I.

Írónőink napról-napra szaporodnak. Most egyik, majd másik divatlap vezet

be kettőt-hármat nagy elragadtatás kiséretében, s már csaknem szokássá

vált irányokban az udvariasságnál több, bizonyos udvarlói hang. Ha ez a

rosszul felfogott nőtiszteletből folyna, még hagyján. A nőtisztelet

valami oly szép és erkölcsös dolog s annyi nemesnek és jónak kútfeje

mind a társadalmi, mind az irodalmi téren, hogy még túlságaiban is nagy

kiméletet érdemel, különösen nálunk, kik némi keleties és a

nőtiszteletnek nem épen kedvező házi szokásokat maig sem tudtunk egészen

levetkőzni.

Azonban divatlapjaink egészen más indokból vannak elragadtatva;

legalább, ha a nőtisztelet oly nagyon szívükön fekünnék, nemcsak a

bókokban volnának pazarak, de jobban vigyáznának verseikre,

ujdonságaikra, novelláikra is, melyekben nem mindig tisztelik a nőket.

Ők nem annyira a nőket tisztelik, mint az írónőket magasztalják; örülni

látszanak, hogy a magyar nő is elég hőslelkü és szabadelmű

szembeszállani azon százados előitélettel, mely kizárta a nőt a férfiú

pályáiról; üdvözlik az írónőt, mint nemének díszét, mint a többi nőnél

fensőbb lényt, ki felülemelkedett körén s elég nagy szellemű, tű helyett

írótollat forgatni, többé nem a cselédekre zsémbelni, hanem az

államférfiakra, tudósokra és kritikusokra; gyönyörködnek a szellem ez új

fuvallatán, mely a lélek és szív eddig ismeretlen s a férfiak elől

elzárt kincseit fogja föllebbenteni; kiváncsian várják, hogy a női

kedély, melynek csak a családi kör számára kellene megnyílni, hogyan

profanálja érzéseit az egész világ előtt, minő vallomásokat tesz, minő

élményekről tanuskodik s fejti meg új oldalról a szerelem és házasélet

nagy kérdéseit; el vannak telve hazafias büszkeséggel, hogy mi sem

maradunk el a többi nemzetektől s nemzeti dicsőségünk fényébe egy új

sugár olvad. E hangulat általános, ha nincs is épen így rendszerbe

szedve, oly általános, hogy nem lenne csoda, ha sok, igen sok nőnél

divattá kezdene válni nem a zajtalan, de nyugtató, ügyes-bajos, de

boldogító házi körben keresni a dicsőséget, hanem az irodalom zajos,

nehéz és sivár pályáján.

Mi, megvalljuk, nem osztozunk e nézetekben a nélkül, hogy az írónőség

jogosultságát, melyet elvben tagadni akarunk, kivételkép bizonyos körre

szorítva, s némi igazoló körülmények közt meg ne engednők. Nem durva

férfidölyf és előitélet mondatja ezt velünk, hanem épen mély nőtisztelet

s az előitéleteknél is veszélyesebb társadalmi sophismák gyűlölete, mert

mi egyéb az írónőség, mint be nem vallott, eltakart, félbeszerbe

alkalmazott nőemancipatio, e bohó és bűnös tan, mely senkit sem tenne

oly szerencsétlenné, mint épen a nőt, kinek sorsán javítani akar.

A nő körét és pályáját nem férfiönkény vagy puszta conventio szabta meg,

hanem a természet rendje és a társadalom szüksége. A nő physikai és

szellemi alkatánál fogva épen oly képtelen a férfiú pályájára, mint a

férfi a nőére s Kisfaludy Sándor nem élczet, hanem igazságot mond, midőn

így szól:

Van határa a két nemnek,

S nem toldása az érdemnek,

Hanem hiba, csorbaság,

Aki ezen átalhág.

