kölcsönkönyvtári próféták, kik különben inkább Németországban próféták,
mint saját hazájukban: minden bizonynyal igen derék, igen becsületes,
igen jóravaló, igen elmélkedő és igen értelmes asszonyságok és uraságok,
s amit mondanak, az javarészt szent igazság. De hogy is mondta Tisza
István? Az is igaz, hogy ma csütörtök van, még sem mondok róla
szónoklatot. Nem bizony, és, kivált, nem vágok hozzá próféta-ábrázatot.
* * *
Mikor ezt valahol kiírtam, egy kemény eszű és biztos tollú irónő,
Neményi Erzsébet, kitanított, hogy a prófétának nem ujságok kitalálása a
tisztje, hanem az a szent vajákosság, mely a kirakatokban forgalomba
kerülésük előtt elfakult igazságokat csillógóra tudja átsikálni, s e
csillogással tudja ráhipnotizálni a sokaságot arra, hogy az igazságot
forgalomba fogadja. Ez ellen nem szólhatok, mert ez igaz. Át kell
látnom, hogy egyfelől a próféták sohasem mondtak uj dolgokat, csak az
intellektuálisokban földerengett igazságokat népszerűsítették látnoki
szivóssággal, másfelől nem az intellektuálisok fölrázására kellenek a
próféták, hanem a sokaságéra. Sőt tovább is kell mennünk, s észre kell
vennünk, hogy az intellektuálisok nem is valók prófétáknak, mert a
túlságos értelmesség nem kedvez a tökéletes meggyőződésnek – prófétának
pedig csak az való, aki maga is föltétlenül s a kételkedés legkisebb
maradéka nélkül hisz abban, amit másokkal el akar hitetni. Igaza van
Neményi Erzsébetnek: Beecher-Stowe asszonyság inkább volt jó lélek, mint
nagy lélek, s ezért tudott többet tenni a rabszolgaság megtörésére, mint
az előtte próbálkozott nagy lelkek.
* * *
Sőt el kell ismerni, hogy ezeknek a kölcsönkönyvtári prófétáknak
hivatásuk, nagyon komoly rendeltetésük van. E hivatás nyilván ugyanaz,
mint a szoczialista agitátoroké, noha Ellen Key az ő két kedves
tárgyában: a nő- s a gyermekkérdésben nem olyas véglet, mint a
társadalmi és gazdasági mozgalomban a szoczialdemokráczia, hanem olyan
középszer fél, mint a polgári radikalizmus. Ellen Key nem hirdet
radikális feminizmust, felforgató nőemanczipácziót, sőt álmaival és
tanításaival teljesen a mai család s a mai társadalmi rend alapján áll.
Innen az ő nagy hatása azokban a polgári rétegekben, melyek érzik ugyan
a mai intézményeknek s a mai rendnek fogyatkozásait s viszásságait, de
egyben sokkal inkább hasznavévői is e rendnek s ez intézményeknek,
hogysem másfajta világra vágynának vagy másfajtát csak el is tudnának
képzelni. Ám e szűkebb mezőségen is áll kicsiben, ami áll nagyban a
szocziális és gazdasági mezőség egész hatalmas területén. A fejlődést s
a változást itt sem azok fogják kikényszeríteni, akik a mai rendnek
kiváltságosai, hanem azok, akik mostohái és kerítés mögül nézői. A nő s
a gyermek jogát nem azok fogják kiküzdeni, akik a mai szolgaságon belül
mégis husos fazekak mellett ülnek, hanem azok, akiknek csakis káruk és
rabságuk származik a mai világrendből. Tehát azok a nők, akik nem sokat
elmélkednek családról és kitartottságságról, mert nem jutnak el családi
élethez s maguknak kell eltartaniok magukat; a vagyontalan vén szűzek,
az utczára vetett leányfővel anyák, a vadházasságban élő népbeli
asszonyok, a gyárban s a mosóteknő mellett senyvedő munkásnők, a
szemétdombon felnövő zabigyerekek, a fegyházak s a csókpiaczok számára
születő emberpalánták, s mindazok a szabályhoz képest óriási többségben
lévő kivételek, akik vagy bele sem jutnak a családba, vagy egy rabsággal
több számukra a család. Jó ház-e, szentegyház-e a mai család, s
általában a házasság s a nő- és gyerektartás, azt nem nézik a rajta
kívül rekedtek, hanem ráfogják a csákányt, amiért ők már nem fértek
bele.
