(Szász Károlynak.)
E lapok hasábjain ön már két ízben szólalt föl ellenem. Első polemiája
Zalár költeményei ügyében történt, midőn engemet és Erdélyi Jánost Zalár
elfogult és igazságtalan kritikusainak nevezett.[16] Eljárása nem épen
szabályszerű volt, sőt csodálatosnak is mondhatnám, ha ugyan már rég meg
nem szoktam volna az ilyesmiken fenn nem akadni.
Ön Zalár _Borura derű_ czímű _újabb_ költeményeit nagy részt becseseknek
találván, rossz néven veszi tőlem, hogy _régibb_ költeményeit nem
igyekeztem méltányolni. «Mert – úgymond ön – ha Zalár csakugyan oly
minden tehetségtől üres volna, mint Gyulai föltünteti: a _Borura derű_
soha sem születhetett volna. Mert bár a vak is talál garast, de a kezünk
alatti füzetben nem csak egyes szép költeményekkel, minőket alább
kijelölendünk, hanem egy határozott és elvitázhatlan tehetséggel
találkozunk.» Örömest elismerem, hogy ez újabb költeményekben haladás
van, habár Zalárt most sem vagyok képes annyira méltányolni, mint ön.
Azonban tegyük fel, hogy újabb költeményei oly jók, mint ön hiszi, vagy
épen valóságos remekek. Mit tartozik mindez reám, ki Zalárnak csak
régibb költeményeit bíráltam s jövőjéről sem jót, sem rosszat nem
jósoltam. Balzac hosszas ideig csak rossz regényeket írt, melyeket sem a
közönség, sem a kritika nem méltányolt, midőn azonban később
Francziaország egyik legjelesebb regényírója lőn, senkinek sem jutott
eszébe kérdőre vonni a kritikusokat, hogy régibb rossz regényeit miért
nem méltányolták a leendő jók fejében. Ön, úgy látszik, a polemiának egy
egészen új nemét akarja divatba hozni, mi eredetinek ugyan elég eredeti,
épen mint Vida borkórságos embere, de valamint az határozottan rút, úgy
ez is határozottan értelmetlen.
Menjünk tovább. Ön elismeri, hogy az általam megrótt nagy hibák
megvannak Zalár régibb költeményeiben, de egyszersmind azt állítja, hogy
csak némelyekben s a költő teljességgel nem esett e hibák martalékául.
«Mi volna tehát ez esetben – folytatja – az elfogulatlan kritika
kötelessége? Bizonyosan nem a feltétlen ócsárlás, hanem a tévut vagy
hibák kijelölése mellett a helyes irány kimutatása s a tehetség
méltatása.» Jól van, uram, de először is engedje megfordítanom e
kérdést. Mi volna tehát a védelem és támadás ez esetében a lovagias
polemia kötelessége? Bizonyosan nemcsak elfogultnak nevezni az
ellenfélt, hanem egyszersmind a vita alatti pontot egy pár eszmécskével
felvilágosítani. Ön mindezt nem teszi, sőt czéljára sem tartozónak
állítván, elégnek tartja bátran kimondani azt, hogyha Zalár olyan volna,
mint a minőnek feltüntettem, nem írhatta volna ez újabb költeményeit. A
bátorságban nincs hiány, de egy értelmetlen phrasis még nem fegyver.
Önnek kötelessége lett volna Zalár régibb költeményeinek fényoldalait
egy pár vonással rajzolni vagy legalább utalni ama nagy számú szép
költeményekre, hogy a vitának kiindulási pontja lehessen. Így nincs
miről vitatkoznunk: önnek semminemű æsthetikai fejtegetéssel nem
tartozom, s mindaz, mit e tárgyban még felelni akarok, nem egyéb, mint
helyreigazítása ön oly nemű idézeteinek, melyek szeliden szólva nem elég
szabatosak.
Ön azt mondja, hogy én Zalártól mindent, de mindent megtagadok és semmi,
de épen semmi jó tulajdont nem fedezek fel benne. Ez nem épen így van.
Elismertem, hogy Zalár írt egy pár élvezhető költeményt is, hogy
ellentétei néhol sikerülnek, csak oly költeményt nem találtam
gyüjteményében, mely mélyebb hatást tett volna reám s melyet mint
kitünőt képes lettem volna méltányolni. Sőt tudván, hogy irodalmunkban
divat a legelhibázottabb művek vagy gyüjteményeknek is némi jó oldalát
érinteni, ha egyebet nem, legalább a csinos nyelvet és hazafias
buzgalmat, jónak láttam némi mentséggel állani elő. A többek közt így
szóltam:[17] «ott, hol a költői szellem, a helyes irány lüktetését
érzem, nem fogok aránylag csekélységeken fennakadni, de ott, hol mind
ebből semmi, miért bájoljanak el aránylag csekélységek. Ezt tegyék meg
mások, minthogy meg is teszik, mert kritikánknak ez főszempontja. Nekem
nem egyes, talán élvezhető költeményekből kell és szabad megitélnem a
költőt, hanem az egész szelleméből.» Most is azt hiszem, hogy a
kritikusnak épen oly kevéssé tiszte méltányolni az alapjokban elhibázott
művek egyes szépségeit, mint elitélni a valóban sikerült műveket egyes
hibákért; oly versgyüjtemény, melyben egyetlen kitünő költemény sincs,
néhány tűrhető fejében nem várhat érdemleges méltánylatot. A positiv
nagy hibákért nem nyujthatnak kárpótlást holmi negativ érdemek. A fény-
és árnyoldalok pontos kiemelése csak oly műveket illethet meg, hol nagy
hibák és nagy szépségek váltakoznak. Az aránylag csekélységek itt sem
jöhetnek szóba sem egyik sem másik részről. Az ön által annyira s oly
méltán tisztelt Macaulay Montgomerynek «Az isten mindenütt jelen
valósága» és «Sátán» czímű költeményeiben nem talált semmi méltányolni
valót, pedig az első tizenegy, a második két kiadást ért, s bizonyosan
mindkét műben több az élvezhető, mint Zalár régibb költeményeiben. Aztán
én a «Budapesti Hirlap» tárczájában közlött «Szépirodalmi szemlémben»
nem annyira egyes költőket bíráltam, mint a legújabb lyra szellemét
vettem bírálat alá. Ezért csak a legjellemzőbb vonásokat lehetett czélom
kiemelni, mi a jelen esetben fájdalom nagy részt egyre ment ki a
kórjelek feltüntetésével. Zalárt, mint a világ-fájdalmas affectatio, a
képzelet rakonczátlansága, a túlzás és dagály kiváló képviselőjét
mutattam be, mert költészetében ezeket találtam legjellemzőbb
vonásoknak. Jól tudom, hogy Zalár írt oly költeményeket is, melyeken
költészetének ez annyira jellemző vonásai kevésbbé, vagy épen nem tünnek
fel, de leszámítva egy pár tűrhető költeményt, ezekben is hiányzik vagy
a költői felfogás, vagy a költői kivitel, egy szóval a valódi alkotás.
