Ön gúnyosan emlegeti némely kritikus társait, kik bírálataikkal felül
akarják haladni szépségben a költőt, prózáikkal a verset; hibáztatja az
oly eljárást, mely nincs eléggé indokolva, hogy bírálat legyen, mégis
követeli, hogy ne nézessék csupa műélv gyanánt; sajnálkozik a tartalom
elhanyagolásán a forma kedvéért, mely ön szerint kritikánkban
túlnyomóságra kezd emelkedni.[4]
Mindez általánosságban, név említése nélkül van ugyan mondva, azonban
legyen szabad az egész czélzást magamra venni. Úgy hiszem, nem követek
el szerénytelenséget. E vád a legsúlyosb, mely kritikust érhet. A ki a
próza és költői nyelv közti külömbséget nem érti, minden egyebet írhat,
csak jó prózát nem, a ki bírálataiban nem itéleteket indokol, elveket
fejt ki, jellemezni törekszik, hanem csak ragyogni, elméskedni,
gyönyörködtetni akar, jó kritikus. Mégis e modor meglehetős sikernek
örvend. Heine és Börne, ha nem is épen ennek, de ehhez valami hasonlónak
köszönhették nagyrészt hatásukat. De Heine rendkívüli tehetség volt,
lyrainak gúnyolt prózája olyan, mely a Goetheével vetélkedik, s minden
frivolítása mellett néha több eszmét ébreszt, mint a széptan sok tudós
tanára. Börne a tömeg nemzeti és erkölcsi érzésére kívánt hatni, nem
annyira bírálatokat írt, mint bírálataiban nemzete tétlenségét és
pedánsságát ostorozta s ez neki tulajdonkép az erős oldala, míg a
kritikai aránylag sokkal gyöngébb. Mindkettő helyzete kivételes volt,
mely a kor viszonyaiban lel mentséget. Az nem az ő hibájok, ha a _Fiatal
Németország_ rendszeres tanná emelte azt, mi egy átmeneti korszak kínos
vergődése volt. Utánzóik természetesen mindent elrontottak. Divatba jött
a próza és költészet bizonyos bizarr vegyülete, s nem a tárgyról, hanem
a tárgy körül beszélni, a legkülönösebb nézőpontokból, ingerlő
rendetlenségben, a genialitás bélyege lőn. A legtöbb német tárczaíró
maig sem mulaszt el semmit, hogy lehető gyermekes legyen, midőn komoly,
s lehető unalmas, ha gyönyörködtetni akar. E tekintetben épen nem lehet
őket a francziákhoz hasonlítani, kik e modort kellemes fecsegéssé
alkották, melynek, ha nem akar több lenni, mint a mi, megvan a maga
becse. Azonban a komoly kritika, melynek tiszta tárgya alapos
feldolgozásában, elveket fejteni ki vagy alkalmazni, kénytelen elvetni e
modort, különben korcsszülötteket állít elő. Ily korcsszülöttek-e
bírálataim, nem vizsgálom. Bár szilárdan ragaszkodom elveimhez, de
formáimat még akkor sem volna kedvem védeni, ha valóban megérdemelnék.
Mit védeni akarok, mit védenem kell, az a formának, mint formának joga,
melyet ön, ha nem is tagadni, de annyiban megvetni látszik, a mennyiben,
midőn bizonyos rossz modort megró, a forma mellett egyetlen árva szót
sem emel, s így mellőzhetőnek tartja. Ön megrovása rokon azon vádakkal,
melyeket nálunk az újabb időben a tudomány népszerüsítése, a
dilettantismus phraseologiája ellen szoktak emelni, a legtöbbször nem ok
nélkül, de mindig elég félszegen. Ideje vizsgálni, mi igaz s mi nem e
vádakban.
Minden szorosabb értelemben vett irodalmi mű alá van vetve a formának.
