ily szépen, de nem egyszer kifejtettem magam is. S nem is mi találtuk
ki, sem maga, sem én. Épp oly közhelye már az értelmes æsthetikának,
mint amilyen volt a régi értelmetlennek az az ostobaság, hogy minden
képnek egy-egy eszmét kell képeznie. Dehogy kell. _L’art pour l’art._ A
festő nem novellista. Nincs köze egyébhez, mint színhez, fényhez,
árnyékhoz és vonalhoz, s nem is mond egyebet, mint színt, fényt,
árnyékot és vonalat. Foltokat rak egymás mellé, viszonyít egymáshoz, old
fel egymásba, s ez éppen elég egy életre, egy embernek s egy művészi
mesterségnek. Novellát írjanak a novellisták, s eszmékkel ám vesződjenek
a filozófusok. Ez így van – azaz dehogy is van így. Mert én, ha festő
vagyok, megtehetem, hogy ne akarjak többet mondani, mint színt és fényt
és árnyékot és vonalat. De csak a magam száját foghatom be, nem a
színét, a fényét, az árnyékét, a vonalét. A világ nem néma, s minden
beszél benne, öt, hat, hét nyelven, már ahány érzéket meg tud állapítani
a tudomány. Láttunk-e valaha fényt, árnyékot, színt vagy vonalat, ami
nem volt egyéb, mint fény, árnyék, szín, vagy vonal, s nem mondott semmi
többet, mint hogy ő fény meg árnyék, meg szín meg vonal? S ha nem teszek
egyebet, mint hogy lefestem egymás mellé a violaszínt, indigót, kéket,
zöldet, sárgát, narancsot, vöröset, akkor sem pusztán hét színt jelent
ez, hanem, hülyítsem bár el magamat mesterségesen, akkor is szivárványt
jelent, s akkor is gondolok mellé valamit. Könnyü nektek azt mondanotok:
ne láss ezen a Sargent-arczképen egyebet, mint a sárga színek egy
kristályalakulatát, melynek magja a lilaszín ővszalag az ábrázolt lady
derekán. Csakugyan nem látok rajta, csakugyan nem olvasok ki belőle
egyebet? S ha künn ültök a Café de la Paix előtt, s azt a kedves
sportotokat üzitek, hogy kitipelitek minden arramenőről, ki fia lehet,
honnan való s mi a mestersége: mi egyébből szűrítek le e
következtetéseket, mint színekből, foltokból, fényből, árnyból és
vonalakból, mert hisz egyéb adatotok nincs is az ipsékről, mint szín,
folt, fény, árnyék meg vonal? S azt hiszitek, hogy szín, folt, fény,
árnyék meg vonal, mihelyt vászonra vetettétek, menten megkukul, csak
azért, hogy igazatok legyen a ti _l’art pour l’art_-otokkal? S most
rátérhetek Byronra és Hágára. Ugyebár nevetséges, ha én magyarázom
magának, mennyire festőien festői, mennyire abszolutan s művészien
művészi kép a Rembrandt Saul és Dávid képe? Még a katalogus is
belepirul, mikor megemlékszik róla, különösen keletien tobzódó
színpompájáról, mely e csodálatos mester képei közt páratlanná teszi,
noha fény és árnyék játéka dolgában sem igen hágnak elébe egyéb képei.
Ki meri azt mondani, hogy ez a kép, ez az abszolut kép, ez a színben,
foltban, fényben, árnyékban és vonalban bujkálkodó szivárványrendszer
_nem_ novella? és krónika és etnográfiai és pszihológiai tanulmány – én
legalább sehol a kisírt zsidóságnak, a belső okokból való
boldogtalanságnak, a férfiölő neuraszténiának ilyen csodaképét nem
láttam, mint ez a gyötrődő zsidókirály, aki a nehéz kárpitba törli és
rejti a szeme égését, az orra tekerő nyilalását, mialatt a fiú lágy
újjal hinti feléje az olvadékony hangokat… _Azt mondom, lantos,
megrikass, vagy e nehéz szív megszakad!_ fuldokolja e kép minden foltja,
színe, vonala és árnyéka, – s ezt énekelte Rembrandt után kétszáz évvel
George Noel Gordon Byron, a Héber Énekekben, Saulról és Dávidról:
Lelkem sötét – ajzd fel megint
Hárfád – úgy elkel az nekem;
Mit lágy ujjad fülembe hint:
Hadd olvadok az éneken.