Költészetének ez oldalát csak általában érintém s épen ide vonatkoznak e
szavaim is: «Zalár a formában is hanyag, úgy versel, mintha prózát írna
s költői szelleme is igen rokon e prózaisággal.» Ön egy kis
változtatással idézi e mondatomat s a _prózaiságot_ ír _e prózaiság_
helyett, alkalmasint azért, hogy aztán alább mint következetlenséget
tüntethesse föl, «melylyel Gyulai mindazt, mit eddig mondott, lerontja,
mert ha a próza jelleme a józanság, hideg számítás s értelmesség, hogy
lehet prózainak jellemezni oly írót, ki szerinte őrült, túlzó,
rakonczátlan képzeletű». Ön szerint tehát a dagályt, affectatiót, a
túlzást semminemű, még æsthetikai szempontból sem lehet prózaiságnak
nevezni, ellenben az értelmetlenség, számítni nem tudás és badarság,
mint a költői szellem szükségesképi alkatrészei, szerepelhetnek. Nincs
szükségem reá, hogy magamat mentve e hitét eloszlassam. Idézett
soraimban nem ilyesmire czéloztam s csak azt akartam mondani, hogy Zalár
mind a kül, mind a belformában gyönge. E kifejezés _próza_ a külformát
jelenti, ez pedig: költői szelleme is rokon e _prózaisággal_ a
belformára vonatkozik, mit az _e_ szócska eléggé kiemel, vagy más
szóval: Zalár kivül-belül formátlan. Hogy ebben valami következetlenség
volna, teljességgel nem látom át, legfeljebb nem a legvilágosabb
kifejezéseket használtam, mit szívesen elismerek.
«Gyulai, hogy egy előre kimondott s bár nem egészen alaptalan, de mégis
túlzó és merész állítást (t. i. hogy az 1850–55. évi magyar lyra nem
egyéb, mint Petőfi utánzása) par force kivigyen, mindent megtagad
költőnktől» mondja ön többek közt. Tehát csak azért nem találtam Zalár
költeményeiben méltányolni valót, hogy túlzó állításomat par force
kivigyem, tehát rögeszméből indultam ki, vagy rögeszmét vettem föl
személyes ellenszenvem palástolására. Hihetősen önnek e gyanura igen
alapos okai lehetnek s bár ez okokat nem említi meg, teljességgel nem
szándékszom olyas váddal állani elő, mintha ön túlment volna a kritika
jogain. Meglehet – sőt úgy is van – önnek nincs igaza, de azért nem
követett el irodalmi illetlenséget s még kevésbbé becsületsértést azzal,
hogy szándékomat igyekezett kutatni s állításomat vagy korlátoltságból
vagy tisztátalan forrásból hiszi származottnak. Én mindig elismertem a
kritikus azon jogát, hogy a felfogás szabadságánál, sőt szükségénél
fogva a sorok közt is olvasson s valamely műnek ne csak bevallott, hanem
be nem vallott irányát is birálja, a mennyiben állításainak a deductio,
inductio vagy analogia útján némi alapot képes találni. Nekem hát
elvben, úgy szólva jogilag, nincs semmi sérelmem. De bezzeg van ám
önnek, ki «Még néhány szó a kritikáról» czimű ellenem írt czikkében
megtiltja a kritikusnak az író erkölcsi intentióit kutatni. Ime Szász
Károly gyakorlata mennyire ellentmond Szász Károly elméletének. Mindez
nem tartozik reám, lássa a kit illet, mindamellett lehetetlen az ön
által megtámadott czikkemből nem idéznem e sorokat: «Honnan az
ellenmondás, melyet mindennap tapasztalunk? Részint onnan, mert az
önérdek és szenvedély csaknem észrevétlen módosítják elveinket, részint,
mert bizonyos személyeskedés és illetlen élesség nélkül lehetetlen az
irodalmi és politikai vita, leginkább pedig onnan, mert a társadalmi
illem szabályait akarjuk kitűzni az irodalomban is.»
A mi rögeszmémet illeti, szintén egy kis felvilágosítással tartozom,
mert ön állításomat némi módosító árnyéklatok kihagyásával közlötte.
Amaz ön szerint famosus (e kifejezést rendesen a berüchtigt értelmében
szokták venni) czikksorozatban nem czéloztam minden magyar lyricusra,
kik az 1850–55 közti időszakban írtak, csak bizonyos csoportozatra, csak
a par excellence legujabb lyrára. Megtetszik ez következő idézetekből:
«A lefolyt hat év alatt irodalmunkban igen zajos lyrai mozgalom
keletkezett. _Néhány régibb és egészen uj költő_ határozott vonásokkal
kijelölt csoportozattá alakult, _mint par excellence a legujabb lyra
képviselője_. S mi e legujabb lyra lényege, melyet költőink, hol
költeményeikben, hol élőszavaikban tanná emeltek? oly téveszmék összege,
melyek szerint, mint czikkem elején is megjegyzém, a költészet alig
lehet több, mint bizonyos conventionális tartalom conventionális
formája: tehát művészet helyett mesterség, ihletés helyett affectatió. E
legujabb lyra az ujdondászok tapsai közt ünneplé fölavatását, mint
eredeti sajátságaink, a melegség, természetesség és genialitás lyrája s
úgy mondják, hogy a közönség tetszésével találkozik.» Ismét alább:
«Legujabb lyránk tökéletes felfogására szükség Petőfi költészetének főbb
jellemvonásait szem előtt tartani, mert legujabb lyrikusaink _nagyrészt_
az ő tanítványai vagy teremtvényei. Az irodalomtörténet bizonyítja, hogy
a költők mindig hatnak egymásra s annál inkább, minél rokonabb
szelleműek, de e természetes hatás és az utánozás közt nagy a különbség.
Petőfi hatása legujabb lyránkra egész az utánzásig, vagy mi azzal együtt
jár, a torzításig terjedt. Ujabb lyrikusaink úgy tettek, mint Nagy
Sándor vezérei királyuk halálakor: felosztották a birodalmat, hogy
semmivé tegyék. Mindenik kikapta a maga részét és mindenik elpazarolta.
Legújabb lyránk nem egyéb, mint Petőfi költészetének ereje enerválva,
vagy gyöngeségei tulságig vive. Lyrai gyüjteményeinkben untalan Petőfi
egyénisége, eszméi, érzései, hangulatai, rhythmusa, kifejezései
változataival, ismétléseivel, vagy torzításaival találkozunk. Ujabb
kiadásai ezek Petőfi verseinek a gyöngébbek kedvéért s néha a gyermekek
számára. Innen újabb lyrikusaink annyira hasonlítanak egymáshoz, mintha
testvérek volnának. Valóban testvérek is, legalább tejtestvérek, kik
ugyanegy muzsa emlőjén szíttak táplálékot. A különbség köztök csak az,
hogy egyik vegyesebb s némi eredeti szinezetben jelen meg, mint a másik,
s az osztályban egyiknek egy, másiknak más rész jutott.»[18]
Az aláhúzott szók eléggé megmagyarázzák, hogy az 1850–55 közti magyar
lyrát mennyiben neveztem Petőfiutánzásnak. Most már csak az a kérdés,
igaz-e állításom. Legalább bebizonyítani törekedtem, még pedig
meglehetős részletességgel mi ellenében ön csak a «túlzó és merész»
epithetonokat állítja döntő okokként. Tulajdonkép nem nekem kell
bizonyítani, hanem önnek. Nekem nincs más teendőm, mint fejtegetéseimre
hivatkozni, melyeket most még egy pár megjegyzéssel kell kisérnem. Amaz
állítás kimondására nem kellett sem éles elme, sem valami bátorság. Oly
szembeötlők voltak a jelenségek, hogy minden gondolkozó ember
észreveheté, s a szántszándékos túlzást is fölöslegessé tette a való.
