Olvastatott az Erdélyi Muzeumegylet 1860. február 25-én tartott
tudományos ülésén.
Mióta a Kisfaludy-társaság megszünt munkálkodni, a néphagyományok
gyűjtése is megszakadt. Lehet, sőt hallottuk, hogy egyesek fáradoznak,
de a közelebbi tíz év alatt egyetlen újabb gyűjteményt sem tud
felmutatni irodalmunk, mert az Erdélyi által néhány év előtt kiadott
«Közmondások könyve» és «Magyar népmesék» még a Kisfaludy-társaság
munkásságának eredményei, Gaalnak pedig szintén nemrég megjelent meséi
egy még régibb kor mozgalma. Valóban, uraim! Muzeum-egyletünk igen
érezhető szükségletnek tett eleget, midőn tagjait néphagyományaink
gyűjtésére szólítá föl s legalább részben folytatója akar lenni azon
nevezetes mozgalomnak, mely költészetünket megtermékenyítette,
nyelvészetünknek annyi becses adatot szolgáltatott s még őskérdésünkre
is vetett egy pár halvány sugarat.
De vajon lesz-e fáradozásunknak óhajtott sikere, fogjuk-e gazdagítani a
magyar népszellem kincstárát, vagy csak szegénységünket leszünk
kénytelenek bevallani? Oly kérdés, melyre az irodalmi közvélemény nem
épen vigasztalóan felel. Majdnem általános azon meggyőződés, hogy az
erdélyi népköltészet csekély figyelemre méltó. E vélemény nincs minden
alap nélkül. Mindaz, mi eddig a magyar néphagyományok gyűjteményeibe
Erdélyből került, vagy épen nem új, vagy épen csekély becsű. Különösen a
székely népköltészetben csalódott az irodalom. Azt hitte, hogy egész új
világot fog felfedezni, ősibb eredetiséget, gazdagabb kedélyt, alkotóbb
képzelmet: s mindennek épen ellenkezőjét találta. Azon 30–40 székely
népdal között, melyeket Erdélyi közlött, alig van egy pár figyelmet
érdemlő s a legszebb is («Ha én rózsa volnék» Erdélyinél II. k. 322.
lap) csak már egy ismert dal gyöngébb variansa, szóval: mintha az
erdélyi vidékek népköltészete csak hulladékokból táplálkoznék s a mi
benne eredeti és vonzó, inkább nyelvi sajátság, népirati adat, mint
költői szép. Csak a legújabb időben kezd gyöngülni e vélemény, mióta
nehány becses adat fekszik a kritika előtt. A «Hadak uta» monda, melyet
Lugossy egy székely katona elbeszélése után jegyzett föl, nevezetes
adalékul járult hunmondakörünkhöz; Kriza gazdag gyűjteményeiből egy pár
mutatvány szokatlan figyelmet gerjesztett; a Nagy Lajos által közlött
«Barcsai» pedig egyik legjobb népballadánknak lőn elismerve. Ime egy kis
buzgalom, máris mily szép eredmény, íme nehány jel, melyek méltán
erősíthetik önbizalmunkat, hogy fáradozásunk nem lesz sikertelen. Én is
ez önbizalmat akarom erősíteni, nehány erdélyi, nagyrészt székely, még
eddig ismeretlen népköltemény bemutatásával, melyek szerintem az összes
magyar népköltészet legszebbjei közé tartoznak s minthogy épen ballada-
és románczneműek, népköltészetünk legterméketlenebb ágát fogják
gazdagítani.
E költemények egyike így hangzik:
Elindula Ajgó Márton
Hosszu útra, rengetegre;
Megtalálta Molnár Annát:
‚Gyere velem Molnár Anna,
Hosszu utra, rengetegre‘.
„Nem mehetek Ajgó Márton,
Vagyon nekem csendes házam,
Csendes uram, jámbor uram,
Karon ülő kicsi fiam!“
Hívta, nem jött, elrabolta.
Elindultak most már ketten,
Hosszu utra, rengetegre;
Megtaláltak egy burús[7] fát,
Leülének árnyékába.
„Nézz egy kicsit a fejembe!“
Hullni kezd az asszony könyje.
„Mért sírsz, mért sírsz Molnár Anna?“
‚Nem sírok én Ajgó Márton,
A mi hull, a fa harmatja‘.
„Nem hull most a fa harmatja,
Mert épen álló dél vagyon.“
Felindula Ajgó Márton
Ekkor a fa tetejébe;
Visszaejti a pallosát.
„Add fel, add fel pallosomat!“
Felhajítja a pallosát,
Ketté vágja az derekát.
Felöltözik ruhájába
Térdig érő ángliába,
Elindula hazájába,
Megállott a kapujába.
‚Csöndes gazda, jámbor gazda
Adsz-e szállást az éjtszaka?‘
„Nem adhatok vitéz uram,
Vagyon nekem síró fiam.“
Addig kérte, míg megadta.
„Csendes gazda, jámbor gazda
Van-e jó bor a faluba?
Hozz egy kupát vacsorára.“
Míg az ura borért jára,
Kigombolta a dolmányát,
Megszoptatta síró fiát.
(Marosszék.)
Először is feltünő e ballada eredetisége, a mennyiben nincs rokonságban
az általam ismert hazai és külföldi népballadákkal. Egy párt kivéve,
legszebb alkotásu balladáink is többé-kevésbbé megtalálhatók más népek
költészetében. Például Szép Ilona, ki bepanaszolja a bíró fiát, mert
gunárát agyonütötte s az elitélt ifjúnak akasztófa helyett «két karja
szép karfáját» ajánlja föl, nagyon hasonlít azon szerb románczhoz,
melyben a leányok megfognak egy ifjat, ki virágos kertöket feldúlta s
elitélik most számüzésre, majd máglyára, végre akasztófára; az ifjú az
akasztófát választja, azaz szeretne függeni egy rossz fán, egyik leány
nyakán. A királyfi, ki kocsisi ruhába öltözik, hogy kiismerjen két
leányt, a gazdag bíróét és a szegény kosárkötőét, elvégre a kosárkötőét
veszi el s így a szegénység és jóság diadalt ül a gazdagság és
szívtelenség fölött, majd minden népköltészettel közös s népmeséknek,
balladáknak egyaránt kedvencz tárgya. A féltékeny és gyanakvó Barcsai,
ki visszatér fele útjáról, berúgja a zárva talált ajtót s nejét
szeretőjével együtt megöli, majdnem testvére a spanyol népköltészet Don
Albertosának, ki szintén visszatér a vadászatról s hasonló módon öli meg
nejét. A lováért és hatvan forintjáért vízbe vetett legény románcza,
kinek testét partra veti a Tisza s kit anyja, atyja és kedvese rendre
költögetnek, még a hangulatra nézve is rokonságban van az angol George
Campbellel, kinek lova gazda nélkül jő haza s kit anyja és kedvese oly
keservesen siratnak. Azon kedélyes párbeszéd, mely «Oláh Gerő» czímű
balladánkban s más dalainkban a ló és gazdája közt foly, a litván
népköltészetben is megtalálható. Az angol népköltészet szintén a
magyarhoz hasonlóan fogja fel kedvencz haramjáit, mint boszulóit a
képzelt és valódi társadalmi igazságtalanságoknak, kik a gazdagot
pusztítják, de a szegényt nem bántják, s Robin Hood, Armstrong nem
mások, mint Angyal Bandi és Sobri angol kiadásai, sőt midőn Armstrong
azt mondja a királynak, hogy ő jó lovon, szép asszonyon s egy pár derék
vadászkutyán kívül egész életében semmit sem kedvelt jobban, mint a
becsületet s bár Angolország gabnáját és ruháit dézsmálni szokta, de
skót asszonytól egyetlen legyet sem rabolt, olynemű philosophiát vall,
mint a mi pusztai szegény-legényeink, kik szerint, a mi földből nő és
földön tenyészik, uratlan, kik nem tartják bűnnek ahhoz nyulni, a mi nem
emberi csinálmány, ipari tárgy és szülőföldjöket sohasem pusztítják.
