V.

Csodálatos, hogy írónőink szaporodásával a gyermekek, ifjuság, kivált a

fiatal leányok számára írt olvasmányaink nem szaporodnak. Irónőink

egészen elhanyagolják e tért, nem akarnak holmi unalmas gouvernante vagy

pedáns anya hírébe jönni, félnek, hogy elvesztik azon rejtélyes

nimbuszt, mely őket annyira érdekesekké, költőiekké teszi s melyért oly

könnyen kiállhatni a prózai lelkek élczeit s az epés kritikusok

gorombaságait. A versen kívül csak beszélyt és regényt szeretnek írni;

festeni akarják az életet és szenvedélyt s leírják mindazt, mi nem épen

a legjobb regényekből emlékökben maradt. Ennyi tulajdonkép az ő egész

míveltségök és költői venájok.

Egyik írónőnk, ki jeles színésznő, nagy hasznát veszi szerepeinek, innen

is onnan is kivág egy-egy jelenetet vagy phrasist s alkalmasint mélyen

sajnálkozik, hogy nem a hálás külföldi, hanem a hálátlan magyar

közönségnek ír; egy másik a hidegvette idealizmus zöldeskék színével

fest be mindent, mint ahogy a pesti bolti czímereken szokás festeni az

angyalokat; a harmadik úgy cseveg, okoskodik, hogy az ember feje

megfájdul s mégis odaírja: folytatása következik; a negyedik nem épen

épületes dolgokat feszeget, de azért művei nem veszélyesek, mert nem bír

hitetni, elragadni; az ötödiknek megvan az ő jóakaratja, csak az a kár,

hogy azt hiszi: beszélyt írni annyi, mint elbeszélni valamely érdekes

vagy érdektelen történetet s így tovább.

Valóban, beszélyírónőink csekély tehetséggel bírnak, de ha nagyobb

tehetségüek volnának is, nem oly úton indulnak, hogy tőlük valami

derekasabbat lehetne várni. Nem belső ösztön, kényszerű nyugtalanság

fogat velök tollat, hanem szeszély, unalom, vagy hiuság, nem azért

írnak, mert szívükön fekszik valami mondani való, hanem mert divattá

vált írónősködni, nem élményeikből, tapasztalataikból, jól ismert,

értett, átgondolt viszonyokból merítenek, hanem holmi reminiscentiákból,

s így hiányzik bennök a kellő tisztelet a költészet iránt, mely nélkül

alig mehetni valamire. E mellett ugyanazon elveknek hódolnak, melyeket

nem annyira elméletileg, mint gyakorlatban úgynevezett fiatal irodalmunk

szokott hirdetni; ők is azt hiszik, hogy a költészet az értelem és ész

uralma alól kiszabadult phantasia és érzés játéka s a költőt nem

emelkedettsége s a szép cultusa emeli a tömeg fölé, hanem hóbortja és

affectatiója. E tekintetben nem oly vakmerőek ugyan, mint fiatal

irodalmunk némely férfiai, de azon genialitásban, hogy csekély irodalmi

műveltséggel bírnak, jóval túl tesznek rajtok. A nő gondos nevelés

mellett is aránylag csekélyebb irodalmi műveltségben részesülhet, mint a

férfi. Külföldön e hiányt némikép pótolja azon élénk egymásrahatás, mely

a társaságot és irodalmat összefűzi. A franczia salonok mindig nevezetes

befolyással voltak az irodalomra. Az írók olyasmit hoztak el onnan, mi

hasznukra vált s olyasmit hagytak ott, mi emelte a társaságot s nagyon

jótékonyan folyt be a nők míveltségére, kik rendesen sokkal többet

tanulnak társalgásból, mint könyvekből. Nálunk ez teljesen hiányzik.

Salonaink, melyek alatt nemcsak az aristocratia termeit értjük, csekély

összeköttetésben vannak az irodalommal.

Ha az irodalom vagy tudomány komolyabban jő szóba, nők és férfiak

külön-külön csoportozatot alakítanak, mert unják vagy nem értik egymást.

Nőink nevelésében az irodalmi tanulmány, mely nélkül mivelt nő el nem

lehet, mert irodalmi míveltséggel bírni és írónőnek lenni nem egy dolog,

nem játszik jelentékeny szerepet. E tekintetben az aristocratia és a

középosztály női közt a legtöbb esetben csak annyi a különbség, hogy

amazok több idegen nyelvet beszélnek és kevesebbet tudnak magyarul.