Ez a mi a könyvet a műtől, a tudóst az írótól megkülönbözteti, a nélkül,
hogy elválasztaná. A görög és latin irodalom kitünően hódolt az elvnek,
mi igen természetes volt, kivált a görögöknél, kik annyira összhangzón
fejlődtek s hol annyi minden elősegíté a formák cultusát. Nálok nemcsak
a művészetnek voltak muzsái, hanem a tudománynak is. Melpomene és Klio,
Erato és Urania egymás mellett foglaltak helyet. A történetíró és
bölcsész természetesnek találta épen úgy hatni a forma bájaival, mint a
tartalom erejével. A forma az, miben az újabb irodalmak oly kétségesen
vetekednek a régiekkel. Ezt még azon túlbuzgók sem tagadhatják, kik oly
örömest dobnák tűzbe az egész görög és latin irodalmat, mint politikai
és vallásos tévedéseink egyik kútforrását. A régi irodalmak e tökélye
sohasem veszti el varázsát, s a lélek mindig örömest száll vissza e
korba, hol eszmény és való oly testvériesen ölelkeztek s a kedély naiv
egysége annyi szép formát teremtett. A keresztyén korszak természetesen
összetörte e formákat. Oly vallás, mely a materialismus karjaiból
ragadta ki a már-már rothadó emberiséget, s első mozzanataiban annyira
spiritualis volt, egyelőre nem igen kedvezhetett sem a művészeteknek,
sem az irodalmi szép formáknak. Idő kellett, míg a keresztyén szellem új
hódítmányaival, mint művészet és irodalom, kristályosodhatott. E
küzdelmek napjaiban nem egyszer vándorolt a keresztyén író és művész a
régi műveltség kincseihez, leginkább formákat tanulmányozni, mi
termékenyítőn hatott, a nélkül, hogy a keresztyén szellem lényegének,
sőt formai eredetiségének is ártott volna. Michelangelo, Raphael, Dante,
Shakespeare, a keresztyén szellem ez óriás gyermekei, nem egyszer
táplálkoztak a pogány kor maradványain, melyek ellen most némi keresztes
háború indul. Azonban e művészet és tudomány ama testvériessége, mely
szerint a tudomány művészet volt, többé sem lehető, sem szükségesnek nem
mutatkozott. A múzsákat elűzték a rideg tudósok s azok csak a távol
kékjéből vetettek reájok egy-egy mosolyt vagy koszorút.
A tudományok óriás kiterjedése lehetetlenné tette a formai kerekdedséget
s az erős kutató szellem sokkal büszkébb és korlátlanabb lőn, hogysem a
Gratiáknak is hódoljon, míg a munkafelosztás, melyen az újabb
tudományosság nagysága s talán egyoldalusága is alapszik, még nehezebbé
tett minden ilynemű kisérletet, nem is említve, hogy a rendszeres
iskolák s a gondolatok sebes közlésének eszközei sok oly jogos irodalmi
nemet alapítottak meg, melyek a forma ellen dolgoznak.
Mindez tény és szükségesképi tény, melyeket sem tagadni, sem
megváltoztatni nem lehet. De ki fogja mégis egészen elvitázni a forma
jogát? Egyetlen pillantás az újabb irodalmakra képes erről meggyőzni a
gondolkozót. Az újabb irodalmakban sem volt nagy író, ki nem hódolt
volna a formának vagy ebbeli hiánya miatt nem vesztette volna el
befolyásának tetemes részét. Ugyanez áll az egyes irodalmakról. A
franczia és angol irodalom fensősége a német fölött leginkább a formán
alapszik. Nem én mondom ezt, hanem az összes európai közvélemény, mely
annyi előszeretettel csügg e két irodalmon.
Magok a németek is bevallják. Egy híres német kritikus nem rég így
nyilatkozott a német történetírásról: «Történetírásunkban az ellentét az
angolok- és francziákkal szemben igen feltünő. Tanultság és
lelkiismeretes nyomozásban kétségtelenül előttök haladunk, de úgy
látszik, mintha előadási és alakító tehetségünket e mikroskopi
tanulmányok egészen fölemésztették volna. A francziák- és angoloknál
évről-évre egész csoportja jelen meg oly munkáknak, melyeket valódi
tudósok írnak, melyek mégis a valódi mű (Kunstwerk) dicsőségére
tarthatnak számot. Nálunk a kettő egészen elválasztva tűnik föl. Első
rangú tudósaink csak tudósoknak írnak s műkedvelőknek vagy
tanítványoknak engedik nyomozásaik feldolgozását a nagy közönség
számára. Vannak ugyan kivételek, de azok mindig és roppant hatást
idéznek elő; úgy látszik tudósainknál elvvé vált lehetőleg elzárni a
profanus tömeget a tudományoktól. Ez eljárás a nép tulajdonképi
műveltségére bizonyosan nem nagy nyereség.» Ez annyira találó
megjegyzés, többé-kevésbbé, áll az egész német irodalomról.