Azóta hat év telt el. A régibb költők fejlődtek, újak állottak elő s
mégis állításom sok tekintetben ez utóbbi hat évre is illik. S mit
tapasztalunk? A kritika most is csak olynemű hurokat penget, a minőket
én ezelőtt hat évvel. E lapokban a Bulcsu költeményeiről írt jeles
birálat a többek közt egyenesen kimondja: «Így vagy amugy, de még
folyvást a Petőfi képére és hasonlatosságára teremtetünk.» Sőt vannak
oly birálók is, kik csak úgy tudnak valakit megdicsérni, ha azt
mondhatják róla, hogy Petőfi utánzó. Székely József azzal dicsérte meg
Tóth Kálmánt, hogy Petőfi «Szerelem gyöngyei»-ből néhány szem lehullott
s Tóth Kálmán megtalálta. Zilahy Károly, midőn Vajda eredetiségét akarja
kiemelni, így szól: «Mintha Petőfi a «Felhők»-ből vagy 1847-ki borongó
költői korszakából egy darabot elvesztett s azt Vajda megtalálta volna.»
Szintén ön is ehhez hasonlót mond Vidáról, csak más változatban, őt
Petőfi kisöcscsének nevezvén. Tehát mindazok, kik nem lelnek örömet a
Petőfiutánzásban, mindazok, kik azt érdemül tudják be, egyaránt
elismerik, hogy csakugyan létezett, vagy létezik Petőfiutánzás. Úgy
látszik, hogy e tekintetben nemcsak én vagyok túlzó, hanem kritikusaink
majd mindenike, úgy látszik, hogy az én rögeszmém oly kevéssé rögeszme,
hogy csaknem megszilárdult közvélemény.
«Állítja a többek közt – mondja ön rólam – hogy egyenesen Petőfi
«Őrültje» adott okot és alkalmat bizonyos őrült költészet kifejlődésére,
melynek kiváló képviselője gyanánt Zalárt és Tóth Endrét nevezi.» Ezt
nem épen így mondottam. Az idézetek itt is legjobban felvilágosítanak
mindent. «Legyen szabad kérdenem: – mondám a többek közt – miért akarnak
a költők őrültek lenni? E kérdés se gorombaság, se sértés nem lehet. Én
nem merném kimondani, ha magok a költők nem vallanák be. Tóth Endre
kéjelegve érez oly lélekállapotot, melyet szelid őrültségnek nevez:
Mégis itt vagy, mégis látlak
Itt érezlek szivem körült,
Mint az árnyat, mint a vágyat
Test gyanánt a szelid őrült.
Zalár alig várja a pillanatot, hogy megőrülhessen. Az «Egy freneloghoz»
czimzett költeményében mind az őrültség boldogságát festi s a többek
közt így szól:
Az őrült hajszálát is lengetik tán
Szelid fuvalmak, csendes lágy szelek,
Jőj nyájas szellő – így kiáltok akkor –
Az én fürtim borostyán levelek.
Byron babérát is te csókolgattad,
De az nem volt ily szép zöld korona;
Nem egy nemzet, nem a világ tevé ezt
Fejemre, hanem az isten maga.
Honnan ez őrült költészet? Megmondom. Petőfi írt egy «Őrült» czímű
költeményt, mely nem egyéb, mint egy őrült ember lyrai monologja s mint
ilyen igen jeles. Lyrikusaink annyira megszerették e költeményt, hogy a
tébolyt a legköltőibb érzésnek kezdék tartani. Képzeletök, kedélyök
öntudatlan oly lázas hangulatot váltott, minő sem a szenvedély vagy
fájdalom, sem az elragadtatás vagy kétségbeesés költői nyilatkozása.
Feledték, hogy a mi objectiv költeményben helyén van, subjective izetlen
és nevetséges is lehet. Aztán írt Petőfi egy cyclus sötét epigrammot,
melyeket «Felhők» czím alatt adott volt ki, s melyeknek nagy része,
néhány valóban szép költeményt kivéve, pusztán csak dagályos ellentét
vagy bizarr ötlet. Lyrikusaink a képzelet merészségét bámulták bennök és
vakmerők lettek, majd bölcselmi mély eszméknek hitték s innen kezdék
merítni világnézetüket.[19] Láthatni e sorokból, hogy Petőfinek nem csak
az «Őrült»-jéről szólottam, valamint azt is, hogy mily értelemben
használtam az őrült költészet kifejezést. Általában Petőfi költészetének
azon oldalát vettem kiindulási pontul, melyet holmi átkozódó harag,
boszus meghasonlás és évődő reflexio jellemez. Kitetszik ez több de
kiváltkép e következő helyből: «Petőfi úgynevezett világfájdalmán (mert
én nem tartom annak) mindnyájan osztoztak újabb lyrikusaink. Azonban a
míg Petőfi költészetének e gyengeségét bizonyos jóhiszemű, hitető
önámítással és rendkívüli tehetségének erejével fedezte, utánzói nyiltan
és nevetségesen affectálnak s a bizarr ötletek és dagály egész
költészetét alkotják meg. E téren leginkább Tóth Endre és Zalár tünnek
ki.»[20]
Mindez hagyján! A miről szólani akarok, sokkal nevezetesebb. Önt Zalár
iránti rokonszenve igen messze ragadta, egész a ráfogásokig. Oly vádak
ellen is igyekszik őt menteni, melyeket távolról sem mondottam. Ugyanis
ön néhány kenetes sort idézve Zalár újabb költeményeiből, egész
önelégültséggel így kiált föl: «Azt hiszszük, ezen idézetek is elég
világot vethetnek azon kérdésre, vajon igazán oly sötét,
vigasztalhatatlan s önkinzó-e Zalár költői hangulata, mint idézett
birálói hiszik felőle.» Ez azt teszi, mintha én Zalárt azért támadtam
volna meg, mert vigasztalhatatlan világfájdalmas költő. Mellőzve azon
eredeti logikát, mely szerint ön Zalár újabb költeményeire hivatkozik a
régiekről mondott itélet ellenében, elég lesz csak annyit jegyeznem meg,
hogy mindebből egyetlen szó sem igaz. A vigasztalhatatlan, a
világfájdalmas költészetet bizonyos pontig még védtem némely egyoldalú
kritikus ellenében. Ime vége czikkem azon részének, mely a
világfájdalomról szól: «S én, ki, mint kritikus, először is költészetünk
komolysága és őszintesége mellett küzdök, mi nélkül nincs költészet s
mit annyira lábbal tapodtatni látok, hajlandó vagyok azt mondani
lyrikusainknak: legyetek hát világfájdalmasak, homlokotokon
büszkeséggel, ajkatokon gúnynyal, szivetekben boldogtalansággal, essetek
kétségbe, ha nem tudtok lelkesülni, gyülöljetek, ha nem szerethettek, de
igazán s egész lelketekből, csak az istenért ne affectáljátok azt, mit
nem éreztek, s épen a naiv Petőfi mesterkélt gyöngeségeit ne tegyétek
