A közelebbi tíz év alatt irodalmunkban semmit sem óhajtottak és
gyülöltek inkább, mint a kritikát. Irók és olvasók egyaránt megunták az
ujdonságírók banális és stereotyp phrasisait; amazok szerettek volna
itéletet hallani műveikről, emezek pedig némi tájékozást nyerni az
irodalom naponként élénkülő mozgalmában. Néha csakugyan beköszöntött
valami olyan, mit kritikának szoktak nevezni. Mily ellenszenv, mily
részvétlenség fogadta minden oldalról! Az írók nagy része gyűlölni
kezdte, a közönség pedig hidegen fordult el tőle. Hol rejlett e jelenség
oka? Az írókban-e, kik már egészen elszoktak a különben is soha meg nem
szokott kritikától, vagy a közönségben, mely a szorongatott nemzetiség
nevében, a túlbuzgó hazafiasság szempontjából oly kiméletet és elnézést
követelt, mi lehetetlenné teszi a kritikát, vagy épen a kritikusokban,
kik e kivételes helyzetben nem tudták feltalálni magokat s a legjobb
akarat mellett is tapintatlanságukkal mindent elrontottak?
Mindezt nem vizsgálom. Ez időszakban magam is írván bírálatokat, mint
részrehajlatlan vizsgáló is, könnyen részrehajlónak tünhetném föl. Annyi
bizonyos, hogy mindennemű kritikai kisérlet többé-kevésbbé megbukott s
nemcsak a kritikusok lettek népszerűtlenek, hanem maga a kritika is. A
jövőben talán minden másképen lesz. Politikai állapotaink változása
alkalmasint ide is jótékonyan fog hatni. A közönségnek napról-napra
kevesebb oka lesz túlbuzgó hazafiasságával terrorizálni a vélemény
szabadságát, az élénkülő politikai élet küzdelme némi türelmességre
fogja tanítani az írókat, azon férfiak pedig, kik újabban a kritikához
kezdenek csatlakozni, sokkal jelesebb tehetségűek, népszerűebbek,
mintsem munkásságuk siker nélkül maradhatna.
Mindamellett nem árt, nemcsak gyakorlatban, hanem elméletileg is
gyöngítni azt a sok előitéletet, balfelfogást, melyet nálunk a kritika
ellenében táplálnak. Nem czélom ez előitéletek mindenikét bírálat alá
venni, csak egy-kettőről szólok, mint olyanokról, melyek nevezetesebbek,
sokak meggyőződései, a melyek védelmére nemrég egy egész röpirat jelent
meg.[14]
A kritikának gyöngédnek, udvariasnak, illedelmesnek kell lenni, mit sem
lehet inkább kárhoztatni, mint az illetlen éles modort, a sértő gúnyt, a
megbélyegzést, a bot és kancsuka bírálatát. Ezt halljuk minden nap,
úton-útfélen. A lapok programmjokba tűzik, az olvasók megtapsolják s
kritikai codexünknek mintegy legfontosabb törvényeűl van elfogadva. S
mégis van-e valaki, ki ha bírálni kezd, nem hágja át e törvényt? Aligha,
mert át nem hágása csaknem lehetetlenség. Mióta irodalom van, egyetlen
nevezetesebb kritikus sem kerülte el az illetlen élesség, a
személyeskedés vádját, nem is fogja soha, sőt azt tapasztaljuk, hogy a
kik legtöbbet beszélnek ellene, legtöbbször követik el. Honnan ez
ellenmondás, melyet mindennap tapasztalunk? Részint onnan, mert az
önérdek és szenvedély csaknem észrevétlen módosítják elveinket, részint,
mert bizonyos személyeskedés s illetlen élesség nélkül lehetetlen az
irodalmi és politikai vita, leginkább pedig onnan, mert a társadalmi
illem szabályait akarjuk kitűzni az irodalomban is. Az idézett röpirat
szerzője épen e téveszme mellett küzd, midőn a kritikustól gyöngédséget,
illemet, gentlemanhoz illő társalgást követel, szóval mindazt, a mivel a
társadalmi életben tartozunk egymásnak. Nem tagadjuk, hogy van irodalmi
gentleman, de tagadjuk, hogy egy volna a társadalmival. Törvényes
