OLVASÁS KÖZBEN
Ugyane szerzőtől megjelent:
_A Slemíl keservei._ Verses elbeszélés. 1891. Grill.
_Versek._ 1895. Singer és Wolfner.
_Vallomások._ 1895. Singer és Wolfner.
_Változatok a G-húron._ Magyar könyvtár. Lampel.
IGNOTUS
*
OLVASÁS KÖZBEN
JEGYZETEK ÉS MEGJEGYZÉSEK
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1906
Franklin-Társulat nyomdája.
_PIKLER GYULÁNAK_
_BARÁTSÁGGAL S HÓDOLATTAL_
_Mai ember már alig tud mezitláb járni, s alig gondolkozik máskép, mint
könyvből._
OLVASÁS KÖZBEN
Engem minden meghat, néha könyhullatásig megindít, ami emberi munkával
függ össze, ami emberi erőfeszítésre emlékeztet, ami kicsiben vagy
nagyban képét mutatja a hősiességnek, melylyel nemünk az ő mezítelen és
védetlen szomorú állatiságából jóvá, nemessé s müveltté küzdötte föl
magát. A szépséget is ugy szeretem igazán, ha ily emlékeztetés vegyül
hozzá; lehet, hogy ez már a kultúra túlfinomultsága: de érzésem s
itéletem szerint a vad embernél, a vad állatnál s a vadregényes
természetnél nemcsak közelebb áll szivemhez, de szemem számára is
szebbnek tetszik az ápolt és jól öltözött ember, a szelídített és
tenyésztett mén, s az olyan természet, melyen meglátszik az emberi
munka. Nemcsak meghatóbbat, de szebbet sem tudok, mint alkonyat
világánál végig nézni hegyek hátán s vizek futásán, s mint a Mars
ábrázatának csatornavonalain: ameddig a szem ellát, fehér utakon,
kövezett partokon, táblázott hegyhátakon mindenütt meglátni, hogy nem
látsz egy követ, egy göröngyöt, egy erdőzugot, mely meg ne érezte volna
az ember hatalmát, s szépsége már emberi beavatkozást ne lehelne.
Millet, Millet, Millet jut eszembe, s eszembe jut, hogy ő már
megfestette a gyönyörü hőskölteményt, amit nemzedékünknek kéne megírnia:
az embert az ő munkája közepett, a parasztot az ő szántóföldjén. Mi a
szép, mi a szín, vonal és levegőbeli szépség ezeken a szikkatag képeken,
esti levegőbe vesző rideg krumpliföldön s faczipős parasztemberen, ha
nem a himnusz, mit a belőlük kiáramló esti lég zsong füledbe, keserves
fáradtságról s elandalitó pihenésről?… S ne mondjátok, hogy ez
természetellenes. Magunk is természet vagyunk, s magunkon át nézünk bele
a természet műhelyébe. Mint ahogy mi átalakitjuk a föld fölszinét, ugy
munkálnak ennek alakitásán lények miriádjai; kősziklák az ő
csigamaradványaik, s a fekete föld megjárta az ő belök csatornáit;
tüdőkből s pórusokból száll föl a felhők közé, gyarapitván a folyók
vizét s a tenger világalakító hullámzását. Minden él, minden dolgozik, a
halál átmenet egy munkából a másikba, s ami szépség a világon van: mind
egy-egy munka emlékoszlopa.
* * *
Nagyapám átimádkozta életét, apám átremélte, én tudomásul veszem.
* * *
A felelősségtől mindig féltem, tán mert kötelességek dolgában eléggé
aggodalmas vagyok. E félelem inkább ösztönszerű volt, mint tudatos, mig
egyszer a következők nem estek meg velem. Karonülő kis fiammal
igyekeztem a nyaralói villamos felé, s bolondjába, pesti ember módjára,
szaladni kezdtem, hogy a kocsit elérjem, – szaladtam, megbotlottam s
elestem. Hogy megingás és esés közben mit éreztem, mit gondoltam, mitől
tartottam és min mesterkedtem, az nem tartozik ide – de ösztönszerű, s a
rettegéstől ügyessé és czélszerüvé tett kapkodásaim közt, melyekkel a
kis fiut ugy igyekeztem tartani, hogy esésem közben kár ne essék benne,
világosan megláthattam, hogy a különben értelmes, korához képest okos és
számos esésben és zuzódásban tapasztalt és meggyávult kis ember a
legtökéletesebb gondatlansággal és nyugalommal ül karomban, minden
ijedség és minden védekezés nélkül, noha jól látja, hogy elzuhanóban
vagyunk. Hirtelen sziven kapott az átértés, hogy e kis teremtésnek
élete, szervezete, teste-lelke, mindene rajtam épült – azon a
föltevésen, hogy én vagyok e világon a legbölcsebb és leghatalmasabb
lény, kinek szava a legszentebb igazság, s kinek karja mindig és minden
körülmények közt, a legérthetetlenebb helyzetben is föltétlenül
bátorságos menedék és biztos támaszték. Ekkor futott végig a hátamon s
ült ki hideg verejtékkel homlokomra először lesujtó, aránytalan és
eltörpítő hatalmával a felelősség.
* * *
Ha a gyerekek tudnák, hogy a nagyok mily gyerekek!
* * *
_Gnóthi szeauton_ – mintha ez oly könnyű volna, még azzal a másodkézből
való Énnel szemben is, ki érzékeim révén tudomásomra jut! Van egy
közmondás az önző emberről, hogy első előtte az Én, aztán megint az Én,
majd még mindig az Én, azután jő a Semmi, s mind ezek után következik a
Te meg az Ő. Ez igy lehet erkölcsiekben, de abban az érzékleti
tanfolyamban, melynek neve tudatosság, a sorrend éppen a megforditott, s
a legnagyobb egoista, a gyerek, mindenekelőtt a Semmivel ismerkedik meg,
majd elkövetkezik a Te meg az Ő, s csak nagysokára, másfél vagy két éves
korában kezd elméjében földerengeni az Én. S a kurzus ilyetén
beosztásának végzetes következménye van: az, hogy minden teremtett
állatok s minden ismerőseim közül legkiváncsibb magamra vagyok, de
legkevésbbé magamat ismerem. Mert az emberek megismerésére való
ábéczémet másokról való tudomásaimból alkotom össze; az embereket abból
ismerem, hogy’ és mint járnak, beszélnek, öltözködnek, milyen a hangjuk,
nézésük, irántam és másokhoz való viselkedésük. Ezzel az ábéczével
szakasztott ugy járok, mint a nyelvvel; mint ahogy gondolatok helyett
szavakban gondolkozom (ezt kitünően vette észre Fritz Mautner, bár nem ő
látta meg először), azonképpen az emberekről is az ő valóságuk helyett
az ő külsőségeik ábéczéje szerint gondolkozom. Mire eljutok a
tudatosságnak oly magas fokára, hogy magam felől kezdjek gondolkozni,
addigra ez az ábéczé már végkép beleevődött idegeimbe. Már pedig e
másokról lefejtett ábéczével csak igen bizonytalanul olvashatok magamban
– magamban, kiről egészen más természetü adataim vannak, mint másokról;
magamban, kinek cselekvéséről, járásáról, hangjáról, beszédéről,
nézéséről s ezer egyéb külsőségéről sohasem lehet olyan objektiv képem,
mint a másokéról. Másokat egyszerüsitve látok, nagy vonalakban;
fölszinesen, de teljesen, mint a messziről nézett erdős hegyhátat. De
magammal szemben az erdő legközepén állok, s a sok fától nem látom az
erdőt. E keserves fogyatékosság lehet oka némely betegesen értelmes
embernél az ő beteges hiuságának. Anélkül, hogy magát másoknál többre
tartaná, sőt talán mert rosszat és bántót sejt magáról: az őrülettel
játszó kiváncsisággal tanulmányozza magát, kisérletez magával, s lesi és
kémleli: hogy’ hat másokra, s e másokban milyen kép és milyen vélekedés
él róla.