nevetségesekké. De mielőtt eltökélnétek magatokat a világfájdalomra,
tudjátok meg, hogy a világfájdalomhoz kétely kell, s ez bizonyos
bölcsészeti műveltség eredménye, mit ti pedánsságnak neveztek; hogy a
világfájdalomhoz oly élemények kellenek, melyeken ti alig mehettetek át
s melyeket nem is tanácsos megpróbálni; hogy a világfájdalomhoz
eszményies ábránd s mély kedély kell, mi szerintetek nem magyaros és
férfiatlan; és végre ne feledjétek, hogy blazirtság és naivitás,
világfájdalmas és népi költészet ellenkező dolgok, e két szerepet nem
lehet egyszerre játszani, s ha mégis komédiázni van kedvetek, könnyen
úgy járhattok, mint Réthi járna, ha Hamlet szerepében lépne föl.»[21]
Most már nincs egyéb hátra, mint áttérnem ön második polemiájára, mely e
lapok olvasói előtt szintén ismeretes. De mielőtt ezt tenném, nem
tehetem, hogy egy jó tanácsot ne adjak önnek, mintegy czikkem
tanulságakép. Legyen ön kiméletlen, gúnyos, sőt goromba, a mennyire jó
izlésű ember az irodalomban az lehet, csak az istenért ne használja ama
lovagiatlan fogásokat, melyek az érdemleges vitát lehetetlenné teszik.
Vegye figyelembe gr. Dessewffy Aurél e találó mondatát: «A vitatások
mezején azon főszabályon kívül, mely szerint a vitatkozóknak közös
basisból kell kiindulniok, alig van más fontosabb annál, hogy az
ellenfél állításaiban ne a mellékes árnyalatokat, hanem a fő dolgot
lássuk; ne azokra, hanem erre fordítsuk fő figyelmünket s végre hogy se
többet se kevesebbet annál, mit valóban mondott s mondani akart, vele ne
mondassunk.»
Ön második polemiája[22] a «Néhány szó a kritikáról» czímű czikkemre
vonatkozik, melyet Eszter szerzője «Regény és regényitészet» röpirata
ellen intéztem. Nem Eszter szerzője pártjára akar ön állani – a mint
mondja – még kevésbbé védelmére, mi önt meg sem illetné, hanem csak
némely állitásaimat szándékszik birálat alá venni. Valakinek pártjára
nem állani s így védelmére sem, ez igen természetes, de hogy a kinek
pártjára nem állhatunk s ezt nyiltan kijelentjük, védelmét, még az
ellenkező esetben is, csak azért nem kisérelnünk meg, mert nevezetes író
lévén, talán szerénytelenség lenne feltolnunk magunkat, egy kissé furcsa
dolog. Ez obligát szerénység bizvást elmaradhatott volna, annyival
inkább, mert ön in ultima analysi csakugyan védi Eszter szerzője elveit
s majdnem egészen az ő álláspontján van.
Eszter szerzője, hogy a kritika pártosságát lehetetlenné tegye, oly
kritikai lapot indítványoz, melynek elve az elvtelenség legyen, mely
körül épen azért minden magyar kritikus egyesülhet s a melyet szintén ez
okból hazafias részvényeken kell megalapítani s lehető olcsón adni.
Czikkemben igyekeztem kimutatni e tervnek épen úgy kivihetetlenségét,
mint haszontalanságát s egyszersmind védtem a pártok jogosultságát, mint
a politikai és irodalmi fejlődés legfőbb tényezőit. Megmagyaráztam a
közönséges értelemben vett pártatlanság és pártosság valódi fogalmát.
Tiltakoztam a pártok kicsapongásai ellen, de mindennél veszélyesebbnek
tartottam a pártok hiányát, mi szépirodalmunkban annyira uralkodik.
Hibáztattam Eszter szerzőjét, hogy egyetlen lap által akarja véghez
vitetni azt, mi egy egész irodalom és hosszas idők munkája. Állítottam,
hogy a szerkesztésnek csak ott van értelme, hol valamely tudományos vagy
politikai irány átviteléről van kérdés; a mi mindennek képviselője akar
lenni, semmié sem lesz, a hol senki sem felelős, ott mindenki közönyös.
Sürgettem a következetességet, az elvek harczát, épen azért szépirodalmi
lapjainktól elvet, meggyőződést követeltem, véleményt véleménynyel,
küzdelmet küzdelemmel szemben.
Ezek czikkem ide vonatkozó részének főbb vonalai. Ön mindezt helyesli.
Természetesnek tartja a vélemény különbséget, barátja az elvek
tusájának, elismeri a pártok szükségességét s ez okon az irodalmi és
kritikai lapoktól határozott színt, elvet, meggyőződést követel.
Ennyiben hát nemcsak, hogy nem kel Eszter szerzője pártjára, sőt az én
álláspontomon van, mind a mellett nem érthet egyet velem, mert én
tévedek abban, mintha valamely lap nem lehetne bizonyos tekintetben
közönyös tér, hol az egymás ellen küzdő eszmék harczukat vívhassák s oly
szigorúan kellene bizonyos nézetekhez ragaszkodnia, bizonyos pártzászlót
fentartania, hogy határain belül ellenkezőt perczig se tűrhessen, ki se
hallgathasson. Ilyesmi ön szerint csak úgy volna kivihető, ha annyi lap
volna, a mennyi véleményárnyalat, tehát a mennyi ember, minthogy ez
lehetetlen, épen azért a szerkesztőnek a magáétól némileg eltérő
nézeteket is registrálni kell s árnyalatokban legalább a meggyőződése
ellen szóló véleményeknek is tért nyitni. Ön ez úgynevezett tévedésemet
a szükséges különböztetés hiányából származtatja, mert más az elv, és
ismét más gyakorlati alkalmazása, amott következetesnek, solidarisnak
kell lennünk, itt pedig sokféle eltérés lehet a nélkül, hogy azért
valakit a következetlenség vádja alá lehetne vonni. Igaz ugyan, hogy a
politikában ez utóbbi tekintetben is szorosabb pártfegyelmet kell
tartani, de irodalomban és æsthetikában azt kivánni valakitől, hogy
elveit és kritikai mértékét így vagy amugy alkalmazza valamely műre,
épen oly igazságtalan, mint nevetséges. Miután ön mindezt kifejtette,
hivatkozik a «Szépirodalmi Figyelőre», mely gyakorlatban az ön
állításait támogatja, a mennyiben kiadta az ön birálatát Vida verseiről,
holott a szerkesztő egészen más véleményben volt, a mennyiben kiadta az
én «Néhány szó a kritikáról» írt czikkemet, épen úgy, mint az önét,
pedig a kettő közt nagy a különbség, mégis azért szó sem lehet az
irodalmi jellemtelenségről.
