II.

Az ethikai tudományokban már több a forma joga. A történetírás épen úgy

művészet ma is, mint volt a régieknél. Klio most is közel áll

Melpomenéhez. Valóban a történetíróban sok oly tulajdonságnak kell

meglennie, melyek a dráma- vagy regényköltő sajátjai. De költő-e a

történetíró? Bizonyára nem. Sokkal kevesebb és sokkal több.

A költő szabadon, eszményi felfogással alakítja az élet eseményeit s így

a hatás több eszközével rendelkezik, a történetíró szorosan, a

legcsekélyebb részletig tényekhez van kötve, felfogása korlátoltabb,

hatása gyöngébb, de annyiban komolyabb, a mennyiben megtörtént

eseményeket beszél el és úgy a mint megtörténtek. Már Polyb kijelölte

azon különbségeket, melyek a költőt a történetírótól elválasztják. Jele,

hogy a régiek is helyesen fogták föl a történetírást és mégis

művészetkép gyakorolták, a kettő közt ellenmondást nem találva. Nincs

is. A történetírás művészete nem a történetnyomozás és kritika mellőzése

a képzelem kicsapongása- és a nyelv bájaiért. Ki rajzolni akar valamely

korszakot, ismerni és megbírálni tartozik minden kútforrást és adatot a

lehető teljességben. De ez még nem elég, noha sok. A történetnyomozás és

kritika becses dolog, nagy érdem, nélküle nincs történetírás, de azért

még magában nem az. Az összehalmozott és megbírált anyagot alakítani

kell, életet lehelni belé. Ez a történetírás, mi nagyrészt a forma

művészete, s itt a pont, hol szükség van a költő sajátságaira. A

történetírónak értenie kell az elbeszélés epikai folyamát és élénk

plastikáját, tudnia a jellemfestés és csoportosítás titkait; éreznie a

részek arányát s mindazt, mi háttérben maradhat, vagy kiemelkedhetik;

megkisérlenie minden eszközt, mi a compositio kikerekítésére vezet, úgy

birnia a nyelvet, hogy eltalálhassa a történetírás nyelvét, mely nem a

költészeté, de szintén oly ritka, talán ritkább, mint emez. Nehéz

művészet ez. Nem csoda, hogy oly ritkán sikerül s épen azért annyian

támadják meg. Azonban azért, mert némelyek regényírókká lesznek, midőn

történetet írnak, még egy irodalom sem mondott le a forma jogairól a

történetírásban. A könnyelmű történetíró forma nélkül sem lesz

lelkiismeretes, a ki pedig más formát erőszakol a történetre, mint a mi

illeti, formai érdemre sem tehet szert. Ezt kell megtámadni, nem a forma

jogát, a mint hogy teszi is nem egy kitünő kritikus, különösen a

francziáknál, hol a formának legtöbb kinövése mutatkozik. Némelyek

hajlandók azt is állítani, hogy a forma sokkép ellensége a

tárgyilagosságnak is. A forma emberei – így szólnak – könnyen

ragadhatnak eszményítésre, a szép erős érzéke megcsal bármily éles észt

s megveszteget bármily fegyelmezett képzelmet: egy-egy tény az élénk

színezés által egészen más jelentőséget nyer, mint a mi illeti; egy-egy

jellem, a mint plastikailag kiemelkedik, önkénytelenül megbillenti az

igazság mérlegét, s a compositio, a véghatás ereje kedveli a

csalálmokat. A képzelem kicsapongásait épen úgy nem lehet védeni, mint

az analysis tévedéseit. E két örvény minden írót fenyeget s nem egyet

sodor magával. De mindenekelőtt az a kérdés: mit értünk tárgyilagosság

alatt. Az a tárgyilagosság, mely tartózkodik megbélyegezni a bűnt és

dicsőítni az erényt, mert igazságtalanságot követhet el, mely a

csalálmok miatti félelmében nem igyekszik nézőpontokat találni,

melyekből megitéljen valamely korszakot, mely az eszményiesség túlságait

úgy igyekszik kerülni, hogy a kételyek tömkelegébe téved s az érzület

határozatlanságában keresi a történetírói pártatlanságot, bizonyára nem

tárgyilagosság és mindenesetre kártékony. A történetírónak elvégre is

határozott érzülettel kell birnia és mernie, itélőbirónak tolván fel

magát, megnyugtatni olvasóit. E nélkül a tárgyilagosság puszta tagadás

és ha ezt tűzi ki a történetírás czélul, nem tudom, hogyan érdemli meg

azon czímeket, melyekkel az újabb és régibb korban egykép megtisztelték.

