önérzetedet; tudomásod hiába berzenkedik ellene: érzésed lebirja. Azt
érzed, hogy vele külömb vagy mint nélküle, s ha ez az érzés illuzió is:
az élet sem egyéb, mint illuzió, s van-e pompásabb valami, mint a
kézzelfogható illuzió? Gyerekkoromban egyszer otthon a lim-lom között
egy fekete pápaszemet találtam, domborút, nagyüvegűt, melyet ha
felvettem, kicsi vézna gyerek lévén, olyan voltam vele, mint egy
megvakult makimajom, de egyben, mivel az üveg nagyító volt s mindent
nagyobbnak láttam rajta, nemhogy magamat kisebbnek éreztem volna, hanem
inkább nagynak, testesnek, tekintetesnek. Rettenetesen kinevettek érte;
magam is elszörnyedtem, ha a tükörben ilyen fekete pápaszemesen láttam
magamat, – mégis szemfájást szinleltem s három álló hónapon át viseltem
azért az érzésért, azért az illuziós, de mégis meglévő és kézzelfogható
érzésért, hogy nagyobb vagyok, mint amekkora vagyok. Minden rendjel
ilyen pápaszem, s nevesse ki bár maga is magát, aki kapja, mégis boldog
vele, mert külömbnek érzi magát vele, mint nélküle.
* * *
Magához ahhoz, hogy az embernek politikai befolyása legyen, nem kell sem
aktiv, sem passziv választójog. Akkor sem, ha az ember asszony. Erő nem
vész el nyomtalan, s lehetetlen, hogy a roppant erőmennyiség, mely az
emberi nemnek, szebbről nem is szólván: nagyobbik felében
fölhalmozódott, nyomot ne hagyna annak történetében. S itt ne
gondoljatok mingyárt arra a szembeszökő példára, melyet
maitresse-gazdálkodásnak keresztelt el a goromba történetírás. Ilyen
nyilt befolyás nem is igazi befolyás; e nyílt volta egyben árulója is,
és védekezni lehet ellene, legrosszabb esetben ugyanily úton. Mint ahogy
védekeztek is mindig; a szép asszonyságokat, kik az ő bájaik
teljességével nyiltan ráültek a nemzetekre, gyakorta elkergették s
mindig ártalmatlanná tették. Ő ellenük nem is nehéz eljárni; ugyanazt a
szelindeket, melyet rendszerint fölülről szoktak lefelé uszítani: az
Erkölcsöt a plebs teljes sikerrel szabadíthatja rá e szép bestékre.
Jóval fontosabb kérdés a törvényes befolyásoké. Ki tilthatja el a fiút
attól, hogy édes anyja előtt szivét ki ne tárja? Ki a feleséget, hogy az
ura szíve dobogását ki ne hallgassa? Ki egyáltalában az asszonyt attól,
hogy részt ne vegyen az ura dolgaiban, s mivel végre is e dolgokból
alakul az ura sorsa, bele ne szóljon a _kettejük_ sorsába? Mentül
erkölcsösebb, mentül tisztább, mentül szentebb az ilyen asszony, annál
nagyobbak a jogczímei. E jogczímek még növekednek is, mind fokozottabb
erővel, ama páratlanul szivós és föltétlenül jogos háború során, melyet
újabban tudatosan viselnek az asszonyok az ő jogaikért. Noha koronás
asszonyok minden időben voltak, a férfiak régi rabszolgatartó maximája,
az: asszony neve hallgass, nagy ideig királyi magasságokban is féken
tartotta az asszonyi befolyást. Ki mentül férfibb ember volt, király
vagy kanczellár vagy miniszter, a dolgaiba annál kevésbbé szólhatott
bele az asszony, mert azon időkben a férfinak néma rabszolgája volt az
asszony. Ez ujabban éppen a viszájára fordul. Ki mentül egészebb férfi,
királytól vasúti bakterig, annál inkább érzi az erő noblesse obligeát, s
annál engedelmesebben hajlik meg a jogok előtt, melyek a gyenge nőt
megilletik. E jogok pedig, mondom, növekvőben vannak. Ma már a perzsa
sahnak is bele kell törődnie, hogy udvari vagy követségi ebéden kezet
csókoljon a társaság legföbb személyiségének, a ház asszonyának. Minden
czeremóniában, mely nem szorosan állami aktus, nemcsak részt vesznek, de
az oroszlánrészt kapják nemcsak a királyasszonyok, de általában az
asszonyok, a mágnásoknak, s főtisztségeknek, a minisztereknek feleségei.