kereset alá nem tartozó magán tetteinkről csak istennek vagyunk és
lehetünk felelősek s kivéve szülőinket, nőnket, rokonainkat s egy pár jó
barátot, kiket magunk hatalmaztunk fel, senkinek sincs joga velünk
szemben bírálóul vetni fel magát. A magánviszony szentség, melyet senki
és semmi sem érinthet, legfeljebb csak a közvélemény, az a láthatatlan
földi hatalom, melyet senki s mégis mindenki gyakorol, melyről nem
tudjuk honnan jő, de a melyet mégis érzünk mint a hideget és meleget,
mely soha sem sérti becsérzetünket, mégis fájhat szívünknek, mely
sokszor igazságtalan s melyben mégis majd mindig van valami, mi
lelkiismeretünk visszhangja. Mindez az egyéni szabadság jogából foly s
részint mint becsület, részint mint illem a társadalmi élet kellemeinek
alapja. Annyira velünk született, annyira kifejlett érzés van bennünk,
hogy az állam segélye nélkül, sőt ellenére is képesek vagyunk
érvényesíteni. Hogyis ne? Minő élet volna az, ha mindenki jogosítva
érezné magát, úton-útfélen, társaskörben, szobánkban szemünkre hányni
bűneinket, hibáinkat, gyöngeségeinket, minő igazságtalanság volna, némi
haszontalan igazság kedvéért feldulni a magánviszonyok szentségét, minő
bűn az őszinteség erényét a korlátlan sértés jogává aljasítani, minő
zsarnokság a szabadság nevében tűrni és gyakorolni a
legszenvedhetetlenebb szolgaságot. Ime a társadalmi becsület és illem
fontossága! Talán az egész csak külső erkölcsösség, de forrása, véde,
zománcza a bensőnek, talán sokszor csak puszta formasággá fajul, de
mégis valami, legalább a be nem vallott erkölcstelenség adója az
erkölcsnek.
Vajon ilynemű becsület és illem érvényes-e az irodalomban és
parlamentben is? Vajon a közélet embere annyira egy-e a magán emberrel,
hogy a mi ezt méltán sértheti, amazt is sértenie kell? Már maga azon
körülmény, hogy magán viszonyaink nem esnek tulajdonkép bírálat alá,
közéletünk pedig egészen mutatja, hogy a becsület és illem szabályainak
e téren nemcsak módosulniok kell, de sok részben változniok is. A
magánviszonyok egyedüli bírálói a költő és philosoph, de a mit ezek
írnak, az nem egyesek bírálata, hanem az egész társadalomé, az egész
emberiségé. Mihelyt a philosoph egyes élő magán személyt bonczol,
mihelyt a költő a puszta valóságot akarja adni, megnevezve és kimondva
mindent, becsületsértést követ el, s ha mindjárt igaza van is, pasquil
íróvá aljasul. De kinek jut eszébe parlamenti szónoktól, hirlapírótól,
kritikustól, szóval a közélet bírálóitól ilyesmit követelni? Hiszen
nekik lehetetlen nem sérteni, nem személyeskedni, mert egyes politikai,
közigazgatási és írói személyeket kell támadniok és védniök s
megnevezett határozott tényeket venniök kiindulási pontúl. Hiszen nekik
kötelességök használni a közügynek, mi ritkán jár kíméletlenség s nagy
kellemetlenségek nélkül. Itt többé nem lehet czélunk, minél kellemesebbé
tenni magunkat s másokat is hasonlóra kötelezni, mint a magánéletben. A
különböző czél különböző utat jelöl ki, s másnemű jogokkal ruház föl. A
mi a magánviszonyok közt becsület és illem, a közéletben hiba, bűn lehet
és viszont. Például, mondhatjuk-e valakinek társas körben, hogy eljárása
nem becsületes s nem mondhatjuk-e parlamentben, a mint mondá is nem rég
egy angol szónok a Derby minisztériumáról? Mondhatjuk-e valakinek
szobánkban, hogy erkölcstelen ember s nem nevezhetjük-e bírálatunkban