A tárgyilagosságnak nem a forma ellensége, hanem valami egyéb. Az, hogy

sok történetíró a küzdő hatalmak udvaroncza, pártok nézőpontjából itél,

a történetírás szűz múzsáját néha kéjhölgygyé aljasítja vagy a legjobb

esetben akkor ír történetet, mikor még lehetetlen. Mégis az ily művek

sincsenek minden becs nélkül; mert tények vélemények- és szenvedélyeket

fejezvén ki, melyek a kor küzdelmeit vezérlik, s adatokúl szolgálnak az

eljövendő történetírónak, ki mindig csak akkor képes megjelenni, midőn

bizonyos kornak bevégzettsége mutatkozik s ez nem a szereplő egyéniségek

halálával kezdődik, hanem mikor az általuk képviselt eszmék küzdelme

határozott viszonyokat teremtett s mintegy elhasználta magát.

Ilyesmit lehet válaszolni azoknak is, kik a bölcsészi és politikai

tudományok irodalmi formáit hasonló ellenvetésekkel ostromolják, noha a

forma joga itt jóval kevesebb, mint a történetírásban. Miért például

Voltaire és Rousseau tévedéseit csak félig-meddig is oly geniális

irodalmi formáikban keresni, midőn azok leginkább a korban rejlenek. E

tudományokra mindig hatnak a kor szenvedései és vágyai. Nem vonhatják ki

magokat alóluk, bármint akarják, önként szószólóikká válnak vagy

önkéntelenül uralmok alá vetik magokat. Még minden nagy bölcsész kora

vágyainak szolgált és szenvedéseit akarta meggyógyítani. E szenvedések

és vágyak pedig változnak az idők kényszerűsége és az emberiség

fejlődése szerint. Ezért a tudományok egész alapjokig folytonos

rendüléseknek vannak kitéve és fejlődésökben nem is egyebek, mint a kor

eszméinek összpontosított és erélyes kifejezései s így egyszersmind a

koréi tévedéseik is, melyeket igazában csak egy későbbi kor fedezhet

föl. Nincs miért hát e miatt feladni a forma jogát, sőt bizonyos

tekintetben lehetetlen is. Az eszmék rendezése és fejlesztése már

magában némi művészettel jár. Ezeknek oly feszültségben kell tartaniok

figyelmünket, oly folytonosságban haladniok, mint a drámában a

cselekvénynek, csakhogy itt a hős sorsa, amott pedig a vezéreszme

kifejlése hat reánk. Másfelől a tudományokban sok ismeret csak úgy lesz

valódi ismeretté, ha erős és határozott érzületté válik, mire nagy

mértékben foly be a kedély és képzelem. Az író nem mulaszthatja el

ezeket is igénybe venni, a meddig megengedi a tudomány méltósága, s erre

egyik leghathatósabb eszköz a forma. Csak egy irodalomtörténetet kell

kezünkbe vennünk avagy csak napjaink jelenségeire figyelnünk, hogy

mindezt igazolva találjuk. Az angol és franczia irodalom nem egy

bámulatos irodalmi formát mutat föl, sőt a német irodalom sincs ezek

híjával. A németek az újabb időben épen kezdik elvetni azon nyelvet,

melyre, mint a világon egyedül bölcsészire, annyira büszkék voltak s

melyet megtanulni majdnem oly nehéz volt, mint magát a tudományt. Mindez

természetesen áll a széptanra nézve is és még inkább a kritikára mely a

legközelebbi érintkezésben áll a közönséggel. Másfelől csalódik, ki azt

hiszi, hogy a kritikára elég az értelem analysise s nincs szükség az

érzés élénksége- és a képzelem erejére. Valamely műnek egészben

felfogását mindig az érzés és képzelem segítik elő. E nélkül az értelem

analysise épen oly hamis lesz, mint ha a kritikus a fegyelmezetlen érzés