* * *
_Gesichtsentrée_jok van, mondták a régi pesti mulatóhelyeken a
kiváltságosokra, kiknek fizetség nélkül szabad bejárásuk volt, s a
jegyszedő nem követelte tőlük a bilétát, mert rájuk ismert ábrázatukról.
A szép emberek ilyen _Gesichtsentrée_val születnek világra.
* * *
Mire megtanulod, hogy kiabálnod kell, hogy észrevegyenek, addigra
elveszted a hangodat.
* * *
Jó ember vagyok: nem haragszom arra, akit megbántottam.
* * *
Nincs könnyebb, mint megbocsátani, s nincs nehezebb, mint belenyugodni
abba, amit megbocsátottunk.
* * *
Az erkölcsi parancsolatok igen ravaszul vannak megfogalmazva: második
személyben. Ne lopj – vagyis _te_ ne lopj; lopok én kettő helyett.
* * *
A bölcs a férfi s a nő közt való viszonyt nézi; a moralista a férj s a
feleség közt valót. A bölcs a gyermeket, a moralista a törvényes vagy
törvénytelen gyermeket. A bölcs a szerelmet, a moralista a tilos vagy
törvényes szerelmet. Egy ostromlott várban a Dumas fils igazságainak
javarésze értéktelen volna. A bölcs, ha ethikus, az erkölcscsel
foglalkozik. A moralista az erkölcsökkel. S ez a több sokkal kevesebb.
* * *
A moralista gyáva, mert mikor megüt, arra számít, hogy diskvalifikált
arra, hogy visszaüthesd.
* * *
A moralistának az emberek iránt való érdeklődését a káröröm fűti.
* * *
Ne irigyeljük szegénytől: a káröröm a szegény ember öröme.
* * *
Nincs szebb az emberi testnél, kivéve, ha lyukas nadrágból látszik ki.
* * *
Okos ember: azt mondja, amit én.
* * *
Kilenczven évet élt – micsoda egoista lehetett!
* * *
Annyira már el kellett volna jutnunk, hogy valamint hivatalunkban
biztosítottunk magunknak három-négy hetet szabadot és munkátalant: egész
életetünknek is legyen efféle szabadságideje – néhány esztendő, mikor
könnyelműek lehetünk és bolondokat tehetünk büntetlenül s következmények
nélkül.
* * *
Mulatságos és megalázó megfigyelni, hogy pénzszerzéshez nem kell
értelmesség, még csak polgári okosság sem. Akárhány embert ismerek: nagy
vagyon urát és megszerzőjét, aki egyszerüen buta – nemcsak, hogy nem
értelmes, de ostoba is. Vannak alsóbbrendü állatok, akiknek ha kiszedik
agyuk velejét: nyugodtan élnek és kereskednek tovább. Pénzszerzéshez,
ugy látszik, elég ilyen állatnak lenni.
* * *
A konfortáblis lónak annyival jobb a dolga, mint nekünk, munkás
embereknek, hogy ellenző van szeme mellett, s nem lát jobb életet a
magáénál. Ha álltában elszundikál vagy elgondolkozik, bizonyára nincs
elragadtatva életétől, de mindenesetre azt gondolja: «ilyen az élet,
jobb volna megdögleni». Ha azonban látna és összehasonlítana, azt
gondolná: «kutyának való az ilyen élet; meg tudnám gyilkolni, akiké
jobb».
* * *
Az amerikai embernek az a titka, hogy teljesen azonositja magát azzal,
amit cselekszik. S nem mindazonáltal, hanem éppen ezért tud oly könnyen
mesterséget változtatni s ma éppoly veszekedetten bankárkodni, mint
amily veszekedetten vargálkodott tegnap.
* * *
A siker titka: megvetni az embereket, de számba venni őket; senkit sem
tartani nagynak, de senkit se venni kevésbe.
* * *
Vannak, akik egyre a _holnap_ban élnek, a _máshol_ban s a _máskor_ban, s
a _mostan_t, az _itten_t s az _ezt_et lerázzák magukról, sietve és
idegesen, mint valami utolsó akadályt – s mégis: a _ma_ ellen azzal
narkotizálják magukat, hogy ézsaui módon eladják egy tál lencséért, egy
pillanatnyi nyugalomért vagy haladékért mindenestül a dicső _holnap_ot.
* * *
Mi a legnehezebb munka? Az, amit elvégezni eszébe sem jut az embernek,
vagy amihez lusta vagy ami derogál neki. Herkulesnek nem nehéz herkulesi
munkákat elvégeznie, de csak halála után jut az istenek közé. Aki már
életében boldogulni akar, annak sem röstellenie, sem szégyellenie nem
szabad a pisliczár munkát. Egy fényes tehetségű és fényes pályát
befutott férfi mesélte el egyszer a pályafutása titkát. Kis
legénykoromban, ugymond, egy nénikémnél laktam, ki jól bánt velem és
szivesen megfőzte kedves ételemet, a töltött káposztát. De én ezt az
ételt ugy kedvelem, ha van benne egy kanál tejfel. A nénikém többnyire
lusta volt egy kanál tejfelért lemenni a pinczébe. Én azonban sohasem
voltam lusta, én mindig lementem egy kanál tejfelért a pinczébe – s ez a
pályám titka.
* * *
Hány emberrel megesik, hogy mint festő vagy író vagy politikus vagy
tudós korán és hirtelen eljut bizonyos helyre, de aztán megáll, s néha
még ezt a helyet is elveszíti. Ez azt mutatja, hogy az ember mindig
megkap és elér annyit, amennyi tehetségének kijár, de ennek
megtartásához vagy ennél többhöz már külön tehetség kell. Egy munkáért
az élet csak egyszer fizet.
* * *
Aki tehetséges ember létére nem vitte semmire, csak magára vethet. S
igazsággal panaszkodnia sem szabad. Azzal, amit el nem ért, vesse össze
azt, amit elmulasztott, ami alól kibujt, ami elől kitért s amitől
megkiméltetett. A mérleg futja.
* * *
Hányan nem tudják akarni, amit szeretnének!
* * *
Az akarat nélkül való ember legjobb esetben annyira viheti, mint Dalton,
a szinvakság felfedezője: megcsinálja a fogyatkozása elméletét, de
segíteni nem tud rajta.
* * *
Vannak, akik igen szeretnének vakmerőek lenni. Csak nem mernek.