Ha van remény, nem idegen
E szivtől: dagaszszad felé,
Ha lappangat könyűt e szem:
Váltsd ki, ne égjen el belé.
De rázz meg és velőmbe hass,
S fojtsd el a vídám hangokat:
Azt mondom, lantos, megrikass,
Vagy e nehéz sziv megszakad;
Dajkálta ezt a gond sokat
S fájt virrasztó nagy éjeken: –
Most vagy egyszerre megszakad,
Vagy megenyhül az éneken…
Ebben a versben nincs szivárványszinü turbán, nincsenek váltakozó
foltok, árnyék nem játszik benne fénynyel, fejek és vállak nem futnak
össze benne hullámvonalba, s mégis ugyanaz, ugyanaz, ugyanaz, mint a
Rembrandt Saul és Dávid képe, s nekem e kép előtt éppugy könnybe lábadt
a szemem s kedvem lett volna az orromat valami nehéz bársonykárpitba
fujni, mint mikor először olvastam s zümmögtem magamban hosszu,
álmatlan, hallgatag éjszakákon:
My soul is dark – oh! quickly string
The harp I yet can brook to hear…
– – – – – – – – – – – –
I tell thee, minstrel, I must weep,
Or else this heavy heart will burst.
2.
A sör elmondhatatlan jó volt; az olvasztott dió medveczukor lett volna
hozzá képest. Egész München s ezenfelül Európa és Amerika ott tolongott
a Hofbräubeli hordók körül, s elmondhatatlanul szőke asszonyok, hátul a
kalapjuk karimájáról nyakukba folyó csipkefátyolokkal, öblögették a
söröskancsókat, alkudtak a retkes kofával, s énekelték Tristán és
Isoldét. Egy fiatal muzsikussal ültünk egy mocskos padon, s mialatt
képzeletem fásulttá csókolta magát az orrom előtt egy kéznyujtásnyira
elérhetetlenkedő asszonynépen: a muzsikus halkan, finoman, lelkesen
beszélt, beszélt, beszélt, közbe egyet-egyet dudolva, magyarázatul.
Megszakitottam.
– Programmzene – jó. De engedje meg, a saját érdekében, hogy ne vegyem a
dolgot szószerint. Mert végre is amit maguk zenészek gondolatnak
neveznek, az lehet zenei gondolat, de amint bennem, hallgatóban,
idegfolyamatul jelentkezik, nem gondolat, hanem érzés, annyira
kipéczézhetlen, hogy pusztán logikus és szabatos szavakkal nem tudnék
hallgatómban ugyanilyen érzést fölkelteni. Ha százszor azt állitjátok, s
bizonyára hiszitek is, hogy novellákat és értekezéseket hallottok ki a
muzsikából, én százegyedszer tagadom ezt. Természetesen: bizonyos
események vagy akár gondolatmenetek is kelthetnek föl bizonyos
hangulatokat. Hasonlóképpen: a zenei hangok bizonyos rendje s egymásba
folyása is fölkelthet bizonyos hangulatokat. Nagyon lehetséges olyan
muzsika, amely szakasztott ugyanabba a hangulatban ringat, mint a Romeo
és Julia, vagy a Descartes értekezése a módszerről. De olyan nincs,
hogy, ha a muzsikus előre meg nem mondja, hogy ő ezt meg ezt az eseményt
vagy gondolatmenetet akarja muzsikájával ábrázolni: nyolcz tökéletes
muzsikus, aki együtt hallgatja, mind a nyolcz ugyanazt értse belőle, s
ha szavakkal próbálja megközelitően elmondani, ugyanazon szavakkal
mondja, s általában hogy többet értsen s határozhasson meg belőle, mint
egypár érzésbeli általánosságot, mint aminő a vígság, a szomoruság, a
skurrilisság. Ha pedig megmondja, s egy darab telenyomtatott papirost
