úgynevezett házi költészetéből is, melynek remekeit régebb a
«Hölgyfutár»-ban, nem rég pedig a «Laczi konyhájá»-ban olvashattuk. Mi
az a házi költészet? Rokon a tájköltészettel. Az, midőn a költő házi
ügyeit, barátjait és nem barátjait, kalandjait, a vidék vagy köre
pletykáit a legprózaibb és legilletlenebb oldalról fogva, föl a közönség
elé viszi. Cserei-Berei-féle költészet, melyet a mi galambszelíd
kritikusaink nem mernek megostorozni, talán azért, mert nagy közönsége
van: minden ember rokonostul, kikről név szerint tesz említést, és a
botrány-kedvelők, kik szeretnek röhögni. Oh ez az abstract fogalom:
közönség, hány költő és kritikus fejét zavarja meg! S mégis vajon nem
természetes-e, hogy épen a közönség az, mely mind kevesebb kevesebb
tiszteletet tanusít a költők iránt? Nagyon természetes. Ki önmagát és
művészetét megalázza, ne csodálkozzék, ha példáját a közönség is követi.
Ki gyermekjátékot űz az irodalomból, tűrje el, ha gyermeknek nézik s
köszönje meg, hogy ily kegyes elnézésben részesül. Mindezt nem
Spetykóról mondom. Ő korlátozni igyekezett e hajlamát. Csak két házi
költeményt írt, a «Különcz»-öt és a «Firkantyu komá»-t – a mint
jegyzeteiben mondja – két élő gyöngyösi egyénről. Mindkettőben a prózai
felfogás vetekedik az érzület műveletlenségével. Unalom és undor fogják
el az embert. A házi költészet rendesen a gyönyör e két forrását nyitja
meg számunkra. De értsük meg egymást. Irjon mindenki élményeiből, fessen
élő alakokat: ezt teszi minden valódi költő, de soha se feledkezzék meg
arról, hogy a satirához gúny és közérdekű gúny kell, a humorhoz kedély,
a tréfához elmésség, s mindez sem pasquil, sem olynemű önvallomás, mely
még meghittjeink körében is izetlen.
Spetykó egész lyrai venája sem több, sem kevesebb, mint némely udvarló
úgynevezett phraseologiai készsége. Ah kisasszony nézze a pillangót ama
rózsán, ha én az ön rózsaarczának pillangója lehetnék, mond némely
udvarló. Hej te tarjányi hamis kis lyány, honnan hoztad volt azt a
hátfát, mióta befűtöttem volt a búbost (kemencze) egészen tűz vagyok,
bizonyosan a szerelem erdejének tilosában vágtad és szivem – ez a búbos
– azért ég a szerelemtől. Dalainak nagy része mind ilyen. A többi prózai
leirása némely gyöngyösi tájszokásnak. Köztük néhány nem-népdalt is
veszünk a «Honművész» idejebeli versekből. Legyünk irántuk elnézők. De
vajon azt elnézhetjük-e, hogy éppen a tájköltők tesznek erőszakot
nyelvünkön, kiktől ha egyebet nem is, legalább magyaros nyelvet
várhatnánk. Álljon itt néhány sor mutatványul:
Minthogy a paróka soh se _fésültetik_,
Mindamellett zsírral naponkint _kenetik_.
Másutt:
De _szivködöm_ nem űzik
Sem hölgyek, sem zene:
Ah erre kedvesemnek
_Itt-léte_ kellene sat.
Meancsek «Kakukdalai» népdalok, melyek mellőzve a tájszólást, a
dunántúli népéletet akarják képviselni. Ötven dalt veszünk, melyek közt
egyetlenegy figyelemreméltó sincs. Egyébiránt az Meancsekben igen
becsülendő, hogy komolyan veszi a népköltészetet, egész lelkéből akarna
érezni és dalolni, de nincs mit érezzen és daloljon. Rossz népdalainkat
utánozza s még rosszabbakká teszi. Minő beszéd például ez:
Szenvedőbbet nem ismerek magamnál,
Mert előttem az öröm is eltünik
Csak szivemnek bús nyögése nem szünik.
A ki szenved, természetesen nem örül. Ilyenekkel tele van e gyüjtemény.
Aztán Meancsek azt hiszi, mert vannak igen egyszerű népdalok is, melyek
alig többek egy önkénytelen lelki mozzanat költői kifejezésénél, hogy
tartalom nélkül is lehet írni dalt. Ilyen tartalom nélküli dal például
ez:
Tul a Tiszán, tul a partján
Lakik az én kedves rózsám:
Holtig igaz hozzám.
Ha beköszön az alkonyat
Kis csónakán meglátogat
Velem szépen mulat.
S ha egymástól elbucsuzunk
Csókra csókot osztogatunk.
Mi boldogok vagyunk.
Természetesen Meancsek sem kerülhette ki tájköltőink éppen nem-népies és
értelem nélküli szószaporítását és czifraságait, minők: «elenyészett a
fergeteg vihara»; «a külföld kemény rideg göröngye lenne majd a hős
csatárnak nyughelye». Természetesen neki is bele kellett esni a népdalok
azon ferde felfogásába, miszerint a sebes vagy szakadozott átmenet,
össze nem függés. De miért ne tegye mindezt egy kezdő és igénytelen
népköltő, midőn veteran s az ujdondászat által ünnepelt népköltők
ugyanezt teszik.
Ime mivé lőn a népi elem, melylyel Petőfi ifjúságot lehelt lyránkba: a
vénség gyermekeskedésévé. De vizsgáljuk Petőfi lyrájának más sajátságait
is, melyen újabb lyrikusaink megosztoztak. Bocsánat
hosszadalmasságomért: lehető rövid leszek. Ha e lapok szerkesztője oly
szives hozzám, mit nem tudok eléggé meghálálni, hogy eltűri kimondanom
mindazt, mi szépirodalmunk ügyében rég szivemen fekszik: miért ne
remélhetnék a közönségtől is egy kis türelmet.
Volt a Petőfi lyrájában valami átkozódó harag, boszus meghasonlás, evődő
reflexió. E hangulat fejlődésének második stádiumaként tünt fel, midőn
kedélyének egységét egyidőre elveszté s mintegy örülni látszott, hogy
fölfedezte a fájdalom vigasztalhatatlan bölcsészetét. Egyik kritikusa
ezt világfájdalomnak nevezte, míg ő maga költeményeiben csak
világgyűlöletnek, melynek aztán ugyanitt búcsút is mondott. De Petőfi
költészetében tulajdonkép se világfájdalom, se világgyűlölet nincs. Ama
lázas költemények, melyekben az embereket megveti és utálja, ama sötét
epigrammok, melyekben könnyet és vért, angyalt és ördögöt egyszerre
veszünk, nem annyira a kétely és kétségbeesés, mint az önámítás és
szeszély szüleményei. De miért is esett volna ő kétségbe? Élményei és
szerencsétlenségei nem voltak olyanok, melyek a kedély ifjúságát örökre
elhervasztják; viszonyai nem sodorták oly tévedések és bűnökbe, hogy a
kétkedő ész és önvádló szív, a gúny és fájdalom hánykódásai közt
elvesztve hitét, erélyét, önkínzó és vigasztalhatatlan legyen, vagy a
tagadás souverain ironiájában keressen menedéket. Igaz: első ifjúsága
sanyarú volt, járta a nyomor iskoláját, de ez csak edzeni tudta, erélyt
öntött beléje, hogy mielőbb felküzdje magát. Igaz: szegény volt, néha
nyomasztó szükséget szenvedett, mint igen sok ember a világon; de
költészetének egyik bája éppen az, hogy megaranyozza a szegénységet.
Igaz: kritikusai igazságtalanul is bántak vele, de négy-öt évi rövid
pálya után az egész nemzet nyujtott neki koszorút s mindenki
szeretetével üldözte. Szerelmi viszonyaiban nem volt tragikum: az
ifjúság rendetlen évei, a szerelem álmodott kínjai után, hamar lőn hite
szerint a legboldogabb férj.
Mindebben a világfájdalom és gyűlölet, az életundor és blazirozottság
kevés eleme rejlik. S vajon véralkatánál fogva hajlott-e a kétely és
búskomolyságra? Nem, sőt ellenkezőleg egész a vakmerőségig hívó és
erélyes volt; innen bosszús türelmetlensége s a lehetetlenséget vívó
önbizalmas lelkesültsége; míg másfelől mindvégig annyira naiv maradt,
még humora és cynismusában is, hogy néha gyermekes: innen egész
költészetén a fiatalság szeretetreméltósága. Tett-e bölcsészi
tanulmányokat, hogy az elme tévedései vesztegessék meg szívét?
Műveltsége egészen szépirodalmi volt. S vajon azon évek, melyekben élt,
lehettek-e a nemzeti kiábrándulás és elcsüggedés napjai, midőn a
legjózanabb is ábrándozott, a legkétkedőbb is hitt, s mindenki csak a
jövő dicsőségét látta? Honnan hát mégis átkozódó haragja, bosszús
meghasonlása, evődő reflexiói? Mert olvasta Byront, Shelleyt, Lenaut,
Heinet; mert ámította magát; mert legveszettebb kedvében is írt, mikor
jobb lett volna kisétálnia vagy kialunnia magát, a mit pedig megírt,
mindig kiadta: mivel mohón olvasták s neki költeményeiből kellett élnie.
Szellemének e nyilatkozása kevés becsű. Nagy részt kölcsönzés és
önámítás s éppen azért nem foly azon közvetlen bensőségből, mi őt
annyira jellemzi. Ilyenkor nála az eszme különcz ötlet, az érzés
szeszélyes roham és éppen nem a kétkedő elme elmélyedése, a
vigasztalhatatlan szív önkénytelensége. Hangulata majd mindig erőszakos,
s bár képzelete soha sem hagyja el, gyakran beléesik azon üres pathos és
dagályba, mi másnemű költeményeiben oly ritkán mutatkozik. Nyersesége
ugyan itt is némi egyéni, eredeti színben tünteti föl, de míg e
nyerseségnek másutt költői tartalma van, itt át-átcsap a tartalom
nélküli bizarrságba.
Petőfi úgynevezett világfájdalmán mindnyájan osztoztak újabb
lyrikusaink. Azonban míg Petőfi költészetének e gyöngeségét bizonyos
jóhiszemű, hitető önámítással és rendkívüli tehetségének erejével
fedezte, utánzói nyiltan és nevetségesen affectálnak, s a bizarr ötletek
és dagály egész költészetét alkotják meg. E téren leginkább _Tóth Endre_
és _Zalár_ tünnek ki. De mielőtt műveikről szólanék, hadd jegyezzek meg
egy s mást a lapjainkban annyiszor emlegetett világfájdalomról, nem
részletezve, – ez messze vezetne – hanem csak a legnagyobb
általánosságban.