Nem kisebbíteni akarjuk a nő szellemi tulajdonait; azok viszonylag

bizonyosan egyranguak a férfiuéval, csakhogy egészen más nemüek, más

körben kifejthetők s egyedül ott jótékonyak. Azt sem tagadjuk, hogy

mindig voltak és lesznek egyes ritka és nagy tehetségü nők, kik némely

férfipályán is felülmulják a legtöbb férfiut. Amit állítani merünk, sem

több, sem kevesebb, mint az, hogy bármily nagy tehetséggel bírjon

valamely nő, sem az államügyekben, sem a költészetben, sem a tudományban

nem emelkedhetik egy rangra a hasonló tehetségű férfiúval. A nőnemen egy

Napoleon, egy Washington, egy Homer, egy Shakespeare, egy Bacon, egy

Kant, egy Phidias, egy Michelangelo teljes lehetetlenség, mert mindaz,

mi a férfiút valóban naggyá teszi, vagy egészen hiányzik a nőben, vagy

soha sem fejlődhetik ki benne teljesen. Ez annyira természetes jelenség

fejtegetése a legtermészetesebben fejti meg az egész kérdést.

A női lélekben uralkodóbb az ösztön, az érzés, az értelem, szóval: a

fogékonyság, mint az akarat, az ész, a phantasia, szóval: az alkotó erő;

szenvedélyei talán hevesebbek, föláldozóbbak, de nem oly mélyek,

kitartók, vagy jobban mondva sivárak, hogy képesek legyenek erős

becsszomjat táplálni és nagy czélt vinni ki. A mit megérthetnek,

könnyebben megértik, mint a férfiak, hamar elsajátítják s ezer

változatban, szellemdúsan dolgozzák föl, de valami újat s mélyet találni

teljesen képtelenek s legfeljebb csak genialis paradoxonokig vagy

csillogó capriceokra tudnak fölemelkedni. Nők még sohasem törtek új

pályát sem irodalomban, sem művészetben, egyetlen nagy eszmével sem

vitték előbb a tudományt s nem is fogják soha. E gyöngeség és

tehetetlenség, melyet annál inkább éreznek, mennél nagyobb tehetségüek,

elfojtott dühvel tölti el őket, s önkénytelenül ragadja bizarr eszmékre,

tulságokra, hamis genialitásra. S ekkor is, bár akaratlanul, a férfiak

befolyása alatt állanak, például, Sand e századnak bizonyosan

leggeniálisabb asszonya, mégis művein, ujjal kimutatható, hogy

philosophiáját, társadalmi irányát, mely műveinek leggyöngébb oldalát

képezi, ez s amaz barátjától kölcsönözte, kiket kedveseinek tartott a

világ, alkalmasint hibásan, mert Sand aligha képes volt igazán szeretni

s a férfiakat legföljebb csak költői izgalmakra vagy irodalmi czélokra

használta föl. Ez alkotási tehetetlenség kevésbbé észrevehető oly

művészetekben, melyek nem annyira teremtők, mint visszateremtők lévén,

leginkább fogékonyságra vannak alapítva, sőt épen csak női sajátságok

által kivihetők, milyenek a szinészet, az előadó zene és ének. Ezért

lehetségesek a nagy énekesnők és szinésznők. Azonban itt is, mihelyt

szorosabb értelemben vett alkotásról van szó, a nők messze maradnak a

férfiaktól. Egy Beethoven a nőnemen épen oly lehetlenség, mint

Shakespeare. A nők képtelenek a fáradságos és szigorú abstractióra, a

mélyen ható analysisre, s helyzetükből folyó korlátolt látkörök miatt és

heves szenvedélyeiknél fogva mindig egyoldalúságra ragadtatnak, mi

lehetetlenné teszi nekik, hogy urai lehessenek a művészet és tudomány

anyagának. Ezért alkotásaikban inkább egyes részletek sikerülnek, mint

az egész; bizonyos körben bámulatos nagyságra emelkedhetnek, de körük

mindig korlátolt marad, finomságuk, ragyogásuk, érzéseik heve

elragadtatja a műértőt, de az erőteljességet, mélységöket,

szabatosságukat senki sem bámulhatja bennök jogosan. Nem birnak elég

nyugodtsággal a mély és közvetlen intuitióra, nincs elég erejök az

akarat és lelki tehetségek összpontosítására, pedig e nélkül semmi nagy

nem születik. Innen legsikerültebb műveikben is mindig észrevehető

bizonyos habozás, lágyság, egyformaság, töröttség, meghasonlás. – S e

meghasonlás követni fogja őket az életben is. Szegények kétszeresen ki

vannak téve azon számtalan veszélynek, melyek a tudós, írói és művészi

pályát körülörvénylik. A hiúság talán sehol sem fejlődik ki oly nagy

mértékben, mint e pályákon, mi leginkább a helyzet természetéből foly.

