Még egyszer ismételjük, nem akarunk félre értetni. Nem a női szellemet
kisebbítjük, nem a női jellemet becsméreljük, hanem csak azon
veszélyeket soroljuk elő, melyeket a nő ha írónő lesz, nem kerülhet ki.
Nem a nőket támadtuk meg, hanem csak azon divatot, mely őket nőiségük
megtagadására csábítja. Tulajdonkép a nőiségnek hódolunk, a nőiséget
dicsőítjük.
Ha a nő ösztöneit követi, melyet hagyomány fejt ki, jó példa erősít meg,
vallás szentel föl; ha érzéseire hajt, melyekhez nem mesterséges
reflexiók által jutott; ha értelmét a természetével, hivatásával,
jövőjével összhangzó téren míveli: saját körében élesebben lát,
biztosabban itél, inkább eltalálja az illőt, az eszélyest, az igazat,
mint a férfiú, sőt egész élete szebb, bevégzettebb, harmonikusabb lehet;
mert a férfiú erős küzdelmek és meghasonlások nélkül soha sem
emelkedhetik szilárd jellemmé, ritkán víhat kitünő állást, fejtheti ki
tehetségeit s épen azért bizonyos gyöngébb vagy erősb el-elhaló s
meg-megújuló dissonantia egész sírjáig kiséri.
Az önkéntelenség e naivitása, mely legfeljebb csak fontolni tud, de nem
kétkedik és bonczol; az érzések e hő és őszinte kultusa, melyet szemérem
őriz és kötelességérzet korlátol; a józanság és ábránd e bűvös
vegyülete, mely egymást táplálja, igazítja s egymás nélkül eltéveszti
magát, az, mi a nőt szebbé, jobbá teszi a férfiúnál, angyallá, ki a
földre szállott, a fény és meleg egy-egy sugarát vetni mindenüvé. Ez az,
mi egyedül boldogíthatja, mert boldogításra képesíti, még akkor is, ha
maga szerencsétlen; ez az, mi fentartja az élet örvényei között, mert
tűrni, lemondani, mégis bízni és remélni tanítja; ez, a mi korlátlan
királynővé teszi, kinek a szeretet és hála adójával hódol mindenki, a
bölcsőben ringó gyermeken kezdve a sír szélén tántorgó aggastyánig; ez
az erény és lelkesülés azon varázsos ereje, melyet a gyermek egyedül
csak anyjától, az ifjú kedvesétől, a férfiú nejétől nyerhet; ez az ő
legfőbb bája, erősebb és tartósabb az arcz szépségénél, a szellem
ragyogásánál s épen a szilárd és emelkedett lelkű férfiakra nézve
legvonzóbb, mert nálok ez hiányozván, leginkább érzik szükségét.
Azonban oda a fény, a varázs, a boldogság, a nyugalom, az angyalból
démon lesz önmagáé vagy másoké, ha túllép körén, ösztönei helyett
kételyeire hajt, érzéseit reflexiókba olvasztja föl s hiú ismereteket
hajhászva, kiszárítja szívét, megbetegíti phantasiáját. S az írónőnek
már pályájánál fogva e helyzetbe kell jőnie. Nyomozni, vizsgálni fog,
épen oly hévvel, mint egyoldalúan s a dolgok feloldhatatlan
ellenmondásait, az élet kényszerű ellentéteit soha sem fogja egészen
érteni. Bonczolnia, kétkednie kell, hogy elvekre emelkedhessék s csak
kedélyét képes feldúlni. Épen oly kevéssé juthat elvekre, mint
nihilizmusra. Természetében van az erős ragaszkodás, de a kétely
egyszersmind oly nyugtalanná teszi, mi férfiúnál alig tapasztalható.
Szertelen ragaszkodni, szertelen kétkedni fog és soha megnyugodni.