és képzelem nyugtalanságának engedi át magát. E két elemből dolgozik a

_kritikus_, e két elemre hat, mit egyrészt a forma által eszközöl. A

_kritika_ irodalmi formái a kritika jelleme és czéljai szerint

különbözők. Két nagy osztályt lehet köztök megkülönböztetni, bármily

különböző irányúak és tehetségűek legyenek is egyenként. Ha az élcz

osztályozását fogadnók el, epések és epétlenek, unalmasak és

mulatságosak czímeivel kellene őket megtisztelnünk. E jellemzésben van

valami igaz is. Az utóbbiaknak nagy fogékonyságuk van, melyet

elfogulatlanságnak szoktak nevezni és sok jóakaratjok, mely legtöbbször,

mint kegyelet, részvét és hazafiság tűnik fel. Mindez nem gúnyor. Az ily

kritikusok között vannak igen tiszteletre méltó egyéniségek is, kik

mindig jótékonyan hatnak s bizonyos időben talán egyedül lehetségesek.

Ily idők a meddő, az eszmék- és küzdelmekben szegény évek, midőn a

kritika hivatása alig több, mint ébreszteni az irodalmi munkásságot és

megnyerni a közönség fogékonyságát. Nekik sok e czélnak megfelelő

sajátságuk van. Fogékonyságuk mindenütt talál valamit, a hol csak

valamennyire találhatni s mozgékonyságuk alkalmazza magát a

viszonyokhoz. Finom érzékök könnyen felfedezi a szempontokat, honnan

méltányolni lehet s szabad nem kitünő jelenséget is. Elég szellemdúsak

olvasóikban érdeket gerjeszteni mind bírálataik, mind a bírált művek

iránt. Bátorítják a fiatal tehetséget, a nélkül, hogy elszédítenék s

gyönyörködnek kisérleteiben, mert termékenyítőn akarnak reá hatni. Az

élteseket tisztelettel emlegetik, mibe nem vegyül hízelgés. – Nem

egyszer hivatkoznak a hazafiérzésre, de mindig tapintattal. Megengednek

magoknak sok tisztességes nyegleséget s megrójják a nem tisztességest.

Keresik a közönség kegyét, a nélkül, hogy alája vetnék magokat, ismerve

gyöngéit uraivá lesznek, mert vezetői akarnak lenni. Nem rendszeresek

ugyan, de tudnak mértéket tartani s megőrizni bizonyos álláspontot. Nem

indulnak ki határozott elvekből; de nem zavarnak össze mindent. Ritkán

mélyek, de a legtöbbször szellemdúsak és mindig elmések. Mozgékonyságuk

bámulatos, kedélyük rugékony, hamar felednek, mindig tudnak remélni:

szóval szeretetreméltó emberek s óhajtják, hogy ezt mindenki észrevegye.

Irodalmi világfiak, journalista kritikusok, kik rendesen a lapok

tárczáiban uralkodnak. Jótékony hatásuk mind e sajátságokból foly.

Mindennap találkozván velök a közönség, megszokja s vezetőiül választja.

Tetszik neki, hogy nem tudósokkal van baja, hanem olyanokkal, kik

mintegy az ő képviselői. E nemtudósok, kik mégis eleget tudnak,

elősegítik élvezetét, kellő szempontokat nyújtanak neki, eszmékkel

gazdagítják, felköltik és ébrentartják fogékonyságát. Irodalmi formáik

rendesen behízelgők, olvastatják magokat. Könnyed élénk nyelven írnak,

mely ritkán komoly szépségű, de kellemes és ingerlő. Leginkább azon

benyomások visszhangjai, melyeket valamely mű egésze idéz elő, s így

módjokban van hatni a kedély- és képzeletre. Bonczolgatással nem igen

bajlódnak, s így könnyen kikerekíthetik a formát. Nem terjedelmesek s

még kevésbbé kimerítők. Jól értik a mű tartalmának olynemű elbeszélését,

mely már magában némi bírálat. Szeretnek erős színeket használni.

