művész a fotografushoz képest, mert az arczképbe nemcsak _a másikat_
festi bele, hanem saját magát is. Hony soit qui mal y pense – de mindig
van abban regény, ha férfi-festő asszonyképet fest. A két teremtésnek,
aki az arczképben találkozik: az ábrázoltnak s a festőnek örökre köze
van egymáshoz. Vannak férfikéztől festett asszonyi arczképek, melyek
olyanok, mint egy estélyi beszélgetés, valamely kemény eszű és gyengéd
lelkű asszony s az ő figyelmének s érdeklődésének sugarai alatt
zárkózottságából fölengedő művészember között. Mert az elzárt
művészlélek kapujánál az asszonyi mosoly a _Szezám nyílj meg_.
* * *
Sokszor elmélázok azon: mint lehet, hogy a festők közül éppen a
legnagyobb pogányok tudják vászonra vetni, ami a kereszténységben a
legkeresztényebb, mert a pogányságból teljesen hiányzik: a néma
szenvedést, a szelíd bánatot? Böcklin, aki az ő _Pietá_ján egy szál
sötétkék fejkendővel négy evangyéliomnál beszédesebben mondja el a
Szűzanya fájdalmát: Böcklin bizonyára csak olyan pogány volt, mint
lehetett Herman, a kheruszk vezér, s lehettek, mielőtt s miután
fölvették a keresztséget, mind a gótok, longobardok és alemánok. De
végre is Böcklin germán – s nem egészen bizonyos, hogy a középkori
kereszténység spiritualizmusa, föl egészen a dantei szublimálódásig, nem
teljesen és kizáróan germán: frank, gót, longobard vagy mit tudom én
milyen elegy? De ime, itt van Tizián, kinél nyugodtabb és hidegebb
pogány nem élt sem Numa Pompilius, sem Nero és Domitianus idejében, s
kinek lelki őseit egyenesen az uzsorás Catók s a harácsoló Sallustiusok
közt kell keresni. Honnan és hogy’ vette ez a hűs kalmárlélek a
szenvedésnek s a jóságnak azt a végtelen arisztokrácziáját, mely az
Adógaras Krisztusának arczán halványlik?
* * *
Böcklin az a cohaerer, amit a Marconi telegráfja keres; az a tökéletes
érzékenység, mely a legtávolabbról feléje omló hullám érintésére is
egész valóságában átalakul. S e világon nemcsak hogy minden hullámzik,
de minden egy is; világosság, szín, melegség és teméntelenség, vonzódás,
elegyülés, elpárolgás és megalakulás, hervadás és virág zás, lenyügözött
erőlehetségek s szabadon tomboló erőforradalmak, hangok, vonalak
mélységek és kiszögellések: mind egyazon valóságnak egyazon
örökkévalóságban való egybehullámzása; százféle rezgésnek hegyei
völgyei; hegyek a völgyekkel, völgyek a hegyekkel összetalálkoznak,
elsímulnak vagy föltornyosodnak, s a figyelő művész idegszálain isteni
váltakozásban száguldanak végig, föl az agy velejébe, ahol másvilágát
alakítják ennek a végtelen világnak. De másvilág – ez mégsem jó szó. Ez
a kis világ magával az ő emberével együtt elválhatatlan s el nem
választható része az egész mindenségnek; az ő valósága annak valóságból
való, az ő rezgései belehullámzanak annak rezgéseibe, annak törvényei ő
rajta sem törnek meg, s valahány porczika van benne, mind egy-egy
kapocs, mely rokonságba fűzi az egész világgal s annak minden
jelenségeivel. A világ annyira egységes, hogy mi kis egységek mind az ő
nagy egységébe tartozunk, s hónak, hegynek, csillagnak, melegségnek s
világosságnak: testvérei vagyunk, mert egy atyánk vagyon
valamennyiünknek…
Böcklin helyébe odatehetném akármelyikünket, odatehetném az egész
emberiséget, oda általában mindazt, aminek érzékei vannak s a mindenség
átnyargal rajtuk. De ő mindezeket tudta is; eszmélve festette végig az
életet, s nemcsak rokon volt a mindenséggel, de tartotta is vele a
rokonságot.