Tökéletesen igaz, hogy szükség különböztetnünk. Ön is jól teszi vala, ha
megkülönbözteti azt, a mit mondtam, attól, a mit nem mondtam. S mit
mondottam? Sem többet, sem kevesebbet, mint ostromoltam a közös erővel
támogatandó elvtelen lap elméletét és szembe állítottam vele oly lapot,
melynek elvei vannak, de hogy ezt mi módon kell szerkeszteni, mily
körülmények közt módosíthatja a szerkesztő némikép eljárását, mennyiben
nyithat tért az övétől eltérő nézeteknek a nélkül, hogy a lap éltető
elveit megsértse, minderről egy betűt sem írtam. Ennyiben nem
tévedhettem tehát, ha mindjárt akartam volna is, önnek csak azt lett
volna szabad mondania, hogy czikkem hiányos, mert egy kapcsolatos
kérdést homályban hagytam s ön mulasztásomat ki akarja pótolni, vagy
legfeljebb azt, hogy czikkemből ez meg ez folyhat, vagy hogy úgy
látszik, mintha ez meg amaz állítás felé hajlanék. A tévedés tehát az ön
részén van, még pedig kettősen: először mert határozottan olyat mondat
velem, a mit nem mondottam; másodszor mert elveket, határozott
szinezetet kiván ugyan a szerkesztőtől, de az alkalmazásban oly
gyakorlatot akar megalapítani, hogy mind ennek aztán alig lesz valami
értelme. Valóban ön igen kevéssé tér el Eszter szerzője véleményétől, a
különbség önök között csak annyi, hogy Eszter szerzője csak egy elvtelen
lapot óhajt, ön többeket. Eszter szerzője kötelességévé teszi a
szerkesztőnek, hogy bárminő szinezetű czikket fölvegyen, ön nem köti meg
a szerkesztő kezét, tetszésére hagyja választani a nézeteivel ellenkező
czikkek közt s csak általában kiván egy kis következetességet, szóval
majdnem oly ruganyos természetűnek óhajtja, a milyenek rendesen a mi
irodalmi lapjaink szerkesztői.
Önnek igaza van, midőn azt mondja, hogy más az elv s más az alkalmazás,
de téved azt hivén, hogy az elvek alkalmazása nem szül épen oly nagy és
erős pártokat, mint magok az elvek. Mellőzöm a vallásfelekezeteket és
politikai pártokat. Mindenki tudja, hogy a protestánsok, bár néhány nagy
és lényeges elvben megegyeznek, mégis számos felekezetre oszolnak,
melyek sokszor éles küzdelemben állottak egymással. Ismeretes dolog,
hogy a reformer és radikál között nagy a különbség, pedig csak a reform
elvének alkalmazásában térnek el egymástól. Sőt többet mondok: jelenleg
összegyűlt országgyűlésünkön majd minden követ az 1848-i alkotmányt
pártolja, mégis a felirat és határozat kérdése, noha csak formakérdésnek
látszik, oly lényeges különbséget tesz köztök, mint akármely két nagy
párt között. De szorítkozzunk csak az irodalomra s itt is csak az
æsthetikára. Nem mondom, hogy vannak oly æsthetikai elvek, melyekben az
egymástól legeltérőbb kritikusok is megegyeznek; ön bizonyosan az elvek
gyakorlati alkalmazása alatt nem ilyesmit értett. Vegyünk fel
speciálisabb esetet, például az idealismus elvéből kiinduló kritikát.
Mily különbség a par excellence idealista kritikus s a csak olyan közt,
ki bizonyos idealismus nélkül nem tud ugyan képzelni semminemű
művészetet, de valami részben a realismust is fölveszi elméletébe, a
nélkül, hogy az által valóságos realista vagy épen materialista legyen.
Avagy vegyük föl a népnemzeti költészet elvét, melyről a lefolyt évtized
alatt annyi szó volt irodalmunkban. Egy dolog-e vajjon a népköltészetet
venni föl eszményül, egyedül a népnek írni, formában és tartalomban a
nép primitiv, bár erőteljes kezdeményezésénél maradni vagy a
népköltészetet csak alapul venni föl a valódi nemzeti költészet
kifejlesztése végett, formáit művésziekké emelni, tartalmát minden
irányban emelni, gazdagítani s e megujhodási folyamot, a mennyire lehet,
átvinni a költészet azon nemeire is, melyekről a népköltészet semmit sem
tud? Ha a költői nyelvre vagy műprózára tekintünk, melyet bírálni mindig
főkötelessége volt a kritikának, van-e közülünk valaki, ki a
nyelvújításnak ellensége legyen, mint voltak azon nyelvészek és költők,
kik Kazinczy ellen oly erélyesen tiltakozik? Bizonyosan senki sincs.
Mindnyájan elismerjük a nyelvújítást, nem csak mint politikai és
irodalmi fejlődésünk egyik lépcsőjét, hanem mint olyan elvet is, mely
folyvást él és fejleszt. Azonban egészen más helyeselni a Kazinczy
iskola nagy tévedéseit, örülni a sok rossz szónak, idegen szókötésnek,
melyekkel el van árasztva irodalmunk és ismét más csak a magyar
szóképzés és kötés szigorú korlátjai közt gazdagítni a nyelvet s
bizonyos tekintetben erélyes ellenzéket képezve Kazinczy ellen, küzdeni
a tiszta magyar stilus mellett. Sőt még itt is két különböző dolog az ép
magyar nyelvet úgy szólva nyersen vinni be az irodalomba vagy pedig
izléssel párosítva, művészivé emelve. Vessünk habár csak felületes
pillantást dramaturgiai viszonyainkra is. Melyik kritikus nem kíván a
magyar drámától hatást, nemzeti irányt, egyénítést? S mégis hányan
dicsérik mint hatást, a szinpadi, a cselekménynek csak pusztán bonyolult
vagy megriadt folyamát, hányan látják a nemzeti irányt megtestesülve a
magyar történelem dicsőséges mozzatainak dialogizálásában s az egyénítés
nevét mi sokszor bitorolja a photographia! Általában irodalmunkban a
kritika nagyon különbözőkép szokta értelmezni az æsthetikai műszavakat s
a pártok jelmondatait. De ha erre nem is helyezünk nagy fontosságot,
nagyon fontos azon körülmény, hogy a politikai és társadalmi élet
hullámzása mindig nagy hatással van a költészetre s a kritikusnak
határozott elveinek kell lenni ezekre nézve is, mi az irodalmi pártokat
még bonyolultabbakká teszi. A kritikus nem csak műformák felett itél,
hanem az erkölcs, társadalom és államélet legfontosabb elvei felett is,
a mennyiben mindez a költészet némely ágaival a legszorosabb
kapcsolatban van. Valamely mű alapeszméjének művészi kivitelében
megegyezhetnek a kritikusok, a nélkül, hogy magát az alapeszmét, a költő
világnézeteit mindenik helyeselje. S ennyi különböző párt – vagy ha úgy
tetszik pártárnyalat – ugyanegy szerkesztő fazekában főzzön? Jó étvágyat
ez ollapotridához!