nyom a markodba, akkor nem a zene mondja el, amit mondani akart, hanem a
papiros. Kivéve azt a kedves zenei vicczet, mikor a kisbőgőn az emésztés
körébe vágó hangokat utánoznak, nincs muzsika, amelyről pontosan meg
lehetne mondani, ha a muzsikus maga meg nem mondta előre, hogy a tavasz
ébredését, vagy a hajnal ébredését, vagy a lyányka szerelmének ébredését
akarja-e képezni. S ez természetes, mert a zene érzést kelt, az érzések
pedig nem ugyanazon mód s ugyanazon kategóriák szerint, s általában nem
is annyira differencziáltak, mint az értelembeli fogalmak –, s egyfelől
a tavasznak, a hajnalnak s a lyányka szerelmének ébredése körülbelül
ugyanazon érzéseket kelti bennünk, másfelől tizmilliárdfélekép lehet
zenei hangokat ugy kombinálnom, hogy körülbelül ugyanolyan érzést
keltsenek bennem, mint a tavasz, a hajnal s a lyányka szerelmének
ébredése. A zenészeknek kellene végre olyan bátraknak lenniök, hogy azt
mondják: _L’art pour l’art._ A zenész nem novellista. Nincs köze
egyébhez, mint hangokhoz; s nem is mond egyebet, mint hangokat; ezeket
rakja egymás mellé, viszonyitja egymáshoz, oldja fel egymásba, s ez
éppen elég egy életre, egy embernek s egy művészi mesterségnek. Novellát
irjanak a novellisták, s eszmékkel ám vesződjenek a filozófusok.
3.
Egy fiatal költővel voltam együtt. Megvallom, ez a költő magam voltam,
mikor még fiatal voltam és költő voltam. Pitymallott, a teherkocsik
robajával velerezgett ágyam, s én igy szóltam magamhoz:
– Érzést és gondolatot egymástól elkülömböztetni nem lehet. Az értelmi
hatás is érzéklet, s az érzéklet is értelmi. Nincs szín nincs hang,
nincs érzéki hatás, ami mellett ne gondolnánk semmit, s nincs gondolat
és történet, ami mellett ne éreznénk. Ime az a vers, mely most bennem
forr, sustorog, kavarog, feszül és bizonytalankodik. Egyelőre nem is
tudom, mi lesz belőle, egyelőre csak fülembe zsong, lehunyt szemem előtt
szivárványlik, s hideglelősen vet ide-oda az ágyon. Egy-egy szó válik ki
e gomolygásból, s nem tudom kimérni: csengésével vagy értelmével
képezi-e azt a hangulatomat, azt az érzésemet, azt a mondhatnékomat,
amely kiváltotta. Ha meglesz a vers és jó lesz: rímnek, ritmusnak,
szavak szinének és rendjének legalább is annyi része lesz hatásában,
mint értelembeli tartalmának. S ez nemcsak versnél van igy s nemcsak
lírában, de így van még olyan tökéletes mathematikában is, mint a
Flaubert regényei. Ő is egy szóval mondhatna-e oly sokat, s mondhatná-e
pontosan azt, amit akar, ha minden szó kimérhetetlenül többet nem
mondana, mint amennyit mond, s ha egyáltalában szónak, hangnak, színnek
vagy művészi mesterségnek határai volnának, s ha egyáltalában volnának a
világegyetemben határok, osztályok és külömbségek egyebek, mint amiket
mi kivülről, mesterségesen viszünk beléje, durva kényelmetességből? Ha
akarom: a kő beszél; ha akarom, a szó hallgat. A művészetnek csak egy
törvénye van: csinálj, amit akarsz, ha meg tudod csinálni.