* * *
Van egy ember, akivel szeretnék ismerős lenni, – kár, hogy meghalt, több
háromszáz esztendejénél, a haarlemi sínylők házában. Ruysdael Jakab ez,
ez a slemílje a festészetnek, kinek minden képe csupa meghitt nagyság s
merengő élhetetlenség. Különös kép, a Gobineau tollára való, elképzelni
ezt az álmatag lelket, amint körülötte patakzik a vér, vagy folyik a
vásár, vígan vágtatnak a Wouwermann lovasai, repülnek a hadi s a kalmár
gályák, s bizsereg az a csapszéki s magánélet, melynek örök
kultur-históriája a németalföldi intérieur-képek – s az álmok álmodója
ezalatt romok közt bujdokol, vadon sűrűjében, besüppedő temetőkben, s a
jelen dicsősége közepett a mult fájdalmait siratja. Vannak, akiknek
fájnak a századok – valami édes, csöndes, szerény fájdalommal, mely sem
eget nem kér, sem a viharral nem daczol, de a maga igénytelen,
visszavonult egyedülvalóságában nagyobb úr a lármás jogczímeknél. Ez a
Ruysdael Jakab a haarlemi sínlők házában is nagyobb úr volt, mint
mindazok, akikért körülötte a vérnek tengere ömlött.
* * *
A szürkeségnek is van mosolygása. Ha két órai keserves tengeri nyavalya
után kiszállasz a dán parton, a finom párán átrezeg a nap, s az ég, ez a
csudálatosan finom és, nem tudok más szót, elegáns elegye az
aczél-szürkének s a gyenge fűzöldnek, az ég valósággal mosolyog. Persze,
különös mosolygás ez. Ismersz-e embert, kinek kimért járása, szabatosan
metszett arcza, nemes homloka s árnyékos szemehéja száz lépésről
elárulja, hogy aki itt jő: úr, gőgös, intelligens és szomoru? Éveken át
láthatod napról-napra, mindig egyformának, mindig úrnak, mindig
gőgösnek, intelligensnek és szomorúnak. Egyszer aztán megismerkedtek, s
bemutatkozáskor elmosolyodik. Istenem, hisz ez még mindig ő, de, hitted
volna-e előre: bájosan és melegen! Amire éveken át nem gondoltál, pedig
napról-napra mágneses erővel vonta magára gondolkodásodat: most
észreveszed, hogy ennek a férfinak szíve van. Nemcsak úr, hanem ember
is, még pedig jó ember. S ez a férfias bájosság, ez a gyengéd gőgösség,
ez a mosolygó megvetés – hiszen tudom, szép a veresen lángoló indulat,
szép az éjsötét mélabánat, szép az azurkék szerelem, de ez az elegáns
aczélszürke tónus mégis csak legszebb az egész világon.
* * *
Van még egy fajta szürkeség – nem a legszebb, de én mégis legjobb
szeretem a világon. Ha Marcheggen innen ér a vasut, valamivel Pozsony
előtt hirtelen szürkeség vegyül a fű zöldjébe, a levegő kékségébe, s ez
a szürkeség, ez a sáros, poros, sárgába játszó fakultság eltart egész
Magyarországon, végig vonul Oláhországon is, egészen Törökországig, ahol
szikkadt vöröses sárgaság váltja föl. Ez a magyar szín – bizony – a por
színe, mely beleszól nálunk minden színbe, még a napsütésbe, még a veres
rokolya lángolásába is. Legszebben s legtudatosabban Fényes Adolf
találja el – igaz, hogy ő kecskeméti ember.