Kritikusaink régebben sokat írtak a sentimentalismus ellen s hevükben
üldözték a kedélyt és érzést is. Most a világfájdalmat ostromolják s
túlbuzgalmukban üldözni kezdik a fájdalmat és tragikumot is. Egyik
kritikusunk nem rég azon nevezetes fölfedezést tette, hogy a fájdalomnak
nincs helye a költészetben, mert nem szép, mert kellemetlen, s miután az
embernek annyi baja és bánatja van, miért búsuljon még a költőkkel is,
kiken tulajdonkép mulatni akar. Jól van, de akkor kár a művészetben
keresni a szépet, midőn az életben sokkal könnyebben megtalálhatni,
például a terített asztalnál, a telt poharak közt, egy szép hölgy
karjaiban. Mindez öröm és mulatság, de vajjon azért költészet-e? Magában
az öröm éppen úgy nem szép, mint a fájdalom, de mindkettő azzá válik, ha
a zenész, költő, festész, szobrász hangok, gondolatok, színek és alakok
által ki tudja fejezni. Ez a művészet, ez a gyönyör. Továbbá nem egy
kritikusunk követeli a költőtől az egészséget. Helyesen, de mit értenek
az egészség alatt? Olyasmit, mi a marha egészsége. Azt kivánják, hogy a
költő ne könnyezze meg kedvese halálát, hűtlenségét – ez beteges
érzelgés, hogy ne merjen fájdalmairól beszélni – ez férfiatlan
nyavalygás; hogy legyen érzéketlen az élet szomorú és megrázó benyomásai
iránt – ez sötét izgatottság. Miért? Mert a költészet feladata
megszépíteni az életet és derültségében mutatni föl. Így pusztán
frázisnak megjárja, valamely beteg kedélynek jó reczept is lehet, a
mellett a materialista és hypocrita is szivesen elfogadhatja; de a kinek
szíve helyén van, költői fogékonysággal bir, meg kell vetnie e
szatócs-széptant, mely az érzéketlenség józanságát és a képmutatás
erkölcstelenségét hirdeti. A szívnek megvan a maga joga, a szellemnek a
maga szüksége, miket semminemű rendszer el nem vitathat. Ha az élet
öröme nem a kéj szakadatlan lánczolata, a költészet derültsége sem az
élet egyoldalú felfogása. Azért hagyjatok békét az elegia és
tragikumnak, ha nincs reá fogékonyságtok, mert különben még azt is
kimagyarázhatnátok, hogy az ó- és új-világ nagy költői mindnyájan
nyavalygók, mert a ti fogalmaitok szerint nem derültek, s tanaitokat
éppen a magyar költőknek ne hirdessétek, kiknek az elegia és tragikum
soha sem vala nagy betegségük.
Kritikusaink nagy része hallott valamit a világfájdalomról, s az elegia
és tragikummal zavarja össze. A világfájdalom egyik sem a kettő közül.
Az elegia a sebzett szív nyilatkozása, mely panaszban keres enyhet és
emelkedést; a tragikum az erkölcsi világrenddel küzdő egyén bukása,
tehát tévedéseink és szenvedélyeink rajza. Mi hát a világfájdalom? Rokon
azon érzéssel, mi Hamletet e felkiáltásra készti: «A világ kifordult
sarkából. Minő fájdalom, hogy helyreigazítására nekem kelle születnem!»
A világfájdalom a nagyon is magas s éppen azért mélyen megtört,
szenvedélyesen telhetlen s éppen azért korán blazirozott eszményiség
költészete, melynek az élet nem lehet öröm és összhang, hanem ellentét
és kielégíthetetlen szenvedély; mert végtelenbe veszett vágyai és
határozatlan eszményeinél fogva mindenütt csak azt látja, minek nem
kellene lennie, és elkeseredésében hirdetni kénytelen, hogy az ember
sorsa boldogtalanság, s annál nagyobb, minél mélyebb szívvel és magasabb
szellemmel bir. A világfájdalom egy elpazarlott vagy szerencsétlen élet
benyomásaiból táplálkozó kétely, mely felbonczolta érzéseink és
szenvedélyeinket, erkölcsi és társadalmi fogalmainkat, s kétségbeesett
eszményeink dőresége, erényeink nyomorultsága, tévedéseink és bűneink
végzetszerűsége fölött. A világfájdalom a pessimismus költészete, mely a
megsértett erkölcsi érzület búskomoly vagy humoros hangulatában mintegy
örömét leli az embert gyöngeségeiben mutatni fel, mely nem zavarja ugyan
össze az erőt a gyöngeséggel, az erényt a bűnnel, de egyiket a másik
nélkül nem tudja képzelni; nem kétkedik ugyan az eszmékben, de igen a
tényekben s az emberi dolgokban elvesztvén hitét, bölcs Salamonnal kiált
föl: minden hiúság a nap alatt! A világfájdalom a tagadás költészete,
mely se eszmék, se tényekben nem hisz, egyetlen tényleges eszméje és
érzése sincs és a szentet és szentségtelent, a nemest és nemtelent, a
fönségest és aljast összezavarván, a dæmoni gúny és ájtatos lelkesülés
közt hánykódva, érezni akar, mikor már nem érezhetni, sírni, midőn
kaczag és kaczagni, midőn sír, s elvégre is a cynismus frivol
ironiájában nyugszik ki. A világfájdalom a kétségbeesés költészete, a
blazirtság, embergyűlölet, életundor, tagadás, cynismus különböző
árnyalataiban. Alaphangja és véghatása mindig vigasztalhatlanság. Innen
a világfájdalmas költők bármily nagy tehetséggel birjanak, nem
ragyogtathatnak föl eszményt; hiszen nincs benne hitük; elméjök bármily
éles, kedélyük bármily mély, művészetük bármily elragadó legyen, nem
nyujthatnak az értelemnek általános és jótékony eszmét, a szívnek
kibékítő és tartós táplálékot, hiszen lelkesülésük kétségbeesés,
bölcseségük kétely. Ez okon azon költők, kik megtámadják ugyan
eszményeinket, de helyükbe mást akarnak állítani, nem világfájdalmasak.
Például a szoczialista költők csak a tagadást és hangot kölcsönzék
emezektől a társadalom ellenében s nem egyszersmind a kétségbeesést, sőt
ellenkezőleg egy megszülendő új világban igen is ábrándos, igen is
erélyes hitük van. A világfájdalom legkijelöltebb képviselői, bár
mindenik különböző árnyalattal s a költői erő különböző fokán: Byron,
Balzac, Thackeray és Heine.
E rendkívüli költőkről, kik korukat éppen úgy kifejezték, mint hatottak
reá, nem szándékom mindazt ismételni, mit róluk az európai kritikusok
oly sokszor elmondottak. Néha az embernek éppen úgy kedve jő védeni őket
megtámadóik, mint ócsárolni magasztalóik ellenében. A világfájdalom
mellett sem akarok szót emelni. Meg vagyok győződve arról, mit a
legnagyobb költők és műbölcsészek hirdetnek, hogy a költészet nem
dissonantia, hanem összhang s forrásai az önmegalázódás, melynél fogva
az egyén nem tekintheti magát a világegyetem központjául s egyéni
fájdalmait, meghiúsult vágyait, reményeit nem állíthatja az általános
kényszerűség ellenébe; a hit, hogy a jó valóban létezik, s ha egyes
ember, egész nemzedék, egész korszak, egész polgáriasodás semmivé lesz
is, azért az emberiség hanyatlása, az erkölcsiség végromlása nem
következik be; a szeretet, mely bizalommal és reménynyel tekint a
világba és életörömet érez, ha megoszthatja magát, folytonosan másokért
s így önmagáért munkálva. Én csak azt akartam röviden érinteni: mi
tulajdonkép a világfájdalom; mihez még hozzáteszem, hogy e világfájdalom
a magyar költészetben nincs meg, lyrikusainkban legkevésbbé s legfölebb
csak egyetlenegy regényírónkban találhatni annak némi nyomaira.
S vajon azok után, miket mondottam, miért ne merjem még azt is
bevallani, hogy én a világfájdalmas költőkre nem tudok oly megvetéssel
tekinteni s oly könnyedén pálczát törni fölöttük, mint a legtöbb
kritikus, sőt némelyik iránt rokonszenvet s bámulatot érzek. Mindenek
előtt a költészet nem lehet képmutatás, s a valódi költő csak annyiban
nyugtathatja meg olvasóit, mennyire maga van megnyugodva s e szerint nem
lehet-e azt követelni oly költőtől, ki szerencsétlen, kétségbeesett,
kinek lelkében nincs összhang, hogy költészete más legyen, mint szíve,
lelke, élményeinek összege. Szigorúan itélhettek róla – erre jogotok van
– de azt nem kivánhatjátok tőle, hogy képmutató legyen, s ha igazán és
mélyen érzett, ha a szív csak egyetlenegy örvényét, a szellem
egyetlenegy mélységét födözte föl, igen sokat találhattok benne olyat,
mi ha nem is összhang, de az összes világköltészet összhangjának egyik
kiegészítő részét teszi és mindenesetre ezerszer többet, mint az oly meg
nem hasonlott költőkben, kiknek nincs szívük, mi meghasonoljék s
összhangjok alapja vakhit, korlátoltság vagy felület. Aztán vannak
korszakok az emberiség és nemzetek életében egyaránt, melyek a költőnek
nem nyujthatnak eszményt és megnyugvást, csak fájdalmat és meghasonlást.
S ilyenkor egyetlenegy vezető csillag, egyetlenegy biztos támpont
nélkül, hogy emelkedjék kora fölé? Elitélhetitek s talán nem egészen ti,
hanem egy más kor kritikusai, de ha mindent meg fogtok tagadni is tőle,
egyet el kell ismernetek: hogy korának hű képviselője volt és nem hiába.
Mindez, ha nem is szorosan vett széptani elv, de oly lélektani és
történeti szempont, melyeket a kritikusnak nem lehet mellőznie. S én, ki
mint kritikus először is költészetünk komolysága és őszintesége mellett
küzdök, mi nélkül nincs költészet s mit annyira lábbal tapodtatni látok,
hajlandó vagyok azt mondani lyrikusainknak: legyetek hát
világfájdalmasak, homlokotokon büszkeséggel, ajkatokon gúnynyal,
szívetekben boldogtalansággal, essetek kétségbe, ha nem tudtok
lelkesülni, gyűlöljetek, ha nem szerethettek, de igazán s egész
lelketekből, csak az istenért ne affektáljátok azt, mit nem éreztek, s
éppen a naiv Petőfi mesterkélt gyöngeségeit ne tegyétek nevetségesekké.
