naplójába: «Nagy Sándor, Czézár, Nagy Péter – ez mind _bliktri_. A
világtörténelemnek az a legnagyobb eseménye, hogy az 185*-ik esztendő
egyik nyári estéjén egy szegény, ágrólszakadt tiroli énekes egy óra
hosszat énekelt és mandolinozott Luczernben a körülötte nevetgélő
asszonyságoknak és uraságoknak, s mégis, egyiküknek sem jutott eszébe,
hogy a nyavalyásnak odadobott volna bár egy rézpolturát is.» Ez a
Nehlyudov a Tolsztoj egy régi novellájának, a _Luczern_nak a hőse, s az
öreg Tolsztoj e névre kereszteli az ő legutolsó regényének a
_Föltámadás_nak hősét is. Ez a Nehlyudov, ha naplót irna – s amilyen
romantikus, bátran irhatna naplót – e naplójába effélét irhatna: «Mózes,
Krisztus, Buddha, van benne valami: ez is megváltás. De az igazi
megváltás az, hogy én, muszka herczeg, feleségemmé akarok tenni egy
Maszlova nevü utczai leányzót, kinek annak idején, egy holdvilágos
éjszakán, én vettem el azt a kis tőkéjét, mely az ő formájú szegény
cselédlyányoknak egyetlen velükszületett java.» Nehlyudov ezt nem irja
meg, de három vaskos köteten át kaczérkodik e gondolattal. Dicséretére
legyen mondva: a _megváltás_ nem ő rajta mulik, a maga jószándékától
félig ittas, félig megrökönyödött gyenge jellemen, aki az ő megváltó
_anwandlung_ját annyira viszi, hogy a lopási historiába keveredett
leányzót elkiséri Szibériába is. Hanem mulik a lyányon, a női mivoltában
reális Maszlován, aki átérzi a nagy úr s az utczai leány közt való
viszonynak teljes természetellenességét, s Nehlyudov herczeg helyett egy
Simonsohn nevü politikai fogolyhoz megy, aki afféle utczai proféta. Így
találja meg a zsák a maga foltját, így _támad föl_ a Maszlova a maga
módja szerint, s Nehlyudov csak ezentúl fog föltámadni, egy új
regényben, melyet a hetvenhét éves Tolsztoj ki tudja, meg fog-e még
irhatni, s ha igen és ha bele is fog, ki tudja, az ő reális és igazmondó
tolla nem nyargal-e el vele a reális életfelfogás felé, hogy megint a
legkitünőbb praktikus czáfolatát irassa meg vele az ő neo-evangelista
próféta-ábrándjainak? Mert _ez_ a nagy Tolsztoj állandó tragediája:
sokkal jobban ismeri az életet, s becsületes iró lévén, sokkal kevésbbé
tudja meghamisítani, hogysem rá tudná huzni az ő nem e világból való
kaptafájára. Mert, nyilvánvaló, az okos Maszlova adja meg a legjobb
feleletet a Tolsztoj parasztevangyéliomára. Az uraságba beleromlott
bűnös világot nem lehet többé mesterségesen visszarontani a paraszti,
evangyéliomi primitivségbe. Ha mégoly igaz is, hogy minden ember egyenlő
s egy atyának fiai vagyunk valamennyien: a Nehlyudovok épp oly kevéssé
valók a Maszlováknak férjekül, mint ahogy Jean Jacques Rousseau, a mult
századbeli Tolsztoj, nagyon rosszul járt azzal a paraszt-szolgálóval,
akit – _retournons à la nature_ – feleségévé tett. Nem, a világnak ma
már csak egy megváltása lehetséges: az, hogy mind valamennyien
Nehlyudovok legyünk, mind csupa gőgös és gazdag nagy urak. Erre
határozottan több lehetség van az emberiségben, mint az evangyéliomi
lemondásra. Az egész emberiségnek kell felemelkednie, nem pedig azoknak
is letörnie, akik már egyszer _felül_ voltak. S ezért volt több igazság
Ferdinand Lassalle-ban, aki redingote-ban s galamb-szürke keztyűben
akarta megváltani az emberiséget, mint van Tolsztojban, a profétában,
aki munkás-zubbonyban és kaptafa mellett törekszik erre. S Tolsztoj, az
író, a tökéletes művész, akinél jobban kevesen ismerik az embert,
irásaival önkéntelen igazat ad a Lassalleoknak.