* * *
Munkácsy, bár a neve Lieb Mihály, s bármily idegen volt iskolája s
érdeklődése, színben és vonalban éppoly megdöbbentő képmása a
magyarságnak, mint írásban s a szó zenéjében Berzsenyi Dániel, Kemény
Zsigmond és Arany János. Főképp e két utóbbi, kikkel annyira rokon a
lélekfestésben, s ennek szinpadiasan drámai módjában. A magyar állat nem
a párducz, hanem a bika: a hangtalan forrongó sűrűvérű indulat, melyből
a cselekvés hirtelen pattan ki, mint a fekete felhőből a villámcsapás. A
magyar előadás is, ahol nem mesélő, ilyen villámcsapásosan drámai:
hirtelen, de roppant erővel odavetett jelenetek, melyeknek nagy
vonalaiba ezer részlet van beletemetve. A magyar géniusz szigorú
szemöldökű asszony. Nem könnyed, nem fecsegő. Nem is elmés, a szó
kávéházi értelmében, s járása lassubb s nehézkesebb, hogysem fürge
lehetne. Horáczius bizonyára fürgébb és könnyedebb, mint a mellette
szinte korlátoltnak tetsző szűkszavú s nehézkes Berzsenyi. De micsoda
magasságokban és mélységekben járt ez a bikanyakú magyar, ki római
társaságban alighanem czéltáblája lett volna a Martialisok elmésségének,
míg, mint Toldi Miklós, hirtelen lobbanással közéjük nem hajította volna
héttollú buzogányát! Ebben meg Berzsenyivel rokon Munkácsy: értelmének s
ösztönének gígászian fájdalmas tapogatódzásaiban, melyek sohasem
jutottak el az Arany s a Kemény dicső tudatosságáig. S a nehéz, mert
mély gondolkozásnak a kifejezésért való irtózatos küzdelme, mint
általában a lelki küzdelem, gond, fájdalom és törődés: ez az agylágyulás
igazi szerzője, a testi betegség csak ágyát veti meg.
* * *
Nézz ki a természetbe: ott lövell szemedbe a nap sugara, teli
elektromos, kemikus és minden fajta erővel, termékenységgel s
nagyszerüséggel. Mit tudod te, mely forradalmak, események, kiválások és
megalakulások eredménye e fénysugár; a nap s az egész világegyetem mely
válságaiból s történeteiből fakadt ki, amik viszont mind bele vannak
hüvelyezve az ő rezgésébe, s nyoma egyiknek sem veszett benne. Ha
nekiállasz spektroskóppal, lencsével, mindenféle iparkodással és
számítással: mind e történeteknek egy milliomod részét talán
kiolvashatod belőle. De magának szemednek elmondja-e mindezeket;
maguknak érzékeidnek ad-e belőlük többet, mint egy édes, titokzatos,
elmosódó és zsibongó sejtelmet, melyet eszed darabokra bonthat, de
érzésed egységesen szí magába, s nem súg róla többet, mint hogy _szép_
vagy _jó_? Ha megszólal a hegedű: kötelességed-e tudomást venni a
birkáról, akinek beléből a hurja készült, a lóról, akinek farkából a
vonója, az esett marháról, akinek csontjából az enyve – és így tovább,
ami mind igen érdekes dolog, teljesen egyenrangu a művészi
érdekességgel, de pontos elmondója nem az a c lesz vagy az a g, ami a
hegedűről elröppen, hanem elmondják a kereskedők könyvei, a
természettudósok megfigyelései, a mesterségek tanításai – és így tovább.