De mielőtt eltökélnétek magatok a világfájdalomra, tudjátok meg, hogy a
világfájdalomhoz kétely kell, s ez bizonyos bölcsészeti műveltség
eredménye, mit ti pedánsságnak neveztek; hogy a világfájdalomhoz oly
élmények kellenek, miken ti alig mehettetek át s miket nem is tanácsos
megpróbálni; hogy a világfájdalomhoz eszményies ábránd s mély kedély
kell, mi szerintetek nem magyaros és férfiatlan; és végre ne feledjétek,
hogy blazirtság és naivitás, világfájdalmas és népi költészet ellenkező
dolgok, e két szerepet nem lehet egyszerre játszani s ha mégis
komédiázni van kedvetek, könnyen úgy járhattok, mint Réthy járna, ha
Hamlet szerepében lépne föl.
Még egyszer erősitem, hogy a magyar lyrában nincs világfájdalom; mindaz,
mit annak neveznek, nem egyéb, mint gyönge s még jól ki sem számított
affectatio vagy egész a monomaniáig ment önámítás, mikből aztán
természetesen semminemű költészet nem fakadhat. Ezt mindjárt maga az
alaphangulat elárulja. Lyrikusaink keresve keresik, dicsőítve dicsőítik
a fájdalmat. Tóth Endre ezelőtt két évvel kiadott «Zengő bokrá»-ban
többször elmondja, hogy minő kéj a fájdalom, mert különben hova lenne
dalaiból a láng nappala, szivéből a villám; némi öntetszéssel vallja be,
hogy szomjazik egy tengert s gyülöli az embert, s keblének vad sötét
éjét csak egy szikra ragyogja át: szive lángja, ez a vérben égő
világgyűlölet komor csillaga. Ugyane szellem vonul át újabb költeményein
is, kissé szelidülve. Mindenikből kiérzik a kín áhitata, a fájdalom
boldogsága, mi nélkül boldogtalan volna. Zalár hasonlókép oltárt emel a
fájdalomnak. A «Fájdalom lantjához» czímű költeményében, miután
megátkozza az örömet és boldogságot, így kiált a fájdalomhoz:
Keveset sírtam még, még sírni akarok,
Hiénává leszek, hogyha te akarod.
Fölásom a földnek sírjait egyenkint,
S elrablom belőlük az eltemetett kínt.
Tán a világ kinját hordva boldog leszek.
Oh fájdalom lantja, ne hagyj el engemet!
De e hajhászat mind hiába: a fájdalom nem akar megjelenni; a dicsőités
mit sem használ: a fájdalom nem akarja megdicsőítni imádóit. Miért is
vagy oh fájdalom oly kegyetlen és makacs? Miért hasonlítasz abban az
örömhöz, hogy a puszta akarat nem varázsolhat szivünkbe? Miért nem
boldogítod azon költőket, kik imádnak, s miért teszed boldogtalanokká
azokat, kik vágynának szabadulni tőled. Oh fájdalom, e kegyetlen
szeszélyed sebzőbb, mint magad.
Valóban az elegikus költő épen úgy nem szokta keresni és dicsőíteni a
fájdalmat, mint a világfájdalmas. Az elegikus azért panaszol, hogy
enyhüljön s megnyugodjék; a világfájdalmas pedig oly örömest szabadulna
fájdalmaitól, de nem tud, mert kételye minden megnyugvást fölemészt és
kétségbe kell esnie. Épen ezért a fájdalom e boldogságát és dicsőítését
nem lehet komolyan venni. De ha mindjárt komolyan venné is az ember, nem
kellene-e mosolyogni azon gondolatokon, melyekkel lyrikusaink
úgynevezett világfájdalmukat és gyűlöletüket kifejezik. Ők tulajdonkép
nem tudják mi bajok, s egyetlen eszméjök sincs. Az eszményiség makacs
küzdelmét a valóval, a kétely és szenvedély örvényeit, a blazirozottság
kinait, a tagadás és gunyor keserűségét mind nem találhatni meg bennük.
Csak azt halljuk untalan, hogy fáj, fáj, nagyon fáj valami, s ez a
valami végre is egy nagy semmi. Tóth Endre «Oh ne kérd» czímű
költeményében igen jól jellemzi e lélekállapotot, midőn így szól:
A ki még a búnak nevet adhat,
S szót talál az okra ajkain,
Ott a lélek még ki fog derülni
És örömre válhatik a kin.
De ott, a hol az elnevezésre
Okot és szót nem találhatunk,
Mint a szin a fekete virágon
Örökösen az lesz bánatunk.
Tehát az örökös bú az, mire nincs okunk s mit nem tudunk kimondani. De
hogyan van mégis, hogy Tóth Endre ugyanezen költeményében megmondja
örökös bánatja okát, így szólván:
Fáj nekem az élet, még ha szép is,
Mert gyönyörét kínokkal ivám.
Ha ez azt teszi – egyebet alig tehet – hogy örömeink mellett bánatunk is
van, épen nem világfájdalmas, épen nem kétségbeejtő eszme. Tóth Endre
«Zengő bokrá»-ban nyiltabban tartá föl világfájdalma okait, többször
emlegetvén, hogy a kritikusok üldözik, szennyes föllegek dörgenek
körüle, ellenségeinek fekete felhői s a gyáva kajánság és lelki
elvetemültség mindegyre sebeket ütnek szívén; hogy a gazdaság rosszul
jövedelmez s kutyájának, mely épen oly rossz húsban van, mint maga, még
kosztja sincsen; hogy dalolt, fázott, éhezett s fénybe öltözött lelkével
rongyosan kell meghalnia. Bizonyára nagy gyöngédtelenséget követnék el,
ha e szomorú és részvétet érdemlő tényeken kétkedni vagy belőlük gúnyt
űzni mernék, de azon szabadjon kétkednem, hogy mindez elegia vagy
világfájdalom, midőn a száraz tények halmazából egyetlen költői eszme
sem merül föl. Nem egyéb ez, mint azon házi költészet komoly oldalról,
melynek vígabb felét Lisznyai szokta legnagyobb virtuozitással
kizsákmányolni. Tóth Endre újabb költeményeiben mindezt mellőzi, csak
kritikusaira panaszol most is, például e sorokban:
Most sincs váltig nyugodalmam, pihenésem,
Szennyes lelkek törnek reám minden résen,
Illet aljas üldözések mély fulánkja!
No de tán a kigyók szája
Azért van, hogy ezt csinálja.
s bár a tünő ifjuságot, szétfoszlott reményeket, a kiábrándulást
többször emlegeti, fájdalmát lehetetlen megértenünk, mert hiányzik benne
a mélyebb jelentőség, a költői felfogás s valami oly határozatlan, ködbe
vesző árjongás, hogy elvégre is szánalmunk kifárad és boszankodnunk
kell. Innen van aztán, hogy Tóth Endre ilynemű költeményeiben – s a
legtöbb mind ilyen – egyetlenegy gondolatot sem tud kivinni, a
végszakokban már elfeledi, mit az elsőkben mondott, s nem tudva mi baja,
nem tudva mit mondjon, ide-oda kapkod, mint a vízbe haló, míg végre
elmerül. A költőt magába nyelte a fájdalom árja, s csak bokrétás kalapja
úszik a habokon. Tóth Endrének egész költészete csakugyan nem egyéb,
mint síró rhythmus, mely a szóvirágok bokrétáit ringatja.
Zalár már sokkal határozottabb s úgy szólva bölcsészibb. De én jobban
szeretem Tóth Endre határozatlan árjongását. Zalár úgynevezett
világfájdalmas költeményei valóságos parodiák. Az «Ábrándos bölcsek»
czímű költeményében, miután a bölcseknek azt tanácsolja, hogy
agyvelőiket etessék ki a kutyákkal, kimondja, hogy az emberek nem
érdemlik a boldogságot, hogy nincs boldogság, mert
A ragyogó nap, melyet úgy csodáltok,
A jótékonyság kútfeje talán?
Kinyitja a virágok kelyheit, de
El is hervadnak azok sugarán.
De vajjon, ha a virágok nem hervadnának el, ha nem volna gyümölcsözés,
ha nem érnék meg a gabona: nem azért panaszkodnék-e Zalár, hogy az az
átkozott nap éhhalált küld az emberiségre?
A csendes éjjel hoz nyugalmat és kéjt?
S álmak szárnyán repülsz a mennyekig?
Utánad száll egy könnyü tőr… s szivedből
Kimetszi az álom szép képeit.
Ha ennek értelme az, hogy az álomból utoljára is föl kell ébrednünk,
akkor az a könnyű metsző szer igen érdemes szerszám, mert a sok és
hosszú álom csakugyan egészségtelen; ha pedig a költő az álmatlan éjekre
czéloz, akkor könnyű segíteni a dolgon: nem kell éjszakára sokat enni
vagy theát, kávét, bort inni. De nincsenek-e gondok, betegségek, melyek
elrabolják álmainkat. Vannak bizony, hanem ezért még Hamlet sem esett
kétségbe, sőt épen azért nem lőn öngyilkos, mert félt a mély álomtól,
mert nem tudta, hogy minő álmai lesznek, ha többé nem ébred föl.
Sötét alacsony kunyhóban születtél,
De lelked a felhőknél magasabb?
Ha a paloták márványára léptél –
Majd elfelejted a fényben magad.
Ez újra homályos. Ha a költő oly szegény embert vádol, ki munkája által
kényelemhez jutva, azt derekasan használja, nagy igazságtalanságot követ
el, mert a szorgalmat és törekvést hurrogatja le, mi annyi nemes érzés
és tett szülőanyja. Sőt többet mondok: ismerek oly költőt, ki verseiben
untalan azzal dicsekszik, hogy kunyhóban született, mi egyébiránt oly
kevéssé érdem, mint gyalázat, de azért a legújabb divat szerint öltözik
s minden este fodrozott hajjal és fénymázas czipőben udvarol – oh nem a
karzaton a nép leányainak – hanem valamelyik páholyban valóságos nemes
és gazdag hölgyeknek. Vajjon ezen ártatlan következetlenségért rossz
embernek tarthatni-e a különben igen becsületes ifjut? De vannak
emberek, kik pénzért vagy czímért eladják becsületüket. Vannak és voltak
mindig, noha aligha magas lelküek, mint a költő mondja, de az emberiség
nem ily hitvány emberekből áll s azért, mert ilyenek is vannak, még a
közerkölcsiség véghanyatlása nem következett be.
Minél többet tud, annál több rosszat tesz
A fényes bűnök sötét embere,
Mindannyiból egy-egy Herostrat válik,
S miért ne? hisz így fennmarad neve.
Ez csak annyit tesz, hogy vannak gazemberek is a világon, és hogy a
dicsvágy bűnökre vezeti az embert. De vajon a dicsvágy nem vezet-e
erényre s nagy tettekre is? Mi pedig a Herostratokat illeti, pár ily
bolond ember miatt még senki sem vesztette el hitét az emberiségben:
Imádta Krisztusát – s meg is feszíté,
Miként az emberiség szemetét.
