IV.

A régibb magyar irodalom alig mutat föl egy pár írónőt s az újabb időben

is csak ez utóbbi évtizedben jelentkeznek számosabban. Részint a külföld

példája, részint divatlapjaink bátorítása kezdi virágoztatni irodalmunk

ez ágát s az mindez ideig alig emelkedett feljebb oly dilettantizmusnál,

mely épen oly keveset árt, mint használ. Azonban épen azért vala

szükséges, még jókor, a maga idejében, a más irodalmakban élesen

kifejlett tévedésekkel, a külföldi és professionatus írónők példáival

világosítani föl a kérdést. Talán erősebb színeket használtunk,

kiméletlenebben szóltunk, mint szokás nálunk, hol a kritika jogáról,

modoráról, formáiról a legnaivabb fogalmak divatoznak, de bizonyára

annyi őszinte lelkiismeretességgel, mondhatnók fájdalommal, mennyit e

kérdés természete és komolysága kíván. Fejtegetésünkben nem a mi kezdő

és dilettans írónőink lebegtek szemeink előtt: ezért tiltakozunk e

czélzások gyanusítása ellen; nem azon veszélyeket fejtegettük, melyeket

írónőink már magokra _vontak_, hanem azokról, melyeknek ki _lehetnek_

téve: ezért óhajtunk félre nem értetni, nem annyira a magunk, mint

inkább azon nők érdekében, kik írni szoktak. A mi írónőinkre még kevés

panasz lehet, de jó ha tudják pályájok veszélyeit, a mi írónőink

aránylag még kevesen vannak, de a divat kezd ragályos lenni. Ismerünk

fiatal leányokat, kik sírnak azon képzelt szerencsétlenség miatt, hogy

nem elég szellemesek, hogy írónők lehessenek, atyákat és anyákat, kik

leányaikat az írónői pályára buzdítják és növelik, férfiakat, kik előtt

az írónőség úgy tűnik föl, mint a legmagasabb női eszmény; a magyar

közvélemény vagy egészen az írónőség mellett van, vagy azt csak tréfás

oldalról fogja föl. Ily körülmények között némi visszahatást idézni elő,

némi éles polemiával támadni meg e divatot, sem botrányhajhászat, sem

don quixotteria.

Polemiáinkat nem azért kötöttük a két fenn czímzett műhöz, mintha azok

megrovásokat érdemelnének. Ellenkezőleg e művek méltányolhatók, részint

mert oly téren mozognak, hol a nők legsikeresebben működhetnek, részint

mert a közelebbről megjelent s kritikát nem érdemlő női művek közt

leginkább figyelemre méltók. Azonban puszta méltánylatunk igazolása lett

volna az írónői pályának, melynek határozott ellenségei vagyunk. Az

által, hogy épen akkor támadjuk meg az írónőséget, midőn két

méltányolható női művet ismertetünk, leginkább hittük elkerülhetni az

elfogultság és előitélet vádját. Czikkünk sem értekezés, sem szorosan

vett bírálat, holmi essayhez hasonló dolgozat, midőn a kritikus egy pár

művet ismertetvén, alkalmat vesz elmondani gondolatait vagy a művek

tárgyáról, vagy arról, mi azzal közel vagy távoli kapcsolatban van. E

forma nálunk még nem elég divatos, de nem annyira új, hogy félreértésre

adhatna alkalmat. Nők műveit bírálni nálunk még eddig nem volt szokás,

de szokásba kell hoznunk, mint a hogy más irodalmakban van. A kritika

nem válhatik a gyöngédség vagy udvariasság kérdésévé. A nők művei épen

úgy a kritika körébe tartoznak, mint a férfiakéi s legfeljebb csak a

modorban lehet némi csekély eltérés. E tekintetben egy más polemiánkban

már nyilatkoztunk. A nő, ha közpályára lépett, lemondott minden nemét

illető előjogáról; a kritikus, a férfiú tartozik elfogadni a lemondást s

csak arra köteles, hogy irányában ne használja a kritika és gúny azon

legélesebb fegyvereit, melyeket férfiak irányában minden habozás nélkül

használhat. Nekünk a jelen esetben azon kellemes helyzetünk van, hogy e

szabados s még azért eléggé éles fegyvereket sem kell használnunk s

örömmel térünk át Flóra költeményei ismertetésére.