Mindezt nem balladáink kisebbségére mondom. Ha ez kisebbség, akkor a
legjelesebb görög drámaírók, a legnagyobb keresztyén képírók csak mint
nyomorú másolók állhatnak meg. Aeschylos, Sophokles, Euripides nagyrészt
oly hagyományokat dolgoztak föl, melyeket már Homér is használt, a
keresztyén képírók vetekedtek egymással ugyanegy tárgy földolgozásában
és mégis sohasem tértek el a szent könyvtől, semmit sem változtattak a
hagyományokon. A valódi eredetiség mind a nép-, mind a műköltészetben
nem annyira a tárgyban, az alapeszmében rejlik, mint a szellem föltaláló
s főkép alkotó erejében. Az emberi szenvedélyek és viszonyok nagyjában
majd mindenütt ugyanazok, ha még e mellett ugyanegy polgárisodás
kebelében fejlődtek ki, lehetetlen, hogy az egymástól legtávolabb élő
népek költészete is ne mutasson föl közös vonásokat, nemcsak tárgyban,
alapeszmében, hanem még inventióban is. Hátha még egyik nemzetet a
másikkal a rokonság, szomszédság vagy politikai viszonyok kapcsai fűzik
össze, hogy vándorolnak a mondák egyiktől a másikhoz, hogyan változnak,
módosulnak, termékenyítik egymást, észrevétlen és néha annyira
beolvadva, hogy a rokonságot alig lehet kimutatni. Azonban valamely nem
használt alapeszme vagy szokatlan inventio, ha egyszersmind költői is,
mindig nagy figyelmet érdemel. E balladára épen azért vagyok bátor önök
figyelmét felhívni, mert ilyesmit látok benne, ha nem is olyat, mely a
nyugateurópai legszebb balladákkal vetekedhetnék, de mindenesetre
becsest, az anyai szeretetnek egy valóban szokatlan és költői
vonását.[8]
Az anyai szeretet sokkal nagyobb szerepet játszik a nép-, mint a
műköltészetben. A népmesékben az árva mindig szerencsétlen, rendesen sok
szenvedés után mintegy kárpótlásul lesz boldog, a mostoha anya mindig
gonosz, mintha lehetlen volna, hogy a nő azon gyermeket, kit nem szült,
nem szoptatott, képes legyen szeretni. A szerelmi dalokban is a fiú vagy
leány nem egyszer fordulnak anyjukhoz panaszolni s ha meghalt, sírjához
mennek ki, megszólítják, mintha élne. A szülők iránti tiszteletlenség
nagy bűn, az öregeket nagy tisztelet illeti, nem annyira azért, mert
tapasztaltabbak az ifjaknál, hanem mert atyjok és anyjok képmásai. A
közmondások számtalanszor lelkükre kötik a szülők és öregek iránti
tiszteletet. Horváth András «Átkában» e szép versszak:
Messze földről az úristen hoz tereád népet,
Kinek nyelvét meg nem érted, nagy kegyetlen népet,
_Ki nem teszen tisztességet az vén embereknek_,
_Meg sem szánja veszedelmét a kis gyermekeknek_.
Zrinyinél az erkölcsi romlottságnak azon találó festése, hogy «az öreg
embernek nincsen tiszteleti», Aranynál a Toldi felkiáltása a gyermekét
vesztett anyához:
Özvegy édes anyám vagyon nekem otthon,
Tudom én sajnálni a jó özvegy asszonyt,
mind oly vonások, melyek a népköltészettől vannak kölcsönözve. Igaz
ugyan, hogy a népköltészet e leggyöngédebb indulatot néha nyersen festi,
de legalább sohasem mesterkélve, affectálva. Oly anyát például, minőt
Tóth Kálmán fest Losonczynéban, kinek fia halálra itéltetésekor
legnagyobb gondja a fia halálfélelme miatti szégyen, ki csellel önt
bátorságot fiába, hogy egy büszke magyar nő és honleány fiát ne láthassa
gyáván meghalni a török, ki tulajdonkép sem anya, sem honleány, hanem
monomaniában szenvedő asszony, a népköltészet sem nem értene, sem nem
énekelne. Ez igen természetes. A népnél az anyai szeretet nemcsak
vallásos és erkölcsi kötelesség, hanem egyszersmind a legélesebben
kifejlett ösztön, a legerélyesebben nyilatkozó életszükség, melyet, mint
a művelteknél, nem gyöngíthetnek meg sem a nagyvilági élet
elfoglaltsága, sem a bölcselkedő ész sophismái, sem a beteges
eszményiség idétlenségei. Mindez önként foly a nép életviszonyaiból. A
kunyhók lakója maga szoptatja gyermekeit, magával viszi, ha dolgozik, ha
mulat, mert nincs kire bizza, egész életét nekiek kell szentelnie, az ő
élete egyszersmind gyermekeié, mert ha meghal, nincs ki őket többé
ápolja; neki nem baj, mint néha a művelteknél, ha sok gyermekkel áldja
meg az isten, mert mindenikben munkás kezet, cselédet nyer, öregsége
egyetlen gyámolait. Mindmegannyi anyagi ok, melyek az erkölcsi viszonyt,
ha nem is finomabbá, de annál erősebbé teszik, mindmegannyi realis alap,
melyre annál szilárdabban építhet a vallás és erkölcs eszményisége. A
képzelem és kedély minden kincsével díszíti is a népköltészet a szeretet
e legerősebb s legtisztább indulatját. Én legalább az anyai szeretetet a
műköltészetben seholsem láttam annyira megdicsőítve, mint egy dán
népballadában, midőn a sírban nyugvó anya éjjel hallván gyermekei
sírását, kiket mostohájok elhanyagolt, fölkel koporsójából, belép
hozzájuk, egyiknek ruháját csinosítja, a másikat megkeféli, a harmadikat
megfésüli, a negyediknek haját fonja be, az ötödiket ölbe veszi s
enyelgések között ringatja el, a hatodikat az atya után küldi s mikor ez
belép, fölgerjedve kiált föl: «Én hagytam nekik kenyeret, mégis éheznek,
hagytam jó ágyneműt, mégis a földön hálnak, hagytam gyertyát, mégis a
sötétben ülnek, ha ismét vissza kell jönnöm, akkor jaj neked»; ezalatt
megszólal a kakas, a halottnak vissza kell térni sírjába, de
valahányszor vonítnak az ebek, a férj és mostoha a gyermekek után
látnak, mert félnek a halott megjelenésétől. Lehet-e szebben
megérzékíteni az anyai szeretetet? Ime örök-éber gondja a sírban sem
nyughatik, fölkel koporsójából ápolni, óni, védeni elhagyott gyermekeit.
A mi balladánk a képzelem nem ily nagyszerű alkotása, de benne is, mint
nap a harmatcseppben, egész fényével ég az érzés égi lángja. Az
elrablott Molnár Anna egy véletlen eset által megszabadulván rablójától,
férfiruhában siet haza férjéhez, gyermekéhez. Bekopogtat a kapun. Férje
kóbor vitéznek képzeli, nem örömest ad szállást, menti magát, hogy síró
fia van. A nő még inkább kéri s miután bebocsátást nyer, meghagyja
férjét csalódásában, mert hirtelen talán megijedne tőle vagy nem is
hinne neki, összeszólalkoznának; aztán borért küldi, hogy a míg oda jár,
megszoptathassa fiát, hogy a viszontlátás felindulása, a kérdezősködés
ne vonhassák el szegény gyermekétől, ki oly rég nem szopott s azóta
mindig sír. Az anyai szív örök törvénye zendűl e balladából hozzánk,
hogy a nőnek gyermeke mindennél elébbvaló, még férjénél is. Mi gyöngéd
alapeszme, mi egyszerű, mégis erős compositio! S mi szép azon jelenés
is, melyet a költemény nem mond el, hanem nagyon művészien az olvasó
képzelmére hagy: a belépő férj, ki ámulva ismer szoptató nejére, a férje
karjai közé boruló nő, a kielégített gyermek, ki többé nem sír s
mosolyogva néz reájok. E hű és gyöngéd nő jelleme egy pár vonásban erős
lélektani következetességgel van rajzolva. Midőn hívja Ajgó Márton, nem
mondja neki, hogy nem szereti, nem szidja össze, mi némi kaczér
színezetet adhatna vonakodásának, a legbájosabb naivitással s a
legmélyebb kedély áradásával menti magát:
Nem mehetek Ajgó Márton
Vagyon nekem csendes házam,
Csendes uram, jámbor uram,
Karon ülő kicsi fiam.