Aztán keresztjét oltárára tűzte,
Majd meg szétdulá temploma kövét.
De nem győzött-e a keresztény vallás s világfájdalmas eszme helyett nem
vigasztaló, lelkesítő-e a vértanuság istenülése, az eszme győzedelme a
legerősebb világi hatalom ellenében? Végül Zalár azt kérdi: romlottság-e
ez avagy könnyelműség? Az olvasó felelet helyett méltán állhat elő azon
kérdéssel: nem éretlenség, nem gyermekeskedés-e ez?
Ön sokkal józanabb, sokkal szárazabb, mintsem fogékonysága lehetne a
költészetre – mondhatja valaki. Nem védem magam, nem mondom, hogy épen
az elébb törtem lándzsát a fájdalom és tragikumért, hogy menteni
kisértem meg a világfájdalmat, hogy ellenszenvvel viseltetem azon
kritikusok iránt, kiket rögeszméjök egyoldaluakká tesz, de azt szabadjon
kérdenem: miért akarnak a költők őrültek lenni? E kérdés se gorombaság,
se sértés nem lehet. Én nem merném kimondani, ha maguk a költők nem
vallanák be magukról. Tóth Endre kéjelegve érez oly lélekállapotot,
melyet szelid őrültségnek nevez:
Még is itt vagy, még is látlak,
Itt érezlek szivem körült…
Mint az árnyat, mint a vágyat
Test gyanánt a szelid őrült.
Zalár alig várja a pillanatot, hogy megőrülhessen. Az «Egy frenologhoz»
czímzett költeményében mind az őrültség boldogságát festi, s a többek
közt így szól:
Az őrült hajszálát is lengetik tán
Szelid fuvalmak, csendes lágy szelek…
Jőj nyájas szellő – így kiáltok akkor –
Az én fürtim borostyánlevelek…
Byron babérát is te csókolgattad,
De az nem volt ily szép zöld korona;
Nem egy nemzet, nem a világ tevé ezt
Fejemre – hanem az Isten maga.
Honnan ez őrült költészet? Megmondom. Petőfi írt egy «Őrült» czímű
költeményt, mely nem egyéb, mint egy őrült ember lyrai monologja, s mint
ilyen igen jeles. Lyrikusaink annyira megszerették e költeményt, hogy a
tébolyt a legköltőibb érzésnek kezdék tartani. Képzeletük, kedélyük
öntudatlan oly lázas hangulatot váltott, minő sem a szenvedély vagy
fájdalom, sem az elragadtatás vagy kétségbeesés költői nyilatkozása.
Feledték, hogy a mi objectiv költeményben helyén van, subjective ízetlen
és nevetséges is lehet. Aztán írt Petőfi egy cyclus sötét epigrammot,
melyeket «Felhők» czím alatt adott ki, s melyeknek nagy része, néhány
valóban szép költeményt kivéve – pusztán csak dagályos ellentét vagy
bizarr ötlet. Lyrikusaink a képzelet merészségét bámulták bennük és
vakmerők lettek, majd mély bölcsészeti eszméknek hitték, s innen kezdék
meríteni világnézletüket.
Tóth Endre «Zengő bokrá»-ban nem egy ily szellemű költemény van. Ő is
kérdi, mint Petőfi: mi a nap? azt is hozzá teszi: mi a hold? de míg
Petőfi csak gyermekesen felel a feltett kérdésre, Tóth Endre igen
nevetséges dolgokkal áll elő. A «Rajongás», «Egy ismeretlen nőhöz», «A
midőn aluszik a fergeteg» stb. mind e tébolyszerű költészet szüleményei.
E szellem nyomai újabb költeményeiben is megtalálhatók, noha nem oly
kirivóan. A «Sappho mellett», «Reménytelen», «Szerető átka», «Túlvilági
élet», «Borongós», «Lombok közt» többé-kevésbbé a gondolatnélküli kétely
és a szárnya szabadjára eresztett képzelet lázas vergődései. A helyett,
hogy az ember sötét ábrándokba sülyedjen, mosolyogni kényszerül, mint
például e sorokon:
S tán a földnek indulása
Vivó szivek dobbanása.
Sőt románczai és balladáiban is ez elem túlnyomó. Az «Őrült huszár»
czíműben egy őrült huszár a folyó hullámát paripának nézi, reá ugrik s a
vízbe vesz. «Bolond Miská»-ban egy utczai bolond azt hiszi, hogy a
csalogány éneke az ő dala. A «Beteljesült álom»-ban egy költő azt
álmodja, hogy kedvesét öleli és szíve örömében megreped, s midőn «az
álom ellebbenti szemeiről hímes fátylát» – tehát fölébred – csakugyan
«megtelt szíve ketté repedt.»
Zalár sokkal tovább megy, mint Tóth Endre, ki, mikép már megjegyzém, ez
újabb költeményeiben mérsékli magát, s pár csinos versszak s a rhythmus
erejével némi hangulatot is képes ébreszteni. Zalár mintegy elemében
van, ha a tébolyszerű költészet szikráit ragyogtathatja. «Melyik szebb
fény», «Ha megfutván», «Szegény ember éjszakája», «Sokáig áll-e a
világ», «Nagy változáson ment át», «Apa és fiu», «Sápadt vőlegény és
halvány menyasszony» stb. – különösen ilyenek. Az elsőben azt kérdi,
melyik szebb fény, a hold vagy a villám? s kéri a villámot, hogy csapja
agyon. A másodikban a világ végével tépelődik, midőn a nap égő keble
kihamvad, a hold a földre száll melegedni, és összefagy, a
csillagmilliók lehullnak, az ég boltozatja beszakad, s az Isten mint
Marius dől az omladékokra. A harmadikban egy szegény ember kutyája
vonításából veszélyt sejt, tán tűz lesz valahol, de nem bánja, ha hamuvá
ég is minden a világon; miért ne gyuljon meg háza? hisz úgy is rongyos
teteje, oldala; miért átkozza magát s a hideget? hisz úgyis régóta
átokkal tüzelget s csak volna kovája, aczélja, taplója, tüstént
fölégetné kunyhóját: hadd vonítson hát a kutya, hadd legyen hát tűz
valahol, azonnal az égő ház mellé terem s fölmelegíti félig fagyott
testét. Így tovább. De mind ebben van-e valami, mi bárminő szempontból
figyelmet érdemeljen? Nem a legnagyobb képtelenség, üresség-e ez, mi
csak lehet?
E képtelen, üres költészet természetes kifolyása a dagály. Mi az a
dagály? Az értelem, a képzelet, az érzés fölfuvalkodása, mely nagy
puffogás közt pattantja el a semmit, legtöbbször úgy jelen meg, mint oly
képek és hasonlatok halmaza, melyek nem tudnak gondolatokká válni, se a
gondolatok emelésére nem szolgálhatnak. Tóth Endre és Zalár tulajdonkép
a dagályban keresik a költészetet s nem mindig emelkednek oda, hogy
szabatosan legyenek dagályosak. Legyen szabad pár ily dagály
fölbonczolásával untatnom olvasóimat. Nem ok nélkül teszem. Nálunk a
dagály meglehetős tetszésben részesül. A színházban igen sokszor tapsot
nyer a haszontalan phrasis, míg a jellemnyilatkozás elkerüli a
figyelmet. Némely költemény hírét pár hasonlat alapítja meg, s igen sok
olvasó és költő paradoxonnak tartaná, ha azt erősítné valaki, hogy remek
költemények vannak a világon, melyekben egyetlen úgynevezett hasonlat
sincs. Igen sokan a művészi próza titkát is a virágos nyelvben hiszik
rejleni, mi a legkiállhatatlanabb valami. S mennyi utánzója akad nálunk
mindennemű dagálynak. Istenem! Hisz oly körmönfont stylista is, mint
Török János, nem egy journalistának szolgál példányul. Legalább mindenik
vidéki levelező eltanulja tőle a «fajunk» szót, mely által a «nemzet»-et
akarják kiküszöbölni szótárunkból.
Tóth Endre «Nem itt születtem» czímű költeményében így szól:
Mint a madár, a ki
Szárnyait megérzi,
Oda hagyja fészkét
Bármi kedves néki;
Eljöttem, eljöttem
Onnan én is régen
A tündér remények
Arany szekerében
Robogtam az égen.
Hát a madár arany szekérben robog-e az égen? Ha a költő magát madárhoz
hasonlítá, nem kellett volna-e e hasonlatban felolvasztania azon
gondolatot is, miért hasonlatot használt?
A «Gondolkozom rólad» czímű elején ez áll:
Gondolkozom rólad, lelkem édes álma,
Sorsom költeménye, tiszta fényes lélek!
Emlékezetemnek arany fonalára
Ereszkedem, pedig szivem reszket… félek
Nem fényes ábrándok romja az én multam,
Melyeknek emléke a búban is édes…
Oh a míg ezeknek karjain aludtam
Nem sejtém még akkor, a jövő mi vészes.
A költő emlékezetének arany fonalára ereszkedik – ám legyen! de hogyan
van az, hogy az arany fonalat, azaz multjának ábrándját nem tartja
fényesnek, midőn az arany elég fényes, s mégis a fényes ábránd karjain
aludt, noha multjában hiányzik a fényes ábránd? Az ember egészen
elkábul. Nem csoda, ha a költő is reszket és fél.
A «Flóra» czímű költeményt így fejezi be:
Minek nevezzelek? minek neveznélek?
Mért adnék uj nevet a madáréneknek?
Kik arczodat nézik, tiszta fényes lélek,
Mint illatról a virágra ismernek.
Itt a madárének és virágillat nem mint külön fogalmak vannak
összeállítva, de mint ugyanazon fogalom részei. De ha külön fogalmaknak
vesszük is, az arcz nézése s a virág szagolása adnak-e összevágó képet,
s ha adnak, van-e alatta gondolat?
Zalár «Reszketnek forró» czímű költeményében így szól:
Ajkadnak piros sugarán
Mint hajnalcsillag a korányon
Elolvadt ajkam.
A sáppadó, enyésző csillag lehet-e a kéj jelképe, s ha lehet, egyik
ajknak piros, másiknak halvány sugára nem a legnagyobb szegénység-e a
keresettségben?
A «Sápadt vőlegény és halvány menyasszony» czíműben ez áll:
Te mondád: mély tenger a szerelem,
És én e tengert, a kéj tengerét
Megiszom mind egy cseppig kebleden.