Még a franczia köztársaságban is M. Loubetval bevonul az Elyséebe Mme
Loubet is, sorra járja a kórházakat fogadja a vendégeket; fejedelmi
személyiségek, kik az elnököt meglátogatják, Mme Loubetnél is leadják
névjegyüket. S miért? Mert a kitünő hölgy az elnök felesége.
Hasonlóképen áll vagy állott a dolog Mme Waldecknél, Mme Millerandnál s
a többi politikus urak asszonyságainál. Szándékosan a republikát említem
példának, mert a dolog itt a legkirívóbb, itt, ahol a politika a
hagyományos formákat és czeremóniákat összébb szorította. Nos, a kérdés
az, hogy mind e megtiszteltetések minek a révén érik például Mme
Loubet-t? A felelet egyszerű: azért, mert a tiszteletreméltó hölgy az
elnök felesége. Egyszerű? A dolog éppen nem ily egyszerű. Vessétek föl a
kérdést: hát, franczia alkotmány szerint, van az Elnöknek felesége? Ez
nem bolond kérdés; a mi alkotmányunk például igenis ismeri a király
feleségét; a magyar király felesége közjogi személyiség, kit meg is
koronáznak. De Mme Loubet? Ő a Mme Loubet felesége s nem az Elnöké;
föltétlenül, mert a franczia alkotmány az Elnök feleségét nem ismeri.
Egészen bizonyos, hogy ha M. Loubet nem volna elnök, Mme Loubet nem
járná sorra a kórházakat s nem kapna fejedelmi névjegyeket. Mind e
dolgok nem neki szólanak, hanem az Elnök feleségének, kit azonban a
franczia alkotmány épúgy nem ismer, mint ahogy az enrópai alkotmányok
nem ismerik a miniszterek, elnökök s főtisztségek feleségeit, s mind ez
úri hölgyek társadalmi formák útján olyan jogokat élveznek, melyeket a
törvény, mely róluk meg nem emlékezik, meg sem ad nekik, tehát amelyek
őket meg sem illetik. Ez így van – de szeretném én azt a királyt,
elnököt, minisztert s általában azt a férfiembert látni, ki az ő
hitestársának, neve viselőjének s gyermekei anyjának meg ne adná vagy
tőle elvenni hagyná azokat a jogokat, melyeknek híja az asszonyt
társadalmi fölfogás szerint kisebbíti és megalázza? Ez olyasmi, mint a
párbaj; törvény tilthatja, de férfiember meg nem fogadja,
* * *
Azonban, itt a bökkenő: a szertartás nem mindig üres szertartás. S a
nagyúr s az ő felesége négyszemközt nem beszél mindig csak szerelemről,
s ki tilthatja meg egy okos vagy épp azért kedves, mert nem túlságosan
okos asszonynak, hogy megmondja nézetét mindenről, még az ura
politikájáról is? Vagy ha például mikor a megkivánások édes ideje
megérkezik, a szép asszony nem turkesztán dinnyét kiván meg, hanem egy
miniszternek a fejét vagy klerikális egyházi politikát vagy egyéb
effélét? Hol az a férj és leendő apa, ki ilyesmit meg tudna tagadni?
