de kezemben tartom már a kormányszalagot. Édes csalódásban
valóságnak érzem még, ami csak káprázat, de már magam szabom meg, hogy
mi kápráztasson. Van eszem, hogy olyasmit válasszak, amit szeretek, s ó
mily öröm, éppen csak ennyi eszem van! Az a kárörvendő több, mely egy
óra mulva már pihent erővel mondja rá mindenre, hogy: szamárság, hiúság,
képtelenség, lehetetlenség – az még nem mer előkerülni. Az majd csak
együtt jön a kisérettel, mint ahogy a királyok sem küldik előre a
hóhért.
Átélni amit akar – egy embernek ha jut milliók közül. Ez bizonyára a
legjava jó, de csak az akarat geniejeinek osztályrésze. Az akarat
talentumainak be kell érniök félsikerekket s fél boldogsággal. De vannak
s számuk egyre gyarapszik, betegei is az akaratnak, kiken még a véletlen
szerencse sem segíthet, mert ami csöpp cselekvőképesség akad bennük,
mind arra fordítják, hogy az isten szerelmére valahogy el ne érjék azt,
amit megkivántak. Micsoda vígasztalan élet volna az övék, ha kárpótlásuk
nem volna, De van. Ugyanaz az ellenhatás, mely a beteg tüdő kavernáit
megtölti reménységgel, az akarat hiányosságait kifoltozza álmokkal. Csak
szemüket kell lehunyniok s menten tudnak akarni, – akarni oly
hatalmasan, hogy e roppant hatalom előtt, mint a vihar előtt a palánkok,
sorra ledőlnek az élet akadályai. Ez az akarat ronthat s teremthet száz
világot, egy kávéház sarkában vagy egy hintaszék öléből. Ezek a világok
oly tökéletesek, hogy a Daniel Defœ leltározó képzelete sem találna
bennük hiányosságot. S ezek az emberek oly föltétlen urak, hogy az ő
országukban ellenzék nincsen. Szamárság, hiuság, képtelenség és
lehetetlenség arrafelé ismeretlen, elköltözött, meghalt. Ó szép világ, ó
gyönyörűséges világ, örökös hajnali álom!
* * *
Ó képzelet, jövel s hazudj nekem. Hazudj amennyi csak beléd fér, amennyi
csak belém fér, hazudj még ennél is többet: vágyam, hitem, éber álmom
menten valóra váltja. Meg kellene vakulnom a sötétségtől, ha te világot
nem gyujtanál; el kellene tikkadnom, a hosszantűréstől, ha te a czélt
előlegbe nem adnád. S a világtól is meg kellene undorodnom, ha te nem
szépítenéd. Nézd, az eszemet guzsba kötöttem – ó, most hazudj, hazudj,
míg föl nem szabadul!
Nem akarok megállani ott, ahová az öt érzékem tilalomfát állított. Nincs
türelmem megvárni, míg fölfedezik a messzelátót, a nagyító üveget, a
Carnot-féle tételt, az energia megmaradását, az æquivalentiát, a
csillagködöket s az idegek elektromosságát. A feleleteket is szürkéllem,
amiket eddig kaptam – túlságos egyszerűek, túlságos természetesek, semmi
csudálatos nincs bennük. Az én lelkem pedig csudára szomjúhozik; nem
szabályra, hanem kivételre. Vagyis, prózában – ha a tudós azt mondja:
nem tudom, nem is fogom megtudni, hogy van-e valami és mi az érzékeimen
túl, én bizony meg nem várom, míg ő kitudja, hanem előre megmondom neki,
hogy ott nem lehet más, mint a jó isten meg azok az áldott jó kis
angyalok. Továbbá azzal sem érek sokat, ha a tudós elismeri, hogy
mindennek van oka s a mában okvetlen megvannak a holnap magvai, de a
közbeható és módosító erők oly teméntelen sokfélék, hogy ő nyomon nem
követheti valamennyit s így sem a multat, sem a jövendőt nem számíthatja
ki belőlük. Én bizony nem várok, míg ő mégis kiszámítja, hanem
egyszerűen kivetem a kártyán, hogy mi volt tegnap s mi lesz holnap. S
aztán, ha elrémülök azon a gondolaton, hogy én, én! én!! én is meghaljak
s belőlem ne maradjon semmi: túlságos szürke nekem az a megnyugtatás,
hogy ne féljek, élni fogok műveimben, gyermekeimben, az utódok
emlékezetében, a cselekedeteim maradványában, a levegő szénsavában, az
anyaföld nitrogénjében, a bab foszforjában s a spódium-gyár
osztalékaiban. Ha ellenben jön egy jó és derék ember, és biztosít
afelől, hogy ne féljek, mindenesetre tovább fogok élni, egyelőre csak
lélekben, de később még testben is – ez annyira biztató perspektiva,
hogy ennek fejében szivesen elengedem neki a bizonyítékokat. Vigye el az
ördög a bizonyítékokat. Hiszek neki, mert szeretek neki hinni.