Van egy kedves gondolatom, mely, úgy látszik, végig fog kisérni az
életen, mert immár húsz esztendeje, hogy hozzám-hozzám csatlakozik:
utczán jártomban, szőnyegen hevertemben, a magános ábrándozás
negyedóráiban, mikor az ember újra gyermek, amit úgy is mondhatnék, hogy
megtalálja önmagát. Teljes kárpítképpé nőtt képzeletemben e sok
elgondolás, ahogy napról-napra tovább szövődik, növekedik, szinesedik,
meg-meggyarapodva egy-egy új szállal, mely mind megmarad emlékezetemben,
egy sem fakul ki belőle. Ez a gondolat: elgondolni, mit csinálnék, ha
enyém volna az Andersen sárczipője, mely viselőjét valamely régi király
idejébe varázsolja vissza – teszem engem a Szent Istvánéba. Ilyenféle
gondolattal úgy tudom Mark Twain is foglalkozott, de ezt a regényét nem
olvastam s nem tudom, milyen eredményekre jut benne. Az én eredményeim,
mondhatom, nagyon gyászosak. Mert úgy szemre nagyon tetszetős gondolat:
micsoda nagy, dicső, tetemes, tudós és félelmetes férfiú volnék én a mi
mai tudásunkkal fölfegyverkezve azokban a tudatlan időkben! De hogy
részletekbe merülök: a perspektiva éppen nem kedvező. Mily gyászos
figura volnék én a kemény harczosok közt, az én vívási tudományommal,
mely a battuto-figuránál nem terjed tovább!… Igen, de én tudok puskaport
csinálni, könyvet nyomtatni, telegrafálni, vasutat, hajót, dynamogépet
szerkeszteni… azaz hogy megálljunk: tudok? tud az ördög! Csak beszélni
tudok mindezekről, tudni a húsz század minden nagyszerűségei közül csak
a leydeni palaczkot tudom megcsinálni, s ennek sem tudnám honnan
megszerezni a sztaniólját s a pecsétviaszkját. Az egyetlen nagy dolog,
mit a szent király fejéhez vághatnék, az volna, hogy ő majomtól
származik – s ez éppen elég volna arra, hogy a szent király kardot
rántson és ketté hasítson.
* * *
Tudni is, mint szeretni, a maga bőrén tanul meg az ember. Megismerkedni
valamely tudomány ma megállapított igazságaival, nem ér többet, mint a
lexikonban megolvasni: mi a szerelem. Nem megy át az ember vérébe, nem
tud vele tovább gondolkozni; csak tud róla, de nem vette tudomásul, s
csak hiszi, hogy elméje ennek nyomán jár tovább. Mint ahogy minden egyes
ember, mire megszületik, gyorsan és nagyjában végigment fajának egész
fejlődésén, minden egyes ember elméjének is mintegy be kell futnia a
tévedések s elkalandozások egész útját, melyeken át az emberiség mai
tudomásaihoz eljutott. Csak annak válik vérévé minden mai igazság, aki
tud minden régi tévedésről és hazugságról.
* * *
A tudományra mindenféle tisztelettel szabad nézni, csak babonással nem.
S mindenféle szemmel, csak lemondóval nem. Örök tökéletlensége, végzetes
fölszinessége közepett nincs is egyéb mentsége s életre való jogosítója,
mint az, hogy mindenkinek való, mindenki számára szükséges, mindenkinek
köze van hozzá, mert valójában semmi egyéb, mint egyre változó, mindig
tökéletesedő, de mindig tökéletlen használati utasítás az ember számára
s a mindenség felől; szakasztott olyan, mint egy spirituszlámpához vagy
szedőgéphez vagy folttisztító szerhez való használati utasítás; utasítás
arra, mily fogásokkal és ügyességekkel használhatjuk fel magunkat, a
többi embert, az eget, a földet, a világegyetemet együtt vagy
külön-külön arra, hogy boldoguljunk és boldogok legyünk. A tudományt
tehát éppen nem tudománytalanság a haszon, a gyakorlatiság szemével
nézni, s akik ezzel szemben oly gyönyörü haraggal szónokolnak a
tudományos _l’art pour l’art_ról, az igazság kedvéért való
igazság-kutatásról, az érdekeletlen, _voraussetzungslos_ igazságról:
azok nagy hevükben éppen azt nem veszik észre, hogy miért kell a
tudománynak igaznak és érdekeletlennek lennie. Azért, és az ember
szempontjából csakis azért, mert a nem igaz tudomány megbizhatatlan és
hasznavehetetlen, s gyakorlatban csak oly tudással élhetek s olyan
elméletet alkalmazhatok, mely a lehetőségig hű, teljes és elfogulatlan
adatokat vagy legalább is hozzávetéseket ad rendelkezésemre az
alkalmazandó, a működésbe hozandó és számításba veendő dolgokról. Ha
tudományom nem _voraussetzungslos_, éppoly kevéssé vehetem hasznát, mint
nem vehetem hasznát a spirituszlámpához mellékelt használati
utasításnak, ha abban legalább megközelítően hű adatok nem vétetnek
számba a spiritusz, a bádog, a víz és az égés természetéről.