Kedvelik az ellentétet, adomát, epigrammai élt s mindazt, mi csattanó

hatást idéz elő. Hangulatjokat a tárgy szerint változtatják. Most

szónokok, majd bölcsészek, ma képírók, holnap elménczek, de soha sem

heves támadók, szenvedélyes küzdők, mert többé-kevésbbé a művészet és

irodalom ecclectikusai, epicureusai, kik rendesen nem képviselnek

irányt, nem tartoznak iskolához. – Mindez előny könnyen válik

hátránynyá, sőt épen kártékony hatássá. Ritkán indulván ki határozott

elvekből, s az írót nagyrészt magából igyekezvén megitélni, itt

itéleteik ingadozók, ott nézőpontjaik félszegek. E bajt aztán sokszor

azzal kerülik el, hogy más bajba esnek. Tulajdonkép nem mondanak

itéletet s megelégesznek bizonyos szellemdús reflexiókkal, melyeket a

bírálandó mű idézett föl bennök, beszélvén e tárgy körül s nem e

tárgyról. Ha nem átallják bátran haladni elő azon az úton, hova gyakran

tévedniök kell, könnyen és öntudatlan emelik az élczet, az igazság, és a

pillanatnyi sikert a művészek örök törvényei fölé. Épen úgy meggyöngítik

az irodalom komolyságát, mint megvesztegetik a közönség izlését. Formáik

is hasonló veszélyeknek vannak kitéve. Könnyen összezavarják a prózát a

költői nyelvvel avagy beleesnek a puszta phraseologiába. Érezvén, hogy a

forma hatalom, nagy gondot fordítanak reá s egyszer csak azon veszik

észre magokat, hogy tudnának írni, de nincs mit. Ekkor némelyek csak

kellemes fecsegők igyekeznek lenni, s az a legjobb, a mit tehetnek.

Az epés és unalmas kritikusok egészen más emberek. Nincs nagy és

sokoldalú fogékonyságuk, mit elfogultságnak szoktak nevezni. Jó

akaratjok is kevés, mi a legtöbbször, mint kegyelet hiánya,

hazafiatlanság és részvétlenség tűnik föl. Ez sem gunyor, az ily

kritikusok között is vannak tiszteletreméltó, sőt amazoknál

tiszteletreméltóbb egyének, kik mindig jótékonyan hatnak, sőt bizonyos

időben nélkülözhetetlenek. Ily idők a termékeny évek vagy a küzdelmek

napjai, midőn veszélyes irányokat kell megdönteni. Nekik sok e czélnak

megfelelő sajátságuk van. Előttök határozott eszmény lebeg s élesen

körvonalozott elvekből indulnak ki. Következetesek a kegyeletlenségig,

erélyesek az üldözésig, s kiméletlenebbek, mint magok hiszik. Nem igen

gyönyörködnek a kisérletekben, ki nem állhatják a középszerűséget, sőt a

nagy tehetségnek sem könnyen hódolnak. Eszményeiken csüggve és szilárdan

követve a kitűzött irányt, jogosítva hiszik magokat mindenre. Vissza

merik riasztani a kezdőt s megtámadni a koszorút. Nevetségessé teszik a

hazafiságot is hazafiságból, ha nézőpontjokba ütközik. Megengednek

magoknak némi tisztességes személyeskedést s nem veszik rossz néven, ha

velök hasonlókép bánnak. Nem keresik a közönség kegyét, de meg sem

vetik, néha élesen támadnak reá s kelletlenül is tekintélyeivé válnak.