* * *
S itt kezdődik, e csákányok közeledtével, az Ellen Keyk hivatása. Ők
végzik azt a munkát, amely belevág a Lassalle abbeli mélységesen
tudományos megfigyelésébe, hogy az uralkodó rend maga-maga alatt vágja a
fát. A kitartottság s a kiváltságosság sem fenékig tejfel; tele van
viszásságokkal s elviselhetetlenségekkel. Viszont, ha ezeken változtat,
a fejlődés nem fér meg a régi falakon belül. Minden új szabadság új
terhekkel is jár, s a szűz vállak e terheket nem birják. Az emberi
fejlődés minden terén így van ez. Az egyháznak császárok és tudósok
kellenek, hogy mindenhatóvá tegyék, de nem tudja keze alatt tartani a
világi hatalmat s a tudományt. A királyoknak pénz és katona kell, de a
bankár pénzt csak országoknak ad, nem királyoknak, s az ország csak úgy
ad katonát, ha ez a katona az övé is. A kapitalizmus fejlődése
megköveteli a termelés és a fogyasztás szervezését, kartellokkal és
trösztökkel – s ezzel fele úton elébe vág a köztulajdonnak, mely a
kapitalizmust megdönti. És így tovább, és így tovább – s mikor az Ellen
Keyk s az Edward Carpenterek a szerelmes ember, a nő és a gyermek
számára új jogokat, jobb bánásmódot, megfelelőbb életet követelnek,
olyan terheket rónak a mai családra s a mai szülékre, melyeket azok el
nem birnak. A magánháztartás mind kevésbbé birja már el a művelt ember
kényelemre való igényeit. A családi életen belül nem fér el az a nő, aki
több vagy egyéb is akar vagy kénytelen lenni, mint az ura nősténye, a
gyerekei anyja s az egész család szolgálója. S én apa és te anya nem
tudjuk a mi fogyatékos eszközeinkkel, a mi ezerfelé való
lekötöttségünkkel, a mi dilettáns ügyetlenségünkkel úgy nevelni s úgy
ellátni gyermekeinket, ahogy’ már átlátjuk s a jó és nemes Ellen Keyk
átláttatták velünk, hogy kellene. A családot akarják mindenféle helyes
és nagyon is megokolt reformokkal ráfordítani tulajdonképeni
rendeltetésére. Csakhogy ezek a reformok gyengítik a család
viselőképességét, mint ahogy a velenczei harangtorony abba roskadt
össze, hogy a toronyőrnek szűk volt az ő földszintes szállása, s mind
többet vájt ki falaiból. Ha valaki azon időkben csákányt fogott volna a
Campaniléra: csodálkozott volna, mily könnyen omlik össze csákánya
alatt.
* * *
Igen, a családot s a házasságot szakasztott az a végzet fenyegeti s
olyan mód fenyegeti, mint a magántulajdont s a kapitalizmust. Egyfelől
belső fejlődésbeli szükségei vetnek fel benne olyan reformokat, amiket
el nem bir. Másfelől a külső ostrom ellen való védekezés kényszeríti
olyasmik megtételére, amikkel fele úton utat nyit az ostromlóknak. A
családot s a házasságot egyformán kerülgetik a benne élők, akiket
fojtogat, s a kivüle állók, akiket megrövidít. Például: a törvényes
gyerek, akinek jogai vannak, s a törvénytelen gyerek, aki jogokat
követel. Például: a férj s a feleség, aki unja egymást, de nem válhat a
gyerek miatt, s a legény s a leány, aki kivánja egymást, de fél a
gyerektől. Az asszony, aki a maga erejéből akar megélni, s ha meg tud
élni, nem akarja magát szerelméért kitartatni, s a némber, aki ha eladja
magát, nem akar a vevője előtt becstelen lenni. Például – de minek
néhány példa, mikor minden egyes eset egy-egy példa? S minden egyes
példa azt is megvilágítja, hogy a legkülönbféle társadalmi, gazdasági és
politikai vonatkozások egybefonódtak, s nincs külön asszony- és
gyerek-kérdés, mint ahogy nincs külön munkáskérdés, hanem van egy nagy
és mindent egybefoglaló kérdés: az, hogy a mai gazdasági és társadalmi
rend emberi életet biztosít-e minden ember számára? A felelet az, hogy:
nem – s ezzel együtt dőlt el a sorsa s egy megoldásban fog elkövetkezni
a felbomlása minden mai intézményének. Ez nem azt jelenti, hogy egy
bizonyos napon vagy épen egy nap alatt, hanem igenis egy időben folyó s
egymásba patakzó fejlődésbeli folyamatban. E folyamatot mindenki
sietteti, aki egy és más helyen javítani, mert megmenteni akarja a mai
világot. Ellen Key igen értelmes úri nő, de nem hiszem, hogy át tudná
érteni, mily veszedelmes izgató ő az ő saját arany középszere ellen.