* * *
Ó, a tudomány! Az ember mégis csak a legcsókolnivalóbban, imádni, előtte
térdet hajtani valóan szemtelen állat! Főképp a tudós ember. Nincs
szemtelenebb vakmerőség, mint a tudományos feltevések. Vakmerőség,
semmire, de éppen semmire sem támaszkodó elbizakodottság: feltenni, hogy
a világ egységes; hogy minden jelenség alapjában ugyanaz s valamennyin
ugyanaz a törvényszerűség az úr. Honnan gondoljuk ezt? Mi jogon? És
mégis ezt gondoljuk – s ez a gondolat a legbujább termékenységű
megtalálása volt az emberiségnek. Ezzel a vakmerő feltevéssel merészelt
soha embert nem látott mezőségekre rálépni, s oly biztossággal
járni-kelni rajtuk, mintha otthon volna. S itt is a szemesnek, azaz hogy
a szemtelennek állt a világ. Egy new-yorki siheder mulatságból megtette,
hogy egy darab revolverrel benyitott kocsmákba, vasuti kocsikba,
tánczvigalmakba s elkiáltotta: _hands off_, föl a kezeteket! – s az
emberek rémülten tartották föl a kezüket, s ellenkezés nélkül hagyták
kiszednie tárczájukat és órájukat. Így imponált a _minden egy_nek egy
darab revolvere a világ minden dolgainak; rémülten _hands off_oltak, s
hagyták magukból kiszedni legbelsőbb titkaikat. A siheder röhögve
mesélte, csattanóul, mikor a rendőrség végre mégis lefülelte, hogy a
revolvere azonfelül még töltetlen is volt. Lehet, hogy jő majd egy új
filozófus, – a filozófusok a tudomány rendőrei – aki megállapítja majd,
hogy a _minden egy_ nem is igaz; olyan revolver, aminek nincs magja. Ám
jöjjön, mi már kirevolvereztünk vele minden kirevolverezhetőt, s az egér
s a nyul meddő ahhoz képest, amily termékeny volt a tudományok számára
ez a vakmerő, ez a szemtelen, ez a semmitől meg nem okolt feltevés!
* * *
A tudomány éppoly fantasztikum, mert fantázia és kitalálás dolga, mint a
hivatalból képzelet dolgai: a művészet, a költészet. A tudomány is
lutri, melyben a ternót, az igazságot, meg kell álmodni. Hányan
pusztulnak ki minden vagyonukból és reményükből, mire végre beüt a
szerencse! Az a szegény szerumos Marmorek majd hogy el nem pusztult
bele, mert úgy látszik, hazardra játszott. Behring a bölcs játékosok
közül való, akik szisztéma szerint játszanak, szívósan, türelmesen,
csüggedetlen. De azért ő is csak játszott, és játszott Koch is, és
játszanak még azok is, akik papiroson biztosan számítják ki a
repülőgépet, megdönthetetlen és teljesen kipróbált mathematikai és
fizikai igazságokat alkalmazva. Akármily tudatosan keresik is e
csodaszerszámot, mégis csak megálmodni fogja valaki, és csak akkor lesz
meg. Tiszteljük az álmodozókat, mert minden jó tőlük való.
* * *
A tudományos genialitás igen relativ valami. Az ember, mint tudós, akkor
botlik legnagyobbat, mikor legnagyobbat lép. Bizonyára roppant lángelmék
voltak azok az az első régiek, kik a földet tányérnak vagy korongnak
kezdték elgondolni, mely a mindenségben lebeg. Hasonlóképpen lángelme
lehetett, akiben először vetődött föl a kérdés, hogy igen ám, de akkor
mi támasztja meg e tányért, hogy le ne zuhanjon a semmiségbe? Ám
ugyanezen első és második számu lángelmék továbbgondolás nélkül és
teljes kielégüléssel nyugodtak meg abban, hogy e tányért egy irdatlan
nagy elefánt tartja a hátán, – s csak nagy sokára jutott eszébe egy
harmadik számu lángelmének, hogy hát akkor az elefánt min veti meg a
lábát?