Eszméit, eszményeit végtelenül imádja, hamar elhasználja és széttöri és
ismét újakat teremt, hogy legyen mit imádjon és széttörjön. Lehetetlen
megállapodási pontot találnia. Bármily gondosan nevelték, bármily sok
ismeretet szerzett, a munka komolyságát, a gondolkodás szigorát sohasem
szokhatja meg. Többé-kevésbbé dilettans marad s annál inkább, minél
bölcsészibb téren mozog. A nő logikája egészen más, mint a férfiúé. Nem
az abstractio, csak látszólag az inductio; tulajdonkép az eszmetársítás
s fejtegetésének irányát nem annyira az okok határozzák meg, mint inkább
az érzés és phantasia. Bármennyire akarja megtagadni magát, mindig ezek
uralma alatt áll s mindig csak ezek által lehet hatni reá. Innen
aphoristikus gondolkodásmódja, szempontjainak változékonysága,
erőszakos, noha bájos szökellései, meglepő combinátiói, finom
észrevételei, kimeríthetlen elméssége, vonzó melancholiája, de
egyszersmind képtelensége a bölcsészetre, politikára s a nagy történeti
tények felfogására. Érzékeny és szenvedélyes szíve, melyet a feldúlt
ösztönök, a megvesztegetett érzések romjain nem korlátolhatnak elvek,
fáj, vágy és árjong; elébb-utóbb bizonyos lágy humanismus, határozatlan
és hamis jóindulat, világboldogító ábránd felé hajlik, mely okvetlen
erkölcstelenségre vezet legalább érzületben. Ez erkölcstelenség
természetesen nem a rossz követésében, mint inkább a jó és rossz közti
különbségek lassú és észrevétlen eltörlődésében nyilatkozik, kételye
erénynek kereszteli a bűnt, mert lehetnek érintkezési pontjaik, saját
vagy mások szenvedése föllázítja a világrend, az erkölcsi kényszerüség
ellen, mely nem szokta számba venni az egyesek szerencsétlenségeit. A
felszínből, egyoldaluságból vagy épen csak önmagából táplálkozó
phantasiája nem képes eszményíteni a valót, az életet, ha nem saját
eszményeit erőszakolja az életre. Sohasem emelkedhetik valódi
objectivitásra sem az életben, sem az irodalomban. Szűk köre mindig
homályban hágy előtte valamit, ismereteinek korlátoltsága nem nyujthat
neki elég közvetítést, idegessége, szeszélye, érzéseinek heve viszi,
ragadja, maga sem tudja merre. Vonja mindaz, mi homályos, rejtélyes s
melyben a legélesebb ellenmondások vannak egyesítve. Paradoxonok,
sophismák uralma alatt él s hisz bennök hívő természete egész erejével.
Szenvedéseiből teremti bölcseletét, általánosítni hajlandó a szív, az
élet és társadalom egyes betegségi mozzanatait s fél úton áll meg az
erkölcsi problemák fejtegetésében.
Töpreng hivatásán, melyet nem szükség keresni, mert maga a természet
mutatta ki, felbonczolja a szerelmet és házasságot s nem veszi észre,
hogy szívét zúzta szét. Mélyen érzi, bár nem győződik meg róla, helyzete
tarthatatlanságát, ürességét s keserüségében átengedi magát a kósza
vágyaknak s hangulataitól vesz irányt. Magas emelkedettsége, hő
lelkesülése sokszor nem egyéb, mint finom önzés, mely nem ismer
kötelességet, föláldozást s csak emotiókat keres. Egymást kizáró
ellenmondásokban s hiú álmokban él. Mindig keres egy férfiút, az
_igazit_, kit soha sem találhat föl, s kit, ha föltalálna, tüstént
meggyűlölne. Nem bírja el a férfiú igáját, legyen az bár a legerősebb s
leggyöngédebb szerelem, s megutálja, ha rabszolgájává válik, mit
egyébiránt óhajt. A beteg idealismus elragadtatásai s az érzéki vágyak
hevületei közt hánykolódik a nélkül, hogy érzés dobogtatná szívét. Sérti
a férfiak brutalitása és gúnyolják hideg, megfagyott érzékei. Megszokja
jól kiismerni a férfiak gyöngeségeit, de elveszti érzékét az iránt, mi a
bennök leginkább becsülendő. Innen van, hogy a szerelmet és házasságot
balul fogja föl s a legtévelygőbb tanokat hirdeti. Innen, hogy műveiben
soha sem tud igazi férfiakat festeni. Ezer változatban ismétel két
alakot, oly férfiút, kit óhajt és keres, de a ki lehetetlen és olyat,
kit látni vél és gyűlöl, de a ki sohasem létezett.
