ágyacskájánál az olyan anya, akinek nem szabad annak lennie.
Félórákhosszat el tudom nézni az én alvó kis fiamat, s elgondolom
olykor, mennyi szépség és költészet lakik ebben a nevetséges kis emberi
testben, ebben a prózai kis emésztő masinában! Furcsa, az embernek fele
élete, az első fele, abban telik el, hogy kiábránduljon a világból, az
életből, a valóságból, ebből a rettenetes prózából, amiért egy csöppet
sem hasonlít az olajnyomatokhoz, a Jókai-regényekhez és mindahhoz, amit
gyerekfővel és érzéssel szépnek találtunk, és csakis ezt találtuk
szépnek. Micsoda borzasztóság: a Berend Ivánok s a márványsimaságu
belvederi Apollók után a dohányszagu szőrös unokabátyák! Életünk második
felében, mikor az élet összes fogásait végigkóstoltuk: akkor kezdünk
beletanulni, hogy a poézist abban keressük és abban találjuk, amiben
lehet: a valóságban. De azt azért sohasem hiszem el, hogy a művész nem
való egyébre, mint hogy a valóságot másolja. Nem mintha ez nem lehetne
művészet, de eddig föltünően kevés művésznek sikerült. Hogy visszatérjek
az emberi testre: még egyszer mondom, nem ismerek művészt, aki egészen
olyannak ábrázolná, amilyen. Van, aki igyekszik, hogy hivebben ábrázolja
a régi olajnyomatoknál, és nem mondom, hogy egy-egy uj festő vagy
szobrász egy-egy megdöbbentő ujsággal ne állna elő, amiről azt mondjuk:
micsoda merészség ily pőrén merni ábrázolni a valóságot! De furcsa, hogy
ez a valóság sem valóság, az uj ember csak másképp hazudik, mint a
régiek. Mindezek a forradalmak és forradalmárok olyanok, mint az öreg
Zola, aki telekiabálta a világot az ő disznóságaival, hogy ha törik, ha
szakad, meg kell irni az igazat – most pedig lassankint és szégyenkezve
rájövünk, hogy ez a kedves vén gyerek a maga disznóságaiban éppoly
felhőkben járó romantikus volt, mint volt az öreg Dumas az ő
olajnyomataiban. Engem most elragadnak a Rodin szobrai, azzal is, hogy
mily borzasztóan reálisak, – de meg merek esküdni, hogy husz év mulva
magam is azt fogom mondani: micsoda limonádés forradalom, micsoda hazug
igazság!…»
* * *
_(Emma asszony leveleiből.)_ «… a szomszédszobában az öcsém a Peer
Gyntet játszsza, s én azon gondolkozom, mit gondol mellette? Az öcsém
csöndes és komoly fiú, kiben csak ujabban támadt a zongorához való
tehetség? vagy hajlandóság? nem tudom, de kedve van hozzá, s szeretem
hallgatni, amint nyugodt türelemmel teszi túl magát a saját játéka
fogyatékosságán, s élvezi ezen keresztül Grieget, mint ahogy egy
ripacstrupp játékán keresztül is élvezi az ember Shaksperet. Ha ez a
kedve és tűrelme megmarad, nagy jót szerez magának egész életére, mintha
valami vidéki kis kastélyt örökölt volna, ahová mindig visszavonulhat,
ha másutt nem találja helyét. Irigylem a fiút, hogy a muzsikával ilyen
jó barátságra tudott lépni – nekem az csak akkor volna ilyen jó barátom,
ha vittem volna annyira, hogy magam tudjak produkálni, variálni és
improvizálni; így, az a zene, amit más írt, az én számomra túlságosan
kimondott, túlságosan határozott, túlságosan egy más valaki érzéséhez
kapcsolódó valami, mely nem az én érzésemhez simul, hanem inkább zavar
benne, mintha más valaki is volna a szobámban, mikor ki akarom magamat