* * *
Balzac születését mindössze két nap választotta el Beaumarchais
halálától. Érdekes megfigyelni, mint forgunk e két alak körül; a köztük
való ellentétet vagy összefüggést mint érezzük ösztönszerűen; maguk a
Beaumarchais üzletei s a Balzac pénzábrándjai mint vezetnek bennünket
nyomra, s mégis ezt a nyomot mint vétjük el. Megállapítjuk, hogy
mindketten üzletemberek voltak, de az egyik jó végre jutott, a másik
rosszra. Megállapítjuk, hogy az egyik megkezdte a forradalmat, a másik,
irásaiban, szinte learatta. Látjuk, hogy Beaumarchais még az urakról ir,
míg Balzac már a bourgeoisie megírója. Csak azt nem látjuk meg, hogy
maga Balzac is már bourgeois volt, s ezzel az ő esetének az a kulcsa,
hogy ő kezdte meg sorát azoknak az iróknak, akik nem a más pénzén éltek,
hanem a magukén.
* * *
Beaumarchais még lakája volt az uraknak – s ha szemtelen lakájuk volt,
ha igazat mondott is nekik, és, amiben külömben kevés volt a tudatosság,
kikezdte is hatalmukat: ez nem változtat a valóságon, hogy belőlük élt,
az ő segitségükkel vagy az ő lóvátételükkel. Az úr meg a pap meg a
király, mig csak övé volt az ország, a hatalom s a dicsőség, ugyahogy
mindig Mæcenás volt, aki a vargával, borbélylyal, szabóval és inassal
együtt az írót is eltartotta. Néha, igaz, inkább cseppent, mint
csurrant, de mig az urak voltak az urak, a mesterember valahogy mindig
megélhetett náluk. Lőn azonban, hogy az urak uraságának befellegzett, s
a varga meg a szabó maga ura lett. Az uj úrnak pedig nem kellett énekes
madár, s az írók úgy jártak, mint a kanári, akit kieresztettek
kaliczkájából, hogy éljen meg ezentúl a maga emberségéből. A bourgeois
nem indult Maecenásnak, s ezzel az irók számára uj korszak kezdődött.
* * *
Egészen a XIX. század elejéig a művészek kitartott emberek voltak. Ez a
kitartottság benne volt a vérükben, s eszük ágában sem volt szégyelleni.
S hogy nem szégyelték: e szemérmetlenségük egy mély gazdasági igazság
ösztönszerü sejtelme volt. Kiki amilyen javakat termel, annyi joga és
módja van az életben. Ha én czipővel látom el embertársamat, ő kenyeret
ad érte, de nem több árát, mint amennyi czipőt én adtam, mert ha én
drága árat szabok, elmehet a szomszéd vargához, akitől ugyanily czipőt
vehet. A verssel, muzsikával, képpel meg szoborral némikép másképen áll
a dolog. Olyan verset, amilyet én írok, kerek ezen a világon senki más
nem tud irni. Viszont az én versem nem szól egy embernek, nem vásik el
egy esztendő alatt, hanem minden embernek egyformán tulajdona, s minden
időkre ép marad. Én tehát olyan jószágot tudok termelni, amit csak én
tudok megcsinálni, s csakis akkor, ha az élet aprólékosságaival nem kell
vesződnöm, ha a kenyerem biztos, és lelkem minden képességét e munkámra
fordíthatom. Minthogy az én jószágom az egész világ kincse, ennek a
világnak kötelessége megadni a módot, hogy ezt a jószágot meg is
csinálhassam. Egyszóval: jogom van arra, hogy kitartsanak, mint ahogy a
földnek joga van arra, hogy táplálják és megmunkálják, ha buzát akarnak
tőle, s a gyémánt megkövetelheti, hogy áldozzanak rá, ha gyönyörködnek
benne. Akinek nem kell az én kincsem, ám hagyjon elvesznem éhen, de
akkor azt a jogomat sem veheti el, hogy megvessem az ő baromiságát, mely
a kérődzők közömbösségével halad el az én gyémántbányáim mellett.