erkölcstelen írónak? Az egyéni szabadság tiszteletéből folyó becsület és
illem elnémítja meggyőződésünket, a közszabadságon és közjón alapuló
hazafiasság és vizsgáló szellem szólnunk kényszerít. S lehet-e
szólanunk, ha az illem nevében lepleznünk kell a tényt és kimélnünk a
személyt? Lehetünk-e gyöngédek, midőn épen a gúny fegyverét kell
használnunk? Társaloghatunk-e gentleman módon, midőn a kímélet és
udvariasság épen azt fogják veszélyeztetni, a minek diadalát óhajtjuk,
midőn a tények már magokban goromba vádak s az okoskodás és
következtetés oly sok esetben válik gyanusítássá? Angolország a
gentlemanek hazája, mégis sajtója a legkíméletlenebb. Az angol
társadalmi élet szigorúbb illemet követel és tart, mint a száraz föld
akármely országa, mégis közéleténél, divatozni kezdő fogalmaink szerint,
nincs valami durvább és illetlenebb. E fogalomzavar akarva vagy
akaratlanul a szabad vélemény jogát támadja meg. Gyöngédnek óhajtjátok a
kritikust és gyöngévé teszitek, illedelmesnek, félénkké válik és
gentlemanetekből szalonfecsegő lesz. Mihelyt a vélemény szabadabb és
jellemzőbb nyilatkozatait becsületsértő durvaságoknak bélyegzitek, vagy
száműztétek a kritikust az irodalomból, vagy megrontottátok egész
tehetségét. Az a lelkesülés, mely az eszmék küzdelmében kifejlett rokon-
és ellenszenv hullámzásából veszi táplálékát, elpárolog, kihül; az az
önérzet és becsszomj, mely nem ismerhet más korlátot, mint a milyen a
helyzet sajátságáé, eltörpül, kialszik; a vizsgálódás azon erélye, az
előadás azon szépsége, melyeket a hangulat szabadsága nyujt s a tárgy
természete parancsol, összeomlik, semmivé lesz. Bíráló helyett hizelgőt,
szónok helyett udvaronczot fogtok teremteni, ha ugyan oda tudnánk
aljasodni, hogy sophismáitokat megszentelje a közvélemény.
Tehát a kritikának a közjó nevében korlátlansági joga van, fogják
mondani ijedten az olvasók, s még inkább íróink. Nem, csak hogy korlátja
nem a társadalmi becsület és illem. Ha a kritikus a közélet emberében a
magánszemélyt is megtámadja, túllépett körén. Ime a magánviszonyok
szentsége az egyik korlát, melyet nem léphetni át büntetlen. Kik a
magánviszonyokra nézve is bírálói jogot követelnek, épen oly téveszmét
akarnak érvényesíteni, mint azok, kik a becsület és illem szabályait
akarják átjátszani a közéletbe. Társadalmi életünk e két külön ágának
éles megkülönböztetésében és hű ellenőrzésében fekszik egész egyéni és
közszabadságunk. Nem tagadhatni, vannak szövevényes viszonyok, midőn a
közélet emberére nem emelhetünk vádat a nélkül, hogy magánviszonyait is
ne érintsük, midőn a jogot a jogtalanságtól hajszál választja el s
úgyszólva egymásba játszanak. E kényes körülmények rendkívüli tapintatot
igényelnek. Támadott és támadó részéről a «summum jus, summa injuria»,
de bármily nagyok legyenek is az ily visszaélések, épen oly kevéssé
mondhatunk le egyéni, mint közszabadságunkról. Hasonló áll a kritika
azon második és utolsó korlátjára nézve is, melyet szintén el kell
ismernünk. Mi e második és utolsó korlát? Valóban bajos egy pár szóval
kifejteni. Kétségtelen, hogy a gúny és humor nemcsak a költő és szónok
kiváló fegyvere, hanem egyszersmind a kritikusé is. E fegyver rendesen
nem csinált, keresett, hanem gondolatunk és érzésünk mintegy önkénytelen
teremtménye. Nem a botránykeresés vásottsága, hanem a megsértett
erkölcsi érzés és józan ész visszahatása, haragja, boszúja, költészete.