sírni. A költőkkel is így vagyok; nekem csak egy költő tudna írni: én
magam, ha költő volnék. Igy a hímzéshez kell menekülnöm, amiben vittem
némi művészetre; órákig a ráma fölé tudok görnyedni, hogy vásznába vagy
szövetébe beletűzködjek mindent, ami gyötör és foglalkoztat; a
vágyódásokat s az elégedetlenségeket, elszalasztott alkalmakat s örökre
elmult lehetőségeket. Néha erővel megszúrom az ujjam, hogy a vér jelezze
a csöndes, a titkos, a senkitől sem tudott kis kálváriákat, melyeket a
tűm hangyalépésben haladva vált ki lelkemből. Gépiesen s mégis akaratom
szerint halad ez a munka, mint a hajnali álom, melyet magam kormányozok,
hogy merre járjon, de mégis előre megrajzolt nyomokon jár, s nappali
szenvedéseim virágai s visszatérő vonalai rajzolódnak ki belőle… De
azért el tudom képzelni, hogy mást a zene ugyanúgy szolgál, mint engem a
saját ábrándozásaim; el tudok gondolni finom és hallgatag kis vidéki
asszonyokat, akik vékony, fürge ujjal messze fényes világból való
mesebeli királyfit idéznek maguk elé a fehér csontbillentyűkből,
amelyeket csak meg kell nyomniok, hogy hopp, ott legyenek, ahol akarnak.
S talán épen Grieg az, akinek szárnyán legmesszebb tudnak szállani; a
Szahara fejedelmi sátrába, ahol lyányalakot váltott tündérek ringják és
hajladozzák bűvös tánczaikat, amiknek zenéjet jégtűk összeütődéséből
szűrte ki az északi zenész a déli nap forrósága számára; az Észak
örvénylő tengerébe, ahol dermedt karral s elfuló lélekzettel küszködik a
fuldokló lelkiismeret a rája zuduló tajtékos itélettel; el mindenfelé,
ahová csak a henczegő képzelődés elragadhatja az egy helyben való
kenyérkeresethez, vagy befőttkötözéshez lelánczolt szegény emberi
állatot… Mi mindent nem gondoltak, mi mindent nem éreztek egy-egy
Chopin-ballada mellett a hatvan-hetven év alatt, amióta az megszületett
s öt világrészben minden zongorán játszszák minden fajtájú emberek, nők
és férfiak, öregek és fiatalok! Vajjon mikor a költője lelkéből
kiszakadt, benne zsongott-e abban az a mindensége a fájdalomnak, az
epedésnek és elandalodásnak, ami azóta millió ember emlékezetében
hozzája kristályosodott? A szegény, törékeny, babonás lengyel el tudta-e
gondolni az események, a történetek, az előfordulások teméntelenségét,
amit egy ugyanazon taktusa juttat eszébe: egy embernek ezt, másnak
amazt? Nekem sohasem tetszett a Longfellow híres verse _I shot an
arrow_; a művész munkája nem nyíl, amely egy darabban talál s amit meg
lehet találni, hanem olyan, mint a Jókai ichor-lövegei, amik milliárd
szilánkká robbanva porladnak szét, a kilövője maga sem tudja, merre
mindenfelé a világon, s minden egyes szilánkja úgy éget, viszket,
pusztít vagy gyógyít, mint az egész…»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
«… Ha vidéken élnék, talán jobban rászorulnék a zene segítségére, mint
itt a nagyvárosban, ahol megtalálom az elmélkedő elszóródás legfőbb
eszközét: a sokaságot. Mert nem igaz, hogy a magánosság kedvez legjobban
a képzelődésnek. Legalább engem a magánosság lever és eltompít, s
szárnyát szegi képzeletemnek. Egyedül kell lennem, hogy gondolataimmal