Az asszonyi befolyás nyilvánvaló, és eszembe sem jut azt állítani, hogy
nem jogos és nem helyes. Azt sem mondom, hogy vissza kéne szorítani –
annál kevésbbé, mert ha kéne sem lehetne. De másról van szó: arról, hogy
egy meglévő erő, szabályozatlanság hiján, károkat is okozhat. Állam és
társadalom minden erőt, mihelyest hatásai észrevehetőek, el nem nyom
ugyan, mert nem is lehet elnyomni, de igenis szabályoz, mert szükséges
is, hogy szabályoztassék. Már most a dolog úgy áll, hogy mikor az
asszonyságok tündérujjai belenyulnak a politikába, ez ujjak annyiban is
tündérujjak, hogy durva földi dolgokban nem járatosak. A királyfiak
belesavanyodnak a rettenetes sok polgári és haditudományba, amin
tizennyolcz éves korukig át kell magukat rágniok; a minisztereket
megőszítik a bizottsági vallatások s a parlamenti harczok; tisztek és
hivatalnokok számára ott vannak a meg-megújuló vizsgák és kvalifikácziós
törvények; a királyok személyes hajlandóságainak útját állja az
alkotmány s a parlamentárizmus – ezenközben pedig a politikát olyanok
csinálják, akik bizonyára bájosak, jók, nemesek, szeretetreméltóak és
elmések, de tanulni nem tanultak egyebet, mint francziául, angolul, meg
egy kicsit imádkozni, harczot nem ismernek egyebet, mint tennis- és
polo-partikat, és, neveltetésüknél fogva, erkölcsi, tudományos és
társadalmi világfelfogásuk ma sem emelkedik túl a bájos
Marie-Antoniettén, ki mikor megtudta, hogy a nép azért haragszik, mert
nincs kenyere, naivul kérdezte: hát mért nem eszik kalácsot?!
Gondoljátok el: ha az öreg Vilmos császár egy cseppel gyengébb ember,
odaveti Bismarckot a kellemes Auguszta királyné haragjának – s mi lett
volna akkor a német egységből? Pedig Auguszta királynénak igaza
lehetett; a vasember életének csak egy regénye volt: a házassága, ami
nyilvánvalóan azt mutatja, hogy nem volt afféle asszonyoknak való ember,
mert az asszonyok a férfiakat nem éppen államférfiúi képességeik szerint
itélik meg, – annát kevésbbé, mennél ösztönszerűbb ez az itéletük, s
mennél inkább latolgatás nélkül itélő szimpátia vagy antipátia
formájában jelentkezik, Nem az a baj, hogy asszonyok szólnak bele a
politikába, hanem az, hogy az asszonyok személyében olyan lények, kiknek
világnézete nem terjed túl a társasjátékon, kiket, társadalmi szokás
szerint, olyan mesterséges rövidlátásban és paposságban neveltek, hogy
egy jómodorú gyóntató mindig kedvesebb előttük, mint egy rosszmodorú
államférfi.
* * *
Ám, ha mindez így áll, akkor nyilvánvaló, miben állhat csakis a
szabályozás. A dolog egyszerű. A nők emberek. Embereknek jogaik és
kötelességeik vannak. Tehát a nőknek meg kell kapniok az emberi jogokat,
s vállalniok kell az emberi kötelességeket. Ennyi az egész. Amik a női
befolyásnak viszásságai, nem a nők természetéből következnek, hanem a
nők helyzetéből. A nők tudatlanok – de ez menten megszünnék, ha éppúgy
joguk és kötelességük volna a tanulás, mint nekünk. A politikára való
befolyásuk jogtalan és ellenőrizhetetlen – de ez is menten megszünnék,
ha ép annyi joguk és kötelességük volna a politikában, mint nekünk. Igy,
hogy jogaik nincsenek, Ide törekvéseik vannak s bizonyos erő ő bennük is
van: kerülő rejtekutakra szorulnak, házasság révén jogokat bitorolnak, s
befolyásukon s ennek minden következéseiben rajta és benne van a
jogtalanság s a bitorlás minden sötét bélyege és tulajdonsága. Ám amely
perczben az asszony is lesz _valaki_: nem szorul rá, hanem az ura révén
legyen _valami_. S ha jogait nyiltan gyakorolja, nem fordíthatja azokat
ellenőrizhetetlen rosszaságokra.