Vannak dolgok, melyekről csak gúnynyal szólhatunk s a legtöbb megrovás,
polemia lehetetlen gúny nélkül. Hogy az emberek mindennél inkább
gyűlölik a nevetségessé válást könnyen megfoghatni, de az is
természetes, hogy a fegyvert épen a körülmény teszi oly becsessé. Nem a
gúny, hanem a sértő gúny ellen szólunk, mondják a mi illedelmes
embereink. De van-e gúny, a mely nem fáj s ennyiben nem sértő, s ha nem
ilyen, nem hizelgésbe oltott elmefuttatás-e, vagy enyelgéssé higított
tréfa? E megkülönböztetéssel nem sokra megyünk s midőn szépirodalmunk
oda kezd sülyedni, hogy a kritika jogaiért kell vívnunk, lehetetlen ez,
épen oly korlátolt, mint gyanus elv ellen a legerélyesebben nem
tiltakoznunk. Azonban ez nem azt teszi, mintha itt is nem ismernénk el a
korlátot. Van egy pont, melyen a kritikusnak nincs joga túllépni, hol a
közélet embere ellen intézett gúny is a nélkül, hogy magánviszonyt
érintene, magánsértéssé válik. E pont meghatározása igen nehéz,
különösen nálunk, hol nem rég még azon is nagy fontossággal vitatkoztak,
vajon szabad-e azt mondani a költőről, hogy a politikai éretlenek
tapsait hajhászsza. Annyi bizonyos, hogy valamint a költészetben nem
használhatunk némely kifejezést, bármily jellemző legyen, még az alsó
komikumban sem: úgy a kritikusnak sincs joga mindent nevén nevezni, még
azt is, mi nem volna egyéb undok cynismusnál. A szenvedély e pontot, hol
kijebb, hol beljebb teszi s hol az egyéni, hol a közszabadságra
hivatkozik. Itt is a «summum jus, summa injuria» s hacsak holmi
nevetséges és haszontalan casuistikát nem akarunk fölállítani, az
egészet a közerkölcsi érzésre kell biznunk, mely rendesen jogsértés
nélkül találja el az igazat.
Azonban a kijelölt korlátok tisztelete még nem egészen egy az irodalmi
gentlemanséggel. A gentlemanség társaságban és irodalomban egyaránt
nemcsak bizonyos szabályok hű megtartásában, hanem egyszersmind jól
eltalált alkalmazásban rejlik. Lehet valaki becsületes és illedelmes
ember, mégis hathat reánk kellemetlenül, sőt bántón a nélkül, hogy
jogunk volna rossz néven venni. Nem bántott-e meg soha titeket a
nagylelkűség, a szívesség, az illem, sőt maga a barátság is? Nem
éreztétek-e, hogy a jogosságon, illemen és jó indulaton felül van még
valami, mit óhajtunk, bár nem követelhetünk, mit néha alig tudunk
kimagyarázni, de a mi mindig elbájol és leigéz. Bizonyos nemesség,
szeretetreméltóság, tapintat, költőiség, melynek épen oly nehéz fogalmát
adnunk, mint a szépnek. Ha úgy tetszik a modor, mely mindig eltalálja az
illőben a legillőbbet, a helyes közt a leghelyesebbet s éles ösztönével
a társadalmi bonyodalmak legfinomabb szövevényein is áthat.
Alkalmazzátok e tulajdont, a mennyiben alkalmazható, az irodalmi
viszonyokra s előttetek áll a gentleman kritikus. Mi a különbség közte s
a többi közt? Csekély és mégis sok. A gentleman kritikus nemcsak
igazságos itéletre törekszik, hanem igazságos modorra is; érzi, hogy
ugyanazon itélet különböző modorban elmondva nem ugyanaz; tudja, hogy a
méltánylat és megrovás, az elragadtatás és gúny nyilatkozatait nemcsak
az elvek logikája s a hangulat kényszerűsége vezérlik, hanem az
esetleges körülmények módosító ereje is; ítéletére nem engedi ugyan
befolyni a kegyelet érzelmeit, de igen a módra, mely szerint azt
kifejezi; élénken meg képes különböztetni, hol van helye a kíméletnek,
hol erény a kíméletlenség s mintegy megnemesíteni törekszik azt is, mit
széttép, semmivé tesz; nem kerüli, ha szükség, a támadó küzdelmet, a
szenvedélyes polemiát, de mindig megtart bizonyos mérsékletet, mely ott
sem örömest sért, hol kérlelhetetlen szigort kell alkalmazni, mely
képessé teszi igazságosan áthatolni a kényes körülmények tömkelegén is,
hol a jog jogtalanságba játszik, hol a következtetés és felfogás
szabadsága, szüksége, mit rendesen gyanusításnak és ferdítésnek
neveznek, könnyen vehet valóban ferdítési és gyanusítási irányt s hol
egy bizonyos ponton túl engednünk kell jogunkból, tűrnünk
ellenfelünktől, bár egyikkel sem tartozunk.