lehessek – de sok ember között. Utazni már csak azért is szeretek, mert,
amit itthon meg nem tehetek, kiülhetek a kávéház elé az utczára, s
nézhetem magam körül az emberek sürgését. A természet előtt _alle
Achtung_, de én nemcsak képmutatóknak, hanem a természetimádást csak
pózolóknak tartom azokat az embereket, akik a világot két részre
osztják: hegyekre, vizekre és poloskás fejőkunyhókra, amiktől el kell
ragadtatva lenni, s nagyvárosokra, selyemruhákra és ötemeletes
hotelokra, amiket meg kell vetni. Hát kérem: én, azért, mert fürdeni
szoktam és kedvelem a vászonbattisztot: már nem vagyok természet, csakis
a tehén az s a fejős lyány bőrnadrágja? Ami a világon van, az mind:
természet; a szempilla, mely magától nőtt védelemül a szemem köré,
semmivel sem kisebb eltávolodás a természettől, mint a rizspor, amit
magam rakok föl, hogy a szél ki ne fújjon. Sohasem fogom átlátni, hogy a
világnak az a része, amit a szél, a nap, a víz, a vakondok és az
esőgiliszta alakított és módosított, mért volna szebb vagy igazabb, vagy
természetesebb annál, amit mi teremtettünk s mi formáltunk a magunk
izlése és kényelme szerint. Ha én természet volnék, nem ismerném el,
hogy csak a víz meg a föld az enyém, a képek, a szobrok, a nagy
gondolatok és a nagy toilettek már nem. A pille szárnya ép oly
mesterségesen és összeválogatva, épen csak hogy hosszabb időn át
kirajzolódott és kialakult valami, mint az a Lalique-broche, ami
zománczczal és drágakővel éri el ugyanezt a hatást. Imádom a tengert az
ő hullámzásával és váltakozásával, de imádom a partját is, ahol öt
világrész vidám és gazdag embere szaladgál előttem, s a kaszinót, ahol
Redfern-ruhákat láthatok. Igen, sok embert, aki egyenkint és együttvéve
mind érdekel; akikhez ismeretlenül hozzá tudom szőni az ő külön kis
regényeiket, aztán tipelni és tudakozódni, hogy eltaláltam-e;
képzeletben párokat hozni össze, mikor ők maguk még nem is gondolnak rá,
s mulatni, büszkének lenni a szimatomra, mikor pletykálni kezdenek
róluk. Igen, barátom, ennyire gyenge nő vagyok – de annyira nem vagyok
már gyenge, hogy ezt titkoljam vagy leplezni akarjam, vagy épen
gyengeségnek találjam. Nem, kedvesem, bátran megvallom, hogy én az
embereket nem szeretem ugyan túlságosan, de az embert nagyon, s
roppantul érdekel minden kedvessége, bolondsága, naiv titkolódzása,
melylyel nem tudja, hogy amit fontoskodva vagy félve hallgat el, jószemű
ember száz lépésről leolvassa az orráról. S én, hizelgek magamnak, ilyen
jószemű asszonyember vagyok, s hálás vagyok az én kedves kétlábú
állat-felebarátaim iránt, hogy mindegyikük egy kölcsönkönyvtárra való
mulatságot szerez nekem puszta megjelenésével…»
* * *
_(Emma asszony leveleiből.)_ «… Van bennem valami a kis lyányom felmenő
ágbeli honvágyából, mikor sóhajtva könyököl a térdemre: istenem,
anyikám, mért nem ismertelek téged, mikor akkora voltál, mint én! Azon
túl vagyok, hogy ezer esztendő előtt szerettem volna születni; a
renaissance-idők után sem vágyódom, mióta egyszer egy éjszakán át
beleszőttem magamat ebbe a képbe, s nagy meglepődéssel arra a fáczitra
bukkantam, hogy én azok közt a tigrisemberek és párduczasszonyok közt