Mely szabályok szerint s mennyit mondhat el valamely művészet: pontosan
megadódik az eszközei természetéből. Szín és vonal szokás, megegyezés és
hagyomány szerint szimbolizálhat valamely értelmi dolgot, de természet
szerint ki nem fejezheti. Megegyezhetünk benne, hogy a kereszt jelentse
a megváltást, s a veres kereszt az irgalmasságot. De valójában nem fejez
ki többet, mint egy merőleges és egy vízszintes vonalat, amely egymást
derékszögben metszi, vagy két ugyanilyen vörös mezőséget, mely, ha a
belőle jövő színes, kemikus és egyéb rezgések szerencsésen interferálnak
egymással, s így nem fájdalmasan, hanem kellemesen érintik idegeinket, e
szerencsés találkozás folytán a Szép érzését okozza bennünk. De viszont
igenis vannak vagy lehetségesek színek, vonalak, mik, melyek együttvéve
kelthetnek bennünk olyan magasztos hangulatot, olyan fölséges érzést,
mint a megváltás vagy az irgalmasság szemlélete vagy gondolata. Ám ha
szavakkal mondom, hogy: jobbra egy patak, balra egy szarvas, közepütt
sárgaság – ez inkább az ostobaság érzését kelti bennünk, mint az
irgalomét vagy a megváltásét. Kép nem lehet néma, minden kép beszél, de
szóban azért nem lehet pontosan elmondani, hogy mit.
* * *
Igen, igen, kiált fel a pallér, egyéninek és eredetinek kell lenni, mint
Olbrich és Vandevelde! És menten _azon mód_ egyéni és eredeti, mint
Olbrich és Vandevelde.
* * *
A művészetbeli igazságok egymásnak homlokegyenest ellentmondanak, s ma
az egyik igaz, holnap a másik. A művészet nem tudomány, ahol csak egy
igazság van; a művészetben annyi az igazság, ahány a művész, ahány az
ember, s ahány a kor, mely az embert megszülte. Mikor a renaissance
egyszerü nagy vonásai komplikálódni kezdtek s a rablókat fölváltották a
diplomaták: a barokk lett az igazság, az ő hajlásaival és hullámaival.
Mily igaz volt a rococo a szentimentális, a gyengéd, a czifrálkodó
időkben, az odalehelt bűnök, virágos gazságok idejében! Mikor Napoleon
egy álomarasznyi időre föltámasztja a régi Róma rabló-mathematikáját, az
empire-stilus is igazság, az ő mathematikus hidegségével. Mikor Hegel
kimondta, hogy csak eszme van, az igazság az ideális festészet volt, az
ő kinyalt erdeivel, csukott levegőjével s hosszu lábú embereivel. Mikor
Büchner kimondta, hogy csak anyag van, a naturalizmus volt igaz, az ő
szabad fényével, plein airjével, impresszionizmusával. És így tovább és
így tovább – s ha ma, hetedfélszáz évvel Aquinói Szent Tamás után, végre
valahára belátjuk, hogy a czél termi a törvényeket, s az adalékokból
fakadnak az eszmék: ma örök igazság a szeczesszió, mely a művészi
formákat az anyagok természetéből s a dolgok rendeltetéséből fakasztja
ki.