Azon nők közt, kik ez utóbbi évtizedben lyrai költeményeket írnak, csak

Iduna és Flóra bírnak figyelemre méltó tehetséggel, ha nem is oly

jelentékenynyel, mint divatlapjaink hirdetik. Idunát már kora halála is

a részvét tárgyává tevé. Gyöngéd és csinos dalai, melyekben egy szerény

és szerető női szív kevés és szűkkörű, de megható és őszinte élményei s

egy a betegség szenvedései közt önmagát vigasztaló lélek mélabús, de

önmegadó ábrándjai nyilatkoznak, méltán nőink kedvencz olvasmánya. Flóra

is, bár más változatban, e nőies téren mozog. Gyöngy és gyémánt helyett

dalt és virágot óhajt. Egy eltépett zöld levelet sodor a szél lábaihoz s

kérdi: vajjon nem anyja írt rá üzenetet, vajjon a harmat nem

búcsúkönnye-e? Boldognak tartja magát, bár néha elborul, néma,

könnyezik; megvidul a természet képein s az emberek közt, kik hozzá oly

jók. Kinyitja ablakát, kéri a tavaszt, hogy jőjjön be hozzá, gyógyítsa

meg, ő nem mehet ki, beteg; ha felgyógyul, ő is majd visszalátogatja s

mindent meghálál neki. Fogja édes anyja kezét, forró homlokához érteti s

hiszi, hogy míg ez őrző angyal fedezi szárnyaival, meg fogja kimélni

minden baj és betegség. Virágait ápolja s mintha ezer virágszellemke

venné körül, csengés-zengést hall s dal, rege ringatja ábrándokba.

Tudakolja, van-e a virágban sejtelem a kétes jövő iránt s im, bár ő

örül, virága elhervad; a csillagot is megkérdi s im, bár ő búsul, a

csillagfény lemosolyog hozzá. Szép őszi virágot lát a hervadó mezőn, de

nem szakítja le, miért venné le a mosolygást egy haldokló arczáról.

Szereti a természetet, örömest látogatja s mindig van hozzá mondani

valója. Elbeszél fűvel, fával, virággal, madárral, most, mint játszó

gyermek, majd mint ábrándozó leányka. Kora tavaszszal, midőn a nap már

bimbót kezd fakasztani, kéri a kis madarat, hogy jőjjön vissza, szánja

meg a néma természetet s adja vissza neki lelkét, örömei hangját, a

dalt. Kérdi az erdőtől: vajjon van-e balzsamerő illatában s a fák titkos

zúgásában csendes síridalt vél hallani. Kéri a fénybogárkát, hogy álljon

meg, csak testvérének akarja oda adni, ki bizonyosan nem bántja s ismét

visszateszi a fűbe. Elábrándozik, vajjon a hegy szebb-e, midőn a föld

égbe vágy, vagy a róna, midőn az ég a földre. Elmegy az erdőbe, hol

nincs semmi zaj s csak egy sóhaj tesz tanuságot az életről, s a sóhajba

olvad egész lelke. Hallgatja a fülmilét, búsul kedvencz rózsája

hervadásán, nézi a hulló csillagot, a hervadó virágot, a futó habot s

örül, hogy, bár minden oly hamar elenyész, kebléből a dal nem apadhat

ki. Soha sem víg, de ritkán érez erősebb és mélyebb fájdalmat, mindig

méla, csendes ábrándozó, ki igyekszik vigasztalni magát és másokat. Néha

enyeleg, de finom gúnyora alig több a gyermek csodálkozó mosolyánál, ki

valamit nem tud felfogni. Megkérdi a könnyező vierlandi leányt, hogy

miért sír, talán nem érti érzéseit a világ, vagy talán mert jól áll neki

a könny – valóban jól áll, mint virághoz a harmat. Elmondja, hogy a

virág elhervad s tavaszszal újra kivirul, erre semmit sem mondanak az

emberek s a szívet mégis elitélik, ha feledvén újra szeret. Az ég tiszta

kék, virág nyílik, madár dalol s ő még sem tud gyönyörködni, vihart

óhajt s vádolja magát, hogy mindig a bírhatlant áhítja, ha valami

megvan, nem kell s kívánja, ha nincs. De ez enyelgő hangulat rövid ideig

tart s újra bújába sülyed. Megénekli a kis gyermeket, kit az istennek

nagyon szeretnie kellett, mert korán magához vette; bejárja kedvencz

helyeit, hol emlék minden fűszál, minden kő, s nem mer a jelenre

gondolni, mert fájna, hogy csak a multban élhet; leborul a fűbe,

elpanaszolja, mint anyja keblén, búját, örömét, vigaszt, részvétet talál

s midőn távozni készül s keble elszorul, a jövő tavaszszal vigasztalja

magát.