* * *
Bizonyos, hogy minden rabszolgaságok közt a gyermekeké szűnik majd meg
utoljára.
Először azért, mert ők a leggyengébb elnyomottak.
Másodszor, mert ép ezért nem tudnak magukon segíteni, és másoknak kell
segíteni rajtok.
Harmadszor, mert legjobban rászorulnak mások jóságára és
áldozatkészségére, sőt enélkül elpusztulnának.
Negyedszer, mert senkivel szemben annyi igaz magja nincs a
kizsákmányolók szent frázisainak, mint a gyermekkel szemben, s ha a
munkás nevet is azon, hogy a haza akkor is szent, ha mostoha, s a nő
nevet is azon, hogy a férfi a világ urának született: a gyermek nem
nevethet azon, hogy apa a legtökéletesebb lény, anya a legdrágább, mert
ez – bizonyos fokig – többnyire igaz is, ezenfelül pedig a gyermeki elme
hajlik az itélet nélkül való elhivésre.
Ötödször, mert egy rabszolgaságnak sincs annyi húsos fazeka, mint a
gyermekének.
Hatodszor, mert egyiknek sincs annyi gyökere a természeti adatok közt,
mint ennek.
Mindazonáltal a szülő s a gyermek közt való viszonynak némely
jogtalansága már ma is szembeötlő. Tulajdonkép mi jogom van valakinek
parancsolnom, s egész életére kihatóan a magam ízlése szerint
alakítgatnom őt, csak azért, mert életét nekem köszönheti? S még ezt nem
is nézve: társadalmi intézményül mily rettenetes és igazságtalan, hogy
valakinek egész jövendője, mert neveltetése s életre való
fölszereltetése azon forduljon meg, mely osztálybeli s mily vagyoni
állapotu emberek voltak szülői? A szegény ember s a gazdag ember közt
való aránytalanságnak miért kell a kaszt végzetességével folytatódnia a
szegény ember fiában s a gazdag ember fiában? S még egy körrel szűkebbre
lépve: a gazdag ember mért kényeztetheti, a szegény ember mért
kínozhatja agyon gyermekét? _Ez_ a szabadság még csak a mai világrendből
sem következik; Amerikában a hatóságok már igen nagy hatalommal és
hatáskörrel nyulnak bele a gyermekek nevelésébe, ellátásába és
megvédésébe.
A MALTHUS EVANGYÉLIOMÁBÓL.
Vala pedig Karácson havában, hogy az Irástúdók beutazván a városokat s a
falvakat, mindenfelé csöndességet találnának.
S nem hallatszék kis gyermekek sivalkodása, s nem hallatszék azoknak
nevetésök.
S nem találtaték kis gyermek országszerte a hajlékokban, hanemha egy és
ritkán ha kettő.
Szólának ezért az Irástúdók, mondván: Bizony bűnösök ezek.
S szólának a falvak öregeinek, mondván: Bizony, ti öregek, bűnösök
vagytok.
S szólának a férfiaknak s az asszonyoknak is, mondván: Bizony, ti
férfiak és asszonyok, bűnösök vagytok.
Mert a kis gyermekek ünnepe vagyon ma, s a Megváltó születék gyermeki
formában.
S imé a ti hajlékaitokban nincsenek gyermekek, hanemha egyen, s ritkán
ha ketten.
És szóla a Megváltó, mondván: Ne tiltsátok meg a kis gyermekeket, hogy
hozzám ne jöjjenek, mert ilyeneké a mennyeknek országa.