* * *
De hát még ha bizonyítékkal is szolgál. Hátha belenézek a kútba, s a
vize sötét tükrén valóban ott látom ragyogni a szent Szüzet, karján az ő
drága gyermekével. S ha kivetem a kártyán a jövendőt, s a jövendő
valóban úgy következik be, mint a kártya mondta. S mikor ujjamat
ráteszem az ezüst forintosra, az valóban elkezd kalandozni az ábéczében.
S ha elmegyek Lourdesba s valósággal meggyógyulok. Mindezek megtörtént
valóságok, amiket a tudós magyarázhat halluczinálással,
autoszuggesztióval, véletlenséggel, öntudatlan idegmunkával,
izomrángással, de folyamatukat épp oly kevéssé tudja, ma még,
bebizonyítani, mint akár a pap vagy a spiritista. Egészen rajtam áll,
kinek higyjek inkább: a papnak, a tudósnak, vagy a spiritistának.
* * *
De nem is kell mindig tudománytalanul gondolkoznom. Az az állítás, hogy
a gondolat csak olyan váladéka az agynak, mint a nedvek a mirigyeknek, s
hogy a lélek külön egyénisége és élete _ennek folytán_ lehetetlen:
valósággal tudománytalanság, mert alaptétele hamisság. Egyszerűen nem
igaz, hogy a gondolat olyan váladéka az agynak, mint a nedv a mirigynek,
s a mai tudomány még a mirigyek munkájával sincs egészen tisztában,
nemhogy az agyvelőét tisztán látná s általában az életet átértené.
Ellenben a legszigorúbb tudományosság szerint is a priori semmiképpen
sem lehetetlen, hogy vannak a világon olyan valóságok, entiák,
existentiák, amiket mi érzékelni nem tudunk. Sőt a priori ez a
valóbbszínű; a természetről az ő kábító sokféleségében nem szabad
föltennünk azt a szegénységet, hogy teremtő munkájában ott állt meg,
ameddig a mi érzékeink terjednek. Vagyis a test nélkül való lélekből egy
rész: a test nélkül való valóság már nem lehetetlen. De tovább is, a
hipnózis és a szuggesztió csudáin túl, a tudomány, a legkomolyabb
tudomány is kisérletekkel állapította már meg az érzéklet kihelyezésének
lehetőségét, mikor például egy viaszgolyóbist szúrok meg tűvel, s a
betegem ujja sajog és vérzik bele. Ime tehát a második lehetőség: a
léleknek a testen túl való helyezkedése. Vegyük ehhez harmadikul a
telepatiának s a doppelgängereinak egypár hitelesnek tetsző meg nem
czáfolt, de viszont a mai tudománynyal meg nem magyarázható esetét: ez
olyan három alapkő, amelyre kinek-kinek izlésétől, hajlandóságaitól,
tudásától s lelki fegyelmezettségétől függ, hogy mit építsen. A lélek
halhatatlansága nem következik belőle, de az sem, hogy a lélek a testnek
egyszerű váladéka. Nem következik belőle, hogy a Petőfi Sándor lelke
éppen ezüst forintosokat válasszon ki a megnyilatkozásra – de viszont az
sem, hogy akár mi valaha ne találjunk módot a lehetséges testetlen
valamik tudomásulvételére, akár ők ne, hogy velünk az ő valóságukat
tudassák. Vagy nincsenek-e fénysugarak, vegyi sugarak, amiket mi
érzékelni nem tudunk, de kieszeltünk gépeket, melyek helyettünk megmérik
őket? Nincsenek-e agentiák, melyeknek valóságát meg nem értjük, de
hatásaikból vissza tudunk rájuk következtetni? Minden lehetséges, csak
nem mindennek találtuk meg a nyitját.