E tulajdont a kedély nemes hajlamai föltételezik ugyan, de nagyrészt
mégis az irodalmi élet hagyományossága fejti ki, épen mint a társadalmi
gentlemant a jó társaság szokásai. Mily nagy befolyással van erre a
közönség, mondanunk sem kell s az egyik fő ok, a miért nálunk az
irodalmi gentlemanség oly kevéssé divatos, épen ott rejlik, hogy inkább
csak olvasóink száma szaporodik s nem egyszersmind azon közönségé, mely
erős közvéleményt képes gyakorolni. És mégis bármily csekély
véleménynyel legyünk a magyar kritika modora iránt, el kell ismernünk,
hogy az irodalmi gentlemanséget nem annyira a kritikusok sértik, mint
inkább a költők. Nem idézek példákat, mert hosszas és örömtelen
polemiába keverném e lapot, mely oly szives barátsággal hivott meg
dolgozó társai közé. Azt azonban nem lehet mellőznöm, hogy a szabad
vélemény erősebb, de jogos nyilatkozatait becsületsértésnek venni, az
írói sérelmet személyessé változtatni, nem épen a legritkább eset
nálunk. A becsületérzés bizonyos betegessége kezd terjedni íróink közt.
Sajnálnám, ha valaki félre értene. A becsület jogai és kötelességei
előttem is szentek. Bárkinél jobban örülök azon, ha a magyar író tudja
mivel tartozik társadalmi állásának s nem tűr szennyfoltot becsületén.
Nem a lovagiasság ellen beszélek, hanem ama lovagiatlanság ellen, mely a
lovagiasság álarczájában jelen meg. Nem emlékszem, hogy az angol és
franczia kritikusok kezökben fegyverrel vívták volna ki a kritika
szabadságát, de azt tudom, hogy ha nálunk valamelyik kritikus oly jogait
veszi igénybe, melyeket a legmíveltebb nemzetek irodalma is elismer,
könnyen koczkáztathatja vagy becsületét vagy életét. E szomorú dilemma
nem fog ugyan mindenkit visszaijeszteni, de általában véve bizonyára
terrorizálja a szabad véleményt s oly censurát állít föl, melyet
népszerűsége szükségeskép zsarnokivá tesz.
A kritika pártossága ellen is sok vádat hallhatni. A kritika mindig
valamely párt kezébe kerül, egyszer az egyikbe, másszor a másikba, épen
azért soha sem lehet elfogulatlan és igazságos, mondják sokan, de senki
sem oly hangosan, mint Eszter szerzője, ki épen azért új alapra akarja
fektetni a kritikát, oly lapot indítványozva, mely mind az illetlen
modort, mind a pártosságot lehetetlenné tegye.[15] Lehetséges-e ez s mi
módon? Szerzőnk hiszi, bizik magában s egy egész tervvel áll elő.
Egyletet kell alakítanunk, mely alaptőkéje kamatjaival képes legyen
födözni egy havonként hat ívre terjedő kritikai lap költségeit. A többi
magától jő. Az egylet szerkesztőt választ, ki illemes ember, semminemű
irodalmi párthoz nem tartozik, s így megnyer közremunkálni minden magyar
kritikust. Minél inkább eltérnek egymástól a munkatársak nézetei, annál
jobb, mert a szerző épen a különböző nézeteket, rokon vagy
ellenszenveket akarja a közjóra kiaknázni. A lapnak nem lévén elve,
színezete, ki-ki azt ír bele, a mit tetszik, a szerkesztő csak arra
ügyel, hogy a czikkek illedelmesen legyenek írva s mindennemű
véleménynek, polemiának tér nyiljék. A tanodák ingyen fogják kapni, a
közönség pedig 2 forinton, hogy minél inkább terjedhessen. Ily lap még
egyetlen egy irodalomban sincs. A magyar kritikusok a világirodalomban
először fognak példát adni arra, hogy levetkezvén minden pártszenvedélyt
a közjóra egyesültek. Tehát a haszon mellett némi nemzeti dicsőségben is
részesülnénk.