S imé üresek a pitvarok s az udvarok, s nincs kis gyermek, hogy a
Megváltó elejébe menne.
Avagy uj Heródes támada-é, hogy elküldvén szolgáit, levágatna minden
gyermekeket határitokban, két esztendőseket s azoknál kisebbeket?
Avagy nem mondá-é az Ur: hogyha valaki megszámlálhatja a földnek porát,
a te magod is megszámláltathatik, és számláld meg a csillagokat, ha
azokat megszámlálhatod: igy lészen a te magod?
S nem ölé vala meg az Ur Ónánt, ki nem akart az ő báttyának magot
támasztani?
Bizony mondjuk néktek: lésztek ti ezért gyülölségesek mindenek előtt.
Az aratásra való gabona sok lészen, de az arató kevés lészen.
Jaj nektek, kik az Urtól mélységesen elrejtitek a ti tanácstokat, s
cselekedeteitek sötétségében azt mondjátok: Kicsoda lát minket s kicsoda
veszen minket eszébe?
Mert olyan lészen, mint a por, a ti ellenségteknek sokasága, s az
erőseknek sokasága, mint a polyva, mely elragadtatik a széltől és lészen
hirtelen és hamar.
Felelének pedig az öregek, mondván: Mi nem félünk.
Sípoltunk néktek, és nem tánczoltatok, siralmas énekeket énekeltünk
néktek, és nem sirtatok.
Nemdenem: ha igaz egyik szó, igaz akkor a másik is?
Ha pedig nem igaz az egyik szó, igaz lehet-é a másik?
Tekintsetek az égi madarakra: azok nem vetnek, sem aratnak, sem a csürbe
nem takarnak, mindazáltal a ti mennyei Atyátok eltartja azokat.
Mi pedig nem vagyunk drágábbak azoknál.
Mert mi vetünk és aratunk és csürbe is takarunk, mindazáltal minél több
az arató, a gabona annál kevesebb.
S könnyebb a tevének általjutni a tü fokán, s könnyebb a gazdagnak
béjutni a mennyeknek országába, mint a szegénynek megnyerni, amit kér, a
keresőnek megtalálni, amit keres, és a zörgetőnek megnyittatni.
Mert szoros kapu és keskeny ut, amely viszen az életre, s nem találjuk
meg azt, hanemha kevesen vagyunk.
Mert a rókának barlangja vagyon, a vadgalambnak fészke vagyon, de a
szegény ember fiának nincs hol lehajtania fejét.
Mert a róka nem oroszlánya a rókának, s a vadgalamb nem vércséje a
vadgalambnak, de az ember farkasa az embernek.
Pusztaságban lakunk és zúgolódik egész népünk a pusztában.
De estve nem jönnek fürjek, hogy a mi táborunkat ellepnék, s mikor a
harmatszállás megszünnék, ímé, nincsenek a pusztának szinén apró
gömbölyegek.
Ekképen ha megadtuk a Császárnak, ami a Császáré és Istennek, ami
Istené, s ha megmérjük a Gómerral, ami megmarad: bizony, aki sokat
szedett vala, sokja vagyon, aki keveset szedett vala, kevese vagyon,
akik sokan vannak, kevesök vagyon, s akik kevesen vannak, sokjuk vagyon.
Nemcsak Istennek minden Igéjével él az ember, hanem kenyérrel is, a
kövek pedig csak a gazdagoknak változnak kenyérré.
S öt kenyerekből és két halakból ha nagy sokaság ejénd, meg nem
elégedéndnek egyen-egyen.
S felelének a férfiak is, mondván: Mi sem félünk.
Mert ha fiaink megnőttek, mint a latrokra, nem úgy jönnek-é rájok,
fegyverekkel és fustélyokkal, hogy megfognák őket?
S valaki köztük nem fog fegyvert, nem kell-é fegyverrel vesznie?
Bizony mindennek, akinek vagyon, adatik és megszaporittatik, akinek
pedig nincs, amije vagyon is, elvétetik tőle.
Minden gonosz és rest szolgák tudjuk már, hogy az ur ott is arat, ahol
nem vetett, és ott is takar, ahol nem vetett.
Mi haszontalan szolgák pedig vettetünk a külső setétségre, holott van
sírás és fogaknak csikorgattatása.