Szenvedély kifejezése-e ez undorító zabálás? Meginni egy tengert, mint
az egyszeri ember, ki sziklákat evett. Mégis ha az történnék a költővel,
mi a tengeren szokott. De Zalár mindent túlvisz. Mint a rossz színész
untalan kiabál, hadarász. Nagyokat gondol és mond semmit. Szépeket akar
képzelni és szörnyű bizarrságokba téved. Kirabolja a mennyet, poklot és
földet, lehúzza az Istent az égből, de a virág és fény, angyalok és
ördögök közepett ott áll mint egy felczifrázott automat érzés és
gondolat nélkül. S mindez nemcsak ízlésünkre hat sértőleg. Én nem vagyok
pietista, megdöbbenés nélkül tudom végig olvasni Byront, de Zalár néha
zavarba hoz megdöbbentés nélkül és nevetésre ingerel s mégis mosolyra
sem birhat. Például e sorok igen kellemetlenül hatottak reám:
Nem birtad őt követni oly magasba,
Hol ő magas lelkével röpkedett?
Nem az ég volt az, hol az isten trónol,
Tulszárnyalá ő a magas eget.
Más helyt:
A pedig hogy szerettelek egykor,
Mint mennyországot az angyalok,
Mint önmagát szereti az isten…
Más helyt:
Mosolyod, könnyed, minden pillantásod
Egy-egy imádság, mely az égbe szállott,
Nem látsz te most jól a földön, hisz minden
Erényt, szentséget rád lehelt az isten.
Ha még nem volna a világ megváltva
S az isten fia születni most vágyna;
Te választatnál – te édes anyjának,
Úgy illenél a menny királynéjának.
A rakonczátlan képzelet e lázas dagálya nem az erő és forrongás jele,
hanem épen az erőtlenségé. Midőn a költőnek nincs gondolatja,
compositiója, csak egyes képek lebeghetnek képzeletén s lelkesülése csak
a lázbeteg rohama lehet. S ez könnyen szokássá, második természetté
válhatik s akkor oda van az egész iránti érzék. Innen Tóth Endre és
Zalár költeményeiben alig találhatni compositiót, költeményeik
legtöbbjéből versszakokat lehet kihagyni csorbulás nélkül, míg némelyik
egész ívvel megtoldva sem lelhetné meg bevégzettségét. Sőt még a költői
alapul vett dagályt sem látjuk mindig kikerekítve. A virágból
mindjárt-mindjárt rózsaköd válik, a rózsaködből kárpit; a pillangó
fényes fátyol lesz, s a fátyolnak gyöngyöznie kell, hogy újra pillangó
lehessen; avagy a virágos lélek gyöngygyé alakul, míg a nagy habbá vált
patak a tenger fenekén gyümölcsre, virágra, egész paradicsomra bukkan.
Mindemellett nem mondom, hogy mindkét gyűjteményben egyetlen élvezhető
költeményt sem találhatni. Tóth Endre pár csinos verset is írt. Nem
balladáit, festő költeményeit, népdalait értem, ezekről jobb hallgatni,
hanem a «Hova ámulsz», «Szülő házam», «Új év», «Nagyon részeg»
czíműeket. A két első a reminiscentia daczára is érdekkel bír; a
harmadik a gyűjtemény legjobb költeménye; a negyedikben a forma meglepő,
mire egyébiránt Tóth Endre másutt is gondot fordít. Zalárról ezt épen
nem mondhatni. Ő úgy versel, mintha prózát írna, s költői szelleme is
igen rokon e prózaisággal. Bár költeményeit háromszor olvastam el,
egyetlenegy sem maradt emlékeimben olyan, melyet méltánylólag tudnék
felmutatni, a negyedik átolvasásra pedig nem szánhatom el magam a «Pesti
Napló» figyelmeztetése után is. E lap kritikusa Zalár költeményeit
tartalmasaknak tartja, s azt hiszi róluk, hogy a közhangulat tolmácsai.
Ha a költői tartalom pár sikerült ellentétből áll, s a közhangulatot
visszatükrözni annyi, mint ezt akarni költői felfogás és alakítás
nélkül: akkor a «Pesti Napló» kritikusának igaza van. Még abban is igaza
lehet, mit ugyane czikkében mond, hogy én lyrai költészetünkről már
elmondott s még elmondandó nézeteimet az ő régibb czikkeiből
kölcsönöztem. Ám legyek plagiator, de szabadjon abban eredetiséget
keresnem, hogy a kölcsönzött eszméket következetesen alkalmazom és
Zalárt nem méltányolhatom úgy, mint a «Pesti Napló».[3]
S minthogy engem igen sokan – nem tudom miért – oly kritikusnak
tartanak, ki az írók gyöngeségeinek örül, s csak árnyoldalaik
felmutatásában tanusít hajlamot és tehetséget, nem lesz fölösleges egy
kis önvallomást tennem. Én ez épen nem kellemes s nem minden fáradság
nélküli kritikai hadjáratra nem azért szántam el magamat, hogy hol
egyik, hol másik írónak kellemetlent mondjak s a közönséget botránynyal
mulattassam, hanem mert tanulmányozva újabb költészetünk és kritikánkat,
szükségesnek láttam néhány kérdést szőnyegre hozni. Nekem, ki a
szellemet nyomozom, nem lehet czélom mesterséggel kikeresnem azon
szempontokat, melyekből valamely írót dicsérni vagy gyalázni lehet, a
mint azt a rokon- vagy ellenszenv különböző indokai kivánják. Ott, hol a
költői szellem, a helyes irány lüktetését érzem, nem fogok aránylag
csekélységeken fönnakadni, de ott, hol mindebből semmi, miért bájoljanak
el az aránylag csekélységek? Ezt tegyék meg mások, minthogy meg is
teszik: mert kritikánknak ez főszempontja. Nekem nem egyes talán
élvezhető költeményeiből kell és szabad megitélnem a költőt, hanem egész
szelleméből. Azért ne nevezzen engem senki irodalmi hóhérnak, hanem
álljon elő, támadja meg bírálataimat, ne kiméljen – legyen hóhérom.
Áttérek Tóth Kálmánra, ki lyrikusaink közt minden esetre
legfigyelemreméltóbb tehetség.
Tóth Kálmán nem annyira osztozott Petőfi lyráján, mint inkább egész
pályáját magához ragadta. Hat évi folytonos és tevékeny munkásságából e
jellemvonás kirívóan merül föl. Műveiben épen úgy megtaláljuk Petőfi
népies szellemét, mint világfájdalmas és egyéni szeszélyeit. De mind ez
még nem minden. Önkénytelenül egy egész második Petőfit látunk magunk
előtt, ki erőnek erejével a magyar lyra megváltója akar lenni. Kritikai
szempontból az kevésbbé érdekes, hogy Tóth Kálmán irodalmi föllépése
külsőleg is sokban hasonlít a Petőfiéhez; hogy ő is néhány költeményt
írva büszkén és kihívóan dobta az irodalom szemei közé önbizalmát és
tehetségét; hogy barátjaival költői levelezésbe, kritikussal
verspolemiába bocsátkozott; hogy első füzetkéje után csakhamar
szétküldék a lapok arczképét, mint a melyet a közönség türelmetlenül
bírni óhajt; hogy maga körül egy egész fiatal irodalmat gyűjtött,
melynek imádottja és vezére legyen; hogy a «Hölgyfutár»-ral a «Pesti
Divatlap», Nagy Ignáczczal a Vahot Imre szerepét játszatta s több
efféle. Sokkal érdekesebb azon benső hasonlatosságnak tetsző valami,
melyet, ha nem is annyi sikerrel, mint ő, vele együtt sokan képviselnek,
s melyet én meg akarok támadni, mint lyránk s általában költészetünk
egyik betegségét. E valami alatt a genialitást, az erőszakolt
genialitást értem, mely tulajdonkép nem egyéb, mint a naturalistaság
mestersége.
Tóth Kálmánnak megtetszett a Petőfi genialis szerepe, s a helyett, hogy
költő akarjon lenni, színész lett. Nem tehetsége kifejtésén fáradozott,
hanem e szerep betanulásán, mi aztán azon kínos állapotra juttatá, hogy
geniális legyen a lángész egyetlen szikrája nélkül. Mélyen emlékébe
véste Petőfinek az önkényes szabályok, az igazságtalan kritikusok elleni
kifakadásait, s azt hivén, hogy a genialitás a művészet megvetése, mint
hevenyész és naturalista akart ragyogni. Aztán szerencsétlensége volt
többször ok nélkül dicsértetni és ócsároltatni. A dicséret épen oly üres
és igazságtalan volt, mint az ócsárlás. Ez egy okkal több volt arra,
hogy tovább játszva szerepét csakugyan a magyar lyra megváltójának
higyje magát: hisz a megváltók sorsa dicsőítés és gyalázat; hogy a
lángész kijelentését érezze magában: hisz a lángészt egész nagyságában
soha sem fogja föl kora és sorsa, míg él, üldöztetés, méltatlanság. S
valóban Tóth Kálmán annyira meg van győződve lángeszéről, hogy barátjai
s a «Hölgyfutár» közönsége tapsaival nem elégedve meg, nem átall így
kiáltani föl:
Most is élnek nagyok, kik megérdemlenék,
Hogy fejöket a hír koszorúi fedjék,
De az irigy ember – ha övé nem lehet –
Halottaknak adja a dicső hírt, nevet;
Arra szór koszorút, ki már érzéketlen,
Csak a ki érzené, csak annak ne legyen.
E nem annyira keserű, mint naiv és többször ismételt panasz, mind az
erőszakolt genialitásból foly, melyből Tóth Kálmán mind a mai napig nem
tudott kibontakozni, noha már fejlődése átélte azon első stádiumot,
melyben a költőnek sokat megbocsáthatni. Az ifjú költőnek megvan az a
joga, hogy szabad neki hibázni. Az első kisérletek nemcsak hogy majd
soha sem hordják magukon a kiforrottság bélyegét, de magukban véve sem
mindig sikerülnek. Az ifjú költőben mindig inkább a jövőt, mint a jelent
kell becsülnie a kritikusnak, s inkább a szellemnek hódolnia, mint a
szellem szüleményeinek. E mellett első műveikben még a rendkívüli
tehetségek is valamely példány, kedvencz költőjök befolyása alatt
állanak. Miért volna csak Tóth Kálmán kivétel, ki nem rendkívüli
tehetség? De mégis meg kell vallani, hogy ő kivétel s talán épen ezért,
talán egyébért is. Ő úgy látszik igen nagy mértékben és igen sokáig akar
jogot tartani a hibázhatás szabadságához, mit genialitásnak hisz, míg
másfelől a másoktól vett hatást egész az utánzásig viszi, mire mint
eredetiségre büszke. «Kinizsi»-jén és «Költeményei»-n, melyek a szerelmi
vadrózsák első füzetét is magukban foglalják, Arany és Petőfinek nem
annyira befolyása, mint torzított utánzása látszik. A szerelmi vadrózsák
második füzetében ez utánzás ugyan kevésbbé észrevehető, de a genialitás
még mind tart, sőt úgy látszik, hogy tőle másokra is elragadt s legújabb
szépirodalmunk egész genialis csoporttá alakult, mely magán kezdi a
magyar irodalmat, büszkén lobogtatja zászlaját, melyre semmi sincs írva,
rontana, ha tudná hogy mit, építene, ha volna miből, s a genialitás hiú
álmai közt a tanúlmányt megveti, a művészetet lábbal tapodja. Ideje már
egyszer a genialítást bonczkés alá venni. S miért ne tegyem azt? Miért
ne legyek ha kell kiméletlen is? E túlkövetelés a legnagyobb szigorra ad
jogot, s ha Tóth Kálmánnak szabad az «Állatgyűlés» czímű satyrájában
szamárnak választatni a kritikust, miért ne legyen szabad egy
kritikusnak kétkedni a költő csalogányságában? Az irodalom és közönség
nevében, mely ellen az a vád, hogy koszorúit csak a halottakra szórja,
miért ne merjen egy nem annyira irigy mint boszankodó ember vizsgálódni
a felett: vajon valósággal nagy-e e költő, ki oly fennhéjázva követel
koszorút? Mindez szolgáljon mentségemül – nekem több okból azon
nevetséges helyzetem van, hogy mindig mentenem kell magam és engedelmet
kérnem, valahányszor szabad véleményt akarok mondani – ha Tóth Kálmánt
oly szigorúan bírálom meg, mint a mily nagyok követelései, ha nem épen
közönséges tehetségét nem hozva kétségbe, jövője fölött nem törve
pálczát, eddigi műveiről sokkal kevesebb méltánylattal szólok, mintsem
ne vonjak magamra Isten tudja minő vádakat.