Ugyanez áll a kritikai mérték alkalmazására nézve is. Mérték és
alkalmazása többé vagy kevésbbé, de mindig elv a kritikai lapoknál. Csak
a franczia irodalmat hozom fel például. A politikai lapok tárczái
rendesen kritikai közlönyök is, de minő különbség az itt megjelenő
birálatok s a «Revue des deux Mondes»-ban közöltek közt, pedig elvben
nem mindig különböznek egymástól. A tárczák kritikusai, bár mértékök nem
ugyanaz, ritkán alkalmazzák a legmagasabb mértéket. A perczek benyomásai
alatt írván, megelégesznek a nap szükségei szerint szolgálni az ízlést s
inkább szellemdús kalauzok, mint szigorú birók. A Revue kritikusai már
nyugodtabb helyzetöknél fogva is mélyebben igyekeznek behatni a tárgyba,
magasabb szempontból indulnak ki s magasabb mértéket alkalmaznak. Ha
figyelemmel kisérjük az európai irodalom legnevezetesebb kritikai
közlönyeit, el kell ismernünk, hogy mérték és mérték közt elvi különbség
van, még akkor is, ha a tisztán æsthetikai elvek közt kevés különbséget
fedezhetünk fel. Valóban minden kritikai irányú lapnak határozott
mértékének kell lenni, melyhez ha nem is legapróbb részletekig, de
általában hű marad. Különben nem csak egyenetlenségek tárává lesz, hanem
oly következetlenségekévé is, melyek alapos gyanukra adnak alkalmat. Az
1855-ik «Budapesti Hirlap» tárczájában Tompára ismereteimhez képest
lehető magas mértéket igyekeztem alkalmazni s ugyanezt tettem a többi
lyrai költőkkel is, kiket vele együtt biráltam. Teszem már, ha reá más
mértéket alkalmazok, a többiekre szintén mást és máskép, nem jogosan
mondhatta volna mindenki, itt cselszövény, személyes ellenszenv lappang,
szóval a legszántszándékosabb igazságtalanság. A mi egyes kritikusra
áll, miért ne állana egy egész kritikai lapra, kivált ha a következmény,
jó vagy rosz oldalról, ugyanaz? Aztán nálunk e kérdés még fontosabb,
mint más irodalomban. Nálunk a kritikának nincs tekintélye. Nem azt a
tekintélyt értem, mely hitet parancsol, hanem a mely meghallgatást
követel s megvárja, hogy gondolkozzanak itéletei fölött. A mi
nemzetünkben megvan az a magában kitünő tulajdon, hogy lelkesült,
erélyes és tettre kész. Általában a kétely nem igen bántja, sőt
ösztönszerüleg őrizkedik tőle. Valóban Európa Hamletjétől,
Németországtól semmit sem tanult, s nem is kivánatos, hogy e tekintetben
tőle tanuljon. De azért még sem ártana neki egy kis kétely, egy kissé
nagyobb adaga a bonczoló szellemnek, nem azért, hogy lelkesülését
kioltsa, hanem hogy tisztábban lobogtathassa, nem hogy erélyét
megbénítsa, hanem hogy biztosabbá tegye. A mit a mi nemzetünk elhisz, az
el van hive, a mit megszeret, az megvan szeretve, legyen eszme, személy,
könyv vagy intézmény, s nem igen állhatja, ha bonczolni merészlik. A
mint Bulwer a németet a kritikusok nemzetének nevezte, szintoly joggal
nevezhetni a magyart a lelkesülők nemzetének. Igy a kérlelhetetlen
vizsgálódáshoz általában nem csak hogy nincs hajlamunk, mi tán még nem
volna baj, de meglehetős ellenszenvvel is viseltetünk iránta. Ez már
magában nagy nehézség arra nézve, hogy irodalmi kritikánk a fennebbi
értelemben vett tekintélyhez juthasson. Ide járul még, hogy
legolvasottabb irodalmi lapjaink hozzá szoktatták közönségünket az
általánosságokhoz, a határozatlanhoz, a phrasisok uralmához. Igen sok a
koszorusunk, igen sok a jelesünk s majd mindeniket ugyanazon mértékben
szeretjük, méltányoljuk, habár valódian, a legtöbbször, nem igen tudjuk
őket élvezni. S ha már most valamelyik kritikus ez vagy ama
koszorusunkat vagy jelesünket birálni kezdi, úgy a mint másutt épen csak
a koszorusokat és jeleseket szokás, nem úgy fogja-e feltüntetni őket ama
lap, melyben a birálat megjelen, mint nagyon kicsiny írókat azokhoz a
meglehetős érdemes, de sokkal kisebb írókhoz képest, kiket talán épen
ugyanazon számban szertelen dicsérettel halmozott el? Nem esik-e azon
jogos gyanuba, hogy nem tiszta forrásból közölte ama birálatot? Lehet-e
tekintélye a közönség előtt? Kivánhatja-e, hogy meghallgassák? Szigorú
legyen-e a kritika, vagy ne, az csak másodrangú kérdés, a fődolog, hogy
legyen elve, eszméje és mértéke. Nálunk a kritikai mérték
következetességének figyelembe vétele különösen jótékony eredményeket
szülne: először emelné a kritika tekintélyét, másodszor élesítené a
közönség szemmértékét, harmadszor segítené mind határozottabb
csoportozatokká alakulni a mi nagy részt majd minden vállalatba dolgozó
íróinkat. A legrosszabb kormány is jobb, mint az anarchia, a legrosszabb
kritika is jobb, ha elve van és mértéket tart, mint bármi más, mely
elvtelen és következetlen mértékű.
A kritikai lapok szinezetét azonban nemcsak az elv, mérték és
következetes alkalmazásuk adják meg, hanem oly esetleges körülmények
szempontjai is, melyekre nézve egy jól szerkesztett lap szintén
határozott programmot állapít meg. Például a költészetnek némely nemei
el vannak hanyagolva; a lap érdeket kiván irántok gerjeszteni s az e
nemben megjelenő műveket bátorítóbban, engedékenyebben birálja.