Ime a panacea kritikai állapotunk bajai ellen. Nem vizsgáljuk,
lehetséges lesz-e a szükséges alaptőkét összegyűjteni, örömest
elhisszük, hogy nem nagy bajba kerül, de mélyen meg vagyunk győződve egy
ily lapnak mind kivihetetlenségéről, mind haszontalanságáról. Van-e oly
kritikus, ki aláírja szerzőnk kritikai illemszabályait, melynek ama
választott szerkesztő lesz képviselője? S ha lesz, nem olyat tesz-e,
miáltal lemond vélemény-szabadságáról, sőt írói egyéniségéről is? Az az
illetlenség és epéskedés, melyet ti korlátozni akartok, nem valami
külsőség, hanem a benső egy része. Változtassátok meg, s a gondolat is
meg fog változni. A kritikusnak is, mint minden írónak, ha valóságos
irodalmi művet akar teremteni, szüksége van bizonyos felindulásra,
lelkesülésre, melyet tárgyától vesz, s tárgyára sugároztat vissza. Ti e
lelkesülést akarjátok tőle elvenni, hogy üres konventionális hangulatot
erőltessetek reá. S miért, hogy ne álarczozhassa le a nyegleséget, ne
bélyegezhesse meg az erkölcstelen irányt, ne tehesse nevetségessé a
tudatlanságot és gőgöt s mi egy római imperatorral szemben is szabad
volt, ne háborgathassa éles hangjával az ünnepelt írók diadalmenetét.
Miért akarjátok csak a kritikust korlátozni? A politikai hirlapírót, a
parlamenti szónokot, a történetírót sem kellene felednetek. Állítsatok
ide is felügyelőt, ki ne korlátozza ugyan a szabad véleményt, de
szigorúan ügyeljen fel illemszabályaitok megtartására, s meglássátok mi
fog kikerülni. A modor korlátja szükségeskép a vélemény korlátjává
válik. Tacitus epés rágalmazó lesz, az angol sajtó szemtelen
pasquill-gyár, Macaulay durva sértegető, s műveik máglyára kerülnek.
Ferdítés és gyanusítás, fogja mondani szerzőnk. Csak logikai
következtetés. Egyébiránt jól tudjuk, hogy szerzőnk nem kivánja elve ily
szigorú alkalmazását; a mellett azt sem bánja, ha más lapba akármit s
akárhogy írnak is a kritikusok, csak az ő tervezett lapjától vonuljanak
félre. De akkor hová lesz a lap fennhéjázó programmja, mely épen a
különböző nézeteket akarja a közjóra egyesíteni? Nem válik-e épen
pártközlönynyé? Ime szerzőnk, midőn az irodalmi pártokat szándékszik
feloszlatni, egy irodalmi párt, talán saját pártja szervezésén munkál.
Azonban tegyük fel, a mi lehetetlen, hogy kritikusaink aláírják szerzőnk
illemszabályait. Meg lesz-e ezáltal minden nyerve? Még valami is alig.
Az erős ragaszkodás és munkakedv csak oly vállalat körül fejlődhetik ki,
hol ugyanazon elv lelkesíti a munkatársakat. A szerkesztésnek csak ott
van értelme, hol valamely tudományos vagy politikai irány átviteléről
van kérdés. A mi mindennek képviselője akar lenni, semmié sem lesz, a
hol senki sem felelős, ott mindenki közönyös. A mindennemű vélemény
képviselése föltételezi a korlátoltság és kézzel fogható balirányok
képviselését. A szerkesztő kénytelen lapjába majd minden czikket
felvenni, különben a pártosság jogos gyanujába esik, minden kritikust
egyenlően dijazni, mi egyre megy a verseny megfojtásával s a tehetség
lehangolásával. S ennyi rossz mi jó érdekében fog történni? Csak azért,
hogy a közönség valamely művet minden szempontból bemutatva, bírálva,
méltatva láthasson, még a korlátozottság szempontjából is. Lesz-e ez jó
hatással a közönségre? Fogja-e szélesbíteni látkörét s szilárd alapra
fektetni meggyőződéseit? Bajosan. Eszköze lesz az eszmék anarchiájának,
az érzület nihilismusának, melyekre közönségünk különben is hajlandó.
Annyi különböző irányt egyetlen lapnak lehetetlen lévén jól szolgálni,
egyet sem szolgálhat, s hozzá szoktatja a közönséget a határozatlanhoz.
Megfosztja az irodalmat, a forrongó küzdelmek azon jótékony
eredményétől, melyet csak a különböző irányok teljes és erélyes
képviselete nyujthat, tehát az összes journalistika. S vajon kivehető-e?