Oly mentség, melyről azt hiszi, hogy ellenállhatatlan. Fogalma sincs
arról, hogy férjétől és gyermekétől megválhassék a nő s lehessen oly
ember, ki ezt képes kívánni. Később a fa alatt szintén nem átkozódik,
nem tüz össze rablójával, az ő átka sóhaj, az ő haragja könny, azt is
eltitkolja, mert élete türelem. Az is jól van gondolva, hogy nem ő
gyilkolja meg Ajgó Mártont, hanem a véletlen. E véres tett mennyire
összerontotta volna jelleme gyöngédségét s a végkifejlés báját, mert
semmi sincs művészietlenebb, mint tragikai elemet használni tragikai
czél nélkül. Az átöltözködés is, vagy tulajdonkép a térdig érő angol
posztó-mente felöltése is a nő jellemét emeli s a végkifejlés indokául
szolgál. Molnár Anna férfiruhába öltözik, hogy ne essék újra valami
kóbor vitéz kezeibe, hogy minél hamarabb és biztosabban jusson
gyermekéhez, s midőn férje nem ismer reá, csak akkor ötlik eszébe ama
gyöngéd csel, mintegy az anyai szeretet önkénytelenségéből. Az átöltözés
és utazás sebességét mennyire kiemeli a nyelv és rhythmus sebessége,
épen mint a rablás szenvedélyes erőszakosságát a «Hívta, nem jött,
elrabolta» sor, mely keveset enged Cæsar «veni, vidi, vici» híres
mondatának.
Legfeljebb a «Nézz egy kicsit a fejembe» sor ellen tehetne kifogást az
inkább külsőleg illedelmes, mint bensőleg kényes ízlés. Azonban, ki ezen
megbotránkozik, az Homért épen el fogja dobni s bajosan fog valaha
kifejlődni érzéke a népköltészet naivitásához. Mindenesetre jogosabban
botránkozhatunk meg némely ünnepelt regények finom sikamlósságain,
melyek az illemnél valamivel nagyobbat sértenek, tudniillik az erkölcsi
érzést. Aztán, ha a müncheni képtárban Murillo festményét, melyben egy
vén asszony egy utczagyerek fejében keres, nagy becsületben tartják,
bizvást megbocsáthatunk a mi balladánknak, midőn ez azon vonást nem ok
nélkül, hanem bizonyos bizalmas viszony jellemzésére használja, mely
előzménye vagy következménye egy bizalmasabbnak, melynek csak
gondolatára is összeborzad Molnár Anna és sírni kezd. Sokkal alaposabb
vád lehetne az, hogy Ajgó Mártonnak a fára mászása nincs indokolva. E
vád valóban igaz, pedig talán nem lett volna bajos megtalálni a
legegyszerűbb és legtermészetesebb indokot. Az ily fogyatkozás
egyébiránt néha a legszebb mondákat sem kiméli s minden népköltészettel
közös; mert a mondák sorsa sajátszerű, tulajdonkép a szájról-szájra adás
dolgozza föl, alkotja össze őket, egyik teljes egészszé domborodik ki, a
másik az alakulás bizonyos fokán marad, a harmadikból kikopik egy rész,
a negyedikhez oly toldások ragadnak, melyek egészen megzavarják. Azonban
balladánk e nem nagy fogyatkozását elég gazdagon kárpótolja a nyelv és
előadás ereje. Sehol egyetlen henye jelző s a kifejezések szabatossága,
festőisége egymással versenyeznek. A cselekvény töredékes sebességgel
halad előre s mindenütt összhangzik vele a nyelv. Oly egyöntetű az
egész, hogy egyetlen sor kitörlése megbénítná vagy a hangulatot, vagy az
indokolást, vagy magát a cselekményt. Nem mindennapi tökély, még híres
költeményeinkben sem találjuk meg mindig. Például Garay Kontjában e
versszak:
Nem úgy király, kiált a hős,
S megrázza ősz fejét,
Vélnéd, egy erdő rengeti
Hatalmas üstökét.
kimaradhatna a nélkül, hogy az egész bármiben csonkulást szenvedjen, sőt
az erdő hatalmas üstöke ízetlen hasonlatának kitörlésével még más
tekintetben is nyerne e költemény.
Molnár Anna balladájához a széptani becsen kívül még más érdek is
csatlakozik. Úgy látszik, hogy egyike legrégibb népballadáinknak. Ezt
nemcsak azon körülmény sejteti, hogy az angol posztó-dolmányos Ajgó
Márton alkalmasint valami kóbor vitéz, szabad hajdú lehetett nemzeti
fejedelmeink vagy talán épen a királyok idejéből, hanem a ballada
külalakja is, mely csak néhol és esetleg rímes s kevésbbé oszlik
versszakokra, mint népkölteményeink bármelyike. Már Erdélyi János
megjegyezte a királyfi, Oláh Gerő, Szép Ilona czímű rímetlen
népkölteményeinkről, hogy alkalmasint a legrégiebbek közé tartoznak, de
ő ezt inkább tartalmukból következtette, mint külalakjukról. Arany János
tovább ment. Ő a magyar nemzeti versidomról írt értekezésében
népköltészetünk, közmondásaink és régibb irodalmunk alapján azon
elméletet állította fel, hogy költészetünk eredetileg csak a rhythmus
báját ismerte s minden afféle, mint rím és mérték, csak esetleges
lehetett s ha netalán megérzette is a magyar fül a sorok végeinek
történetes összhangzását, a fődolog a rhythmus, nem a rím lévén, ez
utóbbit könnyen nélkülözte. Szerinte e rhythmust főleg két tényező
alkotta, részint a gondolatok olynemű csoportulása, minőt a héber
költészetben is tapasztalhatni, részint az ütem egyik tagjának
hangsúlyos kiemelése, melyet néha alliteratio is élesített. E nézet
helyessége mellett bizonyít a mi balladánk is. Ebben nincs sem rím, sem
strofa-szerkezet, mégis oly kedvesen zeng fülünkbe, sokkal kedvesebben,
mint sok rímelt és mértékes költemény. Az ősmagyar rhythmus zöngelme
hangzik ki belőle, még pedig oly szabatosan, hogy csak egyetlen sort
találhatni az egészben, mely kissé bágyadtabb:
mert _ép_en _ál_ | ló dél vagyon.
A többiben nemcsak kellően van kiemelve minden ütem, hanem a hangsúly az
ütemnek nagyrészt első szótagjára esik; például:
_El_indula | _Aj_gó Márton
_Ho_sszu útra, | _ren_getegre,
_Meg_találta | _Mol_nár Annát.
Ez utóbbi sorban egyszersmind alliteratio is hangzik, valamint alább a
következő helyeken:
_K_aron ülő _k_icsi fiam.
_M_ért sírsz, _m_ért sírsz _M_olnár Anna.
Azonban ősrhythmusunkra nézve azon költemények, melyeket mindjárt fel
fogok olvasni, még e balladánál is erősebb bizonyítékok. Ezek nemcsak
hogy rímtelenek és erősen hangsúlyozottak, hanem egyszersmind még
tisztábban mutathatják a gondolatok bizonyos szabályos csoportulását,
mely most párhuzamos, majd ellentétes, itt összerakó, ott vegyes módokon
nyilatkozik s melyet kiválón a gondolat rhythmusának szoktak nevezni.
E költemények itt következnek:
„Boriska, Boriska szép lyányodért jöttünk,
Törökök kezébe szép lányodat add ki!“
„Állj fel lyányom, állj fel, állj fel a kőpadra,
Nézz ki az ablakon, mit látsz-e alatta“.[9]
„Három üveghintót, kilencz aranyzászlót.
Hát nem volt-e kendnek egy darab kenyere,
Egy darab kenyere, egy pohárnyi bora,
Hogy ne adjon engem törökök kezébe.“
Kimegyen a kertbe, leborúl a gyepre,
Zokogva kiáltja: „Virágim, virágim,
Tőbül hervadjatok, földig száradjatok,
Hadd lássa meg minden, hogy engem gyászoltok!“
Bemegyen a házba, leborúl az ágyba,
Zokogva kiáltja: „Gunyáim, gunyáim[10]
Szegről lehulljatok, földön rothadjatok,
Hadd lássa mostohám, hogy engem gyászoltok!“
(Gyalu.)