* * *
A nők politikai befolyásának szabályozására nem specziális törvények
vagy intézmények kellenének. Ez megint jogtalanság volna s megint
rejtekutakat nyitna a jogtalan és káros befolyásnak. Nem kell és nem is
szabad egyebet tennünk, mint amint eddig tettük egyéb rabszolgaságok
megszüntetésénél: a már meglevő jogokat ki kell terjeszteni a
felszabadítandó rabszolgákra, s a már meglévő intézményekbe őket is be
kell ereszteni. Mindazt, amit a nők titkos és kártékony befolyásáról el
lehet mondani, el lehetett mondani annak idején a zsidók befolyásáról, s
el lehet mondani ma is a jog nélkül való csőcselék befolyásáról. Mert ki
hiszi, hogy a zsidóknak ne lett volna befolyásuk már az emanczipácziók
és reczepcziók előtt is? Volt, de gonosz befolyás volt; a hálószobák s a
tőzsérboltok befolyása. S ki hiszi, hogy a jogtalan csőcseléknek még
Törökországban is ne volna befolyása? Volt és van, csakhogy az utcza
befolyása, a bombáé, a pálinkáé vagy a kávéé, a hivatlanságé, az
elbolondíthatóságé. Ahol e titkos befolyásokon segítettek: hogy’
segítettek? Mindig azzal próbálkoztak meg elébb, hogy kivételes
törvényekkel s intézményekkel mintegy purgatoriumba eresztették be a
zsidókat vagy a csőcseléket, ahol féljogok s félkötelességek tisztító
tüzében nemesedjenek hozzá a teljesjogúság paradicsomához. A vége mindig
az volt, hogy még rosszabb, még viszásabb lett minden; a rabszolgaéhség
még mohóbb, a rabszolgabefolyás még kártékonyabb. Az egyetlen segítség
az volt, hogy abba hagytak minden külön törvényhozást és külön testre
szabott intézményt, s a teljes jogot teljesen továbbterjesztették. Ebben
a perczben a rabszolgából ember vált, s a kártékony rabszolga-befolyást
fölváltotta a hasznos emberi munka. Bizonyos, hogy amely perczben a
nőket a tündéri sor aljasságából fölszabadítják az emberi sor
méltóságába, a kezük épp oly becsületesen és hasznosan dolgozó emberi
kéz lesz, mint amily kártékony és veszedelmes ma a tündérujjak
motozkodása.
* * *
_(Emma asszony leveleiből.)_… Sokszor írtam arról, hogy a mi
rabszolgaságunkban az a legszomorúbb, hogy magunkat is rabszolgákká
tett, s idegeinkbe saját érzésünk szerint is helyes világrend gyanánt
véste be azt a rabszolgaállapotot, melybe testi gyengeségünknél fogva
kerültünk. Hány okos, elmés és művelt nő akad, aki szintén «nőiességet»
követel a nőktől! Vagyis azt, ugyebár, hogy csicseregjünk, mint a madár,
és, tekintet nélkűl egyéni hajlandóságainkra vagy állapotunkra,
ugráljunk ágról-ágra. Hogy lesikáljuk, levasaljuk vagy lemasszírozzuk a
redőt most már nemcsak a férfiak, de az egymás homlokáról is. Hogy
bármiről, amivel gondolkozó lény létünkre épp oly tisztában lehetünk,
mint akármelyik mathematikai tanár vagy villamos kocsis, olyan bájos
bárgyusággal beszéljünk, mintha nem tanultunk volna írni-olvasni. Hogy
virágok legyünk, amiknek kelyhük és szirmuk van – és így tovább, –
köztünk legyen mondva: én napokig rosszúl szoktam lenni ezektől a
virág-hasonlatoktól, s még czélozni sem merek rá, micsoda _boshaft_
gondolatok és képzetek támadnak bennem olvastukra. De hát végre is: a
férfiak részint csacsik, részint rabszolgatartók, és szeretnek bennünket
olyanokká stilizálni, amilyenek szeretnék, ha volnánk. De maguk a nők
is! Maguk ők is, akik önmagukról tudhatják, hogy a nő se nem madár, se
nem virág, se nem tündér, hanem ember. Ma már a parasztról s a munkásról
is elismerjük, hogy ember. Ma már a gyermekek emberi jogaiért is küzdünk
és izgatunk. Ma már Hanzinak, az okos lónak is megengedjük, hogy esze és
értelme legyen, talán kevesebb, mint a mienk, de olyan, mint a mienk.