Ha pedig gyüjtünk kincset e földön, a rozsda és a moly meg nem emészti,
a lopók ki nem ássák és ki nem lopják, de lészünk kedvesek Isten és
ember előtt.
S felelének az asszonyok is, mondván: Mi sem félünk.
Ahol a mi gyermekünk vagyon, a csillag nem áll meg a hely felett.
Királyok nem tesznek néki tisztességet, kincseket nem hoznak elő, s nem
adnak néki ajándékokat, aranyat, temjént és mirhát.
A mi leányainknak, ha lámpásikban nincsen olajok, az eszes szüzek nem
adnak nékik, s ha szólándanak a vőlegénynek, mondván: Uram! Uram! nyisd
még nékünk az ajtót, a vőlegény felelénd, mondván: Bizony mondom néktek,
nem ismerlek titeket.
Ha pedig a városban bünösek, az ő sok büneik nem bocsáttatnak meg nékik,
mert igen szerettek.
S ha fiaink átmennének Genezáret földére, minekutána hiába várták volna
az öt kenyerek csudáját: mikor a hajónak evezésében veszekednének, az
éjtszakának negyedrészekor senkisem jár mellettök a tengeren, mondván:
Bátorságosak legyetek, én vagyok, ne féljetek.
A mezők liliomainak megvagyon az ő öltözetök, de az ember kisdedeinek
nincsen ruhácskájok.
Ha lehetséges, hogy elmuljék ő tőlük a pohár, nosza muljék el őtőlük a
pohár.
S ha a kis gyermekeké a mennyeknek országa, nosza maradjanak ők a
mennyeknek országában,
Hallván ezeket az Irástúdók, elszomorodék az ő lelkök mindenfelől.
Fölnézvén pedig a magasságos mennyekbe, csak setétséget látának ottan.
S ezen nap nem vala békességök a jóakaratu embereknek.
SZERELMI TÖRTÉNET.
– _Emma asszony meséiből._ –
A multkor, egy végsőt vonagló jouron, valaki, férfiember, akivel magunk
ültünk egy fülkében, egyszerre elhallgatott, letette csészéjét, s olyan
à propos-s hangon, mint akinek éppen most jut valami eszébe, azt kérdi
tőlem:
– Emma, tudja, hogy mi mind a ketten megöregedtünk?
Én egyet hörpintettem a teámból s a csésze széléről feleltem:
– Köszönöm szives kérdését, tudom.
Az emberem elpirult:
– Talán megbántottam?
Én fejemet ráztam:
– _No mention_, mint az egyszeri udvarias ember mondta, mikor elgázolták
és a ló belelépett a szemébe.
… A fülke voltaképp csukott erkély volt, s én az ablaknál ültem, ahonnan
kiláttam a Dunára, melynek szürke bőrét himlőhelyessé petyegette a
szakadni kezdő télvégi eső. A híd lábánál egy toprongyos munkásféle
lökött el magától, egy hajszál híja, hogy nem a vizbe, valami vedlett,
rongyos némbert, akivel odajövet, egy negyedórával azelőtt nagy
röhögések közt láttam kergetődzni a híd íve alatt. Én is letettem
csészémet, egy darabig belebámultam a leszálló estébe, a láthatatlanná
szürkülő esőbe, aztán megráztam egypárszor a kalapomat, mint a pompes
funêbres-lovak a tollbokrétájukat:
– Tisztelt úr, mondok magának valamit. Tudom, hogy maga tulajdonképp nem
egoista, sőt magából a szamaritánus beszél. De végre is én legalább már
asszony vagyok, akinek gyerekei vannak, továbbá annyira vén mégsem
vagyok, hogy egészen bizonyos volna, hogy _így_ fogok meghalni, anélkül,
hogy tulajdonképen a szerelmet megismertem volna. Ellenben ma olvastam
az ujságban, hogy odakinn a szegényházban egy százhárom éves hajadon
haldoklik. Százhárom éves! Hajadon! És haldoklik! Lássa, ha maga igazi
szamaritánus és igazi lovag, akkor most rögtön kocsiba ül, kihajtat a
szegényházba, és nem engedi, hogy ez a szegény nő _így_ haljon meg,
anélkül, hogy a szerelmet megismerte volna!