Ez a megismerés lappang a művészek lelkében; ezért nem láttak szégyent
az ő kitartottságukban; ezért hajlongtak szolgamód a Mæcenás előtt, s
emelték ugyanekkor sértetlen önérzettel csillagokig az ő magasztos
üstöküket. S ezért nincs ma sem az a művész, legyen bár a gőgösök
leggőgösebbje, aki átallaná elfogadni a sine curát, s nincs az a költő,
legyen bár a leghajléktalanabb, aki becsületre s méltóságra egy sorban
ne tudná magát a paloták uraival. A bugris, ki maga megdolgozik minden
garasért s becsülete aszerint nő, amint a pénzeszsákja meggyarapszik: ám
vesse meg az éhenkórászt, kinek bár betevő falatja nincsen, mégsem akar
dolgozni, s ha tisztes keresetet adnak neki, neveti kötelességét s
gúnyolja kenyéradóját. Az éhenkórász meg őt veti meg, a barbárt, aki
bele tudta magát dolgozni a hatalomba, de úr lenni nem tud. Mert az úr
Mæcenás.
Balzac művész volt és bugris. A művész tudta, hogy a teremtéshez
gondtalanság kell, de a bugris az ő új világnézetével már szégyelte
volna, hogy e gondtalanságot másnak köszönhesse. A bugris nem igen
mæcenáskodik, de maga sem szorul Mæcenásra. S ha ez a bugris véletlenül
művész, belepusztul abba, hogy maga akar a maga Mæcenása lenni.
* * *
Sokat szidták Guizot-t az ő híres _enrichissez-vous_jáért, mint ahogy
mindig szidjuk azokat, akik igazat mondanak. Valójában ő csak a
szinigazságot mondta – a bourgeois hatalomra akart jutni, a hatalom a
világ javaival való rendelkezés, a világ javai egyelőre még a régi urak
kezén voltak, s a bourgeois csak úgy tudott hozzájuk férni, ha utalványt
tudott rájuk kimutatni, vagyis: pénzt. Guizot nem mondott egyebet, mint
azt az egyszerű igazságot, hogy a bourgeoisnak, ha meg akarja tartani a
hatalmat, gazdagnak kell lennie, s a régi urak elől a hatalmat úgy
zárhatja el legbiztosabban, ha elszedi tőlük a hatalom kulcsát: a pénzt.
A bourgeois-história ezért pénzhistória; a bourgeois regénye ezért
finánczkönyv; Balzac, aki a bourgeoist megirja, ezért vesződik
folytonpénz-problémákkal – s hogy épen ő vált a bourgeois megírójává,
annak – a művészet szubjektiv dolog! – megvan az a szubjektiv kulcsa,
hogy maga is bourgeois volt, aki megértette, mert a maga bőrén
tapasztalta ki a bourgeois hányattatásait, kínjait és sóvárgásait. A
régi regényírók hősöket irtak le, isteneket és istennőket, akik sohasem
esznek, sohasem dolgoznak, s egyéb gondjuk sincs a szerelemnél. Mert a
régi urak valóban ily istenek és istennők voltak, akiknek semmi gondjuk
nem volt és mindenre ráértek – s a művésznek, aki kegyükön élt, szintén
megenyhítették az élete gondjait. Az uj regény már az uj embert írja le,
kinek szerelmeit megzavarja a kenyér gondja, kinek az életen való kedvét
megmérgezi a munka kényszerűsége, s ki a költőt is részvétlen lökdösi
ugyanebben a keserves küzdelemben. Beaumarchais boldog öregséget töltött
a maga palotájában, mert a mások pénzén építette. Balzac kimerülten
esett össze a palotája küszöbén, mert a maga pénzén kellett megépítenie.