Tudtomra e néprománczon kívül még csak egy van, a Vitéz Oláh Gerő dala,
mely a török időből maradt reánk, mert Kádár István hosszú énekét alig
tarthatjuk tisztán népi eredetűnek, a Szilágyi és Hajmási históriája
pedig még kérdés alatt van, vajon fordítás-e vagy eredeti. Csodálatos,
hogy a török uralom, kétszázados véres küzdelmünk, mely annyira
közvetlen és súlyosan hatott népünkre s annyi szomorú, de költőileg
érdekes esemény szülőanyja volt, oly kevés nyomot hagyott
népköltészetünkben. Az arabok, e szintén mohamedán nép, mi más hatással
voltak a spanyol népköltészetre. Egészen megtermékenyítették; a legszebb
spanyol románczok ez időből valók. Vajon az arab és török műveltség
közötti különbségben rejlik-e ennek oka, vagy népköltészetünkben,
melynek kedvencz formája mindig inkább a lyra volt, mint az epikai nem,
vagy épen azt kell-e hinnünk, hogy azon másfél század alatt, mióta
hazánk felszabadult a török iga alól, ilynemű balladáink lassan-lassan
elvesztek? Bármi legyen az ok, e kis költeményt épen e körülmények
teszik becsessé. E mellett a kertbe rohanás, az ágyra borulás, mily jól
festi a hárembe hurczolt ártatlan leány fájdalmát. Még utoljára látni
kívánja a helyet, hol annyi szép órát töltött, hol virágokat ültetett,
talán bokrétának kedvese számára, hol ezután hervadni fog minden, mint
ő. Még utoljára leborul ágyára, a tiszta, szűzi ágyra, honnan most
örökre kiragadják; ott függenek ruhái, melyeket többé nem viselhet, de a
melyek porba hullva, rothadva is, isten és ember előtt vádolni fogják
mostoháját. Felkiáltásában: virágim hervadjatok, ruháim szegről
lehulljatok, az ártatlan kedély fájdalma, búcsúja, átka olvad össze.
Mily megindító rajz, s mily egyszerű eszközök! Nehány közönséges szó,
illő helyen alkalmazva, mily költőien fejezheti ki az érzést s mi kár,
hogy műköltészetünk ily esetekben rendesen szónoklathoz vagy reflexióhoz
folyamodik és rendesen a kritika tapsai közt.
A harmadik költemény egy zsivány nejének panasza:
«Eleget könyörgék apámnak, anyámnak,
Hogy ne adjon engem nagy hideg havasra,
Nagy hideg havasra, nagy hegyi zsiványnak!
Most is oda vagyon keresztúton állni,
Egy-két árva pénzért lelkét elveszteni;
Meguntam már azt is jó reggel fölkelni,
Jó reggel fölkelni, folyóvízre menni,
Folyó vízre menni, véres ruhát mosni.»
«Mért sírtál, mért sírtál gyönge szép menyecske?»
«Nem sírtam, nem sírtam, konyhán bíbelődtem,
Cserefának füstje húzta ki a könnyem.»
(Udvarhelyszék.)
Ebben is a női kedély rajzát vesszük. E három költemény valóban
becsületére válik szegény, lenézett népköltészetünknek. Mindenik a női
szív legszentebb érzéseivel foglalkozik és leggyöngédebb oldalról. Egyik
az anyai szeretetet dicsőíti, a másik a szűzi szemérmet rajzolja, a
harmadik a szerencsétlen feleség önmegtagadása iránt ébreszt részvétet.
E szép nőt kényszerítve adták férjhez, «nagy hideg havasra», mely a
székelységen, kivált nyáron, olynemű szerepet játszik, mint a
magyarországi alföldön a tanyai, a pusztai élet. E mellett mennyi oka
van gyűlölni férjét, ki zsivány és gyilkos. A havasi kunyhó magányában
égnek földnek panaszolja fájdalmát, de midőn a vándor közeleg,
elhallgat, midőn a vándor kérdi, miért sírt, a konyhafüsttel mentegeti
magát. Hű marad esküjéhez, nem lehet férje árulója, önmegtagadással
hordozza keresztjét s ha van valaki, ki férjét még visszatarthatja a
bűntől, egyedül ő az. Íme népünk világnézlete, mely a családi kapcsot
mindennél erősebbnek tartja, íme a vallás és erkölcs parancsolatja úgy
alkalmazva, mintha ellenkeznék a társadalmi fogalmakkal, holott csak
látszólag ellenkezik. Mivé válnék az oly társadalom, hol a nő férjét, a
fiú atyját, a testvér testvérét, erkölcsi botrány nélkül vádolhatná be?
A jó, a mi ily tettekből származnék, távolról sem érne fel azon rosszal,
mit előbb-utóbb okvetlen maga után vonna. Az erkölcsök elvadulására
vezetne, széttépné a családi kötelékeket, kioltana minden kegyeletet s
azon veszélyes elvet emelné a szív örök törvényévé, hogy a czél
megszenteli az eszközt. Brutus, ki képes volt gyermekére halálos
itéletet mondani, a kegyetlenségig erős lelket tanusított, római erényt
követett el, de bizonyára sem tisztán emberit, sem keresztyénit. Egy
Brutusokból álló társadalom nem sokáig tarthatná fenn magát. Aztán nem
elég-e az ily körülmények közé esett szerencsétlennek önkínja, egy
egészen feldúlt élet keresztje? Azt kívánjuk-e, hogy családja gyalázatát
saját gyalázatával is tetézze? Elitélhetjük-e mint valóságos bűntársat,
vagy orgazdát? Bizonyára nem. Itéletünket enyhítni fogja az emberiség
erkölcsi érdeke. A társadalom tartozik ugyan védeni magát s
könyörtelenűl végrehajtani mindent, mit jóllétére szükségesnek hisz, de
tagjaitól nem kívánhat az erény nevében bűnt.
A negyedik költemény, úgy látszik, töredék, talán egy hosszabb ballada
töredéke:
Anyám, édes anyám, mikor engem szültél,
Szültél volna követ, nem leánygyermeket;
Mikor fürösztöttél gyönge-meleg vízbe,
Fürösztöttél volna buzgó-forró vízbe;
Mikor bepóláltál gyönge gyolcs ruhába,
Póláltál volna be halotti ruhába;
Mikor lefektettél gyantáros[11] bölcsőbe,
Fektettél volna a sötét hideg földbe.
Sírjál anyám, sírjál, míg előtted vagyok,
Azután ne sirass, ha útnak indulok.
Megsiratnak engem az erdei vadak,
El is énekelnek az égi madarak!
Az átok népünknél meglehetős nagy szerepet játszik, nemcsak meséiben,
hol a vezeklést és bűnhődést látszik jelképezni, hanem dalaiban,
balladáiban is, hol inkább a bosszú és fájdalom költői kifejezése,
természetesen azon hit alapján, hogy isten az _igazságos_ átkot meg
szokta hallgatni, mert már bölcs Salamon tanítja Példabeszédeiben (26 r.
2.): «Miképen a madár elmegyen és a fecske elröpül: azonképen az _ok
nélkül való_ átok nem száll az emberre.» Erdélyi gyüjteményében sokszor
fordul elő az átkozódás. A szerető nem egyszer átkozza meg hűtlen
kedvesét; a Fehér Anna borzasztó és költői átka a legszebben fejezi be
ez egyik legszebb balladánkat s mintegy a költői igazságszolgáltatást
helyettesíti. Népünk a közbeszédben is, ha valamit nagyon erősíteni
akar, mindjárt azt mondja: verjen meg engem az isten, ha nem úgy van,
száradjon el a kezem, ha ezt tettem. A haldokló szintén átok alatt teszi
véghagyakozását. Azonban e balladatöredékben előforduló átok kissé elüt
népköltészetünk szokott átkozódásától. A szerencsétlen leány nem
erősíteni akar valamit, nem hagyakozik átok alatt, nem mást átkoz meg,
hanem önmagát, születését. Nem emlékszem, hogy ilynemű átok eddigi
népköltészi gyüjteményeinkben előfordúlt volna. Úgy látszik, hogy ez a
legnagyobb kétségbeesés kifejezése némi leplezett vonatkozással bűnben
való születésünkre. A legsötétebb búskomorság vonúl végig az egész
töredéken. Az átkozódásban kifáradt leány mintegy enyhülni akar, anyja
könnyeiért esdeklik, mondván: sírjál anyám sírjál, míg előtted vagyok,
de csakhamar utána veti: azután ne sirass, ha útnak indulok, mintha
érdemetlen volna könnyeire, mintha nem érdemelne mást, mint a vadállatok
közt pusztulni el, temetetlen, meg nem siratva. Mi jól illik e sivár
képhez ama borzasztó átok, mint villám a sötét éjhez, melyet megvilágít
s melybe elvesz.
