Pest, júl. 26.
Furcsa helyzetben vagyok. Ön ráfogással vádol: nekem hasonló vádam
lehetne ön ellen, ha ilyesmit, oly könnyedén mernék kimondani; ön
értetlenséget hány szememre: nekem ugyanazt kell mondanom önnek; ön
nyugodtságomat nem foghatja meg: én ingerültségén csodálkozom. Ez
rendesen a perlőfelek komikai oldala. Úgy látszik, mi nem vagyunk
kivételek; s ha ön eljátszá szerepét, én miért vonakodnám ugyanazt
tenni.
Nálunk nagyon divatos az oly írókat, kik némi formai törekvéssel írnak
tudományos czikket vagy könyvet, költőknek, rhetoroknak, dilettansoknak,
phraseologoknak gúnyolni; tüstént fölemlegetik a tudomány méltóságának
megaláztatását; óvást tesznek az imaginatio ellen és
szépirodalmiaskodásnak nevezik a stylista gondjait. Én legalább többször
olvastam ilyesmit lapjainkban, csak úgy odavetve, oldaldöféskép. Mindig
bosszankodtam, nem azért, mert bírálataimra is széltiben alkalmazták a
csillogó rhetor és pathetikus költő czímeit; hanem, hogy e jó urak miért
nem magyarázzák ki vagy egyszer magukat; miért nem mondják ki egyenesen:
e czikkben vagy könyvben nincs tudomány, a forma sem a tudományé, ezért
meg ezért; csak elméskedve miért látszanak tagadni a tudomány irodalmi
formáját és üldözni az imaginatiót és stylt, melyek a tudomány
előadásában is elvitázhatlan joggal birnak. Elhatároztam magamban, hogy
e kérdést felbizgatom. Vártam oly emberre, ki tekintély és megállja
helyét.
Eljött ön gúnyolva némely kritikustársát, hogy bírálataikkal felül
akarják haladni szépségben a költőt és prózáikkal a verset. Magamra
vettem e vádat, mert társaim közt leginkább vehettem magamra és védtem,
nem magamat, hanem a formai törekvést, a tudomány, különösen a kritika
irodalmi formáit. Polemikus levelem keletkezésének ez a története.
Tudtam, hogy ön nem ellensége a kritikai formáknak, legalább
gyakorlatban nem, ezt czikkemben is kifejeztem s nem gúnykép, a hogyan
ön vevé; meg valék győződve, hogy bővebben kimagyarázza magát s tán egy
egész elmélettel fog előállni. Czélom sikerült; ön e vita folytán – mint
e lapok szerkesztője jelenti, – a formáról és prózáról egész elméletet
szándékszik közzé tenni, mi bizonyára nagy nyereség s miért könnyen
megbocsáthatni az én polemiai viszketegemet.
De ön azt állítja, hogy nem a formára törekvő s törekvéseikben rossz
modorba tévedt kritikusokra czélzott, hanem azokra, kik mert írva van
valami, azonnal és indokolás nélkül dicsérik és ajánlják a közönségnek.
Vádol, hogy ráfogást használtam és csodálkozik értelmetlenségemen, mely
kezdőnél is számot tenne. E két vád kizárja egymást: vagy csak brutális
ráfogó vagyok, vagy csak korlátolt eszű értelmetlen. Külön sem
fogadhatom el e czímeket s először is azt kérdem öntől, mit fogna
mondani, ha Arany, kinek ön jambusait chorjambusoknak nézte, midőn e
lapokban verseit bírálta,[5] úgy szólana önhöz, mint ön hozzám: «Uram,
én megvizsgáltam magam, s a bűnt, melyet ön rám fog, nem találtam sem
fejemben, sem szívem redőiben; ön most az egyszer bitorul használta az
igazság jogát; ön bírálatában nyoma sincs az írói lelkiismeretnek;
kezemben a fegyver, hogy elbánjam önnel s megverjem az írói
kegyetlenségig könnyen mondott szavaiért.» Nemde azt felelné ön: «A tény
igaz lehet, én ugyan meg tudom különböztetni a jambust a chorjambustól,
magam is írtam mindkettőt, de ön igen ingerült, a ráfogás nagy vád s
csak a rosszakarat világos bizonyítványai esetében mondhatni ki; én
tévedhettem szórakozásból vagy rosszul fejezhettem ki magamat, de ön
igazságtalan, mert becsületességemet hozza kétségbe.» Ilyesmit felelek
én is önnek, sőt többet: azt is be akarom bizonyítani, hogy szórakozott
vagy értelmetlen sem vagyok, mert az ön máskép magyarázott szavai úgy is
érthetők, a hogyan én értettem s a legrosszabb esetben is van ott két
sor, melyeket sem én nem ferdítettem el, sem ön ki nem magyarázott s
melyek magokban is elég fogantyút nyujtottak volna nékem polemiám
megkezdésére.