Csak a nőknek nem engedjük meg. Nem, még mi magunk nők sem. Küzdünk
nemünk fölszabadulásáért, emberi jogáért és méltóságáért, – de
valósággal megrettenünk, ha e fölszabadulásnak nyomait is látjuk, ha
mint ahogy a rabszolgaság élvezeti tárgygyá alakította, a szabadság
élvező emberré szabadítja föl a nőt, s ha a maga emberi természetének
visszaadott nő képmutatás nélkül élni is kezd egyéniségével vagy
hajlandóságainak. Érteni azért értem ezt a jelenséget. Meglátom másutt
is, nemcsak a nő-kérdésben nálunk nőknél. Látom publiczistáknál, akik
himnuszokat írnak a sztrájk jogáról, de elkékülnek mérgükben, ha az ő
szedőik is sztrájkolnak. Látom filantrópokon, akik küzdenek az
egyenlőségért, de elborúlva hajtanak át agrárszocziálista falvakon, ahol
a paraszt már nem süvegeli meg őket úgy, mint a szomszéd faluban. Látom
szinésznőkön, akik nem tűrhetik, hogy a szolgálónak szeretője legyen, és
nagyságos radikálisokon, akik elcsapatják a kalauzt, ha nem segíti le az
iszákjukat. Az uj állapotok mindig kényelmetlenek számunkra, akár magunk
küzdöttük is ki ezeket az ujságokat. Hogy a magunk dolgánál maradjak:
csak azt kell nézni, hogy mióta leánygimnázisták is vannak: az
iskolázatlan nagynéniknek mily kellemetlenek ezek a lyányok, akikkel
szemben ők végre is nem édes virágok, hanem egyszerűen tudatlan libák, –
de mily kellemetlenek a fiatal urak számára is, akik dühösen siratják
velük szemben azt az egyetlen præjüket, hogy eddig csak ők tudtak
latinul deklinálni, most a lyányok is tudnak. Ez azonban rendjén van –
sem a nénik, sem az úrfiak nem küzdöttek a nőemanczipáczióért. De sohase
felejtem el, mikor most nehány hónapja Amerikában egypár helyütt egy
társaságba kerültem egy honfitársunkkal, aki itthon rettentően adja a
feministát. Amerikában a nők: emberek; akárkivel egyérő és egyenjogú
embernek tekintik magukat, ennek vannak el is ismerve, sokban
alkotmányosan is, és ehhez képest viselkednek is. Látták volna az én
feministámat, mikor az ő budapesti szultánallürjeit sehogysem tudta
applikálni itt, ahol az asszonyok nem odaliszkok. Látták volna
elhalaványodni, mikor kérdő és rendreutasító pillantást kapott ott,
ahova hódítói biztossággal ereszkedett le, s még inkább – s ez a
nevezetes! – elpirúlni, sőt kedvét veszíteni ott, ahol ő – elég csuda,
de tetszett, s ezt szemérmeteskedés nélkül megmondták neki. Lesujtottan
kisért haza, éjnek idején, holdvilágos nyáron, a csodaszép Central-Park
fasorain végig, kis, kétüléses cab-ben – s látszott rajta, hogy
gyávának, egész természetéből kivetkezettnek, lefokozottnak s
elférfiatlanítottnak érzi magát, mert nyugodtan ülhettem a lábától a
kocsiban. Mikor a fogadó kapujánál elbucsúztunk, így szóltam hozzá:
«Kedves Mózses, maga is csak vezetget bennünket az Igéret földjére, de
az ottvaló életbe belehal…»
* * *
A házasság két szerető szívnek arra való egyesülése, hogy elébb
megunják, majd meggyűlöljék s végezetre agyonkínozzák egymást. A czél
nem mindig ez, az eredmény majd mindig. Mi ennek oka? Alkalmasint az,
hogy e szövetség többnyire férfinak és nőnek találkozása, kik között az
ember és ember közt való viszonynak némi módosító mellékíze van. Igen
szép és igen erkölcsös beszéd, hogy a férfi s a nő viszonyának, főkép
pedig a házasságnak nem szabad tisztára az érzékek hevűletén épülnie,