Egyébiránt, hogy népköltészetünk ez átkozódó vonása mennyiben a
pogány-magyar, mennyiben a keresztyén hagyományok eredménye; továbbá,
hogy mennyiben van igaza Ipolyinak, ki Anonymus és a Székely krónika
azon soraiban, hol a vérszerződést megszegőkre kimondott átokról van
szó, mythosszerű értelmet talál: annak eldöntését nálamnál
avatottabbakra bízom. Annyit azonban meglehetősen bizonyosnak hiszek,
hogy az e töredékben előforduló önátkozódás ó-testamentomi eredetű. A
magyar birodalomnak alig van vallásosabb vidéke, mint Székelyföld. A
katholikus, kálvinista, unitárius, székely egyaránt buzgó, néha a
rajongásig. Világi dalok helyett olykor a mezőn is zsoltárokat
énekelnek. Ritkán káromkodnak, esküsznek, közmondásuk is azt tartja:
«két bizony fölér egy isten úgy segéljent.» Gyermekeiket majd mindig
bibliai névre kereszteltetik. Mózes, Áron, Dávid, Ezsaiás, Efraim, Éva,
Eszter, Sára gyakran előforduló nevek nálok. A kálvinisták és
unitáriusok beszédmódján bizonyos puritánszerűség vehető észre. A
szombatosok lappangó felekezete csaknem napjainkig fenn tudta magát
tartani közöttük. Ezek, a mint tudjuk, vasárnap helyett a szombatot
ünnepelték és sok más ó-testamentomi szokást ujítottak meg. Az
önátkozódás alkalmasint az ó-testamentomi írókból ment át a székely
népköltészetbe. Jób szintén megátkozza születését: (3 r. 3. v.)
Elveszszen az a nap, melyen én születtem, az északa is, melyen azt
mondották: férfigyermek fogantatott. (12. v.). Miért tartottak térdeken
és miért adtak csecset, hogy szophatnám, mert most a földben fekünném és
nyugalmam volna nekem. Hasonlókép Jeremiásnál (20. r. 14. v.): Átkozott
legyen a nap, melyen születtem volt; a nap, melyen az én anyám szült, ne
legyen áldott! stb.
Az ötödik költeményt egy csonka énekgyüjteteményből írtam ki, melyet,
úgy látszik, a múlt század közepe táján írhatott össze valamely diák, s
melylyel visai lelkész Kovács Zsigmond úr volt szíves megajándékozni.
Alkalmasint a nép ajkáról kerűlt e gyüjteménybe, mert két végső sora
Kriza gyüjteményében is megtalálható egy, bár különböző tartalmú,
székely népdal végén:
Kimenék én sík mezőbe sétálni,
Megunám én sík mezőbe sélálni,
Bemenék én kőkertembe nyugodni,
Nyugotomban el találék alunni.
Oda jöve fülemile kis madár;
Hoza nekem körme között czédulát,
Benne látám szerelemnek szándékját.
Megárada a folyóvíz – hajlandó.
Közte vagyon két szép porond – illendő.
Reá szálla két szép páva – hajlandó.
Egyik páva (N. N.) – illendő.
Másik páva (N. N.) – hajlandó.
Adjon isten egy kis esőt – illendő.
Mossa össze mind a kettőt – hajlandó.
A ziláltság e költeményben csak látszólagos, az enyelgő álom szeszélyes
hangulatát akarja kifejezni, s megvan a maga értelme. A szerelmes s
talán házasulni akaró ifjú sétál a mezőben, aztán megnyugszik s
elszenderül. Álmában a fülemile czédulát hoz neki, melyben az van írva,
hogy a kiáradt vízben két porond szigetecske alakult, melyre két páva
szállott, egyik ő, a másik kedvese. A hajlandó és illendő szavak
hajlandóságukat s egymáshoz illőségöket jelentik, az eső pedig a
házasság istenáldását.
A hatodik költemény egy rab ifjú panasza:
Nehol kerekedik egy fekete felleg,
Nehol száll, nehol száll egy fekete holló!
Szállj le holló, szállj le, se nem igen messze,
Se nem igen közel – két száz mértföldnyire,
Izenjek apámnak és édes anyámnak,
Jegybeli mátkámnak.
Repülj udvarára, szállj az ablakára,
Ha kérdi hogy vagyok, mondjad, hogy rab vagyok,
Király udvarában térdig vasban vagyok.
Megunta két lábam már a követ nyomni,
Megunta két kezem már a lánczot húzni,
Megunta két fülem tenger mormogását.
Vad galamb zúgását.
Megitatták velem a keserű pohárt,
Elém terítettek fekete gyászruhát;
Adta volna isten, ne láttalak volna,
Híredet, porodat ne hallottam volna!
Istenem, istenem, de megvertél engem,
Szerencsétlen társsal, holtig való gyászszal,
Holtig való gyászszal!
Kit mindig szerettem, jaj be távol estem,
Kit mindig gyűlöltem, annak rabja lettem.
Szabad a madárnak ágról-ágra szállni,
Csak nekem nem szabad violámhoz járni,
Violámhoz járni.
(Marosszék).
A csángó dalok közt (Erdélyi I. kötet) egy pár oly töredéket találunk,
melyek e költeménynyel igen közel rokonságot sejtetnek. A 415. dal két
végső versszaka:
Vidd el fecske, vidd el az én levelemet
Apámhoz anyámhoz sz ez én kedveszemhez.
Ülj fenyű fájára, szállj ez ablakára
Sz ez én édeszemnek tedd ez asztalára.
Jól tudom megkérdik, hogy vagyok, mint vagyok,
Tudjad megmondani, tatár rabja vagyok,
Tatár rabja vagyok, térdgyig vaszba vagyok,
Kezemen, lábamon vasz zurgot zurgatok.
továbbá a 433-ik dal:
Vidd el madár, vidd el
Vidd el levelemet,
De nem igen messze,
Csak a tenger mellé.
Apámnak, anyámnak,
Tedd ez ablakjára;
Ablakjáról vedd el
Tedd ez asztalára.
Tudom mindjárt kérdik,
Hogy vagyok, mint vagyok,
Tudjad megmondani,
Tatár rabja vagyok,
Földig vaszban vagyok.
Aztán e töredék:
Mert én úgy meguntam
Karcsú derekamon rabszíjat viselni,
Kezemen, lábamon vaszakat zörgetni.
Mind olyanok, hogy majdnem dalunk variansainak lehet nevezni. Mind a
csángó, mind a székely népdal alkalmasint egy tőnek virági, annyival
inkább, mert a székely folytonos közlekedésben van Moldva- és
Oláhországgal. Azonban a székely népdal költőibb és sokkal mélyebb
fájdalmat fejez ki. Itt a rab ifjú egyenesen a hollót szólítja meg, a
néphagyományok e baljóslatú madarát; erős színekkel festi szenvedéseit s
végül a szeretet és gyűlölség kínjában kiált fel. Valóságos művészi
versszak, melyet alig lehetne jobban megírni. Általában az egész
legszebb költeményeink közé tartozik s régiségére nézve legalább egy pár
százados. Mind tartalma, mind formája ezt látszik bizonyítani. Nem
valószínűtlen, hogy tatár és király rabsága csak később cserélték fel
egymást. Szokott jelenség a népköltészetben, hogy valamely dal a
körülmények szerint változik s régi gondolatok új tárgyakhoz
alkalmazkodnak.[12]
Azonban ideje visszatérnünk oda, honnan kiindultunk. Vizsgáljuk már e
költeményekben a gondolatok azon szabályos csoportulását, melyet a
gondolat rhythmusának neveznek. Először is az _összerakó_ mód az, mely
bennök legtöbbször s legtöbb változatban fordul elő és ha nem csalódom,
talán összes népköltészetünkben is. A mint tudjuk, az összerakó mód az,
midőn a rokoneszmék sorozásában némi haladványt (progressio) vehetni
észre, vagy pedig ugyanazon gondolatot kiegészítő toldalékkal
ismételjük. E rhythmust érezte ki Erdélyi a «Meghalok Csurgóért» kezdetű
dalban, e rhythmusra mutatott Arany a Zrinyiász első énekének második
versszakában, e rhythmus hangzik felénk e költemények számos helyein.
Ilyen kivált gyűjteményem e dala:
Verje meg az isten
Szeretőmnek _házát_,
Nem is épen _házát_
A benne _lakóját_,
Azt sem _mindegyiket_,
Csupán az _egyiket_:
Az _ő édes apját_,
Mért húzta el tőlem
A kisebbik _fiát_.
Ha neki _fia_ volt,
Nekem _szeretőm_ volt,
Ha neki _kedves_ volt,
Nekem _kedvesebb_ volt.
Ilyenek továbbá e következő helyek:
Vagyon nekem _csendes házam_,
Csendes uram, _jámbor uram_,
Karon ülő _kicsi fiam_.
Hogy ne adjon engem _nagy hideg havasra_,
Nagy hideg havasra, _nagy hegyi zsiványnak_.