* * *
Az irodalom kezd túlságosan irodalmi lenni. Nemcsak azzal, hogy
szeréntúl sok a könyvről irt könyv s a regényekre gondoló regényalak,
hanem mert ezek az alakok, az újabb költők kedves hősei s lelkükből
lelkezett emberei, túlságosan a lelkükből lelkezettek, többnyire maguk
is irók vagy legalább is _Schöngeist_ok és _literary gentleman_ek, s
nagy sor, ha olyik szemérmetesebb vagy objektivságra törő elbeszélő
festő- vagy szobrász-bőrbe bújtatja őket. Ez nyilván összefügg a
demokrata fejlődéssel, mely mind erősebben arrafelé hajlik, hogy az író
s egyéb czigányember is ember, sőt uriemberszámba vétessék. Hajdanában
nem így volt; a költő épp olyan utolsó és megvetett ember volt, mint a
bolond vagy a varga vagy a kukta vagy bárki más, ki az uriemberek
testi-lelki jóvoltát szolgálta, engedelmes cselédül. S a költők maguk is
ezekül s ilyenekül tudták és nézték magukat; hőseiket az urak közül
válogatták, s époly ritkán jutott eszükbe magukfajtát is betolakodtatni
a irodalomba, mint ahogy a szabónak nem jutott eszébe magának öltenie
fel a prémes, virágos, sujtásos és drágaköves mentét. Még a Goethe
Tassojában bizonyos egyenlő rangban áll, a Goethe érzésén belül, a költő
a fejedelemmel, nem tudom, hogy mert vagy noha maga Goethe is udvari
ember volt, s az ő nagyherczege már nem nézte cselédnek. Ám mióta a
világ az intellektuálisoknak áll, az intellektuálisok kezdenek igen-igen
türelmetlenek lenni; kezdenek emberszámba nem venni mást, mint
intellektuális embert s lassankint megírni érdemesnek sem itélnek
másfajtát. Mint ahogy a demokrácziát ma már figyelmeztetni kell olykor,
hogy elvégre a grófok is lehetnek emberek, a költőket sem árt
emlékeztetni, hogy lehet ember, lehet hős, lehet megírás tárgya másfajta
ember is, mint akinek az a mestersége, hogy a maga legbelsőbb dolgait a
mások orrára kösse.
* * *
Régi regények olvasása közben sokszor megzavar a furcsa kérdés: miből
éltek ezek az oroszlánszivű vagy ördögi lelkü emberek? Mi volt a
foglalkozásuk, hogy a nap s az éjszaka minden órájában ráértek elkövetni
az ő bámulatos hőstetteiket vagy rettenetes gazságaikat? Miből telt
nekik az ő drága kedvteléseikre, s mily társadalomban éltek, hogy a
rendőrség oly ritkán avatkozott dolgaikba? A régi regény a foglalkozás
nélkül való emberek birodalma volt, s mint a földi országokon, a mesék
országán is ezért uralkodott a főnemesség. S nyilvánvaló, hogy az egész
regényirásnak mindenestül föl kellett kavarodnia, mihelyt a regény
hősnője nem volt többé az a bizonyos grófné, aki idegesen tépdesi finom
zsebkendőjét, hanem talán éppen az a varróleány, aki a szemét ezen a
finom csipkekendőn vakra varrta. Teszem a mi Kóbor Tamásunk hősei mind
olyan emberek, kiknek regényei esteli nyolcz és tíz óra közé esnek,
mivel elébb munkában van az ember, később pedig kapupénzt kell fizetni.
Az élet e köreiben, nyilvánvaló, nem a külső körülmények váltakozásából
fejlik a cselekmény, mert itt a külső körülmények nemcsak mindig, de
mindenkinél egyformák. Így keletkezik a cselekmény centripetális
törekvése, az emberek belseje felé – s ebből tudnám legjobban
megmagyarázni, a naturalista regényt mint követte oly gyorsan nyomon az
analista regény.