még olyan konyhaszolgálóságig nem jutottam volna el, akinek van némi
halovány sejtelme arról, micsoda nagy dolgok történnek körülötte. De az
furcsa nekem, hogy nálamnál nem sokkal idősebb emberek úgy járnak-kelnek
mellettem, mintha őstörténeti idők masztodonjai volnának, s
egyéniségükből megcsap olykor a hetvenes évek illata, mint a nagyanyám
leveleiből a levendulaszag. Ezt a szép időt sajnálom, hogy
elmulasztottam, s utolsó szárnycsapásait csak gyerekfővel éreztem…
Pálmay Ilka bocsássa meg nekem, hogy ebben a kellemetlen összefüggésben
emlegetem, de épen az ő láttára sajdul föl bennem ez a nosztalgia – s
nem ok nélkül; ő is ez utolsó szárnycsapások levegőjét szítta magába, s
ennek hatásai élnek benne tovább, mikor már más fuvalmak járják. Az az
ötven éves köz, ameddig egypár okos ember megfigyelései szerint a párisi
hatások Budapesten még tovább rezegnek, néha kisérteties pontossággal
érzik meg. Nemrég volt ötven esztendeje, hogy III. Napoleon császár
lett, s nálunk ujabban meg-megujul a hetvenes évek stilusának emléke,
mely nem egyéb, mint a bas-empire stilusa, a III. Napoleoné s a szép
Eugéniáé, a megnemesedett polgárságé. Meg kéne egyszer írni, hogy’
került ez a stilus a hetvenes évekbeli Bécsbe, épen akkor, mikor maga a
császárság megbukott s a császár elpusztult, nyomorultul, mint a beteg
macska; Offenbach hogy’ élt tovább Straussban, III. Napoleon Beustban
meg Andrássyban; hogy’ itta át ez a stilus a bécsi mágnásvilágot, hogy’
szivárgott át a mi kaszinónkba, s ebből kisugározva hogy’ töltötte be
minálunk a nyolczvanas éveket. Pálmay Ilka ennek a stilusnak a neveltje,
mint ahogy az ő métierje, az operette is együtt született s együtt
pusztult el ezzel a világgal – ezzel a könnyelmű, egy iczipiczit
parvenü, de mégis finom világgal, amely tele volt édes hunczutsággal,
ennivaló szeretetreméltósággal, tudatos elegancziával, amit még most is
megtalálni Párisban, de a bécsi Ringeken, meg a szinpadon is, igézően
megtestesülve két nagy szinészben, akiknek csak meg kéne halniok, hogy
soha többé el ne felejtsük őket: Coquelinben és Sonnenthalban. Igen,
barátom, tartsanak bár világtól elmaradt libának, akinek semmi érzéke
olasz verizmus, belga szeczesszió és norvég szimbolizmus iránt: én
imádom az öreg Sonnenthalt, s ha ő meghal, vele hal meg az egyetlen
férfi, akiért bolondságot tudnék elkövetni. A mai művészet tudhat
tombolni és suttogni, sziszegni vagy hörögni – de csevegni vagy
elmosolyodni senkisem tud úgy, mint ők, Coquelin és Sonnenthal; csevegni
és elmosolyodni, előkelően leülni és kellemesen fölállni, állakat
szeretetreméltóan megcsípni, vállakat biztatóan megveregetni, a
dolgokhoz finom szemöldökemeléssel csak éppen hogy újjhegygyel érni, ami
lehet, hogy fölszinesség, de lehet úri tartózkodás is. Az, az; úri világ
volt, barátom, ez a parvenüvilág; ezek a szabólegényből lett tekintélyek
arisztokraták voltak, belülről talán egy kicsit üresek, mint a legtöbb
arisztokrata, de kívülről perfekten előkelőek, mint ma már mind kevesebb
arisztokrata. Pálmay Ilka az ő világukból való; későszülött gyermekük,
aki az ő Gounod-valczerra járó mozdulataival (a Faust is bas-empire!)