* * *
Olvasás közben áll meg legjobban az ember esze az emberi ész
fogyatékosságán. Mert ha a szamarak: szamarak, az nem csoda. De a
legélesebb, legtudományosabb elmék néha csodálatosan, nevetségesen,
érthetetlenül meghibbannak. Egy kitünő itéletü szocziologus, Achille
Loria, hidegvérrel írja le a következő mondatot: «… Spencer abbeli
állítását, hogy az emberi társadalomban is igazolódik a legalkalmasabb
megmaradásának általános törvénye, durván megczáfolja a valóság
legegyszerűbb megfigyelése, mely azt mutatja, hogy a létért folyó
küzdelemben nem a legjobbak győznek, hanem a legravaszabbak, a
leghitványabbak, a leggazdagabbak…» Ime: egy éleseszű, mély gondolkozásu
tudós, miközben nemcsak ismeri Spencert, hanem tovább is gondolkozik
rajta: összevéti egymással az _alkalmas_ és a _jó_ fogalmát, s
elcsodálkozik azon, hogy a létért való küzdelem nem folyik a lovagiasság
szabályai szerint. Holott a legalkalmasabb megmaradásának törvénye annál
megtámadhatatlanabb, mert tulajdonképp pleonazmus, s az egész
darwin-spencerei elmélet minden külső, induktiv bizonyíték nélkül
levonható logikai kifejtése, sőt tulajdonképp, mondom, pleonasztikus
körülírása a megmaradás fogalmának, mert hiszen ami megnem maradt, az
nem volt alkalmas arra, hogy megmaradjon, megmaradni csak az tud, ami
alkalmas arra, hogy megmaradjon, s ami nem alkalmas a megmaradásra, az
nem is maradhat meg. Ezt megérti minden parasztgyerek, de Loria, aki
megérti Comteot, Marxot és Spencert, ezt nem érti meg, s mérni akar
(mert hiszen törvényeket akar megállapítani) olyan minden korban s
minden helyen más és egyre változó és mindennek inkább, mind
mértékegységnek való fogalommal, mint aminő az erkölcsi jóság és
derékség. S az a nevezetes, hogy Loria ugyanakkor esik ebbe a tévedésbe,
mikor ugyanazt a Spencert czáfolja és támadja, aki ugyanígy összevétette
az életrevalóságot az erkölcsi derékséggel.
* * *
De botlik Spencer egyébkor is. Az ő szintetikus filozófiája elején egy
éleseszű rész a vallás és a tudomány határairól és végső gyökérszálainak
találkozásáról szól. Azt mondja: a tudomány csak érzékeink szolgáltatta
adatokat fog össze törvényszerűségbe; hogy mi van vagy hogy van-e valami
ez adatok alján, az előttünk megismerhetetlen, arról csak hitünk lehet,
nem tudományunk. A vallás legvégsőbb gyökere pedig szintén az, hogy a
dolgok végső okát nem tudjuk megismerni – s ezen épül a vallásos hit.
Itt találkozik hát a vallás a tudománynyal, itt válnak el egymástól, s
itt kezdődik a vallásnak életre való jogosultsága.