* * *
Félek, hogy becsuknak, annyira el tudom képzelni a sikkasztó
lélekállapotát. Rég megvan az az elméletem, hogy a legtöbb elhibázott
élet kezdeteiben öngyilkosságra rendeződött be; az embere addig
gondolta, hogy: legföljebb megölöm magamat, mig aztán a _legföljebb_
bekövetkezik, de a _megölöm_ magamat elmarad. Mivelhogy a _legföljebb_ig
eljutni, vagyis életüket elhibázni sokkal könnyebb, mint életüket
helyrebillenteni vagyis megölni magukat. A mi tipikus sikkasztónknak, a
vármegyeinek, bizonyára nem a bűneire rábukkanó alispán mondja
legelőször, hogy: öld meg magad, ez a legegyszerűbb megoldás. Bizonyára
mindegyiknek kezdettől fogva ott a zsebében a revolver, hogy kéznél
legyen, mikor jön a rovancsolás.
Minden sikkasztó afféle ébrenálmodó ideológus, akinek tudatában
elmosódik, vagy ingadoz az élet s az ábránd közt való mesgye; rokon a
költőkkel, prófétákkal és mártirokkal, akik szintén álmaik szerint
akarják elrendezni az életet. Az első gondolat ez lehet: ó élet,
mennyire külömbözöl az én ábrándjaimtól! A második: még a halál is jobb
az ilyen életnél! Ezek a merev alapvonalak; ezekre fonódnak a hajlékony
és szeszélyes arabeszkek. Például: csak egy évig szeretnék kedvem
szerint élni, aztán nem bánom, jöjjön a halál! Vagy: bolond, aki
becsületesen él; egyszer csak jön a halál, aztán mi haszna volt a
becsületességének?! A lelket két part közt hányja a hab: az egyik az
élet, amely rossz, pedig jogom volna arra, hogy jó legyen – a másik a
halál, amely elkerülhetetlen, de hatalmamban áll, hogy időhatárát
legalább egy irányban kedvem szerint tologathassam. Igy támad a
gondolat: halállal orvosolni meg az életet; rövidebb élettel váltani meg
a jobb életet; az élet egy részével fizetni azért, hogy a másik része
ábrándjaim szerint alakuljon.
Azt hiszem, arra a legkevesebb sikkasztó számit, hogy bűnére nem
bukkannak rá; csak úgy tesz, mintha ebben biznék, ezt a reménységet csak
elhiteti magával. Ellenben bizonyos, hogy minden egyes tételnél, ha egy
forint huszonkét krajczárt vág zsebre s ha háromezernégyszáztizenkét
forintot könyvel el hamisan: mind erősebben érzi, hogy simán már nem
igen fog lebonyolódni a dolog; szerencsére egy golyóval az egész csomót
átlőhetni. Szóval: egész ábrándprogramm tárul igy a gyenge lélek elé;
tiz, tizenhat, isten tudja hány ponttal, melyek közt egyik vakmerőbb,
egyik lehetetlenebb, egyik megvalósíthatatlanabb s az embere gyenge
lelkéhez aránytalanabb a másiknál – úgy hogy végtére az egész nagy
terjedelmű programmból csak az első, mert a legkönnyebb pont váltódik
be: a sikkasztás. A többin megtörik a sikkasztó ereje. Sikkasztani
könnyű, de meghalni nehéz; az ilyen gyenge bűnös afféle koczaturista,
aki föl tudott kapaszkodni a hegyre, mert fölmenni könnyű, de nem tud
lemászni róla, mert lemászni nehéz. Persze, ezt csak akkor veszi az
ember észre, mikor már fönn van.
* * *
Mi a legnagyobb kegyetlenség? Megmondani az igazat annak, aki úgyis
tudja.
* * *
A csősz lövöldözhet, Carvernak csak találnia szabad.
* * *
Az első osztályú férfi magától értetődően megköveteli az asszonytól a
szerelmet s barátjaitól a girót.
* * *
Gondolja meg minden megunt kedves és elhagyott barát, hogy senkinek
szivébe a lelkiismeretén át visszajutni nem lehet.
* * *
Ahol a csikó egyszer megbotlott, ott ló korában is meghorkan. Hamar
megszokod, hogy megsüvegeljenek, s ha kiváló férfiak s szép asszonyok
elkényeztetnek, s jók és kedvesek hozzád: hamar megtanulod érezni magad
s ehhez képest viselkedni is. De volt tanáraidnak ekkor is megzavarodva
köszönsz, s az asszonynyal szemben, ki leánykorában nem szeretett
viszont, nem találod meg hangodat s önbizalmadat.
* * *
Az ábrándozó ember, azt tartják, megszokja a könnyű és fáradozás nélkül
való győzedelmet; elgondolásaiban kielégülést talál, – ha tán nem is
teljeset, de mindenesetre akkorát, hogy lustaságában s renyheségében
inkább a kielégülés e tökéletlen, de kényelmes módjához forduljon a
valóságos elérés fáradságos módjai helyett. Ez mélyen járó megfigyelés,
és nagyjában a dolog igy is áll, de talán nem egészen. Az ábránd, az
elképzelés és elgondolás néha olyan jogczimek és szerzett jogok érzetét
vési az idegekbe, melyekre a valóság támasztékot nem adott, s az
akaratnak s a leleménynek nincs hatalmasabb ösztökélője a jogczimnél s a
szerzett jogoknál. «Vágyakodásimból»… jut eszembe egy régi versem:
Vágyakodásimból, elgondolásimból
Te leány, egymáshoz közünk van örökre,
Nem tudom elhinni, hogy te ne tudj róla,
Nem tudom elhinni, hogy téged ne kötne!
S aki ezt nem tudja elhinni, az nem is tud ugy viselkedni, mintha hinné;
az akarást pótolja benne a dacz és a megszokás.
* * *
Nagy férfiak életrajzát a szeretőiknek kéne megirniok.
* * *
Annyi legalább bizonyos, hogy senki annyi szunnyadó s gazdája előtt is
rejtett értéket ki nem csal a férfiból, mint az asszony, akinek tetszeni
akar, s a szerelem, amely áthatja. Viszont a legfegyelmezettebb férfi
sem tud ura lenni, a szerelmi lankadások óraiban, rossz kedvének s rossz
tulajdonságainak. Férfi, még a legélesebb eszű is, férfiról csak
közvetve s következtetéssel itélhet; az asszonynak, még ha nem is
lélekolvasó, okmányok s adatok állanak rendelkezésére.
* * *
Férfi és nő közt ugynevezett önzetlen barátság nincsen. Még pedig azért
nincs, mert nő is szerepel a dologban. Nem mivel két külömböző nemü
emberi állat kerül össze a játékban, hanem mivel ezek közül az egyik nő,
azaz olyan állat, akinek nincs tehetsége a barátságra. Vagyis: férfi és
nő közt ugyanazért nem lehetséges barátság, amiért nő és nő közt nem
lehetséges – nem azért, mert hamar elkövetkezik a nap, mikor nem
olvasnak tovább, hanem azért, mert, mondom, a nő egyáltalában nincs
együtt-olvasgatásra berendezkedve. Nekem erős és sötét gyanakvásaim
vannak a körül, hogy ez miért van így, de mióta minden kis lyány
elolvasta titokban a derék Willy ismeretterjesztő munkáit, nem tudok
elfogulatlanul s arra számitva irni, hogy ugy sem értik meg szegénykék.