* * *
A novella s a regény közt nemcsak terjedelemre van különbség, hanem
természetre is. A _cselekvés_ lefolyását zavarják a leirások, az
epizódok s az elmélkedések, míg egy _passziv_ történetet érdekessé
tesznek és megvílágítanak. A cselekvő mese ezért rövid, – bőbeszédő
előadásra pedig csak passziv cselekmények valók. Az eszményeket tárgyazó
költői munkákat aktivokra és passzivokra osztanám; drámaiakra s
epikusokra. A régi iskolás műfajoknál maradva: dráma a tragédia, a
vígjáték s a novella, éposz a regény, az éposz s az olyan színdarab,
mint a Faust s Az ember tragédiája. A Toldi Szerelme, amily gyönyörű
különben, abban fogyatékos, hogy Arany János hatalmas erővel drámaivá
tette az époszt, de mégis epizódokkal s leirásokkal zavarta meg a gyors
lepergést követelő cselekményt – gyönyörűekkel, de fárasztókkal, mert
helyükre nem valókkal. Egyszóval: a novella embere _cselekszik_ valamit,
a regény emberével pedig _történik_ valami. A novella hőse egy kristály
magva, mely az egész folyamatot maga idézi elő, s minden szál, minden
sugár ő benne fut össze. A regényé pedig olyan, mint a folyam, mely
lassú indulással keresi föl a legkülönbféle vidékeket, el-elkalandozik,
meg-meg visszatér, mellékfolyókat vesz magába, míg elér a tengerbe: a
házasságba vagy a halálba. A régi regényben a romantika völgyein s
ligetein át hömpölygő folyam volt, míg ma a Styx vize, mely a lélek
sötét alvilágát bujdossa végig. Ez az oka, a regénynek ez a passziv
természete, hogy a mai regények hősei félbenmaradt, energia nélkül való
férfiak, vagy pedig, még gyakrabban, asszonyok. Mert hisz az asszony
természettől fogva arra rendeltetett, hogy ő ne cselekedjék, hanem
történjék vele valami.
* * *
Az öreg Menzel egyszer komoran nézte a földszintről a Wallenstein
előadását. Uj szereposztás volt, uj felfogás, uj diszletek – valaki
bátor volt megkérdezni az öreg urat, hogy’ tetszik neki az egész
história? Az öreg szárazon felelt: «Kérem, én igen érdeklődőm
Wallenstein és a harmincz éves háboru iránt. De mért jő közbe ez a Max
Piccolomini, hogy az ő magánszerelmeivel untasson engem?» Az öreg
rajzoló, aki mindig pontosan és biztosan eltalálta a dolgok velejét, itt
is szabatos volt. Valóban: mi közünk nekünk a Max Piccolomini
magánszerelmeihez, mikor Wallensteinról s a harmincz éves háboruról van
szó? Történelmi dráma csak akkor lehet az, ha a történelem valóban dráma
volt, s szerelem akkor való bele, ha az volt ama bizonyos történeti eset
főmozgatója, sőt ez az eset nem is volt egyéb, mint szerelmi történet.
Ezért gyönyörű, páratlan, igaz, fenséges, csodálatos és örökké friss a
Shakspere Antonius és Cleopatrá-ja, mert ez a szerelem valóban
történelmi jelentőségü szerelem – mint Shakspere után száz évvel Pascal
mondta: ha a Cleopatra orra történetesen pisze, az egész világtörténet
máskép alakult volna.
* * *
Nem a történelmi drámának mult ideje, csak a történelemből
előrángatottnak. Még a magunk történelme sem vájódott be mindenestül
idegeinkbe, pedig a történelmi dráma eseményeinek s embereinek legalább
nagyjában ismerőseknek kell a néző előtt lenniök, különben a szükséges
magyarázatok s fölvilágosítások, a rokonsági összeköttetések feltárása s
az előzetességek vázolása, ezek a szinpadról lehangzó csillagjegyzetek
úgy megterhelik a mesét, hogy a hallgató nem tudja nyomon követni, s
érdeklődése elfásul. Minden nemzet történetében vannak korszakok,
melyeknek emléke kiveszett a közemlékezetből, s ilyenekből Shakspere is
hiába merítene. Aztán meg az, hogy valaki valakit agyonvert, s ezért
aztán őt is agyonverik, magában még nem dráma, s az akasztott ember nem
eo ipso drámai hős.