hanem ezenfelűl barátságon, vonzalmon, egymás megértésén és
megbecsűlésén. De végre is ezek az érzések összeköthetik egymással ő
felségét, a szultánt s ő szentségét, a római pápát is – annak a _még
valaminek_ pedig, mely e tisztes érzésekhez a szerelemben s a
házasságban hozzájárul, megvan az a gonosz tulajdonsága, hogy visszahat
e tisztes érzésekre, még pedig úgy, mint a napvilág; ha kisüt, ezek is
fölragyognak, ha kialszik, ezek is elhomályosodnak. Már most nem
állítom, hogy nincs a világon örök szerelem, bár még nem volt szerencsém
találkozni vele. Ám a legörökebb, a legállandóbb szerelem is olyan, mint
bizonyos villamos áramok: folytonos kigyúlások és kialvások sorozata, s
ezekkel, mondom, együtt gyulad ki és, ez a bökkenő, együtt fordul
viszájára az egymásban való baráti és emberi gyönyörködés. Ez már magát
a szerelmet is igen kényes és kormányozhatatlan dologgá teszi,
legfeljebb az emberi műveltséghez képest leleplezetten azzá, aminek
egyszerű rokonainknál, az állatoknál leplezetlen őszinteségben látjuk:
dühös és fájdalmas marakodássá, melyben mintegy boszút állunk egymáson
azért, hogy mi, akiknek minden porczikánk azt súgja, hogy magunknak
éljünk, az élet rendjén mégis ennyire egymásra szorulunk. Ám a szerelem
anarkia, melyben jogot és kötelességet önkéntes megegyezés, valóságos
erő előtt való meghajlás, valóságos gyengeséggel való visszaélés
osztogat és állapít meg, – időről-időre, akár perczről-perczre ez erők
váltakozásához képest váltakozva. A házasság e váltakozáshoz nem tud
hozzásímulni. Merev, mint minden írott szerkezet. Szabályozni akarja
azt, ami szabályozhatatlan. Állandóságot parancsol arra, ami
változékony; kötelességgé teszi, ami csak önkéntes adó lehet, s ezzel,
az érzékek hamis optikája révén, személyében és mindenestül
meggyűlölteti velünk azt, akiben pedig csak a kényszerűséget gyűlöljük –
mint ahogy minisztereket buktatunk, pedig csak kormányt akarunk
buktatni. A Tristram Shandy édes apja minden este lefekvés előtt fel
szokta volt húzni a fali órát, aztán odaült csevegni kedves neje
ágyához. Az asszonyság ezt annyira megszokta, hogy ha az ura ott
feledkezett a kandalló mellett a bibliaolvasásnál, odakiáltott hozzá az
ágyból: Mr. Shandy, ne felejtse el fölhúzni az órát! Ime a házasság – s
ha az egyházatyák el is hiszik, hogy ez megfér a szerelemmel s az
erkölcscsel, azt csak nem hihetik, hogy megfér a barátsággal, a
vonzalommal, az egymás megértésével és megbecsülésével?
* * *
Mindez áll még az örök szerelemre is. De nemcsak örök szerelem van a
világon, s ha az első szerelemről sem tehetünk, hogy’ tehetnénk a
többiről? Legfeljebb lemondhatunk róla. Ez a lemondás lehet magasztos,
lehet dicső, lehet erkölcsös; lehet olyan titkos, hogy csak az isten tud
róla, s lehet oly tökéletes, hogy a vér is elfelejti, mig a szivből az
agyvelőbe ér. De a sziv nem felejt, s valahol ő rá szükség van, ott érez
és éreztet, s mentül kevesebbet szabad éreztetnie, annál többet érez. S
nemcsak az egyik sziv érzékeny: a másik is az; megérzi a legcsekélyebb
változást, és vérzik bele. Ilyenkor maga a szerelem is szomoru,
fájdalmas, elviselhetetlen. De a házasság ennél is több:
elviselhetetlenség, amit el kell viselni.
* * *
S ekkor előállanak a bölcsek és javítani akarják a házasságot.