Az úgyszólva elkerülhetlen hiúságból kevésnek van ereje fölemelkedni ama

büszke önérzetig, mely beelégszik önmagával, ama fönséges türelemig,

melyet semmi sem tud kifárasztani, ama erényes becsszomjig, mely

összetörvén az önszeretet bálványát, az eszmét, az eredményt emelte

kultusszá, dicsőségévé. Csaknem kétségtelen igazság, hogy az írók,

tudósok és művészek közt aránylag legtöbb hiú embert találhatni. E

tekintetben a nagy szellemek közül is csak kevesen mentek sok szánandó

és nevetséges gyöngeségtől. S a nő, ki már természeténél, neveltetésénél

fogva sokkal hiúbb, mint a férfiú, mily könnyen válik hiúsága bábjává.

Hányan nem lesznek csak azért írónők, hogy hiúságuknak, melyet más téren

nem elégíthetnek ki, tápot nyujtsanak? Hány előtt nem válik az irodalom

önkénytelen, észrevétlenül szalonná, bálteremmé, a kaczérság színpadává,

hol untalan a kaczérság egy-egy nevetséges vagy szomorú jelenetét kell

eljátszaniok. S ez még csekélység. Vannak nagyobb veszélyek is s a

legtehetségesebb nőket épen ezek fenyegetik. Az abstractio számokra majd

mindig csak tévtanokat szül, az analysis szívök ellen fordul, s a küzdés

és dicsőségszomj képtelenné teszi őket boldogságra és boldogításra

egykép. Hiába csalják meg magokat, ők szerelemre, szeretetre,

ragaszkodásra vannak teremtve, hiába ölték ki magokból akarva, nem

akarva a nőiséget, az összezúzott érzelmek visszakérik jogaikat: egész a

sírig betölthetetlen ürt éreznek szíveikben, az eljátszott boldogság

képe szüntelen kisérni, üldözni fogja őket, a családélet boldogságáé,

melyet megvetnek és visszaóhajtanak, melyre képtelenekké tették magokat

s mely nélkül még sem élhetnek. Büszkeségök nem engedi, hogy mindezt

bevallják, de annál fájóbban, annál mélyebben érzik, minél

lelkiismeretesebbek. A férj, kit szeretni hittek, s kit még szeretni

akarnának, a gyermekek, kikért mindent áldozni vágynak, s kikért oly

keveset bírnak tenni, a családi kör, melynek áldásává lehetnének, s

melynek csak terhére kell válniok, utálattal tölti el őket önmagok

iránt, s gyűlölettel a társadalmi intézmények ellen. Talán küzdeni

fognak, talán összeszedik egész erejöket, hogy kivonják magokat ez

örvényből, de csak új örvények közt választhatnak: szakítani, vagy a

világgal, vagy családjokkal. Nincs menekülés, el kell veszniök. Életük

súlypontja kívül esett a női és családi élet körén, s az egyensúly többé

helyre nem állítható. Sem a férfiakhoz, sem a nőkhöz nem tartoznak, ott

a nők jogait követelik, itt a férfiakét; sem a közpályán, sem a családi

körben nem találják otthon magukat, az nekik igen tág, zajos és

veszélyes, ez igen szűk, csendes, prózai. A közönség személyeivé váltak,

kikhez mindenkinek joga van. E körülmény ingerli, vonja és bántja őket;

szeretnék föltárni egész kedélyöket költői lelkesülésből, dicsvágyból, s

fáj nekik, hogy mindenki tudni fogja titkaikat, élményeiket, vágyaikat,

a nagy tömeg, az egész világ, mely oly örömest rágalmaz, gúnyol, nevet,

mulatja magát. Balhelyzetök minden következményét el kell hordozniok s

örök meghasonlásban élniök önmagokkal és a világgal. És nincs erejök

hozzá. Sorsok mindig tragikum vagy komikum; szerencse, ha csak ez

utóbbi, avagy ha csak a boldogság romjain tévelyegnek s nem egyszersmind

a bűn ösvényén.