Kiindulásul «Ti nagyon tanultok» czímű költeményét veszem föl, mely épen
úgy jellemzi őt, mint alkalmas pontokat nyujt nekem mind általános
véleményem s illetőleg polemiám kifejtésére, mind a kezem alatti
legújabb gyüjteménye tüzetes bírálatára. E költeményt, mely összes
gyüjteményében jelent meg, versszakonkint fogom idézni. Ime az első
versszak:
Ti nagyon tanultok… én nagyon szeretek,
Nem is tudok én mást, csak nagyon szeretni,
Fáradozásból áll a ti érdemetek,
Az enyim? énnekem nincs érdemem semmi.
Tinálatok az ész csinált fénye ragyog,
Nálam az Istentől teremtett szív lángja –
Én hozzátok képest oly tudatlan vagyok!
Szivemből foly az én dalaimnak árja.
Kinek nem jut e soroknál eszébe Petőfinek a «Természet vadvirága» czímű
költeménye, melyet kritikusai és költőtársai ellen írt. Tóth Kálmánnak
nem egy ily költeménye van, épen mint Petőfinek. Természetesen, hisz
Tóth Kálmán Petőfi egész pályáját, egész egyéniségét magához ragadta. Én
Petőfinek ilynemű költeményeit soha sem becsültem nagyra, noha oly rossz
néven sem vettem, mint igen sokan. Ő ezek nélkül is épen oly költő lesz
vala, mint a milyennek maradt ezek mellett is. De megvallom, mióta
lyrikusaink e költeményekből merítik a genialitást, öndicsőítést és a
művészet megvetését, némi ellenszenvvel viseltetem irántuk. Azonban az
ellenszenv nem tehet igazságtalanná. Annak megvan a maga értelme, hogy
Petőfi ilyes költeményeket írt, ő genialis költő volt, ha nem is világra
szóló lángész, ha nem is egészen kifejlett és bevégzett költői
egyéniség, de minden esetre olyan, ki a magyar költészetben korszakot
alkotott. Művei közűl igen sokat fog eltemetni az idő, melyeket
napjainkban bámulnak, de nem kevés fog fennmaradni, melyek csak a magyar
nyelvvel enyészhetnek el, s azon szellem hatása, mely költészetünket
megifjítá és nemzetiebbé tette, nagy és maradandó horderejű. Ez volt
tulajdonkép az ő genialitása, mely nem a művészet ellen támadt föl,
hanem bizonyos rendszer ellen, melyet művészetnek neveztek. Kritikusai
ezt nem fogva föl, holmi kicsinyeskedő önkényeskedéssel kezdették
ostromolni. Ő jogosan mondhatta ellenükben, hogy önkényes iskolai
szabályoknak nem engedhet s menni fog a maga útján. Sőt többet mondok:
Petőfinek olykori nyersesége és túlzása is igazolható nem széptani, de
irodalomtörténeti szempontból. A visszahatásnak joga van túlzásba esni.
Ez mindig megbocsátható hiba s néha méltánylandó érdem. Petőfi az idegen
szellem és mesterkéltség ellen képezett visszahatást, vagy jobban mondva
nagyobb erő és sikerrel folytatta azt, mint bárki előtte, és végrehajtá.
Költeményei közt vannak kevés becsűek, de olyan kevés, mely nélkülözze
az őszinteség, az erős szenvedély utánozhatlan bájait vagy a nemzeti
szellem lüktetéseit. Neki a mesterkéltség és idegenszerűség elleni
gyűlöletében szabad volt nyersnek is lenni, s nem mindig a költői és
művésziben keresni a nemzetit s ezzel néha affectálni is. Tóth Kálmán
hasonló jogra, hasonló igazolásra teljességgel nem tarthat számot.
Költészetének egyetlen genialis oldala sincs. Ő nemcsak hogy semmit sem
képvisel a régi ellenében, nem csak hogy nem vezére valamely rombolva
teremtő költői mozgalomnak, nemcsak hogy lyránkba nem vont be semmi
újat, de Istentől teremtett szíve lángja fényénél a már vert ösvényen is
igen bukdácsolva halad s épen nem törekszik azon, hogy a Petőfi költői
iskoláját, melynek híve, új oldalról vagy tovább fejtse.
Mindezt alább bővebben ki fogom fejteni. Most hadd bonczoljam föl más
oldalról ama kérkedő sorokat. Tegyük föl, hogy Tóth Kálmán bennük nem
genialitására czéloz, hanem csak azon költőkkel teszi magát ellentétbe,
kik nagy szorgalommal tanulják be a mások érzéseit s a mesterkéltség
fáradozásában hiszik rejleni a költészetet és tanulmányt, míg ő
élményeiből merít, szívéből szól s ha nem is oly nagy művész, de
legalább őszinte és igaz, s így inkább költő, mint ha e nélkül akarna
lenni művész s csak mesterkélő kontárrá válnék. E föltétel egyik ága
ellen nincs kifogásom, soha sem emeltem és soha sem fogok emelni szót a
csinált költészet mellett, mert tudom, hogy a valódi lelkesülés a
szívből foly s az életből táplálkozik. A magyar kritikusok között talán
én vagyok az, ki leginkább követeli a költőtől, hogy élményeiből írjon,
azaz abból, mit átérzett, átélt, magán és másokon tapasztalt vagy átható
tanulmány által közvetített. Hiszen mi egyéb a lelkesülés, mint erős
benyomás, mely az életből mint eszme vagy érzés merülvén föl, egész
lelkünket, egész szívünket betölti és magával ragadja. De a lelkesülés
még magában nem költészet. Ha az volna, akkor azon nagy költőknél, kik a
világot elbájolják, vannak sokkal nagyobb költők, kikről a világ semmit
sem tud. Azon hazafi, ki önkényt kardot ragadva küzd, fázik, éhezik és
hazáját éltetve rogy össze sebeiben, bizonyosan lángolóbban lelkesül,
mint bármely költő, ki a hazaszeretet legszebb dithyrambjait zengi. Azon
ifjú, ki egy hölgyért megküzd a viszonyokkal, elég önmegtagadással bír
érte tűrni, szenvedni, áldozni, kétségkívül mélyebben szeret, mint a
legbűbájosabb szerelmi dalok költője, ki ezer szívet dobogtat
szenvedélyben. Azon férfiú, kit minden reménye csalódásra vezetett,
kinek minden vágya csak fájdalmat szült s ki egy feldult élet romjai
közt megtörve tántorog sírjához, minden esetre boldogtalanabb, mint a
legkétségbeesettebb költő, ki legalább költészete által elégtételt venni
és enyhülni tud. De vajjon e lelkesült hazafi, e szerelmes ifjú, e
boldogtalan férfiú, csak azért, mert mélyen érzenek, tudnának-e jó
verset írni? Alkalmasint még az «Estike» ízlését sem elégíthetnék ki.
Miért? Mert arra, hogy az ember költői művet teremtsen, nem elég érezni,
lelkesülni, e mellett még bírni kell a phantasia teremtő erejével is. Mi
következik ebből? Az-e, hogy Tóth Kálmán hiába ír szívéből, ha nincs
költői tehetsége? Nem. Én csak lángeszét tagadtam s nem épen mindennapi
költői tehetségét elismertem. Az következik, hogy hiába ír szívéből, ha
tehetsége még nem fejlődött, erősödött oda, hogy érzéseit oly költői
művekké tudja feldolgozni, melyek kielégítsék az ízlés, a széptan
követeléseit és szabályait.
Oh ízlés és széptan és szabály! Mi köze ennek a lángészszel, sőt még a
tehetséggel is? Csaknem szégyenlem magam, hogy leírtam ez utált
szavakat. Képzelem mily szánó, mily megvető mosolylyal fogja olvasni e
soraimat némely költő. Oh én szerencsétlen, ki az irodalmi közvélemény
árja ellenében úszom s a legtermészetesebb, de nálunk leginkább
összezavart fogalmakat akarom kitisztázni! Kedvem volna affectálni és
szerénységbe burkolózva a tekintély varázsával fedezni nem annyira
merészségem, mint együgyüségemet. S csakugyan tekintélyt idézek,
Macaulayt, a nagy történetírót, a nagy műbölcsészt, mert e fogalmak
körül senki sem írt igazabban és mélyebben. Ő Byron fölötti Essayjében a
többek közt ezt mondja: «Mintegy elismert dolognak látszik, hogy a
szabályosság és teremtő erő közt bizonyos meghasonlás, bizonyos ellentét
van. Szabadjon gyanítanunk, hogy e gondolat egészen bizonyos szóbeli
visszaélésen alapul s igen sok tévfogalom szülőanyja, melyek a tudományt
és kritikát megzavarják. Mit értünk szabályosság alatt a költészetben?
Ha a szabályosság alatt oly szabályok megtartását értjük, melyeknek
alapja az igazság s az emberi természet elvei: akkor a szabályosság csak
más neme a remekségnek. Ha a szabályosság alatt egészen önkényes
szabályok megtartását értjük: akkor a szabályosság nem egyéb, mint más
neve a korlátoltság és ferdeségnek. Oly íróról, ki a látható tárgyakat
hamisan írja le, ki a jellem igaz fejlődése ellen hibáz, ki a hegyekkel
éjjel álmos fejeiket rázatja, vagy a haldoklót phrasisokat fecsegve
búcsúztatja el a világtól, joggal s a szó helyes értelmében lehet
mondani, hogy szabálytalan. Művészetének első és legnagyobb szabályát
sértette meg. Utánzása egészen ellenkezésben áll azon dolgokkal,
melyeket utánoz. Azon négy költő, kik leginkább mentek minden ilynemű
szabálytalanságtól: Homer, Dante, Shakespeare és Milton. Ezért ők
bizonyos értelemben, és a leghelyesebb értelemben szabályos költők.»