* * *
A művészet souverain, mindent meg szabad csinálnia, amit meg tud
csinálni. Ha a drámairónak úgy tetszik, hogy ne embereknek, hanem
eszméknek vagy tulajdonságoknak a tragédiáját irja meg: ne legyünk
szűkkeblűek, ehhez is joga van. Hiszen mindnyájan elismerjük, hogy
haladás volt, mikor Hauptmann a Takácsokban ilyesmit próbált. Csak az a
baj, hogy az eszmék vagy a tulajdonságok nem azon nyersen s nem a maguk
lábán szaladgáljanak a világon, sőt, mint az aluminium, csakis
vegyületben találhatók: emberekben és eseményekben. Hogy tehát a
drámaírónak mindenesetre embereket és eseményeket kell szinpadra vinnie:
az éppúgy nem az esztétikusok önkényes kieszelése, s éppúgy a természet
sajátságos fogyatkozásainak szövetkezése, mint az, hogy nincs az a
Liebig, aki máskép jutna aluminiumhoz, mint hogy bizonyos agyagnemeket
tesz kohójába. Az ember pedig akármilyen, de: él. S éppen ez az, amit az
Ibsen emberei elmulasztanak megtenni, ami annál furcsább, mert egyre az
élethez való jogukat hangoztatják. Két árnyék, amint kezet fog egy
halott felett – micsoda gyönyörű kép! Ezzel a képpel végződik a John
Gabriel Borkmann – de Ibsen csak hiszi, hogy csupán végződik. Valójában
már ezzel kezdődött, ezen folytatódott is, mint az Ibsen legtöbb
darabja. S bármit mondotok: ez nem az Észak fogyatkozása. Föltéve, hogy
a skandináv ember csupa alvajáró: az alvajárónak is van lépe, mája,
veséje és főképp vére, mint ahogy van a Jacobsen, a Knut Hamsun s a
Geijerstram embereinek. Csak az Ibsen főztje hasonlatos a zsidó
konyháéhoz, mely a husból előbb kisózza és kiáztatja az élet nedveit, s
a halovány rostokhoz aztán sóval, borssal, hagymával, gyömbérrel és
sáfránynyal hazudja hozzá az élet ízét és szinét. Az elmésség s a
dialektika, a lelemény s a következetesség, az elrendezés s a fölépítés,
a kiszámított egyszerűség s a vakítóan tiszta tálalás materiális,
spirituális és hangulatbeli fűszerszámaival senki biztosabban nem bánik,
mint Ibsen. De vannak, akik futtában lövik le a vadat, a husát azon
párologva nyársalják frissen tört ágra, puszta földön, rőzselángon
pirítják meg – és nincsen ennél jobb étel a világon.
* * *
A februáriusi forradalom ereklyéi közt ott látni egy nemzetőr-puskát,
melynek hegyébe szurony helyett paraplé van tűzve. Ilyen az Ibsen
forradalmársága.
* * *
_Wer den Dichter will verstehen, Muss in Dichters Lande gehen._ Ez arra
is áll, hogy a költőt túlságosan agyon ne sejtelmezzék. Több elmés és
finom kritikus mutat rá, mint szímbolumra, hogy az Ibsen emberei mind
kézi táskával járnak, mintha egyre úton volnának valamely felé. Holott,
aki járt Krisztiániában, tudhatja, hogy ott, nyilván, mert sokan laknak
kívül a városon s csak este térnek haza, majd mindenki ilyen kis
bőriszákkal jár, amiben van hálóing, fogkefe, hajsütő vas vagy sommás
kereset, csak éppen probléma nincs benne.
* * *
Hauptmann Gerhard nagy költő, igazi költő, bár igen kevés dolga sikerült
teljesen. De egy sincs, aminél köny ne szöknék a szemedbe, észrevévén,
hogy mire gondolt ez az ember és mit akart megcsinálni.
* * *
Mikor Sudermannak valamelyik darabját adták nálunk, a mi Bródy Sándorunk
annyira fölháborodott, hogy még német voltát is megtagadta tőle. Ez már
nyilván túlzás. Sudermann úr nem Hebbel, nem Hauptmann, de azért német.
A németség két típusban mutatkozik az emberiség előtt. Az egyik az a
doktor Mayer, aki megtalálta az energia megmaradásának törvényét, mely
ujjáalkotta a tudományt. A másik az a doktor Jäger, aki olyan fehérneműt
talált ki, amit egy esztendőben egyszer kell csak mosni.