Meguntam már azt is _jó reggel felkelni_,
Jó reggel felkelni, _folyó vízre menni_,
Folyó vízre menni, _véres ruhát mosni_.
Figyelemreméltó, hogy az ismétlés a sornak mindig első ütemét képezi, a
haladvány pedig másodikát. Maga a gondolat, az érzés oszlik egymásnak
megfelelő tagokra s a belső a külsővel csaknem azonítja magát. A
haladvány is inkább subjectiv, mint objectiv; a lélekállapotból, a
helyzetből foly. Molnár Annának első a házi békesség, azután férje
szerelme, legbecsesebb gyermeke. A zsivány neje megunta jó reggel
fölkelni, fázik a folyóvízre menni és borzad véres ruhát mosni.
Néha a gondolat haladványa az időével egyesül s a haladvány utolsó foka
egyszersmind ismétlődik, mi aztán még élesebb rhythmust hangoztat. Példa
rá egy alább felolvasandó költeményből e következő hely:
_Először_ megütik, _leesett a hídra_.
_Másodszor_ megütik, _elállott a szava_.
_Harmadszor_ megütik, _véres volt a foka_,
_A kis balta foka_.
Az összerakó módnak még két sajátságos változatát kell fölemlítenem.
Egyik egy kis búcsúdalban jön elő, mely szintén gyűjteményemből való:
_Szőlőszem_ a mennyi vagyon ősszel szüretkor,
S a mennyi szép _buzafőszál_ víg aratáskor,
Valamennyi _égi harmat_ nap feljöttekor:
Annyi áldás szálljon reád szivem mindenkor!
Mennyi _csillag_ vagyon szivem égen éjtszaka,
És a mennyi _fövényt_ tart a tengernek partja,
Valamennyi _vízcsepp_ zajlik tenger habjába:
Annyi áldás szálljon reád, szivem kivánja!
Itt a gondolatok csak annyiban rokonok, a mennyiben mindenik hasonlat
egy és ugyanazon gondolat kifejezésére vonatkozik. Azonban mindenik
hasonlat egy-egy haladványi fokot képez. A szőlőszemnél több a búzafő, a
búzafőnél a harmatcsepp, a csillagnál a fövényszem, a fövényszemnél a
vízcsepp. Az ismétlés itt nem a haladvány alkatrésze. Függetlenül áll és
a versszakok végén. A _mennyi_ és _valamennyi_ szavak is szintén
szabályosan sorakoznak egymás után. A gondolat rhythmusának ez
alkatrészei és a sormetszet teszik tulajdonkép hangzatossá e költeményt
s nem rossz rímei.
A másik változat egy már felolvasott költeménynek e következő helye:
_Kimenék_ én _sík mezőbe sétálni_,
_Megunám_ én _sík mezőben sétálni_,
_Bemenék_ én kőkertembe _nyugodni_,
_Nyugotomban el találék alunni_.
Itt a haladvány az ismétlésnek egy egészen más nemével van kapcsolatban.
A két első sorban a haladványnak második foka nem az ismétlésből
emelkedik ki, sőt éppen utána van vetve, a két utolsó sorban a negyedik
fok már az ismétlésből alakul, úgy hogy e négy sor formailag egymással
szembe tett egészet képez.
A gondolat rhythmusának _ellentétes_ módjára is van példánk, midőn
tudniillik a vers elő- és utórésze ellentétes gondolatot fejez ki, mint:
Kit mindig _szerettem_, jaj be _távol estem_.
Kit mindig _gyűlöltem_, annak _rabja lettem_,
_Szabad_ a madárnak _ágról ágra szállni_,
Csak nekem _nem szabad violámhoz járni_.
Ennek is megvannak a maga változatai. Egyik a szebbek közül az, ha a
vers második része egészen azt ismétli, a mi az elsőben van s csak
egyetlen szót változtat, mely aztán már magában ellentétet képez. Ilyen
gyűjteményem egyik románcztöredéke:
«Csináltatsz-e rózsám _diófa_ koporsót?»
«Csináltatok rózsám _márványkő_ koporsót.»
«Betakarsz-e rózsám valami _rossz gyolcscsal?_»
«Betakarlak rózsám _anglia posztóval_.»
«Leszegzesz-e rózsám valami _rossz szeggel?_»
«Leszegezlek rózsám _aranyfejű szeggel_»,
«Kikisérsz-e rózsám a _templomajtóig?_»
«Kikisérlek rózsám _örökös házadig_.»
(Gyalu.)
Ama szerencsétlen leány átkában az ellentét haladványnyal párosul:
Mikor _fürösztöttél gyönge meleg_ vízbe,
Fürösztöttél volna _buzgó forró_ vízbe;
Mikor _bepóláltál gyönge gyolcs ruhába_,
Póláltál volna be _halotti ruhába_;
Mikor _lefektettél gyantáros bölcsőbe_,
Fektettél volna le _sötét hideg földbe_.
Lássuk most már a _párhuzamos_ módot, mely a héber költészetet annyira
jellemzi. Itt a vers elő- és utórészét ugyanazon gondolatnak más szókkal
ismétlése alkotja. A török időbeli románcz kezdete ilyen:
Boriska, Boriska _szép lyányodért jöttünk_,
Törökök kezébe _szép lyányodat add ki_.
Sőt a többi részben is e rhythmus érezhető, néhol haladványnyal
vegyülve. Egy másik, mindjárt felolvasandó költeményben szintén
párhuzamos e hely:
_Vérem_ a vérével _egy patakot mosson_,
_Testem_ a testével _egy sírba nyugodjon_.
E mód a mi népköltészetünkben néhol bizonyos refrainszerűséggel párosul
s rendesen a versszakot végzi. Például:
Istenem, istenem, de megvertél engem
_Szerencsétlen társsal, holtig való gyászszal_,
_Holtig való gyászszal_.
Harmadszor megütik, _véres lett a foka_,
_A kis balta foka_.
Mért levél, mért levél _másnak hites társa_,
_Szivemnek gyilkosa_.
A végsor mindig ismétli a másiknak felét, néha változtatás nélkül, de
néha más szavakkal, bár ugyanazt. Vajon nem ez-e az eredeti magyar
refrain?
Ime uraim! e népköltemények fontossága nemzeti rhythmusunk
legnevezetesebb kérdéseire nézve. E mellett nekem úgy tetszik, mintha
rajtok, ha nem is eddig egészen ismeretlen, de valami olynemű színezet
ömlenék el, mely népköltési gyűjteményeinkben szokatlan, ritka: bizonyos
naiv képzelem, mély kedélyesség, régies erély. S ne örvendjek-e, midőn
még azt is hozzátehetem, hogy egy pár oly költemény is van kezeim közt,
melyek a Tisza partjairól vándoroltak bérczeink közé s itt
szájról-szájra adva sokkal szebbekké váltak.
Itt következnek:
«Kerek udvar, kicsi ház,
Édes rózsám mit csinálsz?»
«Tyukot főzök, turbolyát,
Szeretőmnek vacsorát.»
«Kerek udvar, kicsi ház,
Hej angyalom mit csinálsz?»
«Csinosítom magamat,
Várom a galambomat.»
«Kerek udvar, kicsi ház,
Édes rózsám mit csinálsz?»
«Virágomat öntözöm,
Koszorúnak kötözöm.»
«Ne főzz turbolyát, tyukot,
Ne csinosítsd magadot,
Virágidat ne öntözd,
Koszorúnak se kötözd.
Iszonyú volt a csata,
Három legény jött haza;
Vőlegényed a mezőn,
Ott maradt a temetőn.»
«Légy átkozott hírmadár,
A ki ily rossz hírt hozál,
Jó anyám hol koporsóm,
Add ide szemtakaróm!»
(Marosszék.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Este van, este van, hatot üt az óra,
Minden asszony, leány készül a fonóba;
Szegény Szőcs Marcsa is elindul magába,
Először megütik, leesett a hídra,
Másodszor megütik, elállott a szava,
Harmadszor megütik, véres volt a foka,
A kis balta foka.
«Kérlek rózsám, kérlek, kérlek az egekre
Egy-két szavaimat vedd be a füledbe:
Szerelmes szivemnek gyémántos Marisa
Mért levél, mért levél másnak hites társa,
Szivemnek gyilkosa?»
Zilahi Pistának nem kell a bokréta,
Szegény Szőcs Marcsának ő volt a gyilkosa.
«Vérem a vérével egy patakot mosson,
Testem a testével egy sírban nyugodjon,
Egy sírban nyugodjon!»