Tudni vagy jobban mondva beszélni néhány idegen nyelvet, nőinknél az

irodalmi műveltség eszménye. Nőnevelő intézeteinkben is ezen fáradoznak

leginkább s bennök a növendék lányka annyi irodalmi míveltséget sem

szerezhet meg, mennyi csak a magyar irodalomból is könnyen

megszerezhető. Az irodalmi tanulmányok e mellőzése, az ízlés e

fejletlensége okozza aztán azt, hogy nőink mind a hazai, mind az idegen

irodalomnak gyöngébb termékeit kedvelik leginkább. Szépirodalmi

lapjaink, melyeknek épen nőink irodalmi míveltségét kellene

fejleszteniök, nemhogy betöltenék hivatásukat, de megközelíteni sem

akarják.

A nem épen válogatott beszélyek és versek mellett semmit sem nyujtanak,

mi kellemes modorban és viszonyainkhoz alkalmazva terjesztené az

irodalmi míveltséget. Az eszme, az ismeret nekik tudós czopf vagy

szárazság. Bizonyára divatlaptól senki sem kiván sem szorosan vett

tudományos fejtegetést, sem részletes kritikát, de igenis annyi

ismeretet és ízlést, mennyi szükséges arra, hogy közönségének nagyjában

kellő irányt és tájékozást adhasson mindabban, mi körébe vág. Ez unalmas

a nőknek, mondhatják divatlapjaink; csak fáradságos a szerkesztőknek,

mondjuk mi. Divatlapjaink elhitették magokkal, hogy csak az üres

fecsegés, a curiosum, a saphiriaskodás az, mi a nőket mulattathatja.

Valóban senki sem nézi le a nőket náloknál jobban. Hiába törnek lándzsát

az írónőség mellett, hiába magasztalják a nőnemet azért, mert férfiu

akar lenni s állítják még a mezei munkára is a férfiuval egyenlő

képességünek, hiába ferdítik el czikkeinket s fogják ránk, hogy mi a

nőket míveletleneknek óhajtjuk, ők azok, kik csak kávénénikéknek tudják

képzelni.

Mindaz, mit az irodalomról és művészetről összebeszélnek, a

legmindennapibb társalgásnak sem elég műértő vagy kellemes. Rendesen

közhelyeket ismételnek, melyek egykép illenek mindenre vagy oly

fogalomzavart árulnak el, mely a dolgok abc-jével sincs tisztában. Ezt

tartják aztán könnyed szellemdússágnak, melylyel egyedül hathatni a

nőkre, eredeti magyar felfogásnak, melyet nem vesztegetett meg semminemü

idegen æsthetikai olvasmány. Ez utóbbi pontban teljesen igazok van. Nem

olvassák a világhírű műphilosophokat, irodalom-történetírókat; csak

nevökről ismerik vagy egypár magyar kritikus idézetéből, s csak azért

emlegetik néha, hogy plagiummal gyanusítsák a «Pesti Naplót» és

«Budapesti Szemlét». Nézzétek a nyegléket – mondják mindegyre – kik

megrabolják a mások műveit s idegen tollakkal páváskodnak, azonban soha

sincs kedvök állításaikat bebizonyítani, nem is tudnák, még akkor sem,

ha igazok volna, mert nem ismerik azon munkákat, melyekre hivatkoznak.

Nekik a tudományban az eredetiség annyi, mint nem ismerni az illető

tudományt s újra kigondolni mindazt, mit mások már rég és jól

kigondoltak. Fogalmuk sincs azon solidaritásról, mely a keresztény

polgárosodás államait és irodalmait összefűzi s melynek ismerete nélkül

specificus nemzeti szempontokra emelkedni teljes lehetetlen. A

kritikától mindennap új törvényt követelnek, mintha az æsthetika

törvényei mindennap változnának s nem volnának oly örök igazságok is,

melyeket a legnagyobb lángész sem törölhet el, mintha a kritikusnak más

tiszte volna, mint ez igazságokat, törvényeket fejtegetni, alkalmazni s

ha valamely műből ujat vonhat le, megvizsgálni s vagy elvetni vagy

küzdeni érte.