nem találja helyét ebben a Sidney Jonesos világban…»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
«… Ilyen Náday is. Ugyan épen azt nem találok benne, amiről nevezetes:
párisiasságot; az ő finomsága nem eléggé Versailles, brutalitása pedig
nem eléggé Montmartre. Náday – tessék felháborodni ezen a sottiseon –
Náday tisztára Bécs, csakhogy az a magyar Bécs, mely a Freudenautól az
Imperiálig gummirádleren tengeti ártatlan életét; az elpusztíthatatlan
Knaakok, Blaselek és Thallerek közzül való, aki a szalónvígjátékba viszi
bele azt a kedves _resches_séget, amitől ugyan XIV. Lajos megfordulna a
sírjában, de ami jól esik nekünk a császárnékban, akik maguk szoptatnak,
a császárokban, akik virslit uzsonnáznak sörrel, s a fiakkeresben, aki
fütyörészve köszön a gawlirnak. Egészség, nagyszerű egészség, kitünő
alvás és semmi idegesség; állandó hajlandóság a hecczre, a mókára, s
annak kifigurázására, hogy vannak a világon emberek, akik egészen
komolyan beszélnek hochdeutschul, sőt francziául is. Fordítsd mindezt
magyarra, és megvan Náday, csak még egy vonással, amit a bécsiből
kipusztított a policzáj, a pestiben meg épen a bécsi policzáj
fejtesztett ki: a politikai és koronaherczeg-utczai szatirával; legjobb
szerepe nem a Párisi, hanem a svihák Poprádi, amit sans peur et sans
reproche ad be a földszinten ülő svihák poprádiaknak…»
* * *
A mi szinészeink többet szavalnak, mint beszélnek, mert szavalni:
közhely, beszélni: egyéniség.
* * *
Igazán szinházi nagyváros Európában egyelőre csak kettő van: Páris és
Bécs. Mindkettő ősi fészke a politikai hatalomnak s a gazdagságnak, ami
ennyire együtt, oly régi idő óta s ily állandóan alig volt meg még egy
helyütt. Innen az a fényűző előkelőség, melyben Róma és Milanó sem éri
utol Bécset, nem hogy Berlin vagy München. Mint Párisban, Bécsben is
négy-öt nemzedéken át a világuralom kisugárzása szivárványozta be a
lelkeket, s a világ négy tájáról özönölvén oda az arany-trágya, buja
földjében kisarjadt a legszebb emberi bűn: az izlés. Nekem nagy
elégtételem, hogy akik a bécsi népet antisemitasága s eldurvulása miatt
annyira meg tudják vetni, most egészen ilyen jelenségeket
tapasztalhatunk Párisban is, melynek népére csak nem mondhatják rá, hogy
buta és korlátolt. Igazában ez a nép nem értéktelen, csak, az idők
átmenetében, ellentétbe került benne a demokrata osztályérdek az
izlésének s hagyományainak megfelelő s fényüzésével közvetetlen pénzbeli
érdekeket is jelentő arisztokrata világon való csüggéssel. Az ember
minden ily kétségében – mi telhetik tőle? nagyot üt botjával a szamár
fejére. De olyan szinészet, mint a bécsi, csakis olyan városban
támadhatott, melynek, ha császárjai egy kicsit filiszterek is:
filiszterei egy kicsit császárok, mæcenási hajlandóságokkal. Párison
kivül Bécs az egyetlen város, melyben a szinház közönségül biztosan
számithat kivétel nélkül mindenkire, aki levegőjét szíjja. A bécsi nép
közönségnek születik, s a bécsi kongresszuson kezdve a Hanswurston át a
szeczesszióig lankadatlanul figyelmes nézője minden spektákulumnak, ami
szó szerint nézni valót jelent. Ennek a népnek érdemes császári
munificzencziával egyet-mást megmutatni, s az idegen is szivesen tódul
oda, ahol van mit látni. Bécs tulajdonkép olasz város volt, a Metastasio
városa, csak éppen hogy ura hatalmas volt s népe jómódu, mely
komédiásait maga tudta eltartani s egy helyhez tudta őket kötni, amit
Róma és Milanó még ma sem tud elérni. Bécsben a szinház általánosan
közügy, különösen pedig minden egyes embernek szivbeli ügye. Ezért
szinházi város Bécs, és ezért jók a szinházai.