A torjai rétet körülfogta a köd,
Pistára, Marcsára most húzzák a földöt,
Fötűl való fája ki vagyon rovázva,
Fekete pántlika van reá csukrozva,
Szépen rá csukrozva.
A torjai templom körül van árkolva,
Két szál szép rozmarin van belé plántálva,
Öntözzétek lyányok, hogy el ne hervadjon,
Szeretőtök szíve meg ne háborodjon,
Meg ne háborodjon!
(Háromszék.)
Mindkettő megvan az Erdélyi gyűjteményében; az első ott négy sorból álló
dal: «Kicsiny falu, fehér ház» kezdettel (II. k. 289. d.), itt szép kis
románczczá kerekedett ki, alkalmasint az 1848–49-iki viharos időkben. A
másik ott is (II. k. 181. d.) románcz, de homályos, indokolatlan, báj
nélküli, itt csaknem művészi egész. Amaz Szücs Marcsa halála okát alig
sejteti; a haldoklóval száraz morált mondat el, meglehetős prózai módon.
Emebben a szerető felkiáltásai leleplezik az indokot; a morál igen
költőien a sírra ültetett rozmarinról szólal hozzánk, melyet folyvást
öntözni kell, mely folyvást emlékeztetni fogja a falu ifjúságát e
gyászesetre s inteni, hogy óvják szívöket a háborodástól.
Még három költeményt olvasok föl, melyek ha talán széptani becsre nézve
nem is vetekedhetnek a már felolvasottakkal, de egy vagy más tekintetben
érdekesek.
«Jó estét édesem, micsa[13] búd érkezett,
Talán a vacsorád nem igen jól esett?
Hoztam egy kulacs bort, igyál egy keveset.»
«Idd meg a borodat, idd meg azt te magad,
Hogyha nem sajnáltad szép leányságomat.
Hej pártám, hej pártám, drága szűz koronám,
Hej pártám, hej pártám, drága gyöngyös pártám!»
«Ne sajnáld pártádat, mert mást kötök neked»,
«Éjjel nappal kössed, már leány nem leszek.»
«Szerettelek rózsám, a míg megcsaltalak,
De már a jó isten viselje gondodat.»
«Verjen meg az isten annyiszor egy héten,
A hány csillag vagyon este a kék égen.»
(Kalotaszeg.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
«Tamás Rózsi mit gondoltál,
Mikor agyagért indultál?»
«Én egyebet nem gondoltam,
Szerencsétlen úton jártam,
Letörött a föld fölöttem,
Elnyelt engem, elnyelt engem.
Jó Tamásné édes anyám,
Édes jó nevelő dajkám,
Felneveltél örömödre,
De nem értél semmit véle.»
«Tamás Imre nyisd kapudat,
Halva hozzák a hugodat,
Vidd is ki az asztalodat,
Csinálj nyújtóztató padot.»
«Édes lyányom szólj csak egyet!»
«Édes anyám nem szólhatok.»
«Édes hugom szólj csak egyet!»
«Édes bátyám nem szólhatok,
Három szilvafa közt vagyok,
Három papnak könyörgése
Sem hoz többé az életre.»
Jókus Mihály földje végén
Buzog a vér, a föld színén,
Ha kérdik, hogy miféle vér,
Mondjátok, hogy ártatlan vér.
(Kide.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Utközben ül egy szép leány,
Pihenve a fa árnyékán.
Olyan szelid kökény szeme,
Rózsánál is több kelleme.
Hova hova te szép leány?
Oh én szegeny jobb sors után!
Az úrfi mond: jer én hozzám,
Van énnékem selyem párnám,
Pihenj kertem hivességén,
Szellőtől is megóvlak én.
De a lyány csak hallgat, hallgat,
Az édes szó reá nem hat.
A gróf így szól: «Jer én hozzám
Vagyon nekem nagy palotám,
Vannak benne tükrös szobák.
Számodra száz arany ruhák.»
De a lyány csak hallgat, hallgat,
A büszke szó reá nem hat.
A herczeg mond: «Jer én hozzám,
Vagyon nekem ezer szolgám,
Főhajtva mind neked hódol,
S rubint széken kezet csókol.»
De a lyány csak hallgat, hallgat,
A méltóság reá nem hat.
Mond a legény: «Édes rózsám,
Nincs aranyom, sem palotám,
De van szívem, mely tégedet
Minden sorsban híven szeret.»
Utközben nincs már a leány,
Hanem a szép legény karján.
(Aranyosszék.)
Az első költemény csinos románcz. Az elcsábított lány és hűtelen szerető
a népköltészet régi és mindennapi tárgya, azonban itt némi új formában
van adva. A párbeszéd éles ellentétben fejezi ki a lány fájdalmát és a
csábító közönyét. A csábító eleinte még egy kis részvétet érez, azonban
ez csak a lány fájdalmát idézi föl; minél inkább emelkedik itt a
fájdalom, annál inkább száll ott a részvét, végre aztán a teljes
közönyre kitörő átok felel.
A második költeményre úgy látszik valami esemény adhatott alkalmat. Ha
jól emlékszem nem rég, Kalotaszegen is történt ilyszerű hegyomlás. A
közrészvét hamar dallá alakíthatta e szomorú esetet s a néphit könnyen
felruházhatta régi hagyományával. A sírból felbuzgó vér hagyománya
érdekes adat. Ipolyi (Magyar mythologia 364 lap) a világból kimúlt lélek
megjelenésére vagy visszaható erejére vonatkozó jelekről értekezvén,
népmeséinkből és történeti hagyományainkból számos oly helyet idéz,
melyek szerint az ártatlanul megölt ember kifecscsent vére letörülhetlen
és sebei még a sírban is vérzenek, de a csak véletlen, bár erőszakosan
kimúltakról nem tesz említést. E románcz szerint az ilyenekről is
ugyanazt tartja a néphit s így az ártatlanul kiomlott vér, úgy látszik,
szélesebb körű fogalom s épen úgy illik a meggyilkoltakra, mint az
erőszakosan meghaltakra. A halott megszólalása is figyelemre méltó.
Vajjon mythosi nyom van-e benne, vagy csak erős kifejezése az anya és
testvér fájdalmának, kik kedveseiket halva is beszélni vélik?
Mindenesetre költői becsű. A «Három szilvafa közt vagyok» sort nem
értem. Úgy hiszem, hogy sem a nyújtóztató pad, sem a koporsó fájával ki
nem magyarázható.
A harmadik költemény aligha tisztán népi eredetű. Tárgya ugyan népies,
sőt az Erdélyi gyűjteményében (I. k. 85. d.) van is egy ehez hasonló,
midőn a gavallér tallérral kínálja a leányt, a mészáros gyűrűvel, a
csizmadia piros csizmával stb., de a leány mindeniket visszautasítja s
Barna Bandi neje lesz, ki galambcsókját ajánlja. Azonban a kidolgozásban
több része van a reflexiónak, mint a naiv önkénytességnek. Egyébiránt
nem hiszem, hogy az irodalomból ment volna át a néphez. Legalább nem
tudom, hogy híresebb vagy kevésbbé híres költőink valamelyike ily
tartalmú költeményt írt volna. Alkalmasint valamelyik iskolamester
dolgozta népének után, vagy írta irodalmi reminiscentiákból s így
szállott a nép ajkára. Különben nem lehetetlen a harmadik eset is:
keletkezhetett magából a népből is, de bizonyára az újabb időben és
irodalmi befolyások alatt.
Azonban elég. Nem fárasztom tovább, uraim! önök türelmét töredékes s
inkább figyelemgerjesztő, mint szorosan szaktudományi jegyzeteimmel.
Nagyon meg volnék jutalmazva, ha képes lettem volna bármi kis részben
erősítni önbizalmunkat, ingert és részvétet gerjesztve, habár csak egy
hazámfiában is, néphagyományaink gyűjtése iránt. Fáradságunk bizonyára
nem lesz sikertelen. Ha az én kisded gyüjteményem, melyet leginkább
tanítványaim, közöttük Varga László buzgalmának köszönök, nehány hónap
alatt is ennyi szépet bir felmutatni; ha egy székely kocsistól és gyalui
szolgálótól itt a városon elfoglaltságaim közepett is egy ily becses
adalékot nyerhettem: mennyivel többet tehetnek azok, kik falun laknak s
az idő és körülmények nagyobb kedvezésével dicsekedhetnek. És miután
nekem jutott a szerencse néphagyományaink ügyében a Muzeum-egylet
kebelében először szót emelni, legyen szabad egyszersmind kérnem a
tisztelt választmányt, hogy a netalán beküldendő gyüjtemények
rendezésére s később kiadására méltóztassék az én munkásságomat,
segítségemet is igénybe venni, mire egész készséggel ajánlkozom.