Az engedékenység és szigoruság között nem az a különbség, hogy a rosszat
jónak mondjuk, a jót pedig rossznak, hanem hogy a tökélynek magasabb
vagy kevésbbé magas szempontjából itélünk avagy inkább csak a valóban jó
oldalakat igyekszünk kitüntetni. Ily módot követhet a szerkesztő az oly
nemben megjelenő művek birálatában is, melyben nem igen mutathatunk fel
sikerült műveket, ellenben ott, hol már némi gazdagsággal
dicsekedhetünk, sokkal szigorúbban jár el. Lehetnek elvek, visszaélések,
melyeket leküzdeni legfontosabb kötelességének tarthatja, lehetnek ismét
elvek és jelenségek, melyek mellett kiválóan izgatni látja nagyon
szükségesnek. S a politikai körülmények is néha mily módosíthatólag
folyhatnak be az æsthetikai itéletekre, mi ismét nem azt teszi, hogy az
æsthetikai szempontokat alárendeljük a politikaiaknak, hanem hogy
bizonyos körülmények közt, a mennyire lehet, kibékítsük. De ki tudna
mindent előszámlálni egy czikkecske szűk korlátai közt? Ki valaha
szerkesztett vagy gondolkodott a szerkesztésről, érteni fog. S most már
a szerkesztő oly czikkeket adjon ki, melyek a programmot többé-kevésbbé
összedúlják? Ön nevetségesnek és igazságtalannak találja, ha a
szerkesztő azt kivánja valamelyik kritikusától, hogy elveit s kritikusi
mértékét így vagy amúgy alkalmazza ez vagy amaz műre: én azt találnám
nevetségesnek, ha a dolgozótárs kivánná a szerkesztőtől, hogy kiadjon
olyast, mit nem helyeselhet elv vagy forma, mérték vagy itélet
tekintetében. Jól tudom, hogy a szerkesztő nem olvashat el minden művet,
melyeket kritikusai birálnak. De ebből nem következik az, hogy semmi oly
nemű óvatossággal ne éljen, melyet lapjának iránya, következetessége
nemcsak megkiván, hanem épen parancsol. A szerkesztő először is
nagyjában ismeri az irodalom újabb termékeit, másodszor ismeri
dolgozótársainak erejét, gyöngeségét, fény- és árnyoldalait, tudja
kiben, hol, mennyire bizhatik s a szerint a birálandó könyveket s a
szerint vizsgálja át a birálatokat. Ha gyanura lel okot, maga is utána
néz mindig, de kivált oly esetekben, melyek a rendkivüliek közé
tartoznak. – Például, ha egy hires író legújabb művét valamelyik biráló,
mint általában nem sikerültet itéli el, vagy pedig egy egészen új író
művét nagyon sikerültnek s több efféle, a szerkesztő maga is megolvassa
az illető művét s belátása szerint vagy nem adja ki a birálatot, vagy ha
kiadja is, talál módot a netalán hibás itélet paralyzálására. Azt is
tudom, hogy ugyanazon elvű és mértékű írók némely csekélyebb
véleményárnyalatai még nem sértik meg a lap irányának egységét, azonban
mégis szükséges a szerkesztőnek gondosan megvizsgálni, vajon ez
árnyalatok csakugyan csekélyek-e, vagy ha azok is, nem lényegesek-e a
lap irányára nézve, s vajon nem oly gyakran ismétlődnek-e, hogy a lapnak
némi erős jellemvonást kölcsönözhetnek. Az sem ismeretlen előttem, hogy
vannak kritikusok, kik oszthatják valamely lap irányát, igen jeles
elméleti czikkeket írnak, de ritkán tudnak valamely műről helyes
itéletet mondani, vagy ha tudnak is, oly személyes vagy más nemű érdekek
vezérlik, melyek a lapot rossz hírbe hozhatják. Ezeket is registrálja
hát a szerkesztő, mert lapjának bizonyos tekintetben közönyös térnek
kell lenni? De ön azt mondhatja, hogy így annyi irodalmi közlöny kell, a
hány véleményárnyalat, tehát a mennyi ember. Ne féljen. A kritika nem
kecsegteti az embert sem annyi dicsőséggel, sem annyi anyagi haszonnal,
hogy sokan foglalkozzanak vele. Egyetlen irodalomban sincs annyi
kritikus, hogy be ne férjenek a meglevő irodalmi és politikai
közlönyökbe. Aztán ha némely dolgokban külön véleményünk van is, abból
még nem következik, hogy más dolgokban ki legyünk zárva ez vagy amaz
lapból. Ha pedig valaki így is, úgy is kizárva érzi magát, szerkeszszen
maga lapot, vagy írjon röpiratokat, vagy pedig hallgasson. Például én
egyszernél többször jártam úgy, hogy nem adták birálatomat oly helyt,
hová már azelőtt többször írtam, pedig csak árnyalatban, habár nem éppen
csekély árnyalatban, meg modorban tértem el a lapnak nem is annyira
elveitől, mint inkább jól rosszul elfogadott gyakorlatától. S mit
tettem? Kiadtam másutt, vagy eltettem asztalfiókomba, de soha sem jutott
eszembe a szerkesztőtől olyasmit követelni, mit ön, úgy látszik,
legalább félig-meddig jogosnak tart.
Mindamellett egy szóval sem mondom, hogy a szerkesztő nem adhat ki oly
czikkeket is, melyek véleményével nem csak árnyalatokban, mértékben,
itéletben, hanem még a legfőbb elvekben is ellenkeznek. Mindezt teheti,
sőt tennie néha épen érdekében fekhetik, csak arról gondoskodjék, hogy
lapjának iránya, elve, szóval mindaz, minek képviselője kiván lenni,
sérelmet ne szenvedjen. Lehető-e? Hogy ne, legalább minden jóra való
szerkesztő teszi. Csodálom, hogy ez oly természetes valami mindeddig
elkerülhette az ön figyelmét. S ime elértem ahhoz a ponthoz, melyet
czikkemben mellőztem s melyet ön mégis megczáfolni igyekezett, noha csak
pótolnia kellett volna, de valóban nagyon rosszul pótolta. E pont
kifejtése nemcsak hogy nem ellenkezik kimondott elvemmel, hanem épen
belőle foly.