Ha ezt olyan valaki mondaná, aki egyébként a vallás és a hit
keletkezésével és fejlődésével nem foglalkozott: akkor sem volna igaz,
de szép, s ezért megbocsátható tévedés volna. De Spencer! A
szocziológus! Az agnosztikus Spencer, aki a leghalálosabb csapásokat
mérte a gnosztikus tudákosságra, mely abban a képzelődésben ringatódzott
hogy megismerheti a megismerhetetlent! Spencer ne tudta volna, hogy
akármit mondanak a teológusok, mikor szegények a vallást össze akarják
egyeztetni a tudománynyal: ez az összeegyeztetés egyenesen azért
lehetetlen, mert a vallásos hitnek éppen az a lényege, hogy a
megismerhetetlent megismeri, a megérthetetlent megérti, a
megoldhatatlanra magyarázatot ád, még pedig az érzékek adataiból naivul
összeszerkesztett magyarázatot. A Szentháromság titka, melyben egyszer
három az egy; a feltámadás, melyben a halott él; a mennyország, mely
elfér ugyanott, ahol tudom, hogy levegő van s a földhöz hasonló sok
csillag: mind nem érthetlenség, hanem jól megértett s a szabályt
szentesítő kivétel az érzékeken innen való világ rendjén belül, amelybe
folyton bele is vonatkozik, olyan következésekkel, melyeket az érzékeken
innen való világ rendje és törvényszerűsége szab meg. A teológia, mikor
azt mondja, hogy az isten lénye megismerhetetlen, tudva vagy tudatlanul
téved, mert ezt a lényt igen jól ismeri, ez a lény emberi lény, aki a
többinél sokkal szabadabban mozog a fizika törvényei közt. A vallásos
hit tehát nem megfelelője vagy hasonlója vagy párhuzamosa, hanem
ellentéte, ellensége, felfalója a tudományos hitnek, – s a vallás már
gyökerében is az, ami koronájában: naiv, primitiv vagy képtelen
magyarázata ugyanazon dolgoknak, melyeket a tudomány vagy másképp
magyaráz, vagy megmagyarázhatatlannak állapít meg.
* * *
Furcsa elgondolnom, hogy unokám úgy gondol majd az én mai tisztult,
tökéletes, előitélet, elfogultság s tudománytalanság nélkül való
tudásomra, ahogy én gondolok az alkímiára.
* * *
Megszokhattam volna, elég gyakran megesik, de azért még mindig bizonyos
megilletődés fog el, ha a mi utczáinkon japán vagy amerikai embert
látok. Emberkerülő létemre ismerkedni próbálok velük; kiváncsi vagyok
rájuk – félek: kiváncsibb mint ők miránk, mert ők nyilván ugyanúgy
járnak-kelnek és vizsgálódnak nálunk, mint Bécsben, Londonban, vagy
Párisban, vagyis úgy, ahogy én járok-kelek Münchenben vagy Velenczében;
otthonosan, megszokottan, idegen színre festett határsorompókon át és
idegen beszéd berregése közben is tartva a jussom e világra, mely az
enyém, mert megértem, s fejlődése nem sujt le, nem aláz meg, nem tesz
kisebbé és nem kerekedik fölém, mert már beleszülettem. Így élnek majd
gyermekeim is, figyelem és elmélázás nélkül, telefonnal, lifttel,
villamos vasuttal és Auer-fénynyel, mert ez az ő számukra mind oly
készen talált természetesség, mint a levegő, a szabályozott Dunasor,
vagy az én számomra volt a vasút, a telegráf s a váczi utcza. De én, ki
nem vagyok öreg ember, még ismertem és koppantóval vidítgattam a
faggyú-gyertyát; még iskolai dolgozatot írtam a Rudolf királyfi
házasságát ünneplő kivilágításról, melynek tündéri fénye nagyobbára
viaszos mécsekből fakadt, s város csudája volt, közben, a lánczhídon
sistergő két villamos ívlámpa. Az én szemem még most is gyuladt első
kávéházi éjszakáim ugrándozó gáz pillangóitól, s estéről-estére ujra
kiélvezem a nappali világosságot, melylyel a mai világítás nagyobb
utczáinkat elönti. S viszont akármennyire kiélvezem a mai tehnikát: egy
csöpp ellenséges indulat is lappang bennem iránta. Ha a lift nem jár, s
gyalog kell felkoczognom a negyedik emeletre; ha Svájczban, Tirolban,
vagy Norvégiában szekérháton kell utaznom; ha összeveszek a telefonos
kisasszonnyal s hordárra szorulok: kényelmetlenségemben is az a fajta
elégtétel fog el, amit a házmesterleányból lett primadonna érezhet, ha
négyszemközt pletykál az öltöztető-asszonynyal. Az automobilra, mely még
csak a leggazdagabbak fényüzése, azzal a vágyakozó lemondással nézek,
ahogy nagyapáink néztek a fürdő-szobás palotákra vagy a privilégiumos
törvényhozásra; kivánkoztak is bele, de egyben elfogódtak is arra a
gondolatra, hogy valaha itt belül kerülhetnének. Fiaink már unatkozni
fognak az alkotmány sánczain belül, mint ahogy gróf Goluchowsky Agenor
unatkozik az udvari bálon, mert idegeiben egy bevájódás sem súgja, amit
az ilyen bálba került bécsi szabóval kiáltatott az elfogódás: «Dobjatok
ki, mert csak szabó vagyok!»
