E két osztály érdemei és hibái, szóval szélsőségei közt többen alkotnak
átmenetet s együtt képviselik valamely korszak kritikai munkásságát. Az
idők szerint hol egyik, hol másik emelkedik túlnyomóságra is egymást
mérsékelve gyakorol nagyobb hatást az irodalmi fejlődésre. Létezési
joguk tényleges viszonyokból foly s formáik benső természetök
eredményei. Hibáikat és kinövéseiket lehet és kell ostromolni, nézeteik
és irányaik helyességét kétségbe szabad hozni, de mindezt a formának
tulajdonítani, nagy tévedés. A forma nem ok, hanem okozat, a forma
nagyrészt a czél és tartalomtól függ, sőt annyiban minden forma jó, a
mennyiben a czélt és tartalmat jól tudja szolgálni. E kritikusok után jő
és felettök áll az irodalomtörténetíró, ki teljes erőben mindig csak
valamely korszak bevégzettségénél jelenhet meg. Az ő látköre szélesebb s
így egészben foghatja föl a történteket, távol van a küzdelmektől s így
tárgyilagosabban itélhet. Tőle is olyasmit követelünk, mint a más nemű
történetírótól. E követelés természetesen a formára nézve is kiterjed.
Azonban az anyag, melyet az irodalomtörténetíró alakít, egészen más
természetű, mint az államok története. A gondolat és tett emberei között
nagy a különbség s a szellem fejleményeinek története nem beszélhető el
epikailag. A jellemzés is egészen másnemű s az események folyamának
nélkülöznie kell minden drámaiságot. Szóval a történetírás nehezebb,
újabb és ritkábban sikerül. De azért az irodalomtörténetírónak is
művésznek kell lennie a tárgya szerint, melytől függ itt is, mint
mindenütt, a forma sajátsága. Tudnia kell nagy vonásokkal és kiemelkedőn
festeni a korszakot nagy íróiban, természetesen csoportosítani körülök a
mozgalmakat, élénken rajzolni a társadalmi és politikai viszonyok
hatását az irodalomra és viszont s a mindenütt ottlebegő vezéreszme
nyomain kimutatni a szellem útját s mintegy láthatókká tenni a küzdelmek
eredményeit: szóval hű, élénk és jellemző rajzot nyújtani, oly nyelven,
mely az elbeszélés és fejtegetés, a történeti és bölcsészi előadás bájos
vegyülete. Rokon az irodalomtörténettel az egyes írók jellemrajza, hol
az arczképezésnek tág mező nyílik s az író, mint ember is kiemelkedik
magánviszonyaival együtt, mit az irodalomtörténetben akadályoz a részek
aránya. Az egyes írók műveiről írt tanulmányokban már kevesebb a
történeti és több a kritikai elem, de némelyek igen jól tudják e kettőt
egyesíteni, mi által teljesebb jellemrajzot s többoldalú felfogást
eszközölnek. E művek becsének mindig nélkülözhetetlen föltétele a forma.
Általában a forma teljessége tökély, hova törekedni kell és sohasem
külsőség, kézművi jártasság: szóval technika, hanem a szellemnek egy
része, mint a gondolatnak a nyelv, együtt születnek, egymástól függenek
s ha meghasonlanak, mindenik érzi, egymásért s egymás miatt beteg.