Elismerik, hogy sok a viszássága, s enyhíteni akarnak rajta. Meg akarják
könnyíteni a válást: a gyengébb, a kizsákmányoltabb félnek, az
asszonynak, emberi jogokat akarnak biztosítani a házasság rabságán
belül. S nem veszik észre, hogy a rabság azért rabság marad, aminek nem
a hibái a hibák, hanem ami maga a hiba. Hogy a férfi asszony nélkül el
nem lehet, az éppoly örvendetes vagy szomoru adottsága a természetnek,
mint az, hogy dolgoznunk kell, hogy megélhessünk. De _emberi_ intézmény,
melyhez a természetnek semmi köze, hogy egyik embernek a másik hasznára
kell dolgoznia, s _emberi_ intézmény, melyhez a szerelemnek semmi köze,
hogy férfi és nő csak házasságban kerülhessen össze. Igaz, a
természetben is előfordul a házasság. De elsőbb is többnyire olyan
okokból fordul elő, mint az embereknél, tudniillik gazdaságiakból; a
terület, amit például az oroszlán egy éjszaka alatt meg tud járni, nem
tud többet eltartani két nagyevő állatnál s azok kölykeinél. Aztán meg
mi közünk nekünk a természethez, ha megszabadulhatunk tőle? Az is
természetes volna, hogy négykézláb járjunk és füvet együnk, mégis kocsin
járunk és pástétomot eszünk. A természetnek csak két kényszerűségétől
nem tudunk, amig élünk, megszabadulni: az éhségtől s szerelemtől. Ami
elménk és erőnk van, mind arra kell fordítanunk, hogy e két
legyőzhetetlen kényszerüséghez képest mentül kellemesebben rendezzük el
életünket. Nem ilyen berendezés: sem a mások hasznára való dolgozás, sem
a házasságba beleszorított szerelem.
* * *
A házasságot ma két gyökér tartja. Az egyik a mai gazdasági rend, s ezen
belül nemcsak maga a magántulajdon, hanem főkép az, hogy a nők nem
tudják magukat eltartani. Ahol a nőnek van keresete, mint például a
szinház körül, vagy ahol férfi és nő egyformán keres vagy nem keres,
mint a nép körében, ott az erkölcs és a házasság fölötte ingatagon áll,
s így állana a legfelsőbb rétegekben is, ha erősen nem tartaná a
tulajdonjog, melyet odafenn hatalom, elsőszülöttségi intézmények s egyéb
effélék különös becsületben tartanak, s ha, mint az orosz abszolutizmust
a bomba, az uri házasságokat nem enyhítené a házasságtörés. A másik
gyökér a szülőnek a gyermek iránt való szeretete, melylyel az állam a
legszemérmetlenebb módon visszaél – többek közt úgy, hogy a nőt semmivel
sem kárpótolja azért a szolgáltatásért, hogy neki polgárokat szállít.
Már most nem szorul az én tollamra, mert éppen elégszer kifejtették,
hogy a mai gazdasági rend, s ezen belül a nők keresetképtelensége sokáig
fenn nem nem állhat, mert már is elviselhetetlen kezd lenni még azok
számára is, akik híznak tőle. De ki kéne egyszer fejteni, s alkalomadtán
vállalkozom is rá, hogy szakasztott így áll a dolog a gyermek
szállításával és nevelésével is. Mentül inkább tudatára ébredünk annak,
hogy a gyermek is ember, akinek jogai vannak, de gyenge palánta, akit
nem lehet elég fáradsággal és művészettel gondozni: annál lehetetlenebb
lesz, hogy e végtelen nehéz és végtelen erőt és időt fogyasztó
kötelesség minden gondja és terhe a szüléket nyomja, és, viszont, ne
tekintessék éppoly munkának és szolgáltatásnak, mint minden egyéb,
amiért kárpótlás vagy bér jár. Mihelyt a nő maga is el tudja magát
tartani, vagy jobban mondva, nem szorul férfira, hogy éhen ne haljon:
nevethet azon a férfiasságon, mely a nőket szerelmi életük szerint
osztályozza, – s mihelyt a gyermek nem lesz megölő gondja az anyának, és
sorsa nem azon fordul meg, van-e apja: menten vége lesz mindenestül a
házasságnak, mely a nőnek az éhségtől vagy a becstelenségtől való
félelmében kötődik, s a gyermekért való reszketés miatt nem bomlik föl.
* * *
Ha mindezzel szembe azt vetik, hogy: hogyan, meg akarod tiltani, hogy
két szerető szív egy életen át hiven kitartson egymás mellett, a férfi
az ő asszonya s az ő gyerekei mellett? Dehogy, de lehet az házasság
nélkül is, sőt házasságon belül; Victor Hugo, például, házas létére egy
életen át híven kitartott – a szeretője mellett.
* * *
S hogy mindez erkölcstelenség, s ellenkezik az isteni és emberi
törvényekkel? Hát akkor a házasság-tisztelő egyház mégis a saját papjait
mért tiltja el (vagy megója?) a házasságtól?
* * *