* * *
Mme Réjaneról meg tudjuk állapítani, hogy’ játszik: kitünően,
tökéletesen, a mesterség a kisujjában van. Duséról nem tudunk
megállapítani semmit – sokkal szerelmesebbek vagyunk bele.
* * *
Minden uj művész, és, ami ezzel egyet jelent, minden uj művészet egy-egy
Krisztus, akinek nem kell szablya, nem kellenek fegyverek és fustélyok –
elég, ha némán támadói elé áll, s vár, mig megismerik.
MEUNIER CONSTANTIN VÉGRENDELETE.
«Én, Meunier Constantin, ép elmével, s közel végemben való
megnyugvással, ime, leírom végrendeletemet.
Amit hagyok: mindeneknek hagyom. Kivánom, hogy mindenek osztozkodjanak
rajta; mentül többen osztozkodnak, annál több jut egyre.
Amit örökül hagyok: annak a titka, miként lehet, mint a kátrányból
illatot, az izzadságból szépséget kiszűrni.
A görnyedésnek hősi vonalait, a feszülő izmokon a nap játékait hagyom
nektek örökbe – s ez nagyobb örökség, mint gondolnátok.
Mert az idő, mely most eljövendő, az izzadságnak, a görnyedésnek s a
feszülésnek ideje lesz, egyformán mindenek számára. S jó tudni, hogy ez
egyformaság, ha kezdetei szürkék, kormosak, fojtogatók és robbanásosak
lesznek is, végső soron mégsem lesz sülyedés, hanem mindenek egyformán
emelkednek rangban a szépség s a hősiesség felé. A szépség nem vész el,
hanem mindeneken szétárad, az úriság s a hősiesség nem roskad össze,
hanem mindenki úr lesz és hős, minden ember Atlasz lesz, ki vállán
tartja a világot, és szép lesz, és úri lesz, és hősi lesz e
fáradságában.
Örökül hagyom nektek a biztató, a sarkaló, a vigasztaló titkot, hogy az
Igazságnak, a Tudásnak s a Munkának dulások és vergődések után egyszer
mégis csak eljövendő világa a Gyönyörködésnek is világa lesz, s akkor
majd a Sokak nem féltékeny gyűlölői, hanem lélekzsendítő Maecenásai
lesznek a Kiválasztottaknak.
Jó ezt tudnotok a megpróbáltatások fenyegetése közben s a jövendő
küszöbén, s édes tudnom nekem, mikor e megpróbáltatások elől s e jövendő
küszöbe előtt kell kihanyatlanom a lét, a munka s a küzdelem édes
megszokásából.»
MADAME RÉCAMIER.
Reggel tíz óra volt.
Madame Récamier fölébredt, s feje fölé nyúlva meghúzta a falon ott
csüngő himzett csengetyü-pántot.
Belső szolgálója tálczán hozta be, kinai csészében, az újfőzetű
csokoládé-italt, melyet az ágyban iván ki, a szép asszony fölkelt,
átment benyíló öltöző-szobájába, hol a kád langyos szamártejjel tele
várta, s mindenféle szerszámokkal fölszerelt asztal mellett a fürdető
asszony leste parancsát.
Karcsu tetemét itt megszabadítván minden külső és belső
tisztátalanságtól, alacsony fapadon engedelmesen eléje feküdt a
némbernek, ki szagos eczetbe mártott gyapjuszövettel dörgölte végig a
szép asszonyt, majd izzó dióhéjjal itt is, ott is lepörkölte rózsás
testéről a felesleges pihét, s melegített vászonlepedőbe burkolván
úrnőjét, a lába s a keze körmét simára, gömbölyűre s korallszinre
csiszolta.