Csak pedzem, hogy e titok kulcsát hol keressétek. Ott, hogy a férfiak
nemcsak arról nevezetesek, hogy közöttük erős barátságok vannak, sőt a
legszoknyavadászabb férfi sem tud férfitársaság nélkül élni, hanem arról
is, hogy mentül férfibb a férfi, annál kevésbbé tudja megérteni azokat a
szegény szerencsétlen férfitársait, akik férfiakhoz is tudnak vagy csak
férfiakhoz tudnak lírai költeményeket irni. A nőknél megfordítva van:
utálják egymást, de nem testre; a leglángolóbb asszonyi verseket Sappho
irta, s nem férfiakhoz; a leánybarátság s az anyai szeretet sem egyéb,
mint szerelem, s a nő élete vagy csupa szerelem, vagy nem élet.
* * *
Rendszerint nem is tudjuk, mennyire igaz, amit pletykálunk.
* * *
Vannak asszonyok, akikről még nem szabad beszélni, s vannak, akikről már
nem érdemes. Némely asszony csudálatos gyorsan futja meg ezt az utat.
* * *
Asszony mondta: Ne legyen az uramra féltékeny. Akit nem szeretünk, annak
csókját leveszi rólunk a mosdóvíz.
* * *
Az asszonyok a csúnya asszonyokat nem szeretik, mert csúnyák, s a
csinosakat nem szeretik, mert csinosak.
* * *
Az asszony az apagyilkosságot is megbocsátja, ha értte követték el.
* * *
Lelkében minden asszony katholikus.
* * *
Az asszony azt a kedvesét szereti a legjobban, aki őt egy másiktól
hóditotta el.
* * *
Az asszonynak két dolog iránt nincs érzéke: a maga kötelességei iránt s
a más kötelességei iránt.
* * *
Ajánlom minden férfinak, aki töprenkedve találgatja a női lélek nyitját
s minden egyes esetnél értetlenül áll a nagy titok előtt, melynek neve
asszony: ajánlom, hogy minden egyes esetben gondolja el, mit tett volna
ő annak az asszonynak helyében. Száz eset közül százban azt találja
majd, hogy szakasztott ugyanúgy cselekedett volna, s az asszonynak _az_
a titka, hogy egészen olyan ember, mint a férfi.
* * *
Az csak a férfi rabszolgatartó ostobasága, s nem a nő rabszolga
rosszasága, hogy az asszonynak alakoskodnia kell, s hóditania úgy kell,
mint a régi lovagoknak: lebocsátott sisakrostélylyal. Ha csalódunk: az
asszony nem csalt, csak levetette az inkognitót, melyet a mi szultáni
ostobaságunk erőltetett rá.
* * *
Aki azt állítja, hogy a nő éppugy ember, mint a férfi, ezzel még nem
állította, hogy, mint a rab népeken, a nőn is meg ne éreznék az
évezredes kiskoruságban tartottság. Gondoljuk csak el, hogy nem is
rendkivüli s nem is elképzelhetetlen olyan nő, ki soha, életének egy
pillanatában sem volt egyedül, magában. Micsoda lelki világa lehet az
ilyennek?
* * *
Asszony mondta: Ne bánjon velem rosszúl – én nem tudom szeretni, akit
gyűlölök!
* * *
Én meg nem tudom gyűlölni, akit szeretek – s ez a szerelemben a
legszomorúbb kiszolgáltatottság.
* * *
Nem hogy mit _akarsz_, de hogy mit _nem akarsz_, ebben áll az élet,
melynek csak egy czélja van: elkerülni a fájdalmat.
* * *
Van Péterfy Jenőnek egy rettenetesen pontos szava. Plátóról írja: «A
fogalmi világ szép rendjében lelkünk elmerül, s erősödve, _nyugodtabban
tűri az életet_, mint mikor valami tökéletest látott…» Mikor kivégezte
magát, levelet találtak nála, s az is így kezdődött: «_Nem tudom tovább
tűrni az életet…_» Az életet _tűrni_ kell, ez a legveleje.
TEMETŐJÁRÁS.
Én: irtózom a haláltól. A másokétól még jobban, mint a magamétól. Testi
utálatot kelt bennem, és, ami ezzel iker: megvetést. Megaláztatásnak
érzem a halált, mely csak élhetetleneket s értékteleneket érhet, s
mondhatatlanul megcsökkennek előttem a nagy emberek, ha meghalnak.
Valaki, aki többé nem számit. Hogy’ lehetne az nagy ember?
Mentül több halált érek meg, annál jobban gyülölöm az életet. Mert mind
világosabban látom, hogy a halál nem megszakitja az életet, hanem az
élet megkezdi a halált. Nem pitvara a kriptának, hanem már maga a
kripta. Az a tudat, hogy a halál műhelye, megutáltatja velem a világot.
S az a tudat, hogy mind halandó, lenézeti velem az embert. Vajda János
hősnek itélte az embert, mert tud élni, mikor tudja, hogy meg fog halni.
Én ezt a tiszteletet nem érzem, ha százszor eltökéllem, sem tudom
érezni. Hiába, csak az a hős, aki győz. Hős volna az ember, ha lebirná a
halált. De így? Nincs az a hős és ártatlan vértanu, aki furcsa,
szánalmas, utálatos, tehát, mindent összevéve, nevetséges ne volna,
mikor a puskagolyótól egy félszeget ugrik, vagy az akasztófán kiölti a
nyelvét. Az egész élet _egy_ ilyen félszegség. Furcsa, szánalmas,
utálatos, nevetséges, a halál előre küldött szorongásától veritékes.
Undorodom tőle, tőletek, magamtól. Meghalsz, gazember, gondolom
magamban, ha rossz és hatalmas embert látok. Meghalsz, majom, gondolom
magamban, ha szép és boldog embert látok. Meghalsz, szegény féreg,
tulajdonképp már meg is haltál; baj, csalódás, korai vénség, betegség,
nyomoruság: mind már a halál kikészitő rothadása volt – ezt gondolom,
ezt érzem, ezt didergem magamban, ha szegény, szerencsétlen, alulmaradt
embert látok. Ezt, mindig ezt.
Minden lehúnyó este, minden fölvirradó hajnal mélyebben vájja belém a
halál tudatát. Mindenért, amiről minden földerülő nappal biztosabban
tudom, hogy az élet megtagadja tőlem, egyre ocsmányabb kárörömmel
kárpótol a tapasztalás, hogy azok is megvénülnek és elpusztulnak, akik
mindent elérnek. Megdöglötök, elrothadtok, gondolom magamban röhögve.