* * *
Abban talán mindnyájan megegyezünk, hogy a sakk, legyen bár még oly
elmés, finom és érdekes játék is, semmi veszteségét nem jelentené az
emberiségnek, ha kimaradt volna életéből. Elvégre a művészet, ha csak
szép játék is, legalább üdít és mulattat mindenkit, akinek érzékei
vannak. A tudomány, ha még oly elvont is, bizonyos kiváncsiságainknak ad
táplálékot. Még a sportok is legalább frissítik a testet, s megszerzik
képességeit némely ügyességekkel. A sakkjátékkal nem jár semmi efféle
mentség. Kimerítőnek kimerítőbb a legelvontabb tudományos munkánál, s az
emberét, aki mesterségül míveli, hamar belesodorja a félőrültségbe.
Viszont haszna sincs semmi, még annyi sem, hogy, mint némelyek állítják,
az elmét élesebbre köszörülné. Nem, inkább megbénítja az elmét, mikor
leköti egy fixa idea számára; élesíteni pedig nem élesíti, mert a
sakkember nem lesz, hanem születik, nem tanul, hanem készen pattan elé a
Jupiter homlokából. Aki valamely sportban edzette izmait, másutt is
hasznát veheti fürgeségének s rugalmasságának. A speczifikus sakkgeniek
elméje minden más téren terméketlen, s úgy vagyunk velük, mint az
ugyancsak misztikus számoló-geniekkel, kik már négy éves korukban fejből
számolnak gyökökkel és logaritmusokkal, de még harmincz éves korukban
sem viszik annyira, hogy tisztességes és rendes kettős könyvvitelt
nyugodtan lehetne gondjukra bízni. Egészen bizonyos, hogy azok a
sakkgeniek, akiket egyre a Napoleonokkal s a Moltkékkal méregetnek
össze, még őrmesternek sem volnának valók, nemhogy hadvezérnek.
Vigyázzunk itt a megkülönböztetésre: megtörténhetik, hogy a nagy írók,
hadvezérek, zenészek vagy mérnökök közt kitünő sakkjátékosok akadnak. De
ezek a sakknak még oly magas fokon is mindig csak dilettánsai maradnak,
ellenben sohasem történt meg, hogy az igazi sakkosok, a speczifikus
sakkgeniek valami egyéb téren és főképp valami produktiv formában ki
tudták volna mutatni az ő kombinativ, következtető és elrendező
geniejöket. Nem, az ő genijök csakis ebben a vérlázítóan meddő
gyerekségben nyilatkozik meg, hasonlatosan ahhoz a szerencsétlen
emberhez, akit Párisban egyszer pénzért mutogattak, s képességeinél
fogva valóságos kormányozható donjouannak kellett volna lennie, de soha
szerelmi ügyei nem voltak s utódok a nevét nem fogják viselni.
A számoló s a sakkozó genie ebbe a kategoriába tartozik: a _túltengés_ek
patológus esetei közzé – s ha a pajzsmirigy túltengésével, a golyvával,
még eddig nem is büszkélkedett senki, igenis voltak már fogművészek,
akik az állkapczájukkal hintáztak, struczemberek, akik üveget ettek,
hajgeniek, akik fürtjeikkel mázsákat emeltek, bőrgeniek, akik a kés
nyomán nem véreztek, – s a természet, mely nem ismeri el a mi
mesterséges megkülönböztetésünket test és lélek között, így terem
sakkgenieket és számológenieket is, kiknek kombináló girusuk vagy isten
tudja micsodájuk teng túl ilyen betegesen. Az elmének e golyvája nemcsak
a számoló s a sakk-genie képében jelentkezik a betegségek történetében.
Közel rokona a szkolaszta genie, melynek megdöbbentő példáit mutatja a
talmudisták s a jezsuiták rettenetes kazuisztikája, s általában a jognak
s metafizikának története. Itt is, mint ott, az elme legszebb képességei
meddő játékba fogultak, teljesen elveszítve érzéküket a valóság s a
komolyság iránt. Itt is, mint ott, ugyanazon nagy lelki erőknek teljes
képtelensége a reális munkára – csakhogy míg a számoló genie Frankl
Izidorokat egyszerűen elküldik a hivatalból, ahol rosszul vitték a
könyvet: a Sanchezek, sőt még a lángelméjű megsejtő Hegelek kieszelései
is beteggé tettek egész nemzedékeket.