* * *
Hebbelről jut eszembe, mily feltünő ennél a nagyon nagy embernél, hogy
főképp verseiben, mennyire küzd a nyelvvel s a formával. A versein
különösen meglátszik, hogy az eleve kész mondanivalóra kívülről rá
erőltetett forma, mely nem segíti a kifejezést és nincs rá szükség a
hatás teljességéhez. Biztos vagyok benne, hogy ha ma élne, nem irna
verset, – ebben csak kora divatjának hódolt. Drámáit sem igen írná
versben, noha a hatodfeles jámbus igazában nem vers, nem az még
Shaksperenél sem, s igazában nem volt az még hajdan való olasz novellás
és fabulista származásban sem. Legfeljebb verspótlék, azaz hogy inkább
prózapótlék, olyan időkből, mikor a próza még nyers, kiforratlan, durva
és kezelhetetlen volt, s a költő, ha lendületes akart lenni, a
vers-ritmus külsőségével pótolta, amit belső numerust a prózának megadni
nem tudott. Ujabban is meg-megtörténik ez, teszem Dickensnél, a bájos
barbárnál (az angol mind barbár egy csöppet), hogy mikor különösen
magasztos lélek feszül benne: egész paginákat ír meg jámbusban. Különben
nálunk is egyik-másik ösztönszerüen tapogatodzó dilettáns is beleesik,
ha különösen zamatos akar lenni, java próza közben az alexandrínusba.
* * *
A Wilde fajtájú pózoló írók olyanok, mint Lenau volt, mikor a
postakocsiban őrültséget színlelt: már ez is őrültség volt. Az igazi
költő akkor is őszinte, mikor komédiázik. Saját magát komédiázza.
* * *
Isten Francziaországot védi, s istent M. Paul Bourget védi. Szegény
isten!
* * *
Dumas fils a nők barátja volt, M. Paul Bourget az asszonyok pédicureje.
* * *
Mikor Dante hítta a császárt: az magasztos volt. Mikor M. Paul Bourget
király után nyöszörög: az nevetséges. Ebbe a különbségbe pusztul bele a
rojalizmus.
* * *
Az idők mesgyéjén álló prófétáknak szomorú a sorsuk; a maguk nemzedéke
számára a tartalmuk túlságosan új, a következők számára pedig a formájuk
túlságosan ódon. Kemény Zsigmondot nem igen érthették meg, akiket a
Dumas père s a Walter Scott játékossága gyönyörködtetni tudott, s nem
igen tudják élvezni, akik a Maupassant s az Anatole France elegancziáján
nevekedtek.
* * *
A Kemény Zsigmond stílusa a tipikus álmatlan-stílus. Olyik helyt
lendületes, magával ragadó, valósággal elmésen és leleményesen kifejező
– ilyenkor az írója kialudt volt vagy lázasan izgatott. Többnyire
azonban bágyadt, pongyola, erőtlen; a mondanivalót az intellektus utolsó
erőfeszítésével éppen csak hogy kifejezett – ilyenkor az írója nyilván
kialuvatlan volt. Különben Balzac is, bár duzzadt a mondanivalótól, majd
mindig pongyolán, kúszáltan s erőltetetten írt, nyilván ugyanezen okból,
mert azért néha és néhol, teszem stilizált boccacciós novelláiban,
föltétlen ura nyelvnek és formának.
* * *
Általában nem olyan szamárság az a _moebius_osdi, mely idegbetegséget
szimatol a szellemi munkások életerajzában. Ezzel a feltevéssel, éppen
az idegbeli rabló-gazdaság okozta álmatlanságéval, és, ami ezzel együtt
jár, a frisseség, az izgékonyság s a memoria egyenetlenségével, sok
pálya görbéjét meg lehet magyarázni. Például olyan irókét, kiknek
pályája hamar és vakító föllobbanás után hirtelen s ettől fogva állandó
hanyatlás. Olyanokét is, akik érthetetlenűl egyenetlenek, s az róluk a
benyomásunk, hogy nem urai a saját képességeiknek, s nem számíthatni
arra, hogy mi kapja meg érdeklődésüket. Innen van, hogy sok megrendelt
dolog balul sikerül, és sok arravaló ember a «legnekivalóbb témát»
kétségbeejtően elrontja.
* * *