* * *
A szeczesszió darwinizmus a művészetben: a körülmények termik a
formákat. Persze: ez tulajdonképp minden időkben így volt, csakúgy, mint
ahogy a halból kifejlett a béka, még mielőtt Goethe vagy Darwin
megmagyarázta volna, hogyan. A tégla, a kő és a fa; a havas, az esős és
a szeles éghajlatok; a nyilvános istentisztelet vagy a magános lakás
természete, szüksége vagy rendeltetése szerint fejlődik a román stilus
vagy a gótika, a lapos háztető vagy a menedékes, a tarka diszítés vagy a
geometrikus, a templom vagy a magánház. Az ostobaság ott kezdődik, ahol
a malter-palotákat a terméskő törvényei szerint formálják; ahol a
nagysága minus tíz fokos közép-éghajlat alatt olyan erkélyen sóhajt,
amilyenen Julia sóhajtott Verónában; mikor gipszből ugyanazon diszítést
csinálják, amit a norvég hajós faragott fából, s a párisi jobber ó-görög
templomban ül a spanyol papírok romjain. Ez tehát nem stilus, hanem
szamárság – viszont ami a mai szeczesszióban frisseség és kitalálás,
időfolytával stílussá fog megállapodni. Az új építő stílus onnan indul
ki, hogy ma már vassal építenek, tehát nincs értelme azoknak a
formáknak, melyek a kő, a fa s a tégla teherviselő módjából s
képességéből fakadnak, s a nagy áruházak, pályaudvarok és műcsarnokok
beosztás, hely- és világításbeli szükségeihez alakul. A bútorok úgy
épülnek, akárcsak a híd: a fa teherviselő törvényei szerint (és persze,
aszerint, hogy, emberi testnek kell például a székbe helyezkednie). A
diszítésnél kezdtünk rájönni, hogy nincs értelme a budapesti
szobasarokban álló hasas vázát azzal a rajzzal diszíteni, melylyel egy
mór király mozaik padlója volt kirakva. Ha a vázára képet festek: azt a
valóságot, hogy felületének egyes pontjai, domborusága vagy homorusága
szerint közelebb vagy távolabb fekszenek a szememhez, szépen
fölhasználhatom arra, hogy a perspektiva elhelyezkedése szerint a kép
közelebbi vagy távolabbi részeit fessem a megfelelő helyre. Ha valami
nyitott, nem bimbóvá formálom, hanem kinyilt virággá. Abból, hogy
bizonyos égetési módokat csak hizonyos szinek birnak el, kifejlődik az
északi porczellán finom, tompa szürkéskék szine, mely kinálkozik az
észak téli pusztáinak vagy ködös tengereinek ábrázolására. Az olasz
hegytetők remegő napos levegőjéből fakad a Segantini himzéses módja,
melylyel keresettség csukott szobát megfesteni. És így tovább… s valahol
s valahányszor az embereknek megjő az esze, lelkiismerete s jóizlése:
politikában, művészetben szeczesszió támad. Tartani addig tart, míg
megint elveszítik eszüket, lelkiismeretüket, jóizlésüket. Mert ez is
megtörténik, néha ugyanazokkal, akik megtalálták.
* * *
Nem tudok annak komikumától megszabadulni, ha bármely szép emlékszobron
a talapzat reliefjein ott látom ugyanazt az embert, aki teljes
nagyságában fenn áll a talapzaton. Szakasztott az antropologiai intézet,
ahol egymás mellett egy kisebb meg egy nagyobb koponya; az egyik a Rózsa
Sándoré, gyerekkorából, a másik ugyancsak az övé, öreg korából.
* * *
A látomások épp annyira és semmivel sem kevésbbé valóságok, mint bármely
kézzelfoghatóság. Ami képet látok, mikor valakit elképzelek: éppoly
igazán megvan, mint maga az az ember. Annyira valóság, hogy még szoborba
is lehet faragni; legalább a Rodin Balzac-szobra ilyen szobor; nem
Honoré de Balzacnak agyagból gyúrt mása, hanem (hogy felsőbb
leányiskolai mondatfűzéssel mondjam): annak a szobra, ahogy Balzac
eszünkbe jut.
* * *
Hogy ilyesmit akart-e Rodin e szobrában megcsinálni? Semmi közöm hozzá,
ő maga sem tudhatja. Lehetetlen, hogy Shakspere meg Arany János mindazt
tudatosan csinálta volna meg, ami csodálatos mindenre való gondolást ki
lehet nálunk mutatni. De mégis minderre gondolniok is kellett. Éppen
Arany Jánosról írt volt egyszer valaki sok helyes és okos megfigyelést –
s egy ilyet így kezdett: Jól tudta Arany János… Az öreg úr, aki a
tanulmányt maga is elolvasta, morcsosan írta a margóra: Tudta a fene!…
Nem volt igaza; tudta, csak nem tudott róla, hogy tudja.