Teljességgel nem. Sok vélemény nem fog találni méltó képviselőre, nem is
említve, hogy némely véleményárnyalatot már maguk a lap illemszabályai
is kizárnak. Néhány kritikus, meglehet a jelesebb és komolyabb
tehetségek, meglehet a középszerűek és nyeglék, meglehet vegyesen a
párt-árnyalatok szerint, csakhamar túlsúlyra vergődnek, a szerkesztőt is
magukkal ragadják, a többi elkedvetlenkedve szétoszlik és újra
pártközlönyt fogunk nyerni. S miért ne? Miért gyűlölnők a párt eszméjét,
midőn mindenikünk, még azok is, kik tagadják, többé-kevésbbé valamely
párthoz tartozik, politikában, tudományban, irodalomban egyaránt. A
pártatlanság és pártosság balfogalmából származik minden baj. A
pártatlanság alatt nem lehet mást érteni, mint az igazság őszinte
keresését s az ez alapon emelkedő erős meggyőzését. Tehetünk-e róla,
hogy meggyőződésünk egy s más ügynek vagy személynek kedvezőtlen, hogy a
közönség helyeslésével vagy hibáztatásával találkozik, hogy végre az idő
tévedéssé deríti ki azt, mit igaznak hittünk s igazsággá, mit a
közvélemény tévedésünknek képzelt? Vizsgálódni, bonczolni tehetségünk
szerint, lelkiismeretesen, kimondani meggyőződésünket jóhiszemben, ennyi
mindaz, mit egy írótól, kritikustól követelhetni. Ennyi az ő
pártatlansága, sem több sem kevesebb. A pártatlanság divatos fogalma a
maga valódi értelmére visszavive nem egyéb, mint a meggyőződés hiánya:
tehát vagy a tehetetlenség érzete, vagy a scepticismus elve. S ha még
csak ez volna! Ennél több. Rendesen sürgetése oly meggyőződés
elfogadásának, melyet épen hibáztatunk. Oh ti pártatlan írók és
kritikusok, szeretnők már egyszer látni, hogyan írtok ti fogalmatok
szerint pártatlanul? Mutassatok példát, mutassátok meg a mi lehetetlen
és mi követni fogunk.
Az elvek küzdelmét, az erős meggyőződést, a párthoz tartozást csak a
korlátozottság bélyegezheti pártossággá. A pártosság az igazság nem
őszinte keresése, midőn az elv vagy személy, szóval a párt érdekében,
ferdítés vagy mellőzés által meghamisítjuk a tényeket s a meggyőződést
képmutatással vegyítjük. Jól tudjuk, hogy a küzdelem heve nem egyszer
ragadja túl a pártokat s rendszerint egymást teszik többé-kevésbbé
erkölcstelenné, de az emberi dolgok e tökélytelenségét mindenütt
föltalálhatni, a nélkül, hogy azért okunk lenne lemondani róluk. A
pártosság is szenvedélyeink önzéséből és erőszakosságából foly, mint
majd minden hibánk és bűnünk, de a szenvedélyek mérséklete épen úgy nem
egy a szenvedélyek kiirtásával, mint különbözik a pártosság hibáztatása,
a pártok eltörlése vágyától. Ki a párt eszméje ellen vív don quixotei
harczot, az emberiség fejlődését akarja megakadályozni, ki a pártosság
fogalma alá mer sorozni minden mély és őszinte meggyőződést, az emberi
hitet gyalázza meg s a hitetlenséget dicsőíti. E mellett a
pártatlanságtól a pártosságig mennyi fokozat van, melyek szintén
megkülönböztetést igényelnek. Hány őszinte lelkesülést látunk, mely a
nélkül, hogy akarattal ferdítene, korlátozottságában mindenütt csak
szeretni vagy gyűlölni, bámulni vagy gyalázni tud s noha mégis hitetni
képes! Hány nagy tehetség jelleme bizonyos elfogultság, egyoldalúság,
melynek forrása sem korlátoltság, sem vak szenvedély, sem képmutatás,
hanem az elvek csökönyössége, túlszigora, a hangulat önelragadtatása s
némely esetleges körülmény, melyek hatásától oly nehezen menekülhetni!