Ime nagyjában Flóra költészete. Szűk és egyhangú, mint általában a nőké,

de gyöngéd és nemes s oly őszinte, minden affectatiótól ment, mint

ritkán a férfiaké, kivált nálunk, hol nagy divatban van oly dolgokról

írni, melyeknek a költő csak hírét hallja s oly érzésekről, melyeket

soha sem érzett. Teljes méltánylatunkat kell kifejeznünk, hogy a költőnő

jól választá körét és érzi, hol a költészet forrása. Átcsap ugyan ő is

néha oda, hol nem találhatja otthon magát s ekkor költeménye nem is

egyéb bombasztnál; de ezt mintegy önmaga is érzi s visszatér oda, hova

való érzései szólítják. Azonban az egészen más kérdés: vajjon e jól

választott kört jól tölti-e be s költői intentióinak elég alkotó erő

áll-e szolgálatában? Sajnáljuk, hogy e tekintetben fukarkodnunk kell

méltánylatunkkal. Itt a legtöbbször elmarad Idunától, nemcsak

verselésre, de költői erőre nézve is. Nem bírja eléggé ama benső formát,

melyben a magában költői gondolat és érzés valóban költeménynyé válik;

ritkán tudja azt mondani, a mit akar s úgy a mint akarná, haboz, keres,

küzd s gondolatai, képei elmosódnak vagy homályosakká válnak. Jobb

költeményeiben is vannak fölösleges versszakok, sorok, szavak. Inkább az

abstract, mint concret szavakhoz és kifejezésekhez vonzódik, pedig

tulajdonkép csak ez utóbbiak a költőiek. Érzéseit reflexiókká

változtatja, mi árt a dal önkénytelenségének s a próza felé hajlítja.

Például nem egy lelkesült felkiáltásban mondja el, hogy nem tudja vajjon

a rónát szeresse-e vagy a hegyet, hanem így szól:

Sokáig gondolkodtam a felett;

Rónát szeressek-e vagy hegyet:

s aztán megfejti miért. E hajlamából foly az is, hogy némely igen kedves

darabjait, mint például «Csitt, kicsiny virágszellemkék» okoskodó

magyarázattal végzi be s nem a rajznak oly finom fordulatával, mely nem

mond ki semmit, de mindent sejtet s az olvasóra hagy. Úgynevezett

közhelyeket is többet használ, mint tehetségétől várnók, de az

meglepetés reánk nézve, hogy a magyar költészet nagy betegségétől, a

rossz képek hajhászatától s az üres és nagy phrasisoktól annyira ment.

Természetesen ő sem tud egy fölvett képet mindig végig vinni, mint

például «Sirén a dal» czíműben, ő is mond olyasmit, melynek semmi

értelme nincs, de ez aránylag oly kevés, hogy szót sem érdemel.

Általában Flóra tehetsége feljogosít bennünket arra, hogy többet várjunk

tőle, mint a mennyit adott; ő bizonyára többet is fog adni, ha érteni

fogja, hogy a költői gondolat és érzés még magában nem költemény, nem

mű. Ő már ösztönszerűleg érzi is ezt; legalább van két oly költeménye,

melyeket a magok nemében műveknek lehet mondani. Közöljük mind a kettőt,

leginkább azért, mert az eddigi ismertetők figyelemre sem méltatták, mi

pedig az egész füzet legjobb költeményeinek tartjuk.

=Letarolt kert…=

Letarolt kert,

Elhervadt virágok,

Hulló levél,

Őszi selyem szálak.

Hallgató dal,

Hallgató madárdal,

Mely a tájon

Csak emlékben szárnyal.

Csörgés zúgás

Hervadásnak hangja,

Őszi szellő,

Mely önmagát futja.

S egy sóhajtás,

Mely még visszaadja,

Mi tavaszkor

Lelkünk elragadja.

=Szép volt a kis gyermek…=

Szép volt a kis gyermek

A terítő ágyon

Halványan s mosolygva

Feküdt a párnákon.

Kicsi kezecskéje

Fonva volt imára,

Úgy látszott a test is

Felszáll már utána.

És mintha borulna

Rá az ártatlanság,

Simult homlokára

Sok szép fehér virág.

A gyertyák oly búsan

Állottak sorjában,

Emésztve önmagok

Fájdalom lángjában!