Mindig rendszeresek, még akkor is, ha rendszerök tisztán történeti

alapon nyugszik. A legtöbbször alaposak, sokszor mélyek, de nem egyszer

fárasztók. Mozgékonyságok kevés, kedélyök nem épen derült, nem könnyen

felednek, nehezen remélnek: szóval nem igen szeretetre méltó emberek s

ezt magok annyira tudják, hogy épen törekednek reá. Irodalmi homme

pose-ok, doctrinaire kritikusok, kik rendesen a havi iratok vagy tüzetes

kritikai lapokban uralkodnak avagy épen önálló műveket írnak. Innen

jótékony hatásuk. Lelkiismeretes alaposságuk tiszteletet vív számukra

ellenségeik előtt is s fejtegetéseik még akkor is becsesek, ha a dolog

érdemére nézve nincs igazuk. Termékenyítőn hatnak az irodalomra. Néha

megdöntik a rossz irányt és előkészítik a jót. Koszorút vívnak az

érdemnek és megostromolják a csinált nagyságot. Őrzik a művészet és

irodalom méltóságát s megbélyegzik a nyegleséget. Olykor korszakot

alkotnak, mint például Lessing, ki a franczia klasszikai dráma elleni

táborozásával a német dráma kifejlődésének irányt adott. Az

irodalomtörténet írónak mindig főczélul szolgálnak, mert az irodalmi

korszakokat rendesen együtt képviselik a költőkkel. A közönség azon

része, melyet az irodalom és művészet mélyebben érdekel, örömest fordul

hozzájuk s tekinti őket legfelsőbb törvényszékűl. Formáik nem

behizelgők, csak vonzók. Leginkább tanulmányokat, essayeket, szemléket

írnak oly nyelven, mely komoly szépségű, megvet minden hivalkodó

díszítményt. Bonczolatokba ereszkedvén és terjedelmesen írván, formáik

nehezebbek és bajosabban kikerekíthetők, de ha sikerülnek a kritikai

forma példányai, melyek a terjedelmességet a kerekdedséggel, az értelem

mélységét a képzelem erejével egyesítik s épen úgy meggyőzik az olvasót,

mint elbájolják. Hangulatjok nem változatos. Igyekeznek megtartani a

kritikusi méltóságot, mely kerüli a lelkesedést s nem esik

egykedvűségbe. Egyébiránt alapjokban erős szenvedélyűek. Érzik és

tudják, hogy a szenvedélyes gondolkozó, kinek szívén fekszik az igazság,

egyszersmind a leglogikaibb gondolkozó is. E, mondhatni, belső

szenvedélyesség csak akkor mutatkozik külsőleg is, midőn vívni,

ostromolni kell. Ekkor lelkesülten szenvedélyesek és ritkán kerülik el a

gúnyos hangulatot. E sajátságukból folynak hibáik is. Határozottságok,

rendszerességök könnyen teszi őket egyoldalúakká, merevekké vagy vezeti

rögeszmék- és különczségekre. Kedvencz költőiket, kik rendszeröket

képviselik, hajlandók érdemökön felül becsülni, míg azok iránt, kik

elveikkel ellenkező úton haladnak, igazságtalanok. Annak alig látják meg

az árnyoldalait, itt mind csak azt látnak, sőt még a tehetséget is

kétségbe hozzák. Formáik nehézsége miatt gyakran válnak formátlanokká

vagy gyöngeségök érzetében oly formákba kövülnek, melyek

élvezhetetlenek. Polemiáik néha gyűlöletesek, s erős bonczoló tehetségök

könnyen vesz pusztán tagadólagos irányt. Hamar kétségbe ejti őket a

jelen, hol csak romlást és aljasulást látnak. Ekkor eltelve

keserűséggel, örömest fordulnak a multhoz, hol eszményeiket

feltalálhatják, vagy a jövő felé, melybe látnoki hitök van s írnak

irodalomtörténetet, mely többé-kevésbbé pártmunka, de az irodalmi

fejlődésben, mint nagy horderejű tény jelen meg és ez a legjobb, amit

tehetnek.