Vizsgáljuk e két sort. Ön így szól: «Magam részéről, mint kritikus, nem
törődöm vele, ha némely kritikus társaim bírálataikkal felül akarják
haladni a költőt, prózáikkal a verset.» Mi ez, ha nem oldaldöfés a
csillogó rhetor és pathetikus költő kritikusokra, ha nem óvás az
imaginatio és szépirodalmiaskodás ellen a kritikában, szóval:
megtámadása a formai törekvés elferdüléséből származott rossz modornak,
a próza és költészet e kábító vegyületének, melylyel Jules Janin, Heine
és Börne annyi és nem mindig jótékony sikert arattak, s melyet utánzóik
oly gyanússá tevének? S vajjon, ha egyszer magamra vettem e vádat, nem
volt-e jogom mondani: önnek igaza lehet, nem védem korcsszülötteimet, de
védem a formának, mint formának jogát, melyet ön, ha nem is tagadni, de
_annyiban_ megvetni látszik, a _mennyiben_, midőn bizonyos rossz modort
megró, a forma mellett egyetlen árva szót sem emel s így mellőzhetőnek
tartja; ön megrovása rokon azokkal a vádakkal, melyeket nálunk az újabb
időben a tudomány népszerűsítése, a dilettantismus phraseologiája ellen
szoktak emelni, a legtöbbször nem ok nélkül, de mindig elég félszegen;
ideje vizsgálni mi igaz e vádakban, s mi nem. Ezt nem most írom, ez
idézet levelemből, melyben ön szerint semmi nyoma az írói
lelkiismeretnek, de melynek e szavai is eléggé bizonyítják, minő
óvatosan magyaráztam ön sorait s mennyiben tartottam jogosnak önhöz
köthetni elmondandó nézeteimet.
Menjünk tovább. Ön így folytatja: «Örülök rajta, ha elismerés szól Arany
iránt, minthogy érdemli: de félek, hogy a lelkesedésnek állok útjába, ha
mondom, miszerint már is találhatni oly eljárásra, mely nincs eléggé
indokolva, hogy bírálat legyen, mégis követeli, hogy ne nézessék csupa
műélv gyanánt. Jó ha valaki nagynak nézi az irodalmi czélt, ezt
megteszik alapos ismertető czikkei, de a művészeti czél nagyobb
mindennél, s nekem úgy súgja valami, hogy túlnyomó amaz elsőnek
szemmeltartása és kitűzése.»
A fennebbi két sor után érthettem-e azt máskép, mint a hogy értettem?
Nem természetesen juthatott-e eszembe a tartalom elhanyagolása a formai
törekvés kedvéért? Nem hihettem-e jogosan, hogy ön e sorokban csak
kibővíti fennebbi állítását, hiszen azon megrótt rhetor és költő
kritikusok azok, kik rendesen csak az általános benyomást színezik ki,
egy-egy erős lelkesülési rohamnak vagy gúnyos szeszélynek engedik át
magokat, érdekes és szellemdús dolgokat írnak, de ritkán elemeznek,
ingerlő rendetlenségben beszélnek a tárgy körül, de nem a tárgyról s
czéljok inkább az, hogy egy szépen írt _irodalmi művel_ gyönyörködtessék
olvasóikat, minthogy elvek fejtegetésével vagy alkalmazásával szolgálják
a _művészeti czélt?_ Így fogtam fel az _indokolást_ és _műelvet_, az
_irodalmi_ és _művészeti czél_ szembetételét, logikailag szállva le a
megelőző sorokról. Ön az irodalmi czél alatt egyebet értett: a puszta
dicséretet, a nagy hühót, hogy a könyvnek kelete legyen. Az irodalmi
czélnak ily értelmezése minden esetre eredeti, nagyon tréfás, olyan,
mintha valakinek tolvaj szándékát emberbaráti czélnak nevezzük. Aztán
vegyük ide azt a körülményt, hogy ön Arany birálóiról szólt. Kik
birálták vagy, ön szerint, dicsérték leginkább Aranyt az újabb időben?