Ime nagyjában a tudomány irodalmi formáinak védelme, melyeket ön
megvetni látszik. Miért nem írt világosabban, miért nem mondá, habár
csak odavetve, hogy a forma, nagy tévedései mellett is, nem minden becs
nélküli dolog, csak tudni kell hozzá? Akkor nem szólalok fel s akarva
sem lehetek ön iránt igazságtalan, midőn most akaratlanul is azzá
kellett lennem, védvén ön ellenében a formát, melynek ön teljességgel
nem ellensége. Úgy van. Míg ön elméletben tagadja a forma jogát,
gyakorlatban meglehetősen tiszteli. Czikkei formai tekintetben is gondot
árulnak el, többet, mint bármely magyar kritikuséi. Sőt többet mondok:
ön a formáért még oly áldozatokra is kész, melyek elmaradhatnának,
például, hogy nyelvét minél jellemzőbb és erőteljesebbé tegye, hajlandó
erőltetést és különczségeket követni el. Hogyan hihessem hát önt a forma
ellenségének? Bizonyára vesztegettem a szót, midőn az ó és új kor
irodalmára hivatkoztam, csak saját czikkeire kellett volna utasítanom
önt, hogy elismerje, a mit tagad. Minő ellenmondás. Engedjen meg nekem
elégtételűl egy mosolyt, vagy ha azt nem, egy kérést, mely csak ennyiből
áll: vegye ezután elméletben is pártfogása alá a forma jogát. Hiszen önt
jobban hevíti, mint bármelyikünket irodalmunk emelkedése. Ön hatott is
ez emelkedésre, mint költő és kritikus egyaránt. Említsem-e ernyedetlen
munkásságát és eredménydús küzdelmeit? Nemde mindig eszményei közé
tartozott a jó magyar próza? Mi egyéb ez, mint az irodalmi forma egyik
leglényegesebb része? S mi ritka ez nálunk, ritkább, mint a jó kötött
beszéd, pedig ez is eléggé ritka. Valóban prózánk nem emelkedik úgy,
hogy erőteljes folytatása lehetne a Kazinczy óta megindult mozgalmaknak.
Kazinczy, kit méltán nevezünk nyelvünk megváltójának, a viszonyok
kényszerűsége és a fejlődés rendje szerint oly magyar prózának lőn
alkotója, mely többé-kevésbé idegenszerű volt. Mégis iskolájának győznie
kellett s legyőzetése csapás lett volna. Prózánk, mely a XVI. és XVII-ik
században oly szép virágzásnak indult, a tizennyolczadikban, egészben
véve, annyira lehanyatlott, elaljasult, hogy csak forradalom segíthetett
rajta. Kazinczy volt e forradalom indítója és vezetője. Mikor nem tette
magát a forradalom teljes ellentétbe a multtal? Kazinczy prózánk
nehézkes erőtlenségét, szabatosság nélküli gazdagságát, zagyva
szegénységét, ízléstelen cziczomáit az idegen prózák bájaival
ostromolta. Bár régi szavakat is elevenített föl, jól ismerte a régi
irodalmat, Zrínyinek új elismerést szerzett, mégis sokkal inkább
gyűlölte a múltat, mint maga is hivé. Mint költő idegen formák mellett
küzdött, mint prózaíró, amennyire lehetséges volt, idegen prózák
szépségeit ültette át nyelvünkbe. Az ó irodalom képviselői keményen
támadtak reá. De mit képviseltek e támadók? Nagy részt a tudatlanságot,
tehetetlenséget, ízléshiányt és tespedést. Kazinczy és pártjánál volt a
tudomány, ízlés, műveltség, tetterő és még valami. E valami a korszellem
vala, a jelen gyalázatából táplálkozó szégyen, a jövő dicsőségében hívő
vágy, hogy megutálva aljasodásunkat, megifjuljunk az előretörekvés
küzdelmeiben. A Kazinczy pártjának győznie kellett, mert az
előretörekvés zászlóját lobogtatta, melyre elébb írta föl, mint
Széchenyi, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz. Azonban a teljes
győzelem újabb visszahatást idézett elő, mely nem képviselte ugyan a
tudományt és ízlést, de a tehetetlenséget és tespedést sem s mely azóta
mutatkozik legélénkebben, mióta költészetünk a népi elemmel ölelkezik. E
visszahatás gyűlöli az idegen bájt és visszaköveteli a magyar prózát,
maga sem tudja, mikép, de visszaköveteli és nagy zajjal. Prózánk általán
véve magyarabb és inkább akar magából fejlődni, mint azelőtt, de
aránylag pongyolább és művészietlenebb, mint a Kazinczy-iskola korában.