Jó, becsületes, irigységet nem ismerő ember vagyok, s mégis ezt
gondolom. Ha az élet csakugyan élet volna, nem ronthatna meg igy, nem
aljasithatna le ennyire egy jó, becsületes, irigységet nem ismerő
embert. Csakis úgy teheti, hogy át van itatva a halál rondaságaival;
hogy élet nincs is, csak születés van és halál van, s menten a születés
után megkezdődik a halál, a romlás, az elbüzhödés. Hogy mindennap uj
ráncz, hajunk hullása, erőnk megrokkanása mutassa a végét. Hogy minden
egyes nappal egy-egy régi kedves álom ágaskodjék az ellen, hogy ezentul
is tovább szőjem – hiába szövögetsz, ugymond; láthatod, hogy kifogytál
az időből, s már rá sem érsz, hogy én valóra válhassam! Ha a
természetben egy csöpp szemérem volna, nem oltott volna belénk annyi
eszméletet, hogy e kegyetlen csalását meglássuk. De nem szégyelli magát,
mert buta. Tombol, kéjeleg a gonoszságban, orrunk alá dörgöli a halált,
nekünk embereknek legjobban, mert a világ minden teremtett állatai közül
mi tudnók legjobban, hogy mily csoda dolog volna az élet, ha volna a
világon élet. Mi szükség volt megtudatnia, hogy mindnyájan halandóak,
életünk rendjén egyre haladóak vagyunk? A föld enélkül is foroghatott
volna, mi enélkül is meghalhattunk volna. Az ő gyilkos törvényei igy is
uralkodhattak volna, de, ha már megszülettünk s élet nem vár ránk,
legalább részünkül jutott volna az élet délibábja. Igy semmink sincs,
és, tudván, hogy életünk nem élet, a föld szinén is temetőben járunk.
Ám, azt hiszem, maga a temető még olyan időkből való, mikor az ember nem
volt bizonyos a halálban. Véletlen balesetnek nézhette, mely eddig ugyan
mindenkit elért, de nem bizonyos, hogy ezentul is igy lesz. Mig a halál
az ő rothatag lehével átfülleszti az életet, az ember az ő vad, az ő
isten-ember előtt jogos élhetnékjével az életet át próbálta vinni a
halálba. Bár ne tette volna! Vagy valami jobb, csöndesebb, sikkasztóbb
módot talált volna erre, mint a temető borzalmas durvaságát! Ha valahogy
ki tudta volna hazudni a halált tudomásunkból; ha gondos összeesküvésben
iktatnánk ki az életből mindent, ami a halálra emlékeztet, mint ahogy
fürdőhelyeken éjjel, titokban lopják temetőbe a halottakat, hogy a vidám
vendégek ne tudjanak róla! A halottakat, hiszen ugy sem segithetünk
rajtuk, minden mód el kéne tenni láb alól; tetemüket elhamvasztani,
nevüket kitörülni, képüket elpusztítani, s minden nemzedéknek, ha már
megszületik, ujra kellene próbálnia megkezdeni az életet.
De az emberiség kötélidegzetü pásztorcsorda volt; ha valahol
kimivelődött, menten rajtaütöttek a friss baromiságú népek, s az ő vad
babonáikat hagyták benne szokásainkban s szertartásainkban. Mily
szörnyüséges megmarczangolása idegeinknek a temetés! Nyilván akkor
állapodott meg, mikor a paraszti emberiség még kivánta a fájdalmat, mint
ahogy ma a parasztember a kapadohányt kivánja, meg a paprikát és a
hagymát. Nem elég maga a halott, még ki is kell teriteni, még a
gyertyafénynek, a gyászos szineknek, a fojtogató zsolozsmáknak kinzásai
is kellenek, csak hogy jól meggyötörjük magunkat! S mindezeken felül a
temető. Ez az emlékeztető raktára a halálnak. Ez a rothadás kertje. Hogy
ez mire való! Nem tudok ennél rettenetesebbet, ökrendeztetőbben
utálatosat, lesujtóbban magalázót. Hogy’ szabad annak nyomának maradni,
annak a vérlázító elviselhetetlenségnek, hogy aki tegnap volt, az ma már
nincsen?
Nem tudom, mindenki ugy van-é ezzel, de én, ha valaki elmondja előttem,
mit ebédelt, egyszerre mintha a hasának üvegfala támadna, rétegenkint
ott látom benne poshadni és savanyodni az egész ételsort. S így vagyok a
temetővel is. Mellette elmenet mintha keresztmetszetben látnám, s ott
látnám a föld gyomorban, ahogy bezabálta őket, a sirok vaczkaiban
gémberedni, férgesedni s elgennyedni a halottakat. Kegyelet? Elmerülés?
Talán megenyhülés is? Nem, nem; csakis utálat, csakis kétségbeesés,
csakis düh és lázadás; valami vad, háborgó, az élet semmi balságával
szemben nem érzett boszuvágy, s mikor a sir dombjánál állok, s ott tudom
– nem: ott látom magam alatt egy-két kéznyujtásnyira a rothadni ledugott
dögöt, aki nemrég ember volt, kedvesem volt vagy barátom volt, s aki
tulajdonkép még ma is az, aki volt, ugyanazon testi valóságban: ó, akkor
nemcsak, hogy megértem a sirfertőzőket, akkor azt nem értem, hogy
közömbösen vagy szent érzésekkel tudunk járni a sirok felett, hogy meg
nem vadulunk, hogy fel nem bőszülünk, s nem a temetőbe tesszük át
tivornyáinkat, s nem a sírokra nászágyainkat – csak azért is, csak azért
is, csak azért is!
Irtózom a haláltól, s csak azt az egy jót tudom benne, hogy, ha már
megvan, legalább engem sem kimél meg s én is meg fogok halni. Sokáig ugy
sem birnám, hogy egyre elnézzem, s minden egyes nappal jobban meg jobban
tudjam, inaim megereszkedése sugja meg, álmaim elfakulása, reményeim
ellankadása, várakozásaim hitetlenné válta vájja tudomásomba, hogy én is
halandó vagyok. Ha már meg kell halnom, akkor jó, hogy meghalok.
KILENCZ ÓRA TÁJT.
Kilencz óra tájt a megfeszített fiatal férfi meggyötrött tetemét
mindenestül megülte a zsibbadság.
Hat órától fogva setétség volt az egész tartományban. Hideg harmat
csapódott le az árnyékba borult kiaszott földre; még akin ruha volt is,
megdermedt ültében vagy álltában. A megfeszítettnek gyakor böjttől,
hitvány tápláléktól, sok virrasztástól lefogyott mezítelen testét a
hidegség, a vérvesztés, a gyötrelem, a megszakadó inak gyuladása, a vér
keringését magakasztó, mellet, torkot fojtogató függés hozzáfásitották a
kereszt fájához.
Csak a feje élt még. Fájt, lüktetett, tehát élt. Kezét, karját nem
érezte már, csak az az érzése volt, hogy kidagadni készülő szemét és
halántékát jó volna valamivel visszaszorítani. És szomjuságot érzett,
retteneteset. Megduzzadt s a láztól cserepes nyelvének és ajkának bőre
öntudatlan remegéssel itta be a levegő harmatját. Nem igen tudott már
magáról. Kergetődző látomásai, a kinnak gyönyörüsége, küldetéses
életének felczikázó képei, a mostani gyötrelmes betetőzésnek repeső
ihlete, fény, hang, forróság, sajgás és didergés: mind belevesztek egy
általános szivárványos szikrázó zúgásba.
Egyszerre föleszmélt. Érzése teljesen elvált testétől, elkülömbözött a
keresztfától. Szakadék szélén érezte és látta magát, szürke homályban,
nedves didergésben, elmondhatatlan egyedülvalóságban. A szakadék
mélyébe-láthatatlanúl feneketlen. Széle megállhatatlan keskeny.