* * *
_(Emma asszony leveleiből.)_ «… Lássa, én azt hiszem: kétféle képmutatás
van. Az egyik, amely megbotránkozik minden meztelenségen és pazarul
alkalmazza a világ legnevetségesebb (æsthetice is legnevetségesebb)
intézményét: a fügefalevelet – a másik, amely azt állítja, hogy benne
soha és semmi festett vagy rajzolt meztelenség más gondolatot nem kelt,
mind azt: ó, mily isteni a művészet, ó mily szép az emberi test, ó mily
dicsőek a vonalak – és így tovább… Higyje meg, azok a frázisok, amiket a
meztelenség, a művészi souverainitás és a naturalia non sunt turpia
védelmére és hirdetésére mondanak, gyakorta épp oly üres, sablonos és a
mondójától csak hite ellen, valóságos vagy képzelt lelkiismereti
kényszerből kinyögött fecsegések, mint az erénycsőszök üres fecsegése.
Éppugy, mint ahogy nem lehet igazi tudós és igazi gondolkozó, aki _csak
azért is_ atheista és büszke arra, hogy atheista: nem igaz művész és nem
igaz műértő, aki csak azért is, gőgből, boszantásból, henczegésből,
vagy, ahogy a geniek mondják: elvből meztelenkedik. A forradalom
slagvortjait ész nélkül utána papolni éppoly gyáva rabszolgaság, mint a
legitimizmuséit – azt hiszem, mellesleg, azért sültünk föl eddig minden
forradalommal; a rabság rabszolgái egyszerüen a szabadság rabszolgái
lettek. Néha elképedve látom, hogy egészen intelligens emberek is milyen
gondolat nélkül fogadják el és tartják kritika nélkül kötelezőnek a
legnagyobb szamárságokat csak azért, mert régi szamárságok – ami
különben általában így van – hány embert tisztelünk, aki valaha fiatal
szamár volt, csakis azért, mert most vén szamár!… Nézze csak! nem
mondaná maga is, habozás nélkül, hogy: a teremtés remeke az emberi test,
nincs szebb az emberi testnél! Mondja csak: igazán hiszi ezt? Igazán így
van ez? Ójé, akik ilyet mondanak, azok sose voltak uszodában vagy
gőzfürdőben. Mondhatom, amit én láttam emberi testet, az rendszerint
csunya volt – nagyon, nagyon, nagyon ritka esetekben volt szép, s ekkor
sem az emberi test volt benne szép, hanem _ez_ a példány emberi test
volt, történetesen, szép. Ezt csak úgy mellékesen mondom, mert hiszen a
művészetre egyáltalában nem kötelező, hogy amit lefest vagy lerajzol, az
legyen szép, hanem maga a munkája. De ekkor aztán, tisztelt revoluczió,
ne is tessék a disznóságot azon a jogon reklamálni a művész számára,
hogy az szép, hanem azon az egyetlen elfogadható okon, hogy – mint a
Molnár Feri Józsijának – lehet szépen is disznókodni, s a művészeknek,
mint az udvarlóknak, minden szabad, amit meg tudnak csinálni. Az emberi
test… parbleu, én ismerem az európai gyüjteményeknek egy jó részét, de
soha és sehol, merem ismételni: soha és sehol, még a Rodin-kiállításon
sem láttam olyan képet vagy szobrot, mely az emberi testet igazán és
teljesen olyannak ábrázolná, amilyen; egészben sem, részleteiben meg
éppen nem. Ha ezeket a sorokat férfiak és lyányok is nem olvasnák, csak
mi asszonyok volnánk egymást közt, roppant mulatságos megfigyeléseimet
mondhatnám el erről a témáról. Jól értsen meg, barátom: én nem azt
mondom, hogy nem lehetne vagy nem volna szép olyannak ábrázolni az
embert, ruha nélkül is, amilyen, de igenis kiemelem a faktumot, hogy nem
ábrázolják úgy. Mi az oka? én nem tudom, de ez a megfigyelésem: ha nem
is tesz türelmessebbé az erénycsőszök hamissága, képmutatása és
zelótasága iránt, de igenis gyanakvóvá, türelmetlenné és idegessé tesz a
művészi szabadság nagyhangu hirdetése ellen…»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
«… Ismeri ezt a nevet: J. J. Widmann? svájczi ujságíró és kritikus; én
mindent elolvasok, amit tőle találok, mert kedves, művelt és csiszolt
intelligenczia, és, főképp, igaz művész-ember, aki tele van megértéssel
és bocsánattal a művészet iránt. Nos, tudja, hogy ez a név egyszer miben
fordult elő? Egy hirben, mely egy aaraui tanárnőnek – isten áldja meg
ezt a derék, nemes teremtést, Mühlberg-Sutermeisternénak híják – arról
az akcziójáról szólt, melylyel az anyává lett leányoknak meg akarja
szerezni jogot, hogy magukat asszonynak titulálják és tituláltassák.