Azonban bizonyos félreértéstől óvakodni kell. A tudomány irodalmi forma
nélkül is tudomány marad s ezt az irodalmi formáért feláldozni, nagy
tévedés. Ki feláldozza, rendesen nem tudós s formája sem nagy becsű,
mert a tudománynak irodalmi formában is tudománynak kell maradnia, sőt a
forma becse is sok tekintetben ettől függ. De mi az az irodalmi forma a
tudományban? E kérdésre kielégítő feleletet adni nehéz. Az általánosság
keveset mond, a részletezés pedig messze vezet s ilyesmit csak
szakemberek nyújthatnak. Annyi bizonyos, hogy szükség van éles
különböztetésre. Meg kell különböztetni az úgynevezett ethikai és reál
tudományokat. Ez utóbbiakban az irodalmi forma nagyrészt csak annyiban
érvényes, a mennyiben a tiszta, szabatos nyelvre s az előadásnak azon
úgyszólva művészetére vonatkozik, mely által az ismeret természetesen
fejlesztőn s vonzón tapad az olvasó lelkébe. Elég csak egy elsőrangú
tudóst, Aragot, említeni, hogy a forma jogát e tudományokban is
elismerjük. Majd mindig nagy tudósok azok, kiknek a tudomány irodalmi
formája sikerül.
Ez természetes. Ki valamely tudományt egész kiterjedésében tud s talán
elébb is vitt, több eszközzel rendelkezik a formára nézve, mint más, s
ha nem resteli a fáradságot, rendelkezik is. Ha ezt sokan a tudomány
népszerűsítésének gúnyolják, igazat mondanak s gúnyjok csak elismerés.
Az irodalmi forma nem is egyéb, mint a tudomány népszerűsítése, mert
jobban és többnek tanít, mint a puszta irodalmi forma nélküli tudomány.
A tudós, ki ezt használja, sem a tudós világ, sem a közönség abstract
fogalmához nem alkalmazza magát, hanem csak a lélektan törvényei és
tárgya természetéhez. Nem igyekszik könnyűvé tenni a tudományt, mert az
mindig bajos, csak természetessé és vonzóvá, nem kerüli mélységeit, csak
biztos utakat keres oda és talál. Egészen más a tudománynak azon
szorosabb értelemben vett népszerűsítése, mely a tudományt a
tulajdonképi nép felfogásához és szükségeihez alkalmazta, mi az irodalmi
formának egy más és alsóbb neme. Itt is nem a nép abstract fogalma ad
irányt. A nép abstract fogalma épen oda viszi az írót, a hova a
politikust: ennél a szabadság, amannál a tudomány szolgálatát teszi
lehetetlenné. A valódi népíró a nép concrét fogalmát tartja szem előtt,
azaz olyanoknak ír, kik valóban olvasnak s így a műveltség némi
elemeivel bírnak, kiknél szükséggé vált bizonyos ismeretág s így valóban
tanulni akarnak.
A tudomány e formája nem könnyű, mert a tudománynak sem egészét, sem
mélységeit nem bírja meg, s a mennyi és mikép kérdése a műveltségi
viszonyok s nemzeti sajátságoktól is függ, de fontos, mert a műveltséget
mind szélesebb körben terjeszti. E fontosság idézett elő minden
nemzetnél oly terjedelmes népirodalmat, e nehézség miatt van oly kevés
valódi népíró. E téren sok visszaélés történt és történik. Itt jelen meg
a legtöbb vásári munka. Sok népíró elkerülhetetlen szükségesnek tartja
csak felületesen tudni, a miről ír, holott a népírót a tudóstól csak a
forma választja el.
Mások oly kiterjedésben akarják előadni a tudományt, melyet a forma nem
bír meg s így haszon nélkül küzdenek a lehetetlenséggel. Némelyek a
kívánatosság elvének hódolnak, mi majd annyi, mint semmi. A legtöbben
bizonyos bőbeszédűség és parasztos negélyben keresik a formát, mi
annyira szenvedhetetlen, épen azok előtt, kikre számítva van. Mindez
csak azt mutatja, hogy e forma nem könnyű és eltalálni nagy érdem, de
nem azt, hogy jogtalan.
Azoknak, kik a tudomány népszerüsítésére gúnyolódnak, jó volna
szabatosan beszélniök. Nemrég egyik tudományos folyóiratunk elég
félszegen nyilatkozott az ügyben. A tudomány, ha nem tudomány, formában
vagy forma nélkül egykép haszontalan, a rossz forma megrovást érdemel,
de a tudománynak akár ama fensőbb, akár emez alsóbb formáját megtagadni,
annyi, mint a világ legjelesebb írói és tudósai ellen viselni háborút.