… Miért gondolják a férfiak, hogy a szerelem oly nagy dolog? Azért, mert
ők kellenek hozzá? Én nagyon tisztelek mindent, ami emberi, sőt mindent,
ami állati, de egészen biztos vagyok benne, hogy a szerelmes szerelem
bizonyos mértéken és koron túl éppúgy csak szokás és megszokás, mint a
dohány vagy a szesz, ami nélkül igen jól el lehet az ember. Igaz, hogy
én azt is bolondnak tartom, aki nem iszik vagy nem dohányoz, noha jól
esik neki – én bizony megtenném, ha kivánnám. De beteg ember, aki nem
tud meglenni szesz, dohány és regény nélkül. Nem keresem az életben a
holdvilágot, de mindig valami nevetségeset és sértőt találtam az udvarló
férfi abbeli pretenziójában, hogy én, intelligens lény, tőle, két lábon
járó földi teremtéstől, exaltálódjam. Hogy fantaziáljak róla. Hogy
megbóduljak tőle. Az életnek egyáltalában nincs értelme és tartalma, s a
temetők kapujára azt kellene fölírni: _Tant de bruit pour une omelette!_
De aztán nem is echauffirozom magam, hogy az én életem egy nuance-szal
kisebb vagy nagyobb szamárság legyen, s végül, a nagy leltározáskor,
egygyel több vagy kevesebb semmi találtassék benne.
Az uramat azért siettem az ügygyel pukkasztani. Ez sohasem árt. Mikor
vacsora után bevonult pálinkázni a szobájába, utána mentem:
– Hallja, máma valaki ajánlkozott, hogy hajlandó megszakítani segíteni a
maga oldalán való életem egyhangúságát. És figyelmeztetett, hogy elmult
a szép nyár, használjam fel az órákat, mert az idő eljár.
– Úúúgy… dünnyögte a nagyságos úr, roppant egykedvűen. – És maga mit
felelt?
– Én? Semmit sem feleltem. De a dolog nyugtalanít. Úgy érzem magam, mint
a sivatag utasa, mikor megérzi, hogy közeledik a számum.
A nagyságos ur nevetett és vállamra tette kezét:
– Teringettét, ezt szépen mondta. Hát tegyen is úgy, mint a sivatag
utasa. Mikor az érzi, hogy jön a számum, a tevéje mögé bujik, s úgy
várja be, míg a vész elvonul.
– Maga nemcsak szép, hanem szerény is – feleltem. – Jó, hát majd maga
mögé menekülök a kisértés elől. Holnap vasárnap van, vigyen ki a
Margitszigetre. A gyerekeket ellátom másfelé, és kettesben leszünk,
egyedül.
… A szigeten kevesen voltak, és fülledt volt, mint egy filharmóniai
hangverseny. Kigomboltam a spenczeremet, aminek az asztrakánja már
darabonkint mállott le rólam a végtelen tél után. Hallgattam és
unatkoztam. A nagyságos úr detto. A nehéz, párás levegőtől a lábunk
olyan volt, mint az ólom. A sziget derekán leültünk egy padra. Egy csomó
karcsúra kopasztott tölgyfa meresztette karjait ég felé. Az egész olyan
volt, mint egy szekularizált szent berek. Az Arany János tölgyei előtt
ültünk.
A padon mindenféle firka, még tavalyról maradt. Naturalista iskola.
Mindegy: szerelem kell a népnek. Magam is szerelemre gondoltam.
Asszonynak nem szabad unatkoznia, mert mindjárt szerelemre gondol.
A nagyságos úr megérezte. Igen komolyan nézett rám, szomorúan gúnyos
mosolygással:
– A teve nem szuperál, úgy-e babám? Ne telefonáljak annak az önkéntes
mentőnek, akiről az este beszélte, hogy ajánlkozott?
Elszégyeltem magam, s másról kezdtem beszélni. Irodalomról! Borzasztó,
mikor egy asszony az urával irodalomról beszél. Ettől már csak egy lépés
van addig, hogy az anyagi helyzetről beszéljen vele.