Nekik minden külföldi szempont, mely rájok nézve nem kedvező; ők

csinálnak oly magyar æsthetikát, mely szerint annyi nálunk a jeles és

remekmű, mint eső után a gomba. Nekik minden túlszigor, igazságtalanság,

epe, mely nem bámul föltétlenül s a jeles írókban is nagy árnyoldalakat

mer fölfedezni; ők hisznek az abstract tökélyben s nem tudják, hogy a

legnagyobb írót is nem a tökélyek összege teszi nagygyá, hanem a

fogyatkozások kevesebbsége. Azonban tudnak ők nagyon szigorúak is lenni,

ha bántva érzik magokat s megharagusznak. Ekkor aztán Shakespeareről is

amolyan kimélő iróniával beszélnek s némely, egykor dicsőített hazai

tehetségek irányában mind inkább lohad határtalan lelkesülésök, melyre

azelőtt sem volt semmi szükség.

Leginkább az akadémiát szeretik megtámadni, melyet holmi költőkeltő és

dicsőítő intézetnek óhajtanának s az úgynevezett tudósokat, kiket csak

tehetség nélküli embereknek képzelnek. Előttük csak a vers, beszély,

dráma- és regényköltő az író; a tudományos munkát compilatiónak tartják,

a kritikát és essay írást plagiumnak, a fordítást és átdolgozást lelki

szegénységnek, a szerkesztést puszta gépies foglalkozásnak. Ez utóbbit

illetőleg tapasztalásból beszélnek. Divatlapjaink szerkesztése csakugyan

ritkán több gépies foglalkozásnál. A szerkesztők keveset gondolnak

azzal, hogy eszmékben, elvekben, érzületben bizonyos következetességet,

rendszert, színezetet öntsenek el lapjaikon. Nem igen van véleményük,

összehalmoznak mindennemű véleményt s tulajdonképi hatásuk nem annyira a

közvélemény fejlesztése, mint megzavarása. Egy pár jó czikk, helyes

nézet, amúgy elvétve, még magokban nem adnak irányt. Ezt csak öntudatos

folytonosság és gondos következetesség eszközölhetik, mit szépirodalmi

lapjaink ismerethiány vagy hanyagság miatt egészen nélkülöznek.

Ime a szellem, honnan nőink nagy része meríti irodalmi míveltségét, íme

az iskola, hol írónőink az irodalmi pályára készülnek. Ily körülmények

között nem igen várhatni tőlök, hogy a gyermekeknek és ifjuságnak valami

értékest nyujthassanak. E szakma, ha nem is kiván annyi

élettapasztalatot és költői erőt, mint a regény és beszély, de bizonyára

sokkal több irodalmi míveltséget, mint a mennyivel írónőink bírnak.

Azonban mi akadályozza őket, hogy a külföld e nemű jobb termékeit

lefordítsák vagy viszonyainkhoz alkalmazva átdolgozzák? Igy

használhatnának valamit, hiányt segítenének pótolni s idővel igen

tisztes állást víhatnának ki.

A szülők a legjobb akarattal sem elégíthetik ki gyermekeik szükségét a

magyar irodalomból s a gyermekszobákat franczia és német könyvek özönlik

el. Egy ily jól lefordított vagy átdolgozott munka fölérné írónőink

összes munkásságát, mely csak rossz beszélyeink és regényeink számát

szaporítja. Ezért igen méltánylandó _Józsika Julia_ munkássága, ki

részint e téren mozog, részint divattudósításokat ír s apró czikkeket

dolgozgat át. A Nővilág tárczájában az ő czikkei érnek legtöbbet. Jól

érti a dolgot, a melyről ír s modora oly választékos és kellemes, hogy a

többi divatlap példányul vehetné. Az ő munkássága valóságos hiányt

pótol. Divatlapjaink rendesen kevés súlyt helyeznek arra, mi a nőknek

kiválóan érdekes és hasznos, ezért a Bazár, Iris czímü idegen lapok,

melyek e szükséget kielégítik, hovatovább nagyobb elterjedésnek kezdenek

örülni. Józsika Julia példáját követve, mily jól munkálkodhatnának

írónőink e téren is, ha nem volnának eltelve a Sand dicsőségével s

ismernék tehetségöket.