A franczia és német irodalom két legnevezetesebb írónője George Sand és
Hahn-Hahn Ida grófnő mindezt igazolják, az előbbi annyival inkább, mert
valóban geniális nő. Sandban minden megvan, mi írót nagygyá tehet, de az
az egy hibája, hogy nő, megtöri szárnyait. Mélyen nézett az emberi
szívbe, de a társadalmat, melyet annyiszor megtámad, soha sem érthette
meg eléggé; nemes lelkesülésben lángol minden nagyért és szépért, de
világnézleteinek összege nagyrészt geniális paradoxonok, csillogó
capriceok rendszere; kisebb dolgozataiban s egyes részletekben nagy
költőkkel vetekszik, de nagyobbszerű műveiben a compositio erejére nézve
csekélyebb tehetségű férfiak is felülmulják; jellemfestéseiben a
mélység, igazság és erő mellett annyi a felület, üresség és gyöngeség,
hogy alig lehetne megfognunk, ha nem tudnók, hogy nőnél ez máskép nem
lehet. S mégis ennyi érdem s valódi dicsőség, mely annyi mindent bír
igazolni és feledtetni, feledtette-e véle csak egy perczig is, hogy
boldogtalan és hogy oly pályára lépett, mely boldogtalanná teszi? Nem.
«Miért rajtam e feloldhatlan lánczok? – kiált föl egy helyt.[6] – Óh
istenem, mily édesek lesznek vala, ha egy az enyémet megértő szív
fogadja el. Óh nem! én nem költőnek születtem, szerelemre voltam
teremtve. Élni akartam az emberi életet, szívem volt, erőszakosan
kiszakították kebelemből s egyebet nem hagytak meg, mint fejemet,
zajjal, fájdalommal, iszonyú emlékekkel, gyászos képekkel s gyalázatos
jelenetekkel tele fejemet. S mert regényeket írván, hogy kenyeremet
kereshessem, melyet megtagadtak, megemlékeztem szerencsétlenségeimre,
mert meg mertem mondani, mily nyomorult lények élnek a házasságban, a
gyöngeségnél fogva, melyet parancsolnak a nőnek, a brutalitásnál fogva,
melyet megengednek a férfiúnak, a gyalázatoknál fogva, melyekre a
társadalom fátyolt vet, erkölcstelennek bélyegeztek s úgy bántak velem,
mint az emberiség ellenségével.» E vallomás, a mint Sand nemrég
megjelent emlékiratai tanusítják, a tényekben nem elég őszinte, de
érzésben bizonyára az. Az önvád, önmentség és öngúny mély fájdalma az,
mely a nőiséget siratja, e drága kincset, melyet, ha a nő elveszt,
mindenét elveszté.
S mit mondjunk Hahn-Hahn Ida grófnőről, ki Sandnál csekélyebb tehetség?
E nő pályája leginkább mutatja, hova vezeti a nőt az analysis, a kétely.
Lázas hánykolódásai közt mindig talánya volt önmagának. A társaság
magasán született s ép oly kevéssé lehetett aristokrata, mint demokrata;
protestansból katholikussá lőn s alkalmasint oly kevéssé valódi
katholikus, mint volt valódi protestans, szerette volna Aspasia szerepét
játszani s épen oly képtelen volt reá, mint most az apáczáéra. Az írónő
pályáján átok fekszik, a természet és társadalom nemesise. Vagy azért
ír, mert boldogtalan s még boldogtalanabb akar lenni, vagy azért
boldogtalan, mert ír s végkép el akarja játszani boldogságát. Lehetnek
kivételek, de a kivételek keveset bizonyítanak, mert egyszersmind a
kivételes nők csekély írói tehetségét bizonyítják.