Épen nem azok, kik minden könyvet dicsérnek s legkevésbbé a divatlapok
kritikusai, hanem én, Greguss, Kemény, Bérczy, Salamon.
Mi fecseghettünk ugyan elég haszontalanságot össze, de mindenikünk
meggyőződésből írta hosszú czikkeit s nem azért, hogy a könyvnek kelete
legyen. Mindez az én értelmezésem mellett szól, azonban ön legjobban
tudhatja, mit akart mondani s mit nem; hinnem kell magyarázatának, ha
mindjárt lehetetlen is lemondani azon jogomról, hogy bárki szavait úgy
értsem, a mint nekem a logika és körülmények magyarázzák.
Mindemellett ön mintegy kétkedve magyarázata helyességén, nem elégszik
meg a ráfogás és értelmetlenség vádjaival s az elhamarkodást is szememre
veti. Ön szerint nekem elég négy-öt sor, a mennyit egy pillantással
átolvasok, a többire aztán semmi gondom. Felkiált: hogyan hihettem, hogy
ön a forma mellett egyetlen árva szót sem emelt s így mellőzhetőnek
hiszi, s utasít czikke számos oly helyére, hol a forma tiszteletét
mindennél jobban kiemeli, pártolja és szinte cultussá magasítja. Ez
igaz, e helyeket én mind olvastam. De minő formákról beszél ön? A
költészet formáiról. Minő formákról beszélek én? A tudomány, különösen a
kritika irodalmi formáiról. Ez nem mindegy, vagy legalább oly erős
árnyalat választja el a kettőt, hogy ön bámulhatja Goethe műveiben a
formát s regényírónak gúnyolhatja Macaulayt s épen a formáért, mint
számos német kritikus, elég igazságtalanul. Én nem azért kezdtem
polemiát, mert _ön_ a _költészetben sürgeti a formát_, hanem azért, hogy
a midőn megrójja a kritikai formák elferdülését, a _forma jogairól a
tudományban hallgat_. Most már mit tegyek? Ráfogást vitassak-e önre?
Mondjam-e: ön elferdíti tételeimet és vakmerőn mást mondat velem, mint a
mit mondottam? Bele essem-e ama pathosba, mely úgy látszik nem csak az
én sajátságom, hanem mindenkié, ha megharagszik? Oh nem és nincs miért.
Én csak egy kis értelmetlenségnek, az eszmeárnyalatok összezavarásának
nevezem az egészet s ezt nem gyöngédségből vagy tiszteletből teszem,
mitől ön annyira irtózik, hanem mert nincs jogom többre.
Azt sincs jogom tagadni, a mivel oly igazán vádol, hogy miért nem
folytatom polémikus leveleimet. Nem védhetem magamat, mert saját
magánügyeimet kellene közönség elé hoznom. Annyiról biztosíthatom önt,
hogy hanyagságom oka, nem annyira lelkiismeretlenség, mint inkább
töprengés. Már erőt vettem rajta s közelebbről veendi ön még a hátra
levő két levelet. Igen jól tudom, hogy mi a teendőm: ama világos és
érthető vádakra fogok szorítkozni, melyek annyi széptani érdekkel
birnak. Remélem, itt nem nyilik alkalom ily kellemetlenségbe
bonyolíthatnom önt és magamat, s mi szintén nagy baj, untatnom a jámbor
olvasót.