– Furcsa, – mondta ő – hogy ennél a maga Arany Jánosánál milyen kevés
szerepe volt a szerelemnek. Mintha nem is lett volna költő és művész,
pedig bizony isten az volt…
– Igen, – feleltem én – csakhogy paraszt volt és magyar. Paraszt, tehát
igazában erkölcsös, szemérmetes és igénytelen. Magyar, tehát keleti vér,
szultán. Nézze: hiszen csoda, hogy a szerelmet mennyire ismeri. De csak
a mienket, asszonyokét. Azt is csak a feltétlen imádót, azét a lyányét
vagy asszonyét, aki maga-magát nem is érzi, csak lobog vagy titokban
hervad a szeretett férfiért vagy vetélkedik az ura szerelméért. A
férfi-szerelem pedig az a patrice, az a poinçon, ami ennek a matrice-nak
megfelel, a szultán, aki biztosra veti a zsebkendőjét; nap az ő
szerelme, kire süt, az olvad. A magyarnak méltóságán alul van, hogy
boldogtalanul legyen szerelmes és törje magát egy asszony után.
Megvallom magának, – megvallhatom, mert nincs rajta mit megvallani –
hogy egyszer Abbaziában, mielőtt maga lejött értem, két hétig sülve-főve
együtt voltam egy török úrral. Nagyon kellemes ember volt, és művelt,
tökéletes párisi. De nekem feltünt, hogy soha egyébről nem beszélt, mint
arról, hogy ő «már» szeret engem. Egyszer sem jutott eszébe megkérdezni,
hogy én «már» szeretem-e őtet. Ez magától értetődött.
– No, és nem volt igaza?
– Nem. Én is magyar vagyok, és ragaszkodom a paritáshoz.
… Beesteledett. Fölszedelőzködtünk. Visszaindultunk az alsó szigetre,
hogy meguzsonnázzunk. A nedves talajon hangtalan lépéssel tértünk ki a
főutra. Mikor kibukkantunk, egy magas barna férfi hirtelen lekapta
karját egy karcsu szőke asszonyka derekáról. Fürkészve néztek ránk, hogy
láttuk-e? Az asszonyka erőltetett elfogulatlansággal kiabált az ura
után, hogy mit szalad előre. Az visszafordult és megvárta őket. Magas,
komoly, öregedő ember volt. Két gyerek volt vele, egy kamaszodó fiu s
egy növőben levő lány. Az asszony is, a partnere is ismerős volt
előttem, s egy percz alatt eszembe jutott, honnan. A nyáron lesz kilencz
éve, hogy a kiállításon láttam őket délutánról délutánra. Az asszony
akkor fiatal menyecske volt, s az ura derék, szép szál ember, aki minden
este kijött értük a kiállitásba. Értük, mert a magas barna férfi már
akkor is az asszony körül volt, csakhogy fiatal ember volt még, kilencz
évvel fiatalabb. Nekem már akkor is, ahogy báró Berzsenyi mondja,
rabbinus-szemem volt az effélék iránt, s láttam, hogy a fiatal ember
hiába vesződik. Most meg azt láttam meg, hogy nem vesződik hiába, de
egyuttal, ahogy a szituacziót megitéltem, a dolog még nem lehetett régi,
legfeljebb három hetes. Szegény ember megszolgálta. Kilencz esztendeig!
A kioszkban a mi asztalunk mellé ültek, az asszony szembe került velem,
de kitért pillantásom elől. Szegényke hallgatag volt; a férje a kis
lyánynyal beszélgetett, halkan, szeretettel, a barátja pedig leverten és
bűntudatosan nézegetett át hozzám. Egyszerre az asszonyka is átnézett,
könybe lábadt szemmel, kérlelően.
Én melegen, megértően, megbocsátóan néztem vissza, csak a szemem
szögletével kérdeztem:
(– Hát érdemes volt?)
Az asszonyka vállat vont. Majd odafordult az urához és hangosan szólt
hozzá, úgy, hogy mi is meghallottuk:
– Borzasztó lehet úgy meghalni, hogy az ember nem is élt…
Az ő ura csodálkozva nézett föl, én pedig ránéztem az enyimre:
– Hallja?
– Hallom – felelte ő. – De biztosítom, hogy ez az élet nem volna magának
való élet. Képzelje, hogy maga volna így kiszolgáltatva ennek a kis
szőkének, mint ő van magának!
Hazakészültünk. Az uramnak igaza volt. Bolond, aki nem iszik és nem
dohányoz, mikor kedve is van hozzá, öröme is telik benne. De még
bolondabb, aki erőnek erejével erőlteti magát hozzá, holott örömet nem
okoz neki, csak idegessé teszi.