Mit árt mindez? Az irodalom folytonos küzdelmek hánykodása, hol minden
hatásra a legszabadabb fejlődésben következik ellenhatás. A mi önkénynek
látszik, az az eszmék ereje, a mi igazságtalanságnak az az igazságérti,
küzdelem. A legellenkezőbb eszmék, a legeltérőbb vélemények egymást
egészítik ki, a legkülönbözőbb szellemű és erejű írók egymás
gyöngeségeit pótolják s a mi még fennmarad, mindig ki szokta egyenlíteni
az idő. Szerzőnk egyetlen lap által akarná véghezvitetni, a mi egy egész
irodalom és hosszú idők munkája. Nem egy-e ez Omár kalifa okoskodásával,
ki a monda szerint, a Korán kedvéért égettette meg az alexandriai
könyvtárt? Szerzőnk kétségbeesve kiált föl: a kritika az egész irodalmi
és művészi világban pártkérdéssé vált. De lehet-e, volt-e ez valaha
máskép? Az ellenkező sürgetése nem annyi-e, mint azt kivánni, hogy
minden ember egyformán gondolkozzék? Szerzőnket elkeserítik a pártok
kicsapongásai. De következik-e ebből, hogy elfojtsuk a pártokat vagy
legalább megbénítsuk?
Mi nem védjük a kicsapongásokat. A pártosság valóban nem óhajtandó
dolog, de van ennél valami rosszabb is, s ez a pártok hiánya. Épen ez
szépirodalmunk baja. Szépirodalmi lapjaink, sőt a nagyobb lapok irodalmi
része is, egészen szerzőnk kivánata szerint vannak szerkesztve. Nem igen
képviselnek elvet, pártot s e tekintetben alig van valami szinezetük.
Szerkesztésük titka minél több népszerű írót gyüjteni össze, ha mindjárt
egymástól a legeltérőbb elvűek is, minél lármásabb programmot bocsátani
szét, minél változatosabban, de ritkán következetesen s az irodalom
szükségéhez képest tölteni be a rovatokat s néha úgy szolgálni a
közönséget s az írótársakat, mint a hogy a cseléd szolgálja urát.
Mindenütt csak különböző csoportozatokat, kotteriákat látunk, kiket
személyes rokonszenv vagy érdek fűz össze, de semminemű határozott
irodalmi elv és küzdelem. Ezelőtt hat évvel hosszasan kimutattam volt
egy nagy tekintélyű lap irodalmi elvtelenségét. Azóta nem sokat
változtak viszonyaink. A meggyőződés küzdelmét és elvek polemiáját sehol
sem látjuk szépirodalmunkban, vagy legfeljebb kivételkép, akkor is
inkább egyes író, mint valamely lap részéről. Mi más képet mutat
nyelvészetünk vagy – kivált az őstörténeti kérdéseket illetőleg –
történetirodalmunk! Mily élesen küzdenek itt a pártok s aránylag mennyi
haladást látunk csak tíz év óta is. Mi nagy a különbség e tekintetben
szépirodalmunk multja és jelene közt! Mennyi mozgalom fejlett ki
koronként Kazinczytól napjainkig. A szenvedély néha egész a pasquillig
elragadta a pártokat, de legalább hittek valamibe, küzdöttek valamiért s
nem eredmény nélkül. Most szépirodalmi lapjaink épen oly kevéssé
követnek, mint védnek valamely határozott irányt. Ha összevetjük
úgynevezett bírálataikat, sokszor a legellenkezőbb, egymást kizáró
széptani elvekre bukkanunk. Hát még ott, hol a költészet nagy erkölcsi
és társadalmi elvekkel ölelkezik, mennyi az ellenmondás. Ma épen oly jó
hiszemben materialisták, mint holnap ideálisták, most épen úgy védői a
társadalomnak, mint megtámadói máskor. Jól tudom, hogy a blazirt
elégületlenség, az epés túlszigor vádjait vonom magamra. De vajon
blazirt-e az, ki meggyőződést és pártokat sürget, vajon túlszigor-e az,
midőn csak némi eszmét, némi irányt követelünk, s megelégszünk, bárminő
legyen is. Valóban, követelésem szerény és önzéstelen, a legkevesebb,
mit írótól követelhetni. Ne mondjatok le rokon- és ellenszenveitekről,
csak emeljétek pártokká kotteriáitokat, ne szeressétek, ne kövessétek
kritikusaitokat, de tegyétek őket semmivé egész erőtökből. Hagyjatok föl
valahára léha és képmutató vádjaitokkal. Állítsatok véleményt
véleménynyel, küzdelmet küzdelemmel szembe! Bármelyik fél győz, csak
irodalmunk fog nyerni, melyhez elvégre is mindnyájan egyforma forrón
ragaszkodunk.