Mind a politikai, mind az irodalmi lapok irányát rendesen néhány ember
szövetsége vagy valamely független szerkesztő kiváló egyénisége
alapítják meg. Szorítkozzunk csak az irodalmi lapokra. Néhány író
szövetkezik s egyeztetvén véleményeiket, programmot állítanak meg egész
a részletekig, nem a közönség, hanem a magok számára. Alkudoznak az
erősebb véleményárnyalatok elenyésztetése végett s mindenik enged, ha
nem is tényleg, legalább tagadólag. A szerkesztő, kit lapjok
vezérletével biznak meg, tulajdonkép nem a maga, hanem a szövetség
programmja szerint szerkeszt. Természetesen a szövetkezettekhez még más
dolgozótársak is járulnak, olyanok, kiknek tetszvén a lap iránya,
egyben-másban segítni kivánják. A független szerkesztő egyedül maga
alapítja meg lapjának programmját, de többé-kevésbbé mindig tekintettel
azon írókra, kikre számítani akar. A legfüggetlenebb szerkesztő sem
lehet oly független, mint egyes író, ki egészen csak a maga erején áll
és senki segítségére nincsen szüksége. Ezért lehet valaki jó kritikus,
de nagyon rossz szerkesztő, mert egészen isolálhatja magát, mit egyes
írónál néha érdemül tudhatni be, de szerkesztőben mindig nagy hiba. A
szerkesztőben mindig kell lenni valami hajlékonyságnak, épen mint a
politikai pártvezérben. Ezért a lapok és folyóiratok már helyzetöknél
fogva némely tekintetben ritkán hirdethetik a teljes igazságot, hanem
csak bizonyos meghatározott, a körülmények szerint szükséges
igazságokat. A legalkalmasabb eszközökkel kivánván küzdeni, pártot,
olvasókat akarván teremteni, némileg alkalmazkodniok kell s a teljesen
objektiv, úgy szólva történelmi szempontra, kivált tényeket és
személyeket illetőleg, ritkán emelkedhetnek, még akkor sem, midőn talán
lehető volna. Egy más korszaknak vagy a velök ellenkező szinezetű
lapoknak, folyóiratoknak kell azt kipótolni, mit ők a legjobb akarat
mellett sem tehetnek. Ez a dolgok feloldhatlan ellentétén alapul, mely
mind a szellemi életnek, mind a természetnek úgy szólva alapelve. Jól
van ez így, s ha a szerkesztő becsületesen szolgálja programmját,
mindent megtett, a mit tennie kellett. De vajon szolgálhatja-e azt
becsületesen, ha a másnemű véleményeknek is tért nyit? A tapasztalat
igennel felel. A szerkesztőhöz egy kitünő értekezés vagy birálat érkezik
be, melyet nagyrészt helyesel, kivéve egy pár lényeges pontot; kiadja
minden változtatás nélkül, de az illető pontokhoz egyszersmind
jegyzeteket tesz. Egy a lap elveivel ellenkező író, mert talán nincs
másutt tere, szintén küld be valamit, még pedig a maga szempontjából
igen jól írt munkát; a szerkesztő ezt is kiadja, még pedig azért, hogy
megczáfolhassa. Szóval a véleményeknek minden nagyobb és csekélyebb
árnyalataival így bánik el, ha lapjára nézve lényegeseknek látja. Sőt
némely dolgokat nyilt kérdéseknek hagyhat föl, mint olyanokat, melyekről
nincs határozott véleménye vagy még nem akar róluk határozottan
nyilatkozni s óhajtja megvitattatni lapjában. Közölhet valamely nagyon
nevezetes műről néhány egymással sok tekintetben ellenkező birálatokat
is s a maga véleményét legutoljára hagyhatja. Ezer módja van annak, hogy
az ellenkező vélemények közlése mellett meg lehet őrizni a lap irányának
egységét egész a részletekig, a módszerben is bizonyos elveket, bizonyos
rendszert követve. Természetesen, hogy egy így szerkesztett lap nem
lehet sine cura s a szerkesztés valamivel több lesz, mint a bejövő
kéziratokból téltul válogatva csak odaadni ezt azt a szedőnek. De úgy
hiszem, hogy az ily szerkesztést ön is épen oly kevéssé pártolja, mint
én. Azt is jól tudom, hogy a leggondosabban szerkesztett lapban is lehet
találni itt-ott nemcsak egyenetlenségeket, hanem következetlenségeket
is, mert a legkitünőbb emberek is csak emberek s a betegségtől kezdve
szórakozottságig egy csoport esetlegesség befolyása alatt állunk, s
kivált egy új lapnak, míg megalakul, kerékvágásába zökken, a legtöbbször
oly akadályokkal kell küzdenie, melyeket a legnagyobb tehetség is alig
győzhet le. De egészen más valamit elvben tagadnunk és ismét más,
tényben a körülmények nehézsége vagy gyöngeségünk miatt a legjobb akarat
mellett is, nem hajthatni végre, úgy a mint óhajtjuk; s ön az elvet
ostromolja annyiban, a mennyiben elvet, mértéket, alkalmazást igen tág
értelemben vesz, s nem akar semmit tudni a szerkesztő azon
kötelezettségéről, mely szerint a lap iránya érdekében az ellenkező
véleményeket csak bizonyos feltételek mellett közölheti.
A mi a «Szépirodalmi Figyelő»-re hivatkozást illeti, épen nem mondhatom
szerencsésnek. E lapban, bár nem vizsgáltam tüzetesen, lehetnek s vannak
is a vita alatti kérdést illetőleg némi hiányok, például a mértékben és
itéletben nem ártana egy kissé több egység, de a szerkesztő meglehetős
nehéz körülményei daczára is valósítni igyekszik ama fennebb kijelölt
elveket, melyeket sem én, sem ő nem találtunk fel, hanem a világirodalom
gyakorlata fejtett ki. E lapban számos oly czikk jelent meg, melyeket a
szerkesztő ellenvéleményét kifejező figyelmeztetéssel vagy jegyzetekkel
kisért, mert érezte, hogy lapjának iránya felett kötelessége őrködni s
mert a czikkek hiányaiért ugyan az illető írók a felelősek, de az eszmék
és itéletek helyességéért nagy részt ő is. Az ön Vidáról írt birálatának
kiadása épen ön ellen szól. A szerkesztő kiadta ugyan, de egyszersmind
jónak látta nem csak jegyzetekkel kisérni, de egy részét tüzetesen
megczáfolni és pedig nem elvről vagy elvi árnyalatról volt szó, hanem
egyszerűen csak mértékről és itéletről. A mi az én czikkem s az ön
czikke kiadását illeti, ez sem szól ön mellett. Igaz ugyan, hogy a
szerkesztő két meglehetősen ellenkező czikket adott ki s egyiket sem
kisérte a kérdés lényegét illető jegyzettel, de hátha az egészet nyilt
kérdésnek tekinti s ezt ki is fogja jelenteni, hátha csak vitánk végén
akar nyilatkozni. Addig hát föl kell függesztenünk itéletünket. Ha pedig
egyik sem történnék, akkor e pontban legalább, egy perczig sem haboznék
irodalmi jellemtelenséggel vádolni e lapok tisztelt szerkesztőjét. Úgy
hiszem, nem lesz szükség reá, bár ön e vádat mindenkép ki akarja belőlem
csikarni. A szerkesztő már megkezdé a nyilatkozást e lapok 30-ik
számában[23] – habár egyelőre inkább csak sejtetve mint határozottan, de
mégis megkezdte – minek csak örvendeni tudok, mert lapjának
következetessége, tekintélye nagyon szivemen fekszik, noha nem vagyok
sem szövetkezett társa, sem oly nélkülözhetetlen írója, ki az irányt
illetőleg befolyást igényelhetnék magamnak.
Hadd lássuk most már a kritika jogkörének, a kritika modorának kérdését,
a melyről elmondott nézeteimet ön még élénkebben hibáztatja s
fejtegetéseimet sok részben hibásan fogván föl, engem úgy mutat be, mint
az irodalmi bárdolatlanság szószólóját. Nevezetes kérdés ez s
félig-meddig kapcsolatban van a szabad sajtó ügyével, melyet nemcsak az
állam szokott lenyügözni, hanem a balitéletek is.