Köröskörül semmi, a mélységben semmi. Semmi és senki. És nyugtalanság
fogta el, mintha valamit várna, mintha valamitől félne, mintha valaminek
híját érezné. Uj érzés volt ez, amit most érzett először. Teljesen uj
érzés, amit sosem ismert annak előtte. Uj volt, s uj volt a rémület is,
mely megdermesztette, s uj volt a szédület, mely megingatta. A testnek s
a léleknek ez összecsukló szorongását nem érezte még akkor sem, mikor a
magas hegyen állott, hová a kisértő vitte volt, hogy elkápráztassa a
világ minden országainak dicsőségével.
Meg akart állani, hátraszegett fővel, de nem tudott. Kivül, belül nem
volt miben megfogódzani. S ez a hiányosság belül még ijedelmesebb volt,
mint kivül. Uj volt, ismeretlen volt, iszonyatos volt. Mindezen perczig,
mióta csak emlékezett: valamitől való teliség, valamiben való
bizonyosság, mindig s mindenben való előre tudás volt minden érzésének
alján. A gyermeki sor derengésében, az ifju kor rajongásában, a
férfiélet higgadtságában, ismeretlenségben és imádat közepett,
üldöztetésben és összeütközésben, csodatételek közt és
megpróbáltatásokban, a templom sokadalmában s a puszta magánosságában,
vizek felett, hegyek oldalán, a nyavalyások áhitozása s a fejedelmek
magasztossága előtt, tegnap Gethsemánéban lelki elborulásban, ma a
Golgotha hegyén testi gyötrelemben, a kereszt alatt roskadva, a
keresztre rászegeztetve, epével megitatva, értetlenektől szidalmaztatva:
ez a bizonyosság, ez a bátorságos maga tudása mindig megvolt benne. S
most egyszerre elveszett.
Hol van? Hová lett?
Keresni kezdte.
Fölkiáltott a homályos magasságba, ahol az égnek kellett lennie.
Lekiáltott a mélységbe, ahol földnek kellett lennie. Sehonnan semmi
felelet. Még viszhang sem. A szakadék pereme pedig, mintha kifeszített
kötél lett volna a semmiség fölött, keskenyedni kezdett, eltolódni,
ingani és hullámozni.
Ujra kiáltott, tompa erőfeszitéssel. Kiáltott jobbra, kiáltott balra,
kiáltott maga körül, mind iszonyodóbban, mind szédülőbben, mind
hörgőbben, mindenfelé, valamerre csak világnak kell lennie, s a világ
felett úr az Örökkévaló.
Az Örökkévaló… A homályba szédülőn hirtelen egyet rántott valami.
Valósággal megrántotta, megmarkolta és megrázta, testében, hátulról, a
vállánál fogva, hogy majdnem visszaesett, majdnem lezuhant bele. Eszébe
jutott valami. Eszébe jutott, hogy ő, az Urnak szerelmes fia, kiben az
megengeszteltetett; ő, ki megkereszteltetett a pusztában kiáltó által;
ő, kinek eljövetele megiratott a szent könyvekben s megmondatott a
próféták által; ő, ki lélektől viteték, ördögtől megkisérteték és
csodákban hatalmas vala: hogy ő sohasem szólott, mint Mózes,
szemtől-szembe az Urral és nyilvánvaló látásban; nem homályos beszédek
által, hanem az Urnak hasonlatosságát látván.
Sosem gondolt erre ennek előtte. Soha, egy árnyékkal sem. Soha,
kételkedők közt sem. Soha, megpróbáltatások közt sem. Soha, tünődés közt
sem. Soha a papi fejedelmek, a vének, az irástudók előtt sem. Soha, egy
perczre sem. És most…
A mélységből zúgás hatott fel hozzá, mint valamely tenger harsogása. S e
harsogással egy habban hányódott maga is.
Most, mikor minden elvégeztetett… Most, mikor betelt minden, ahogy
megiratott… Most.
Ha nem szólott vele az Ur szinről-szinre, miképen szokott ember szólani
barátjával; ha ez a próba nem bizonyitja az igazság igaz voltát:
igazság-é akkor ez az igazság?
Hátha csak káprázat? Hátha minden csak káprázat volt?
Hátha csak böjtök látomása volt, tünődések megjelenése, álmoknak
tükröződése?
Hátha csak csalódás volt, mint a hideglelősöknél látni? Becsületes
csalódás, jó lélekkel elhitt csalódás, a valóság minden megfogásaival
megfogható csalódás, de mégis csalódás?
A harsogás mind orditóbbra vált, a homályosság mind fojtogatóbbá, a
talaj mind ingatagabbá, a hányódás mind iszonyatosabbá.
S ha mégsem ő volna ama küldött: kicsoda ő akkor?
S ha élete és megfeszíttetése, minden csodák és minden beteljesedések
mind csak véletlenségek volnának, mert semmire nem nyomatott rá az Ur
szinről-szinre való láttatásának pecsétje: mi volt akkor ez az élet, mi
lesz akkor ez a halál, mi volt mind e magasztosság s mi volt mind e
kínszenvedés, ha nem megváltatása az emberek fiai nak s nem helye
váltása az ember fiának az Ur jobbkeze felől?
Bősz fájdalom nyilalt át rajta. Megint érezte magát, egész testét, a
keresztfán. Egy perczre csak, de e percz alatt, az élet utolsó
nyilallatával: gyanu, gyanu, gyanu czikázott végig kihülő testén, révülő
elméjén.
– _Elóhi_, istenem! – hördült fel fuldokolva, s vad erőlködéssel vetett
egyet magán.
– Eliát látja, – suttogott a sokaság; – most jő tüzes szekéren, hogy
fölvigye az Urnak jobbkeze mellé…
De nem jött senki.
– _Elóhi, elóhi!_ – kiáltott nagy felszóval a haldokló, – _lama
sabaktani_, miért hagytál el engem!
Kelet felől fergeteg támadt, hogy a föld megindula s a kősziklák
megrepedezének. Ő pedig kibocsátá lelkét.
A navarrai királyné novelláinak elején szerencsés megmenekülésről van
valahol szó, melyben _csak_ a szolgák s egyéb cselédek pusztulnak el a
vizáradatban, gazdáik azonban életben maradnak. Azon időkbeli szolga
vagy cseléd ilyen mesén bizonyára egy perczre sem akadt fönn – ma egy
királyné is meghökkenne rajta. Pedig navarrai Margit már eretnek volt,
tehát gondolkozó ember, – s viszont az ő idejének még össze-vissza nincs
négyszáz esztendeje. Mégse lehet azt mondani, hogy a világ lassan
haladna.
* * *
Egy nagy igazságtevés érzése lappang az emberekben, mikor mosolyogva
nézik azt az érthetetlen ellentmondást, hogy földesurak mentek már
tönkre, de ispánok soha, s a kisfizetésü katonaorvosok közt több a
háziúr, mint a nagyjövedelmü czivilorvosok közt. Alkalmasint jobban
tudnak takarékoskodni. S ne botránkozz meg e hangon, erkölcsös olvasóm,
mert nem bizonyos, hivatalos kiküldetésre nem tegnap mentél-e villamos
vasuton, s vágtad zsebre a fiakkerpénzt? Ez az, amit mellékjövedelemnek
szokás nevezni, s ki tudna megélni a mai világban, ha nem volnának
mellékjövedelmei? Mindenki «csinál magának» egy kis mellékjövedelmet;
akinek valami köze van valamihez, igyekszik azt hasznosítani, s ahány
kézen átmegy valamely dolog, annyi kézen marad el belőle egy-egy kevés.