* * *
Az emberöltő, mely alatt a mi nemzedékünk fölserdült, a tehnika száguldó
haladásával mérhetetlenül átalakította a világot. Annyira gyors e
haladás, hogy őseinknek sokkal lassúbb fejlődési menetéhez szokott
idegeink alig tudnak vele lépést tartani. A XVIII. század végétől fogva,
mikor a gépek uralma megkezdődött, akkora különbségek támadtak, vagy a
régi különbségeknek olyan fokozódásai, amekkorákat a régi világ nem
termelt, őseink nem ismertek. El lehet mondani, hogy a mi kulturánkon s
időkorunkon belül, tehát Európában és ezer éven át, kevéssel ezelőttig a
fiatal s az öreg ember világnézete közt nem volt sokkal nagyobb a
különbség, mint a hetven év előtti s utáni divatok közt. Mint ahogy a
lyány a nagyanyja menyasszonyi ruhájában léphetett oltár elé, az unoka
is élhetett a nagyapa tanácsaival, mert _egyazon_ világról nagyobb vagy
kisebb ismeret és tapasztaltság különbsége volt csak közöttük. Ma nem
élhetünk nagyapáink tanácsaival, mert ők maguk mondanak le róla,
csüggedten és elfogódottan, hogy minékünk tanácsot adjanak. A
fejlődésnek az a szédületes száguldása, mely most nem pár évről pár
évre, hanem olykor öt évről öt évre is teljesen átalakítja a világot:
megfélemlíti és letorkolja a mai embert, kit, mire megvénül, alapjától
tetőzetéig más világ vesz körül, mint amilyet ő harmincz esztendős
koráig megismerni s megérteni tanult.
* * *
A mult század elejéig a két legnagyobb zökkenő, amin Európa átesett,
előbb a renaissance volt, Amerika felfedezésének, a könyvnyomtatás és
puskapor feltalálásának nagyjában egybeeső jelenségeivel, majd meg a
gépeknek a XVIII. század végével megkezdődő uralma. Ma, el lehet
mondani, a géptehnikán belül egy-egy találmány, a gazdasági és
társadalmi szervezkedésen belül egy-egy intézmény magában is olyan
jelentőségü és hatású, mint általában volt Amerikának felfedezése s a
gőzgépnek kitalálása. A negyven év, mely alatt az ember férfiból
aggastyánná vénül, hat-hét ilyen egyetemes változást és fenekestől való
átalakulást is teremt, s e hat-hét közön át a mai hetven éves ember nem
érezheti már oly biztosan a mai világnak az 1860-adikival való szerves
összefüggését, mint ahogy egy 1540-beli öreg úr biztosan és világosan
láthatott az ő tizenötödik századbeli szemével.
Mi magunk fiatalabbak is: csak lélegzetelfulva tudunk lépést tartani a
saját magunk teremtette fejlődéssel. Idegeink, melyekbe még
gyermekkorunk világának képe van belevájódva, szinte lebeszélnek arról,
hogy ebbe a nagyuraságba bele merjünk ülni, s oly természetesen s
magától értetődően tartsuk rá jussunkat, mint arra a világra, mely
születésünkkor vett bennünket körül. Ez bizonyára általános emberi
vonás, és minden időkben így volt – s minden idők reformátorai s
megváltói előtt legfőbb akadályul a rabszolga-konszervativság állt,
melylyel a fölszabadítandók a lelkük mélyén maguk sem tudták teljesen
átérezni szabadságra való jogaikat.