_Jegyzet az «Adalék népköltészetünkhez» czímű értekezéshez_.
Nem rég egy román ajkú névtelen hazámfia levélben arra figyelmeztetett,
hogy Molnár Anna balladája nem eredeti, a román népköltészetből van
kölcsönözve, egyszersmind utasított Marienescu nem rég kijött
népballadáira. Tüstént megszereztem e gyüjteményt, melynek czíme: Poesia
popurola ballade, culese si corese de At. Marianu Marienescu Pest’a
1859; s figyelemmel átolvastam a Tom’a (Tamás) czímű balladát, melyet
névtelen hazámfia a Molnár Anna eredetijének hisz. Azonban a
leggondosabb összehasonlítás után is nincs okom változtatni
értekezésemen. A román ballada tartalma a következő: Tom’a beszól az
ablakon Jón’ahoz (Johanna) s kéri, hogy menjen vele, mert otthon nem
csókolódhatnak a férj miatt. Jón’a vonakodik, nem mintha szeretné
férjét, hanem mert fél odahagyni kereszteletlen gyermekét. «Nagy vétket
követnék el – mond – s megverne a szent kereszt.» Tom’a biztatja, hogy
majd liturgiát olvastat érte s a pap megbocsátja bűnét. Aztán elbeszéli,
mily jó dolga lesz; zacskója tele pénzzel, négy lova van s ha elfogy
pénzök, kettőt eladnak, még is marad kettő melyeken lovagolhassanak.
Jón’a enged s elszökik szeretőjével. Vígan élnek, egy hét telik el; a
tizedik napon, midőn egy fa árnyában nyugosznak, Tom’a így szól: «Keress
egy kicsit a fejembe, talán alhatom, szegény legény voltam mindig,
sohasem keresett senki fejemben.» Tom’a elalszik. Jón’a sírni kezd; omló
könnyei fölébresztik Tom’át, ki haraggal kiáltja: «Látom, nem szeretsz,
mást ohajtasz.» Szeretlek Tom’a – felel a nő – nem ohajtok mást, azért
sírok, mert vádol a lelkiismeret, hogy elhagytam kereszteletlen
csecsemőmet. Tom’a megcsókolja, selyembe öltözteti, szekérre ülteti.
«Menj hát, hogy láthasd gyermekedet, békülj meg férjeddel, a mi minket
illet, hallgass, mondd neki, hogy négy lovat szereztél számára, holnap
én is utánad indulok és visszaveszem lovaimat.» Midőn a nő hazaérkezett,
férje az udvaron épen fát vágott a tűzre. Jó estét – mond Jón’a –
elsötétedtem, nem adnál-e szállást?» «Szivesen – felel a férj, ki a már
sötét alkonyban nem ismert reá, – de lásd, kereszteletlen gyermekem van,
nincs ki szoptassa s egész éjjel sír.» «Azért elalhatom, a gyermeksírás
engem nem zavar meg.» «Ha gondolod, hogy alunni fogsz, szivesen
befogadlak.» A nő bekötvén lovait a pajtába, a szobába lép. «Talán
meghalt e szegény gyermek anyja, hogy még nincs megkeresztelve és senki
sem szoptatja?» «Oh nem – felelt a férj – hanem elszökött szeretőjével.»
«Hátha visszajőne – folytatá a nő – mily halállal végeznéd ki, szalmán
égetnéd-e meg, vagy halálra vernéd?» «Sem szalmán nem égetném meg, sem
halálra nem verném, mert akkor volna ki gyermekemet szoptassa, hanem a
szeretőjét csakugyan hosszába fektetném.» «No ha úgy, im itt vagyok,
haza jöttem gyermekemhez – anya vagyok, te atya. Csak a vásárban jártam
s onnan szép négy lovat hoztam neked, jer nézd meg csak.» Kiindultak a
pajtába, hát ott már Tom’a kioldotta a lovakat s vitte. «Állj meg Tamás,
te rossz ember, ki megrontottál» – kiáltá a férj s úgy megszúrta
vasvillájával, hogy szörnyet halt. Ime a lehető legterjedelmesebb
kivonat. Most már vizsgáljuk, mennyiben rokon a mi balladánkkal.
Valamely költemény közel vagy távol rokonságát a hasonlattól egész a
másolatig a tárgy, alapeszme, inventio, alkotás és stylus viszonyai
határozzák meg. Vajjon ugyanaz-e a két ballada tárgya? Csak annyiban, a
mennyiben mindkettőben az anya játszik főszerepet. De minő különböző e
két anya! Molnár Anna szereti férjét, gyermekét s rablójának erőszakhoz
kell nyúlnia; Jón’a nem szereti férjét, képes elhagyni kereszteletlen
csecsemőjét s elszökik szeretőjével. Ha e két tárgy rokon, akkor
Shakespeare «János király» és «Lear király» czímű tragédiáinak tárgyai
is rokonok, mert mindkettő király s mindenik meghal a mű végén. A két
ballada alapeszméje is különböző. A Molnár Anna alapeszméje az, hogy az
anyának gyermeke mindennél előbbre való, még férjénél is. Molnár Anna
első gondja megszoptatni gyermekét; kiküldve férjét, föláldozza a
viszontlátás örömeit, csakhogy a síró gyermeket mielőbb keblére
ölelhesse. A román ballada a szent kereszt boszújára van alapítva s
mintegy azt hirdeti, hogy az isten parancsolatja előbbvaló minden földi
szenvedélynél s ki máskép cselekszik, isten büntetése éri; az isten
félelme az, mi visszatéríti Jón’át, az isten boszuló keze az, mely eléri
Tom’át, midőn szörnyet hal a férj vasvillája alatt. Az inventióra és
compositióra nézve sem födözhetni föl rokonságot. A Molnár Anna rablója
erőszakhoz folyamodik, a Jón’áé csábításhoz; Molnár Anna mindenekfölött
gyermekét szereti, Jón’ában csekély az anyai érzés és inkább csak a
szent kereszt félelme csatolja gyermekéhez; a mennyire különböző e két
jellemvonás, épen annyira elüt egymástól a végkifejlés is, melynek
indokaiul szolgálnak. Molnár Anna a fa alatt rablója erőszakától remeg
és gyermekét siratja, Jóna csak a kitombolt szenvedély mámora után
gondol gyermekére s leginkább bűnét síratja, mert fél a büntetéstől. A
mi balladánkban az isteni gondviselés, mint véletlenség szerepel,
Tóm’ában a boszúálló férj az isteni gondviselés eszköze, Molnár Annát a
férfiruha, Jón’át a sötétség miatt nem ismeri meg a férj: Molnár Anna,
mihelyt teheti, először is gyermekéhez fut; Jón’a még akkor sem gondol
gyermekére, midőn tudja, hogy férje nem fogja megbüntetni, hanem mintha
nem hinne szavainak, mintha még engesztelni akarná, a lovakhoz vezeti. A
stylus sem ugyanaz. Molnár Anna inkább ballada, Tom’a inkább költői
beszélyke, innen amazt a sebes menet, töredékesség jellemzik, emezt némi
lassuság és körülményesség, amaz rímes, emez rímtelen, ebben nyoma sincs
azon rövid és erélyes kifejezéseknek, melyek amazt annyira kitüntetik.
Szóval csak egyetlen pont van, melyből némi rokonságot lehetne
kimagyarázni s ez a fejbe-keresés, de ez a népnél, különösen Erdélyben,
annyira általános jelve a gyöngédségnek, hogy e tekintetben semmit sem
bizonyíthat, annál kevésbbé kölcsönzést. A kölcsönzést különben sem oly
könnyű bebizonyítani, mint névtelen hazámfia hiszi. Ha a két ballada
közt valóságos rokonság léteznék is, akkor is kérdés maradna: vajjon a
székely vette-e a romántól, vagy megfordítva. Egyébiránt névtelen
levelezőmnek abban sincs egészen igaza, hogy népi kutatóink mindeddig
legkevésbbé sem fordítottak figyelmet a velünk együtt élő népek
költészetére. Henszelman és Ipolyi legalább népmeséinket elég gondos
összehasonlító vizsgálat alá vették. Az erdélyi Muzeum-egylet is, a
mennyiben tehetségében áll, kivált a román népköltészetet illetőleg, meg
fogja tenni a magáét, annyival inkább, mert tagjai közt egy pár román
írót is számlál, kik bizonyosan nem fogják megtagadni támogatásukat.