Ugy-e, ennek a kivánságnak megokolására nem kell sok szót vesztegetni –
és mégis, hinnék-e, azok közt, akik a dolgot egypár jó vagy rossz
vicczel akarták elütni, ott volt J. J. Widmann is. Kedvesem, maga is
tudja, mert magáról tudhatja, hogy vicczel elütni olyasmit szoktunk,
aminek igazságát átértjük ugyan, de az érzésünk, előitéletből, nem tud
megnyugodni benne. Hát nem különös, hogy ugyanaz a Widmann, aki a
művészetben nem ismer előitéletet, társadalmi téren nem tud letenni
előitéleteiről? És nem különös, hogy mer a szabadságért kiáltani a
művészetben, mikor megijed a szabadságtól a társadalomban? Persze, hogy
a szobrok meztelenek-e, vagy nem, abban a kritikus uraknak kevés
személyes érdekük van, ellenben abban, hogy lyányainkat több vagy
kevesebb akadály válaszsza el attól, hogy illetlenek legyenek, abban
lehetnek családapai érdekeik. De ekkor meg ne tessék oly gúnyosan
beszélni azokról, akik leányaikat nemcsak az eleven, hanem a kőből való
férfiaktól is féltik, – ez nem niveauban való külömbség, csak
temperamentumban. Barbároknak tartom azokat a szabadsághősöket, kik csak
ott türik a szabadságot, ahol nekik hasznos vagy – mindegy. Hölgyeim és
uraim, szabadság csak egy van a világon, s a művészet csak akkor lesz
szabad, és joga is csak akkor lesz a szabadságra, ha a világ szabad
lesz. Egy szabadság nem állhat meg a másik nélkül; nem lehet a művészet
igazán szabad, ahol a társadalom rab, s ahol igazán szabad a művészet,
sokáig a társadalom sem lehet rab. Ezért szidják a doktor urak a
művészetet, s a szocziálisták ezért védik. Aki igazán komolyan akarja a
művészet szabadságát, tessék _a_ szabadságért veszekednie, _minden_
szabadságért, például a nőknek azért a szabadságáért is, hogy úgy
éljenek, ahogy tudnak. Mert higyje meg, az a svájczi indítvány, az
anyává lett lyányok javára, idők jele. Amig csak a szolgálólyányok
lettek anyává, az ördög sem törődött ezzel a dologgal. De ujabban, mióta
a nők is dolgoznak és keresnek, egyre több az a nő, aki nem szorul
férjre, hogy meg tudjon élni, s ugyanannyival több az a lyány is, aki
nem vár házasságra, hogy anyává legyen. S mihelyt ezek nemcsak szolgáló
lyányok, hanem polgári lyányok is, a polgári körökben is kezdenek
érdeklődni a nők emanczipácziója iránt. Ma még a vicczelődésnél
tartanak, mert még kevés a kis gyerek. Ha sok lesz, meglesz a szabadság
is…»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –