III.

Nem volna-e hát az írónőségnek jogosultsága? Valóban a kritika tagadni

kénytelen; ámítaná a nőket, ha azt mondaná, hogy e pályára épen úgy

hivatvák, mint a férfiak, s a boldogtalanság pályáját ajánlaná nekik, ha

munkásságra hívná föl őket. Azonban határozott tiltakozásával még nem

zárja el magát műveik méltánylásától s ha egyszer elmondta őszinte

véleményét pályájokról, legfeljebb még csak azt ismételheti untalan,

hogy oly körre szorítkozzanak, mely természetökhöz, tehetségökhöz

legillőbb, hivatásukkal, kötelességeikkel leginkább megegyeztethető,

mert egészen megegyező soha sem lehet. S még itt is mennyi csalódásnak

és csalatásnak vannak kitéve, többnek mint a férfiak. Kevés módjuk van

tisztába jöhetni tehetségök iránt. A társas körökben jogos fensőséget

gyakorolnak a férfiakon s azt hiszik, hogy szellemdúsan csevegni s jól

írni ugyanegy dolog. A férfiak udvariasak hozzájok vagy épen udvarolnak

nekik s mintegy kötelezve vannak műveikről csak jól és szépen

nyilatkozni. Egy pár szép szem még a szigorú kritikust is megszelidíti;

nem állván a közönség előtt, megenged magának egy-két bókot, hogy később

midőn íróasztalához ül, gúnynyal boszulhassa meg gyöngeségét. De

hasztalan nyilatkoznék szigorúan s bírálna lelkiismeretesen, sokkal

lelkiismeretesebben, mint a közönség előtt: a nők, a mit félre akarnak

érteni, okvetlen félreértik, s oly könnyen tudják magukat sophismákkal

megnyugtatni. Ez a kritikus csak a remekműveket képes magasztalni, nőtől

nem lehet annyit várni, mint a férfiútól, nőtől ennyi is elég.

Nőiségökkel vigasztalják, mentik magokat s épen akkor, midőn nőiségökről

akarnak lemondani. Aztán azon körre nézve is könnyen tévedhetnek, melyet

legsikeresebben lehetne mívelniök. Az irodalomnak némely ága csak

látszólag esik körükbe; a határvonalok oly észrevétlen mosódnak el, hogy

tüstént ott találják magukat, hol a látszat sem szól mellettök. S a

nőnek, ha egyszer elveté a gyöngédség és szemérem félénkségét, mindig

több önbizalma és bátorsága van, mint a férfiunak, mert szenvedélyesebb

s kevésbbé ismeri a veszélyeket.

Az eszes és mívelt anya bizonyosan több tapasztalatot tesz gyermekei,

általában a gyermekek körül, mint az atya s a legtöbb nevelő, mégis a

nevelésről a nő legkevésbbé képes valódi jó munkát írni. Ide abstractio,

philosophiai természet és míveltség szükséges, minővel a nő nem bír, s a

melyet meg nem szerezhet. Legfeljebb csak egyes éles és finom

észrevételt, nehány becses tapasztalatot várhatunk tőle, de mélybe vágó

elemzést, kidolgozott rendszert sohasem. Azonban helyzeténél,

hajlamainál, kedélyénél fogva igen alkalmas meséket, beszélykéket írni

gyermekek, kivált fiatal leányok számára s talán jobbakat, mint a

férfiak. Kár, hogy e tért annálinkább lenézi, mennél tehetségesebb és

szellemdúsabb. Külföldön még csak találkozik egy-egy, ki sikerrel míveli

az irodalom e fontos ágát, de nálunk épen nem, mert ezért senkit sem

magasztalnak a divatlapok, senkinek sem adják ki arczképét s több

efféle. A nőnek éles érzéke van a nevetséges iránt s elméssége

kifogyhatatlan. Ugy látszik, mintha hivatva volna a komikumra és

humorra, pedig erre a legképtelenebb. A komikum és humor sokkal

szélesebb látkört, több tapasztalatot, nagyobb emberismeretet,

szilárdabb meggyőződést és objectivitást kiván, mint a tragikum, szóval

oly elemeket, melyek a nőnél leginkább hiányzanak. A nő csak elmés s az

elmésség még mindig megrontotta a komikus írót és humoristát; legfeljebb

csak bizonyos szűk mulatságos genrera van hivatva, hol elméssége,

játszisága, finom ironiája igen helyén van. A nő eme tulajdonságából

foly azon kellemes és utánozhatlan csevegés, melyben őt a férfiu sem a

szalonban, sem az irodalomban utol nem érheti. A férfiak társalgásában

mindig van valami nehézkesség, mondhatni pedantság; itt is czélt,

logikai rendet követnek, könnyen hajlanak vitára, fejtegetésre s a ki

nem ilyen, rendesen üres fecsegő vagy épen ostoba. A nő könnyen szökel

egyik tárgyról a másikra; élénk értelme, szikrázó elméssége, áradó

kedélye minden tárgyból kiemel egy-egy oldalt a nélkül, hogy az egészet

föltárná vagy elemezné s tovább száll a lepke könnyüségével. Csak ő érti

a társalgás művészetét, a beszéd e könnyed és tárgy nélküli játékát,

mely sem szenvedélyt nem kelt, sem az eszet nem fárasztja, mégis

mindeniket foglalkoztatja s legkellemesebb benyomást hagy maga után. S e

tehetségét az irodalomban is nagy sikerrel érvényesítheti, sikerült úti

rajzokat, tárczai csevegéseket írhat s nagy szerencsével mívelheti az

irodalom azon könnyed nemeit, melyeket nem azért nevezünk könnyedeknek,

mintha megvetnők, hanem, mert nem szigorúan meghatározható irodalmi

nemek. Itt sokkal többre viheti, mint a férfiu, ha ugyan dicsvágya a

legtöbb esetben nem ragadja nem az ő számára font koszorúk után.

A nő érzékenyebb, szenvedélyesebb, mint a férfiu s úgy látszik, mintha

kiválóan a lyrára volna hivatva. Ez is csalódás. A nőnek korlátolt

helyzeténél fogva csak egy pár gyöngédebb húr állhat rendelkezése alatt,

mi nem ad nagyobbszerű költészetet s érzéseinek örökös önmagába

sülyedése nem engedi sem a szabad szárnyalást, sem a hatalmas

emelkedést, sem a formai erő kifejlését. Az eposzra nem vonja hajlama, a

drámában tehetetlenségét maga is érzi, mert e költői forma szigorát ki

nem birhatja s a jellemzésben legkevesebb ereje van, a mi drámában egyik

fődolog, az erős és nagy vonások rajzához. A novellához és regényhez

vonzódik leginkább s méltán, mert itt van leginkább helyén, ha csak

tisztán egyéni viszonyokkal foglalkozik, ha csak tisztán a társaság és

családi kör eseményeit rajzolja, s békét hagyva minden analysisnek,

ösztöneit és érzéseit követi. Ez természetesen szűk kör s nem is a

modern regény köre, de egyetlen, hol nem pazarolja erejét s nem rontja

meg magát. – A társadalmi és történeti regény mindig eltéveszti, mint

eltévesztette Sandot s el fogja téveszteni a legerősebb tehetséget is. A

társadalmi nagy dissonantiákat, a történeti és politikai nagy tényeket

költőileg feldolgozni nem nőnek adatott. A költő csak azt adhatja, mit

legalább analog formákban átélt, átérzett, átgondolt és átküzdött.

Bármily sok legyen az, mit egy nő átélhet, e viszonyokkal alig

érintkezhetik vagy ha mégis igen, nagyon kevés ereje lehet az

átküzdéshez és nyugalma, philosophiai míveltsége az átgondoláshoz. Az

örvény kikerülhetetlen s annál inkább, mennél nagyobb tehetséggel bír.

Ezért méltánylandók az angol írónők, kik rendesen érzik körük

korlátoltságát, ritkán csapnak túl rajta s inkább kevésbbé termékenyek,

változatosak, mintsem tévedők. Ezért kiállhatlan a német írónők

legtöbbje, kik untalan nagy társadalmi kérdéseket, erkölcsi problemákat

tűznek ki magoknak s a politika, philosophia, theologia legfontosabb

kérdéseiről oly könnyelműen, noha elég unalmasan, fecsegnek, mintha a

tegnapi bálról volna szó. De ha a férfi oly könnyen félreismeri magát,

de ha jó költő is, annyiszor nem gondolja meg erejét, hogyan kivánhatni

meg egy nőtől s mi több írónőtől, hogy túl ne becsülje magát s ki ne

lépjen köréből. Csak oda térünk vissza, honnan kiindultunk, csak azt

kell ismételnünk, mit már annyiszor elmondánk: veszélyes az írónői

pálya, mindig veszélyes, még akkor is, ha a nő az irodalom oly ágát

míveli, mely hozzá legillőbb.

Azonban mindez igen csekély mértékben illik a magyar írónőkre –

mondhatják s már mondják is divatlapjaink; nálunk az írónők nem oly

számosak, hogy komoly aggodalomra adhatnának okot s nem oly téren

mozognak, mely feljogosíthatná a kritikát ily hosszas és kemény

philippikákra. Irónőink csak dilettansok, kik ha egyéb dolguk nincs,

írnak egy-egy verset, novellát vagy épen regénykét, igény nélkül,

szórakozásból s egész pályájuk sem komolyabb, sem veszélyesebb, mint egy

kis zongorázás vagy rajzolási kisérlet. Valóban ebben sok igaz van.

Irótollat forgató nőinknek előbb még írónőkké kellene válniok, hogy

megérdemeljék a kritikát. Azt is megengedjük, hogy nem nagy igénynyel

lépnek föl s nem igen lehet őket félteni sem a sivár becsszomjtól, sem a

professionatus író erős küzdelmeitől és mély gondjaitól. Hanem akkor

lapjaink miért igyekeznek hát igényesekké, becsszomjasakká tenni őket

tömjénezéseikkel, miért nem tanácsolják nekik, hogy csak azon kört

gyönyörködtessék verseikkel és novelláikkal is, melynek zongorázni és

rajzolni szoktak? Az is egy kissé különös, hogy épen azok állanak elő a

dilettantizmus mentségével, kik annyi magasztalást halmoztak reájuk,

mennyit egy nem dilettans író is megsokal, ha némi önérzettel bír.

Egyébiránt írónőink egészen a divatlapok teremtményei. A szegény nők

látván, hogy oly olcsó a dicsőség, fölbátorodtak. Elolvasták a

divatlapok híres és koszorús költőit s észrevették, hogy ily híresek és

koszorúsak ők is tudnak lenni. Gondolták, hogy nőtől senki sem vár

annyit, mint férfiútól, s miután a divatlapok által teremtett

közvélemény a férfiút is fölmenti a kritika alól, mennyivel több

elnézésre, hazafiasságra számíthat a nő, kihez különben is minden

becsületes férfiu udvarias. Egész naivsággal léptek az irodalmi pályára.

Irtak novellákat, melyek csak annyi életismeretet árultak el, mint a

férfiak némely híres novellái; írtak verseket, melyekben épen oly kevés

eszme volt, mint a férfiakéban, s ha a formát elhanyagolták, az érzület

nemességében legalább túltettek rajtok; írtak regényeket, s a férfiak

kénytelenek voltak megdicsérni, mert az övékhez hasonlók valának; írtak

tárczaczikkeket, vidéki leveleket, rossz nyelven, tele bohósággal s a

férfiak örömmel igtatták a magukéi mellé. Oh a magyar nők nem hibásak s

mi védjük őket teljes erőnkből. Nem féltjük a kétely nyugtalanságaitól,

mert akkor eszmékkel kellene foglalkozniok s ezt a férfiak nagy része is

ritkán teszi; nem hiszszük, hogy a Sand vagy a Hahn-Hahn Ida sorsára

jussanak, mert ahhoz sem tehetségök, sem elég előkészületök; nem

aggódunk, hogy a dicsőségszomj és erős küzdés boldogtalanokká teszi

őket, mert nem ismerik a dicsőséget, s küzdeni sem akarnak. A magyar

írónők csak dilettánsok s az ezer szerencse. S mégis jónak láttuk

elmondani, a miket elmondánk. Hadd tudják meg, hogy ha dilettansokból

írónőkké válnak, mennyi veszélynek teszik ki magokat, s ha csak

dilettánsok is maradnak, még nem mentek e veszélyektől. E kérdést más

oldalról is megvilágítani épen idején volt. Nemcsak kritikai

meggyőződésből szóltunk, hanem szívünkből is. Minket mindig

melancholikus hangulat fog el, valahányszor írónőink műveit olvassuk.

Hogy is ne? Nálunk nem annyira nők írnak, mint inkább fiatal leányok.

Istenem! Miért görnyedtek íróasztalaitoknál, miért rontjátok szép

szemeiteket, halványítjátok piros arczaitokat, midőn szebbnél-szebb

versre lelkesíthetnétek a férfiakat, szebbekre, mint a minőket ti tudtok

írni? Elég ízléstek van, hogy tetszéstek megérdemelje a fáradságot,

miért hajhásszátok a férfiak tetszését, kik csak udvariasságból vagy

épen korlátoltságból tapsolnak nektek? Miért raboltok el annyi drága

perczet szüleitektől, férjeitektől, kedveseitektől, csak azért, hogy

nyomatva lássátok neveteket s egy pár bókot nyerjetek, melyeket máskép

jobban ki tudtok érdemelni? Miért teszitek még nehezebbé a magyar

kritikát? Szegény magyar kritika már el van keresztelve, hazafiatlannak,

aristocratának, oh iszonyú, még csak az a hijja, hogy nőgyülölő is

legyen s ti azzá teszitek!