Engedünk az ösztönnek és nem tartunk a tévedésektől. Azt hisszük, hogyha
jól-rosszul használjuk a nép kifejezéseit, ha kelletlenül is alkalmazzuk
közmondásait, eredetiek vagyunk és magyar prózát írunk. Büszkék vagyunk
reá, ha kirívón tudjuk utánozni régi emlékíróink nyelvének nem annyira
szépségeit, mint együgyüséget és latinizmusát. Korlátlanul írunk, mert
érezzük, hogy nyelvtanaink helytelen dolgokat is tanítanak. Nem sokat
törődünk vele, ha idegen szó jő tollunk alá, mert haragszunk a sok rossz
új szóra. Fölszedünk mindent: jót, rosszat, mit úton-útfelen találunk,
mert a nép nyelvét akarjuk alapúl venni. Hajlandók vagyunk a
legköznapibb nyelven írni, mert gyűlöljük a mesterkélt magyarság
idétlenségeit. Nagy magyarságunk összezavarja a próza különböző nemeit s
néha arról is megfeledkeznénk, hogy a jó prózához gondolat is kellene.
Mégis e tősgyökerességünk untalan gunyolja magát. Fennen követeljük a
magyar szókötést s untalan kócsintunk. Jutalmakat tűzünk a nyelvhibákra
s az üldözött nyelvhibák történetesen nyelvünk szebb sajátságai.
Gúnyolódunk a rossz új szókkal s ha valakinek eszébe jut, a nemzeti
dicsőség nevében, rossz szókat faragni, széltiben használjuk.
Korlátlansági ösztönből és restségből, vagy mert sokat olvasunk és
beszélünk idegen nyelven olykor úgy erőltetjük a nyelvet, hogy
idegenszerűebbekké válnak, mint a Kazinczy-iskola legfélszegebb
tanítványai. Ki nem panaszkodik fordítóink és hirlapíróink nagy részére,
ki képes megérteni a törvények és rendeletek magyar párját. Ha a
Kazinczy-iskola hívei aggódva mutatnak a visszahatás e korlátlanságára,
egészen igazok van, de félig sincs igazok, ha úgynevezett klasszikai
prózánkat tűzik ki eszményűl. Prózáinknak azzal rokon irányban kell
fejlődnie, melyen költészetünk egy nagy lépést tőn az eredetiség és
dicsőség felé. Ez irány: az erős magyarság és műgond, a régi irodalom és
népnyelv tanulmányozása, kivált a szókötésre nézve, de ízlés és alkotó
erő az alkalmazásban. Az idetörekvés sokkal csekélyebb, hogysem
mozgalomnak lehetne nevezni. Elméleti nyelvészeink sokkal több
szorgalmat fejtenek ki, mint a gyakorlat emberei, a művészi prózaírók.
Alig pár író törekszik ez irány felé. Még messze vagyunk ez irány
diadalától s mi kedvezőtlenek viszonyaink e tekintetben, midőn, hogy
többet ne említsek, irodalmunk, mind inkább válik csak az alsóbb rétegek
irodalmává.
Mindezt ön jobban tudja, mint én, s bizonyosan jobban fájlalja is, noha
megvetni látszik a formát, pedig sokkal jobban illenék önhöz a forma
védelme és küzdelem a jó magyar prózáért. De ön, mint egyik czikkében
mondja, nem szeret panaszkodni. Oh Istenem! Miért panaszkodott hát régen
annyit, miért panaszkodik hát most annyit a többek közt reám is? A
panasz a gyávaság, az elégületlenség, a nagyravágyás jele, egyik
szánalomra méltó, másik megvetendő indulat és mindenik betegség – fogják
talán mondani némely bátor szerkesztők és erkölcsös írók, kik az
egészséges közönség nevében beszélnek. Mind hiába! A kritikusnak
szenvednie kell a gyávaság és nagyravágyás e betegségeiben. Miért
tagadni azt, mit teszünk s a mit tennünk kell? Miért ne tűrjük el a
világfájdalmas, embergyűlölő és hazafiatlan czímeket, midőn azok, kik
reánk aggatják, azt sem tudják, mit beszélnek? Én részemről nagyon beteg
vagyok, nem csinálok belőle titkot, szeretek panaszkodni,
elégületlenkedni s tovább panaszlok önre.