Hasonló méltánylatot érdemel _Szendrey Julia_ is, ki Andersen meséit

ülteté át irodalmunkba. Alig tehetett volna jobb választást. E dán író,

ki épen oly kedvelt Németországban, mint saját nemzeténél, kitünő állást

foglal el az újabb irodalomban. Tulajdonkép nem gyermekek és növendék

ifjak számára ír, azaz tisztán költői s nem egyszersmind pædagogiai

szempontok után indul, nem szorítkozik bizonyos korra, de meséi

nagyrésze a legkellemesebb ifjusági és gyermekolvasmány s a fordítónő

füzetkéjében ilyesmit akart nyujtani. Andersen mindenki költője, ki

kedélyében meg tudott őrzeni annyi naivságot, hogy érdekkel viseltessék

az élet és természet apróságai iránt, sőt ha az érzékünk elveszett,

visszanyerjük s újra érdekel bennünket minden semmiség, beszélünk fűvel,

fával, álmodunk tündérekkel, mint gyermekkorunkban. S e phantastikus

világban mégis annyi a valódiság és élet. A költő érdekessé tud tenni

mindent, le az eltörött tűig, a szennyes gázlámpáig; mert éles szeme és

souverain humora mindenen oly jellemző tulajdonokat fedez föl, melyek

eddig elkerülték figyelmünket; mert szabad mozgást, egyéni életet lehel

a lelketlen dolgokba, mi benyomul képzelődésünkbe, foglalkoztatja,

elbájolja. Ez az, mi őt más meseíróktól különösen megkülönbözteti. Az

úgynevezett erkölcsi mesék írói a lelketlen dolgokat ha jellemzőn

beszéltetik is, leginkább csak jelvül vagy allegoriakép használják;

Andersen bemerül beléletökbe, megírja történetöket s életök egész

költészetét.

Ő az asztalok, székek, füvek, fák, gyermekjátékok s házi eszközök

regényírója. Megismerteti örömeiket, szenvedéseiket, viszontagságaikat,

melyeket mindennap tapasztalhatnánk, ha az ő szemeivel és humorával

néznénk körül. Nem fog rájuk semmit, csak kedélye tükrén mutatja föl

őket, nem ad szájokba semmit, hanem csak beszélteti őket. Valóban, ha az

asztal, szék, hegedű, kandúr, télizöld, lapda, czinkatona beszélni

tudnának, nem beszélhetnének máskép. S mily finom komikum és humor,

mennyi életbölcseségi ötlet, játszi tréfa, szeszélyes és érzelmes ábránd

képezik alapeszméit e történetkéknek. Vonzódunk, mosolygunk s mint egy

könnyű, kellemes álom után megenyhülve érezzük magunkat. Csak ha mesét

mesére, kötetet kötetre olvasunk, érezünk bizonyos lankadást, sőt

unalmat, melynek oka nem annyira a költőben, mint genrejában keresendő.

A költő találékonysága kifogyhatatlan, de e kis világgal hamar betelik

lelkünk, melyet csak a nagy világ, a valódi élet és emberi szív

költészete bilincselhet le feloldhatlanul. Andersenről több joggal

mondhatni el, mint bárkiről azon régi megjegyzést: nagy író a maga

nemében, de neme kicsiny és szűk.

A fordítónő, kivéve egy pár apróbb darabot, helyes választással állítá

ki füzetkéjét. A fordítás is igen sikerült. A hangulat majd mindenütt

szerencsésen van eltalálva s a magyaros színezet, mely az egészen

elömlik, ment minden affectatiótól és erőltetéstől. Óhajtjuk, hogy

karácsonyra újra egy füzetkével lepje meg a kis és nagy gyermekeket.

Kettős hiányt fog pótolni: egy nevezetes költőt ültet át irodalmunkba s

gazdagítja gyermekolvasmányainkat, melyekben oly szegények vagyunk.

Mindkettő oly szolgálat, mely kétszer föléri vers- és novellaírónőink

dicsőségét. Sőt nem árt, ha a fordítónő e nemben megkisért egy kis

eredeti munkásságot is. Legalább egy kis eredeti mesécskéje, (A kis

köpeny története. Vasárnapi Ujság.), melyben Andersent oly szerencsésen

utánozta, szép reményeket enged táplálnunk tehetsége felől.