* * *
A _herbert_ek tragikuma nyilván abból sarjad, hogy, mint Schopenhauer
jól látta meg, értelem és ebbe vágó tehetségek dolgában anyánkra ütünk,
tehát ők is nem apjuk, hanem anyjuk örökösei, kik viszont, a szerelmi
_wahlverwandschaft_ tréfájából, rendszerint ellentétei, mert kiegészítői
az apáknak. A _herbert_ tehát, bizonyos külső és felszínes
hasonlatosságon belül, apjával voltakép ellentétes egyéniség, kit
azonban a megszokás, az utánzás és a közvelemény nyomása ugyanolyan
munka elvégzésére s ugyanazon pálya megfutására hajt, amivel s amin apja
lett nagygyá. Pedig még, ha az apja művészi vagy politikai tehetségének
egy darabja vagy akár teljessége netalán meg is volna benne: hátha nem
örökölte apjának ötletességét, vagy kitartását, vagy izgató képességét,
ami nélkül a tehetség tehetetlen?
* * *
Pedig, ebben az egyben bizonyos vagyok, egyforma egyéniségeknek agyforma
a sorsuk, néha nevetségesen aprólékos részletekig. A világ s az élet egy
csomó állandó erőhatás, melylyel szemben az egyéniség egy kis csomó
ellenható erő. Mint a kalapos mértékvevő masinájában a rugalmas
halcsontok: úgy nyomulnak felém az élet adalékai egyforma nyomással, s
úgy helyeződnek el pontosan a koponyám hegyei és völgyei szerint.
Egyforma koponyáknak egyforma a kalapellipszisük, s egyformán alakul
életsoruk is.
* * *
Érdemes volna arravaló orvostudósnak kimérnie, milyen hatással van egy
épkézláb s jószervezetű harminczesztendős ember belső részeire, ha
valami szerencsétlenség folytán például le kell vágni mind a két lábát?
Bizonyos, hogy szive, tüdeje, gyomra: mind úgy fejlődött és alakult,
hogy nagy tetemet lásson el vérrel, levegővel, táplálékkal, s az is
bizonyos, hogy fele akkora testnek mindebből csak fele annyi kell. A
kérdés tehát az, hogy 1., az operáczió után is a régi mennyiséget
kebelezik-e be s a régi teljessegű munkát végezik-e ezek a szervek, s e
túlfűtöttség nem árt-e a megcsökkent testnek, vagy 2., kevesebbet
vesznek-e be s kevesebb munkát végeznek-e, s ez ekkor nem árt-e ezeknek
a szerveknek, melyek nagyobb munkára szoktak?
* * *
Gyógyítani tulajdonkép szakasztott olyasmi, mint eczetet gyártani vagy
sört főzni vagy káposztát savanyítani. Előttem egy vegyület: a beteg
test. A föladat s a kérdés ez: mit kell ehhez a vegyülethez hozzáadnom,
vagy mit kell belőle elvennem, hogy olyan folyamatot indítsak meg benne,
melynek vége egy más vegyület: az egészséges test?
* * *
Az egészségi, főkép étkezésbeli szabályokat sem lehet generalizálni. Még
bizonyos klimák alatt sem, mert nemcsak a mai s az azon helyt való klima
szerint kell igazodniok, hanem hajdan való klimák szerint is.
Nyilvánvaló, hogy a ma Európában és Amerikában élő lakosság nagy része
még nem nagyon régen származott át távol keletről és délről, s hogy
számlálatlan nemzedékeken át szervezete kevés húsételen, kevés alkoholon
s főkép növényi táplálkozással fejlődött. Ezek nyilván megkeserülik,
hogy olyan világba csöppentek bele, melynek rendjét, szokásait és
étkezése módját a mérhetetlenül hosszabb idők során húson és sörön
nevekedett, és szervezetükkel ehhez a táplálkozáshoz alakult északi és
nyugati fajok szabják meg.
* * *