Lehetne-e megélni a mai fizetésekből és jövedelmekből? Elbirnák-e az
adóterheket, ha csakugyan mindenki a jövedelme tizenhárom százalékát
adná oda adóba? Szolgálhatnád-e az államot, ha csakugyan nem juttatna
többet annál a penészes száraz kenyérnél, amit törvény szerint adhat?
Pénzért és jó szóért mindent megkaphat az ember, s ez még mindig jobb,
mintha nem lehetne megkapni semmit. Az egész társadalom s minden egyese
titkos összeesküvésben él a saját társadalmi rendje ellen, s nem is
tehet máskép, mert különben nem tudná elviselni ezt a társadalmi rendet.
Mi volna a világból, ha a gazdagok csakugyan annyira gazdagok volnának,
s a szegények csakugyan annyira szegények, ahogy lenni kellene? Hogy’ ne
fulladnánk meg a törvények rettenetes hurkaiban, ha titokban egy keveset
nem tágithatnának rajtuk? A világ rendje szerint az erősebb fölfalja a
gyengébbet – s ez rettenetes volna, ha a gyenge olykor egérutat nem
találna. A világban a rablás és a gyilkolás az eredeti törvény, a lopás
már kieszelés, czivilizáczió, mely a gyilkos törvényt emberibbé teszi.
Rablás, szabad lopással enyhítve: ez bizonyára nem ideális társadalmi
rend. De valameddig a társadalmi rend nem egyéb, mint valamivel
komplikáltabb és differencziáltabb, de alapjában változatlan mása a
természet eredeti kizsákmányoló barbárságának, még mindig jobb a
tolvajokkal enyhített rablóvilág, mint a szigoru Catóé, melyben csak
tigrisek és áldozatok vannak.
* * *
A legnagyobb bugris eddig Herbert Spencer volt, és, igaz, a legnagyobb
tudós is. De bugrisnak még nagyobb, semmint tudósnak, mert még akkora
tudós sem tudta bebizonyítani, mint Spencer, hogy igaza volna akkora
bugrisnak, mint Spencer.
* * *
A bugris világ teljes kimerültsége az irodalmon kívül a női divatban is
megmutatkozik. Semmi ujság, semmi czélszerűség, semmi alkalmazkodás a
mához; csupa lélektelen majmolása a Louis quatorzenak s a Louis
seizenek. Megérett az agyonveretésre az olyan világ, amelyikben már a
költőknek s a szabóknak sincs uj ötletük.
* * *
A jó Ruskin roppantul fölháborodik azon az embertelenségen, hogy «a
legolcsóbb piaczon vásárolok, s a legdrágábbon adom el». Oktalan harag.
Elvégre a piacz ott olcsó, ahol a jószág nem kell, s ott drága, ahol
kell; aki ehhez simul, az még igen jó és becsületes ember lehet; ez,
magában véve, nem volna embertelenség, s a gazdaságban nem is _ez_ az
embertelenség.
* * *
Ha a gyomrokat is oly könnyű volna megnyugtatni, mint a
lelkiismereteket, nem volna szocziális kérdés.
* * *
Bizonyos fokig tetszetős az a szocziális igazságtevés, mely a jövőben s
az eljövendő uj rendben a testi s a szellemi munka mai merev
elválasztottságát meg akarja szüntetni. Bizonyos fokon túl azonban
antikollektivista és reakcziós ideál, mert ellenkezik a kollektivizmus
alapjával: a munkamegosztással. A kollektivizmus azért szükégszerű
eljövendő gazdasági és társadalmi fok, mert szükségszerüen elkövetkező
termelési fok; a kollektivizmuson belül jobban és tervszerűbben lehet
munkát organizálni. Hogy egy ember többféle munkát végezzen, az
reakcziós, mert a termelést egy roppant fokkal lejebb szállító gondolat.
Nem is szoczialista követelés ez, hanem anarchista. A jó, a nemes, a
ragyogóan intelligens és csókolnivalóan naiv Krapotkin is effélét kiván,
s emlékirataiban büszkén meséli el, hogy ujságjait ő maga szedte és
nyomtatta, s ez nem ártott sem neki, sem az ujságoknak. Helyes. De hát a
betüket ő maga öntötte-e? A nyomtató gépet ő maga csinálta-e? S az ólmot
s a vasat ő maga bányászta-e?
* * *
A szoczialista agitácziónak nagy fogyatékossága, hogy habituális
savanyusággal történik. A szoczialista agitátornak verbungos huszárnak
kéne lennie, aki tánczol, iszik és bokréta van csákójára tüzve. Ez még
csak hazugság sem volna, mert hiszen ezt akarja a szoczializmus:
tánczot, italt és bokrétát minden anyaszülte embernek. Engemet legalább
mindig elsavanyit, mikor a szépség s a boldogság meghóditásának
ugyanabban a kámzsában s ugyanazokkal a taglejtésekkel vágnak neki,
amivel Savonarola parancsolta máglyára a képeket s a selyemköntösöket.
* * *
Az a baj éppen, hogy nálunk minden tisztességes ember szoczialista. Nem
a tisztességes emberek azok, akik a dolgokat nyélbe ütik. Az uj világ
majd akkor kezdődik, mikor a szocziálizmusnak nálunk is lesznek
törtetői, tőzsérei, konczlesői, túlordítói és szemforgatói.
* * *
Furcsa, hogy azokat nevezik álmodozóknak, akik valósággal személyes
ellenségei az álom két elsőszülött ikrének: az Istennek s a Tulajdonnak.
* * *
Bájosabb szádizmus kevés van, mint azoké a szépségen csüggő lelkeké,
akik a szocziális igazság eljövetelétől a világ elszürkülését várván,
azt kivánják, hogy inkább dögöljön meg a szegény ember, de a vasárnapi
munkaszünet s az esteli boltzárás ne szakítsa meg a nagyvárosi élet
betegesen gyönyörü lüktetését… és így tovább. Fehérruhás lyánykák
szurják így ki a macska szemét, mert azt az aranyos kis kanári madarat
féltik tőle. Nem ugyan kegyetlenségüknek, de félelmüknek egy végtelenül
nagy és előkelő ősét tudom: Heinét, akiben azonban a jó ember erősebb
volt a művésznél, mert bár a kommunizmus eljövetelétől a világ
elkaszárnyásodását várta, _mégis_ kommunistának vallotta magát, vagyis
azt tartotta, hogy inkább dögöljön meg a szépség, de ne legyen a világon
szegény és kitagadott ember. Ó mily igaza volt e dicső embernek az ő
jóságában! S mily érthető volt az ő félelme a Foruier-féle
falanszter-szoczializmus idejében! De a mai Heine mosolyogva gondolna a
hajdaninak félelmére. A mai már nemcsak eszével, de szivével is tudná,
hogy a szegény ember is ember, s ha a szépség emberi dolog – pedig az –
akkor nem kell a szépséget senki ember fiától félteni. Elvégre a
munkások felszabadulása lesz-e az első felszabadulás a világon? Elvégre
az a híres Medici-világ, mely a renaissanse szépségeinek kitartója volt:
nem a polgári rend hatalomra jutása volt-e? S ma már nem mindenütt ez a
felszabadult polgárság uralkodik-e, s nem tágultak-e mindenfelé, a
hajdani vílághoz képest, a szabadság határai, s vajjon ma kevesebb
szépség van-e a világon, mint hajdan volt? Visszacserélnők-e a vasárnapi
munkaszünettől s az esti boltzárástól annyira féltett mostani
nagyvárosainkat a lovagvárak hajdani romantikájával? A polgárság
parlamentjei, igazságügyi palotái, modern arczképei és lakóházai
csunyábbak-e, mint a hajdani várak, a templomok és szentképek voltak?