Így adta át a fésülő-asszonynak, ki a szép asszony haját gondosan
kisűrűzte, vigyázva átfestette, csigákba sütötte, s átkötötte fehér
szalaggal s a szalag fölött gyöngyfüzérrel.
Az öltöztető komorna pedig selyemharisnyát húzott asszonya lábára, s
térden alul hímzett szalaggal kötötte át, ugyancsak szalaggal kötözvén
szinte talpára a mélyen kivágott aranyfüst topánkát. Patyolatból való
igen kevés alsó ruhájának vállfűző nélkül vetette, szinte lehelte föléje
az egybeszabott, könnyü felső ruhát, melyet mellen alul széles, puha,
ránczokba vetett selyemövvel kötött át, hátul pedig, derékon alul,
megnedvesítette a vékony fehér szövetet, hogy jobban s tapadóbban térjen
vissza, mint a genfi bölcs kivánta, a természethez.
A szolgálók elvonulván, a szép asszony vissza-átment hálószobájába, s
pipereasztala titkos fiókjából üvegecskéket, pamacsokat, tégelyeket,
szarvasbőrt s nagyító tükröt véve elő, szemébe cseppentett valamit,
mitől a szem feketéje sejtelmessé tágul, arczán pedig fölkeltette az
álmatag rózsákat.
Továbbá igaz rózsát is tűzött egyet, pirosat, a hajába, kettőt,
hosszuszárut s ugyancsak pirosat, bal mellén alul övébe, s közben
néminemű gyökérfélét rágcsált, melytől a lehellet megillatosodik. Ruhája
kivágását gyémántcsattal tűzte hegybe; nyakát fedetlen hagyta; mezítelen
alsó karjára csipkefélkeztyüt húzott, ujjaira pedig egy szafir, egy
smaragd, s jobb kisujjára egy feketére futtatott ezüstből való
halálfejes gyűrűt. Kezébe gyöngyházlegyezőt vett, s derekára, úgy hogy a
kendő rojtos két vége a két könyöke hajlásából folyjon alá, ezüst
csillagokkal átszőtt fátyolkendőt vetett. Még egyszer megnézte magát
elől-hátul a nagy álló tükörben; egy pillantást vetett a kandalló
órájára, mely féltizenkettőt mutatott; ajtó felé menet meg-megállva és
visszanézve kipróbálta mosolyát, szemöldöke és csuklója ivét s foga
csillogását.
Így nyitott be fogadószobájába, hol reggeli hódolatra várták, s
szétnézvén az egybegyülteken, szelíd mosolylyal szólott:
– Itt vagyok, uraim, de csak egy föltétellel: ha olybá vesznek, mintha
férfi volnék!
_L’ART POUR L’ART._
1.
A tenger szürkéskék volt, üdítő, elandalító, mint a hajnali félálom. A
délelőtti nap arany fénye oly könnyü lábbal járt hullámain s e hullámok
is oly lágyan s fecscsenés nélkül fodrozódtak, mintha vizük megaludt
volna. A vízzel s fénynyel együttrezgő levegő szinte láthatóan perdült
vissza az égbe, szakasztott mint ahogy ugyancsak hajnali félálmában
szokott az ember lekeringőzni a lépcsőn s felröpködni a mennyezetig. Egy
fiatal festővel ültünk a hajó hidján, a scheveningeni partot néztük, s
képekről beszélgettünk. Lelkesen beszélt, családi bensőséggel. Így
beszélhet egy Habsburg ötödik Károlyról, Németalföldről és
Spanyolországról.
De én hirtelen megszakítottam. S azt kérdeztem tőle:
– Nem tudja, járt-e Byron Hágában, s ha igen: az ő idejében Hágában
volt-e már a Rembrandt Saul és Dávid képe?
– Nem tudom, – csodálkozott ő. – De miért kérdi?