Macaulay ezután az angol kritikusokból egy csoport hamis és nevetséges
szabályt idéz, melyek korszakonkint a művészet változhatatlan
törvényeiként szerepeltek. Nekem, ki a régibb és újabb magyar kritikát
meglehetősen ismerem, igen csekély fáradságomba kerülne olvasóimat
hasonló idézetekkel mulattatni. S mit bizonyítnék be vele? Macaulay
fönnebbi tételét, hogy bizonyos szabályosság, korlátoltság és ferdeség,
s bizonyos szabálytalanság, remekség és genialitás. De ha a kritikusokat
tévútra vezeti a hamis szabályosság, a költőket tökéletesen semmivé
teszi a hamis genialitás. A költők egy úton járnak eme kritikusokkal,
midőn a genialitást oly dolgokban helyezik, melyek se az igazság, se az
emberi természet elvein nem alapulnak, s így untalan sérteniök kell az
ízlés és művészet örök szabályait. S vannak-e örök szabályok? Vannak; s
a lángész vagy tehetség kisebb vagy nagyobb ereje épen abban
nyilatkozik, hogy ez örök szabályokat fölfedezi vagy a fölfedezetteket
több vagy kevesebb tisztaság, hűség és bájjal érzékíti meg. S itt újra
Macaulayt kell idéznem, ki, miután bebizonyítja, hogy azok a
legszabályosabb eszközök, melyek leginkább megközelítik, hasonló
kérdéseket tűz ki s felel meg rájok épen oly szépen, mint igazán: «S ne
volna-e a költészetnek czélja, ne volnának-e örök és változhatatlan
törvényei? Csak az önkényes meghatározás dolga-e a költészet, mint a
czímertudomány? A czímertudósok azt mondják, hogy bizonyos paizs és
jegy, bizonyos viszonyokat fejeznek ki, s az a czímertudomány ellen van
színt-színre, érczet-érczre illeszteni. Ha minden megváltozik, ha
Európában minden czímer új divatot vesz föl, ha meghatározzák, hogy az
aranyat csak ezüstre, az ezüstöt csak aranyra szabad illeszteni, hogy a
törvénytelen származást a ruta, az özvegységet öv fejezze ki: bizonyosan
ez új tudomány csak annyit fog érni, mint a régi. Portcullis és Rouge
Dragon (heroldok hivatalos nevei) bohózatjátéka, midőn más tartalma
nincs, mint a szeszélyé, mindazon törvényeknek alávetheti magát,
melyeket a szeszély rá erőszakol. Azonban nem így áll a dolog azon nagy
utánzó művészettel, melynek hatalmáról minden időszak, a legdurvább s a
legműveltebb egyaránt, tanuságot tesz. Mióta a legelső műremekek
előállottak, minden megváltozott, mi ezen a világon csak változásra
képes. A polgárisodás megjött, elveszett s újra föléledt. Vallások és
nyelvek, kormányformák és a magánélet és észjárás szokásai egymás után
romba dőltek. Minden elenyészett, kivéve a természet nagy vonalait, az
ember szívét és azon művészet csodáit, melynek föladata az ember szívét
és a természet vonalait visszatükrözni. Ama két nagyszerű költemény,
kilenczven nemzedék bámulatának tárgya, még mindig meg tudta őrízni
egész frissességét. Még mindig tiszteletre kényszerítik a szellemet,
noha annyi idő és nép irodalma által gazdagodtunk. Még mindig a
legnyomorúbb fordítmányban is lelkesítik a tanuló gyermeket: Miután
tízezer szeszélyes divatot átéltek, miután látták, hogy a kritika egyik
törvénykönyve mint korhad el a másik után, még mindig halhatatlanok az
igazság halhatatlanságával s ugyanazok egy angol tudós szobájában
olvastatva, mint a minők voltak, midőn először a jóniai fejedelem
vigalmain megzendültek.»
Úgy van, a költészet forrása a természet és emberi szív. A költők
művészetük örök szabályait mindig innen merítették s fogják meríteni
ezután is. Az a legnagyobb lángész, ki e szabályokból legtöbbet s
legmélyebben merít, s az a legcsekélyebb tehetség, ki e szabályokat
legkevésbbé érti. S ide fejlődés, tanulmány vezet, mert nem kifejlődve
születünk a világra, csak tehetségekkel felruházva s e tehetségek is
annyira alá vannak vetve az esetlegességeknek, hogy csaknem általuk
föltételezvék. Azonban a fejlődés és tanulmány lehet öntudatos és
öntudatlan; azonban az ember, kivált a költő, nem mindig könyvekből
tanul; azonban egyik költő kifejlődésére kedvezőbbek a kor- és
magánviszonyok, mint a másikéra; azonban a lángész és kitünő tehetség
könnyebben és máskép tanulnak, s a tanultaknak jobban hasznát tudják
venni, mint a kik nem azok. Mit kell hát tanulnia a költőnek? A
természet és emberi szív örök szabályait s mindazt, mi ezzel
összeköttetésben van, mert e tanulmány képezi a költészet lényegét. De
ez, noha a legfőbb, még nem minden. A költészetnek formája is van, s ide
a széptan vezet, mely tulajdonkép nem egyéb, mint a formák tudománya. Ez
sem önkényes tudomány. A forma és technika szabályai a dolgok és a nyelv
benső természetén alapulnak, költők alkotják meg elébb tapogatódzva,
aztán biztosabban s a műbölcsész csak nyomukban járva fejti ki teljes
rendszerré. S vajon ezt nem kell tanulnia a költőnek, ha mindjárt
lángész is? Vajon a forma azon bevégzettségét, kerekségét, a rhythmus és
nyelv azon hatalmát és kellemét, miket a nagy költőkben annyira
bámulunk, nem a gyakorlat és küzdelem adják-e meg? Különös! A festész,
zenész, szobrász, építész hosszú éveket tölt művészete
tanulmányozásában, míg valami remeket vagy kitünőt állít elő. Csak a
költészet volna azon könnyű művészet, melyre elég némi hajlam, némi
tehetség, némi naturalistaság; a költészet, mely a természetet és emberi
szívet tükrözi vissza, s melynek eszköze a nyelv, az ember és hazafi
legdrágább kincse? Különös! Más művészetekben a remek és kitünő mű
előállítása időt, gondot, a szellem és test megerőltetését igényli. Csak
a költői mű volna-e az, melyet hevenyészni szabad, mint egy toastot?
Különös! Hirlapjaink s kritikáink szerint mindig bővében voltunk és
vagyunk a lángeszeknek. S még is honnan van az, hogy alig tudunk
felmutatni genialis műveket? Azért ne szidalmazza senki a valódi költői
tanulmányt, mert a művészetet szidalmazza és kontárságát védi. Azért ne
keresse senki a genialitást a művészet örök törvényei áthágásában, mert
a legbiztosabban fogja semmivé tenni tehetségét. Még egyszer erősítem,
hogy a művészet örök s a kritika önkényes szabályai között nagy a
különbség. S bizonyára, ha Tóth Kálmán kritikánk s a divatos ízlés
önkényes szabályaival szembe téve magát, a művészet igaz ösvényén vagy
ösvénye felé haladna, ha mindjárt néha el-eltévedve is, szó nélkül
hagyom ama kérkedő sorait s méltánylattal töltöm be e hasábokat; de
midőn épen az ellenkezőt teszi, sőt ezt genialitásnak tartja, hadd
folytassam tovább a polemiát, hadd bonczoljam tovább e genialítást.
Tóth Kálmán fennebb említett költeményében így folytatja genialitása
bevallását:
Fölemelkedtek a poros föld szinéről
És röpültök sokszor, a mi való, való!
Nagy mesterkedéstök aranyakkal ér föl,
Addig okoskodtok, míg kész a léghajó.
Én nekem az érzés elégeti testem
S lelkem teremti meg, mint egy phönix madárt,
Nem is veszem észre sokszor mivé lettem,
Hogy lángoló lelkem a csillagokba járt.
Mindez az érzések emelkedettségére s a phantasia rendkívüli erejére
vonatkozik. De Tóth Kálmán mindennel inkább dicsekedhetnék, mint ezzel.
Az ódai és elegiai magas szárnyalást, a dithyrambi merész lelkesülést
épen nem találhatni meg költeményeiben, sőt mihelyt ilyenekbe fog, nem
csak a kidolgozásban gyönge, de az alapeszme és compositióban is. A
«Költő» czímű költemény, melyben egy apa le akarja beszélni fiát a
költői pályáról, igen alant járó valami. Az apa beszéde, melyben különös
oldalról van felfogva a költészet, csak humoros színezéssel válhatott
volna érdekessé; mit pedig a fiú felel reá, t. i. hogy törik-szakad
költő lesz, kissé prózai. Legalább előttem sokkal eszményibb alak a
költő, ha maga sem tudja mikép lesz azzá, mint ha előre feltett
szándékkal rugtat az Olympra. S valóban az élet is ez eszményítés
mellett szól. Majd mindenik nagy költő életadataiból azt olvassuk, hogy
a fej abstractiója helyett a szív ösztöne vezette a költői pályára s a
hivatásból nem csinált mintegy hivatalt. A «Fáy Antalnak» czímű a zene
melletti lelkesülés hatalmas ódájává akar válni, s nagy mesterséges
okoskodás után, mely teljességgel nem ér aranyat, lesz belőle, nem
léghajó, hanem egy úgynevezett melegen írt ujdonság, melynek némi
színészi taglejtés adja meg a költői emelkedést; például:
Majdnem leroskadok a szenvedés alatt
És szivemhez kapok, azt gondolom: szakad.
Alább:
Majd nyugtalan leszek s nem tom mit csináljak,
Kalapom vegyem le avvagy kiabáljak?!
Összeteszem kezem, majd ismét széthányom,
Imádkozni is, meg tánczolni is vágyom.
A «Patikárus Ferkónak» czímű még kevésbbé sikerült. Épen nem dithyramb.
Csak puszta vadságot fejez ki a vadság költészete nélkül, s ez utolsó
versszaka csaknem undorító:
Húzd rá, Ferkó gyerek! húzd rá ezután is,
Hogy egész az Isten színe elé jusson!
És én megfizetek; hogyha másom nem lesz,
Tudod mit? átirom mennyországi jussom!
De ha a pokolba jutok majd így érted,
Fölkeress ám addig, míg el nem ég lábom –
Húzd el a nótámat, én meg majd a lángon
Mennyországi kedvvel a kaparóst járom.