(Mellesleg mondva: ezeknek maecenátusa is jórészt polgári volt.) A
mostani munkás máris egyfelől megihlette, másfelől a lehető
legteljesebben élvezi a Gerhart Hauptmann darabjait, a Meunier szobrait,
még az Anatole France ironiáját is. A szoczializmus és a kollektivizmus,
ha beteljesedik s valóra válhatik, a mostani öt-hat százalék helyett
száz százalék művelt, jómódú, tehát művészi élvezetre képes s azt
ilyenformán meg is követelő embert állít a társadalomnak s a szépségnek,
s az egész dolgozó világ, a munkája öregjét gép-rabszolgákkal végeztető,
_egy_ áthéni piacz lesz, hol a vargák az Eszkilosz tragédiáit
sugallották és élvezték.
* * *
Akik a mai világban még polgári politikán dolgoznak, s a polgári
osztályt akarják megteremteni, olyanok, mint a rabkórház orvosa, aki a
beteg akasztófajelöltet szerető gonddal állítja talpra, csakhogy mentől
előbb felköthessék.
* * *
Amerika most azon töri fejét, hogy’ maradhatna meg úgy a szabadság
hazájának, hogy becsuk mindenkit, aki már amerikai polgár, és kilök
mindenkit, aki még nem az.
* * *
Értem, hogy szoczialistáink haraggal nézik a mind erősebb és nyiltabb
ellentállást, melylyel az Egyesült-Államok az Európából való bevándorlás
ellen fegyverbe állanak. De van e dolognak viszája is. Mert abban meg az
amerikai munkásoknak van igazuk, hogy hiába minden szervezkedésük és
jobb sorsra való törésük és eljutásuk, ha az európai hajók szakadatlan
ontják a tudatlan, a nyomorult, az éhbérre is éhes és szervezhetetlen
jövevény munkást, a sztrájktörőt, a bérlenyomót. És bármily dicső dolog,
emberi szemmel nézve, hogy aki otthon kenyeretlen földönfutó, talál a
tengeren túl kenyeret és hazát: haladásnak nem haladás. Az
elégedetlenség s a kétségbeesés _otthon_ szükséges mozgató és erjesztő;
ne legyen szellentyűje kifelé, hanem otthon feszítse a kazánt
megszakadásig Nekünk magunkat kell szerveznünk, nem Amerikát. Minden
egyes kivándorló nem csak egygyel kevesebb munkása a békés nemzeti
termelésnek, hanem egygyel kevesebb katonája is a fejlődésért folyó
polgárháborúnak.
* * *
Hajdan az volt a szabadság, hogy tudjak parancsolni s ne akarjak
engedelmeskedni, – ma az, hogy ne akarjak parancsolni és tudjak
engedelmeskedni.
* * *
A szerencsétlen ember mindig igazságtalan, és, mint a vadember a
mennydörgés mögött, balsorsa mögött emberi hatalmat s emberi
rosszakaratot keres.
* * *
Ha a sokaság angyalokból állana, fölösleges volna megváltani, s az igaz
demokráczia nem arra törekszik, hogy az emberek egyformán nyomorultak
legyenek, hanem hogy minden ember Párizsból hozassa szappanát és
Londonból ingeit. Minden megváltásnak azon kellene kezdődnie, amin a
keresztyén kezdődött, mely az embereket mindenekelőtt megfürösztötte a
Jordán vizében.
* * *
Az úr, a született úr, csodálatos erővel hat a szegény emberre. Tudjuk
ezt mindnyájan, kik fogcsikorgatva küzdünk az arisztokráczia ellen, s
már e fogcsikorgatásunkkal meghajlunk, impliczite, az arisztokráczia
előtt. Tudjuk ezt mind, kik megvetéssel nézünk az elszegényedett úrra,
mert e megvetésünkkel elismerjük, impliczite, hogy az úrnak joga van a
gazdagságra s a hatalomra. Tudjuk ezt mind atheisták, kik az Isten
helyébe gőgösen állítjuk a Természetet, s ezzel elismerjük, impliczite,
hogy az uraság valami formája nélkül képtelenek vagyunk elképzelni a
világegyetemet. A paraszt őszintébb mint mi; tudja, hogy van
arisztokráczia, s ehhez képest viselkedik is.
* * *
Nem tudom, nevetséges lett volna-e Beethoven, ha hajlong és hajbókol
herczegek és királyok előtt. De irtózatosan nevetséges volt, mikor
valahol Karlsbadban tüntetően s hogy Goethét méltóságra tanítsa,
odaczövekelte magát összefont karral és szemére húzott kalappal az út
közepére, hogy a szembejövő legmagasabb uraságoknak kétfelé le kellett
térniök az útról. Amit különben a mi Petőfink is megtett volna, aki egy
ízben csak azért is belenézett a napba, s majd hogy meg nem vakult bele.
Ez a dacz s ez a csak azért is való szembenézés minden hajbókolásnál és
hajlongásnál hódolóbb meghajlás a szembejövők vagy a fönragyogók hatalma
és jelentősége előtt, mert azt mutatja ki, hogy _van_ jelentőségük,
éppen mikor azt akarja kimutatni, hogy _nincs_.
* * *
Azt sem tudom, vajjon Herbert Spencer, aki gyönyörűen kimutatta, hogy
czím meg érdemjel egy sorban áll a vadak üveggyöngyeivel és
madártollaival, nem lett volna-e nevetséges, ha elfogadja a rendjelet,
amivel a német császár megkínálta. De irtózatosan nevetséges volt, mikor
_nem_ fogadta el. Ennek a miértje mélyen belevág valamibe, amiről a
radikális és tudományos alapon épülő politikai taktikának sohasem szabad
megfeledkeznie, hogy tudniillik, ha kimutattam valaminek erkölcstelen
vagy szennyes okokból és kezdetekből való fejlettségét, még nem
következik: sem az, hogy az ma ne lehetne erkölcsös és tiszta, sem főkép
az, hogy ne lehetne mindazonáltal számba venni való hatalom. S kivált
azt kell számba vennem, hogy e mindenesetre megvolt hajdani jelentősége
az idők során mélyen belevájódott idegeinkbe, s megcsökkenésének
tudomása e barázdákat még át nem símíthatta. Fogyatékos hát az a
taktika, mely úgy dolgozik, mintha az embereknek már érzésükben is benne
élne, ami egyelőre csak tudomásukban él benne.
* * *