S mit mondjak ama fellengős ódákról («Csak már ezeket»… «Vannak
fájdalmaim»…), melyekben Tóth Kálmán költői dicsőségével s úgynevezett
költői érzéseivel tépelődik. A világon csak nálunk van divatban, hogy a
költő magáról mint költőről beszéljen, s untalan kicsinyes hiuságát
tárja föl; csak újabban és nálunk fedezték föl, hogy a költőnek nem
olyan érzései vannak, mint más embernek. De e költői érzések tulajdonkép
nem egyebek, mint caprice-ok, csinálmányok s legkevésbbé illenek oly
költő ajkaira, ki oly büszkén hivatkozik természetességére. S nem a
legtermészetellenibb valami-e a «Szenvedések» czímű elegia, melyben a
költő minden kigondolható, de csak látszatos szerencsétlenséget magára
aggat, elmondja, hogy a lelke fájdalmak közt fogamzott, anyja tejéből
fájdalmat szítt, könnyben fürösztötték, dajkája egy ifjúságában
elcsábított öreg leány volt, ki átkos dalokat énekelt, a legelső virág,
melyet szagolt sírvirág volt, a legelső madár melyet látott, halálmadár
volt, midőn járni tanult először is temetésre ment, mint ifjú nagy
városba menvén először is egy nagy házba lépett, s ez az őrültek háza
volt, s több efféle. E kiállhatlan affectatio emelkedett, mély érzés-e?
Ily költemények folyhatnak-e a szívből, s nem az igen is mesterkélt, s
igen is csinált hangulat bizarr szüleményei-e?
Iveket kellene összeírnom, ha Tóth Kálmánnak ez önmaga által magas
szárnyalásuaknak állított ódáit és elegiáit mind részletesen
fölbonczolnám. Hát festő költeményeinek bonczolata, melyeknek
tulajdonkép e körbe kell vágniok, mily messze vezetne! Mégis ez
utóbbiakról csak azt kellene ismételnem, mit a Petőfi genialis
kezdeményezése nyomán keletkezett festő költeményeinkről már többször
elmondottam. Tóth Kálmán festő költeményei nem képeznek kivételt.
Tájképeit ő sem tudja felolvasztani az érzésben, neki sincs érzéke a
jellemzeteshez, a festőiség titka nála is a prózai részletek és
terpedtség művészete. Csak a «Magyar korcsmáros» czímű költeménye képez
ez alól némi kivételt, mint meglehetősen sikerült genrekép. Mindezt hát
mellőzöm s úgy hiszem elég lesz, ha csak azon két költeményéről szólok,
melyek az ódai és elegiai nemben a legjelesebbek. A «Sápadt asszony» és
«Haza vágyom» czíműeket értem. Mindkettőn némi reminiscentia érzik: az
elsőn Petőfi «Szőke asszony»-a, melyet ezelőtt két évvel a «Szépirodalmi
lapok» közöltek, a másodikon Béranger «Honvágy»-a, mely Petőfi és
Lévaitól magyar fordításban is megjelent. De szerintem az ilynemű
reminiscentia sem plagium, sem utánzás, csak mástól vett hatás, s
minthogy történetesen, ha nem is valami remek, de azért elég jó
compositio, s ha nem is valami elragadó, de azért valódi költői
emelkedés szülőanyja tudott lenni, épen nem rovom meg. Azonban a
genialitást itt sem hagyhatom szó nélkül. Tóth Kálmán genialitása e két
költeményben is mutatkozik, azaz itt is szembe teszi magát a művészet
örök s legelemibb törvényeivel. A «Sápadt asszony» második versszakában
ez áll:
Férjed oly jó, szelid hozzád,
Ő egy szikla, te meg virág,
Te völgyben vagy, ő fölötted,
S a vihart nem engedi rád.
De elzárja a sugárt is,
El a szellőt, mely ott leng el –
S a nőszívnek nem nyugalom,
A nőszívnek szerelem kell.
Tehát a férj szelid. Jól van, de akkor hogy hasonlíthat a sziklához,
melylyel minden ember, minden nemzet épen ellenkező fogalmat szokott
összekötni? Tóth Kálmánnak a virágért volt szüksége a sziklára, s
genialitásában mindenről megfeledkezve, arról is megfeledkezett, hogy
így is igen erőltetett, igen hamis képet fog összemesterkélni, mert a
szikla a völgy virágját se a vihartól nem óhatja meg, se a szellőt és
napsugárt nem rabolhatja el tőle, mikép azt a gyermek is tudja, s így a
szelid férj hiába lőn zord sziklává, annyiban mégis szelid maradt,
mennyiben el kell néznie, ha nejére udvarlók kacsintanak, ha neje
udvarlókkal cseveg, a nő pedig, ha csak a nyugalom epeszti, könnyen
segíthet a dolgon. Ilyesmi csekély dolog – mondják sokan. Igaz, ilyesmit
elkerülni még magában nem költészet, de nem kerülni el, még kevésbbé az.
Igaz, ez hiba, mondják sokan, de az érzést, a gondolatot kell nézni.
Érezni többé-kevésbbé minden ember tud, mi pedig a gondolatot illeti,
épen az a baj, hogy a költőnek gondolata nincs, vagy nem tudja költőileg
kifejezni. De hogy is tudná? Genialis költőnek megalázódás volna
gondolkozni, elmélyedni, aztán termékenysége is könnyen megbénulhatna.
A «Haza vágyom…» czímű költemény kevésbbé genialis, s épen azért jobb.
Csak a harmadik versszakban mutatkozik egy kis genialitás, mit meg kell
rónom. A költő a fővárosból haza vágyik. Honvágyát szépen tolmácsolja.
Hol lelkesülést érzek, se csekélységeken nem akadok föl, se tul nem
csigázom követeléseimet, de az együgyüséget naivitás helyett nem
fogadhatom el, s akkor legkevésbbé, midőn affectatio vegyül bele, s az
affectatio költői szépség gyanánt akar szerepelni a lélekbeni hűség
ellenében. A harmadik versszakban ez áll:
Meglátogatom a fényes csarnokokat,
Holott a művészek játsznak, énekelnek,
Nem tud elragadni… oh egészen más kell
Az én ábrándozó, gyermekes lelkemnek.
Rengő bölcső mellett tündér dajkamese,
Messzi furulyaszó csendes éjszakákon…
Mellé fájó nóta… sárga csikó, sárga…
Haza haza vágyom.
Vajjon oly szív, mely a falusi élet bájai, az elhagyott szülőföld és
szerelmese után eseng, vágyakozhatik-e a dajkamesékre s a rengő bölcső
párnáira? Az ötödik sor egészen kiveszi e versszakot természetes
folyamából. Miért tette hát oda Tóth Kálmán? Mert a tündér dajkamese és
rengő bölcső költői szép szavak, mert szereti a purpureus pannusokat,
mert genialis.
Ilyes hibát nem egy költeményében mutathatni föl, sőt némely költeménye
egészen csak egy ily nagy hiba. Sokszor, midőn leginkább akar naiv
lenni, a legegyügyüebb s ez együgyüség annyira mesterkélt, annyira
erőltetett. Példa rá a «Beköszöntött» czímű költeménye, mely egyébiránt
a jobbak közől való. A költő oda hagyja a várost, kimegy a szabadba,
hogy élvezze a féltavaszt, mely előtte legkedvesebb, mert olyan, mint a
kezdődő szerelem, mint a sejtés boldogsága. Eddig még csak valahogy
megjárja, de a mi ezután következik, nevetséges. A költő a földre borul,
óra hosszat vár, fel akar kelni, megint vár, s íme a rég várt
csalogánydal megzendül. Ekkor a csalogány után szalad, látni akarja,
kalapja leesik, sebaj, de a csalogányt mégsem éri be. A madár eltünt,
mint «láthatlan sóhaj», a költőnek egy édes bút hagyva hátra. Kifáradva
régi helyére ér, s ím ezalatt ott ibolya nyilott. A költőt szent érzés
fogja el, imádkozhatnék, mert az ibolya egyetlen kedvese kék szemét
juttatja eszébe. A ibolyák közt halovány vadvirágokat is lát, távolabb
pedig egész sor jáczintot. Behunyja szemét, hogy ne lássa…
Hanem azért annál többet, szebbet látok,
Jáczintok közt rózsát, olyan élénk rózsát,
Hogy szinte azt vélem: még az elébb lány volt.
Próbálja meg valaki e lélekállapotot beszélyben feldolgozni. Minő
jelenet fog kikerülni belőle? Egy a természettel kaczérkodó nő
affectálása, ki a naivot akarja játszani, miután a salonban megunta a
parfümöt, festéket s a hódítás mesterkélt fogásait. Mint egy férfiu
lélekállapota csak művész kezeiben válhatnék jó komikai vagy humoros
képpé, mert úgy pusztán oda vetve az olvasó könnyen erőszakos
torzításnak vélhetné, s mégis Tóth Kálmán természetességét hánytorgatja
és a művészetet ellenkezőnek hiszi a természetességgel. – A művészet egy
a természetesség és hűséggel, vagy más szóval tulajdonkép ez a művészet,
s a ki se a maga, se a más lélekállapotát nem tudja felfogni s költőileg
visszaadni, bár száz polemikus költeményben hirdesse genialitását,
egyetlen józaneszű olvasót sem gyönyörködtet vagy lelkesít. S vajjon
Tóth Kálmán ott, a hol szenvedélyt akar kifejezni, természetes és hű-e?
Szenvedélye a legtöbbször nem hasonló affectatio, természetlenség-e, s
vajjon ment-e azon dagálytól, mely költészetünkben annyira divatos, s
melyet Tóth Endre és Zalár költeményeiben annyira meg kelle támadnom?
Teljességgel nem, sőt nagy részt ő is ebben hiszi rejleni a költészetet.
Ő is az érzések túlzásában és ferdeségében keresi az erős szenvedélyt s
hajhászsza a czifrát és ragyogót, hogy semmit se mondjon. Minden
magyarázó kiséret nélkül kiírok pár ilyen helyet. Valóban már meguntam a
dagályos ürességeket bonczolgatni. Hadd szóljanak maguk maguk ellen.
Egy pirosra festett koporsó lesz lelkem,
Hogy belőlről milyen, már azt meg se mondom,
Nevetek, kaczagok a világgal szemben,
Jó ízűn esik-e?… az csak az én gondom.
Más helyt:
Ha én csillag lennék
S lenéznék rózsámra,
Elhervasztaná őt
Szívemnek nagy lángja.
Ha pedig hab lennék,
Fölforrna a Duna,
Nem ihatnék abból,
Még rózsám se soha.
Nagy az én szerelmem,
Majd meggyúlok tőle,
A jó Isten tudja,
Mi lesz még belőle!
Én nem tudom, hogy mi,
De úgy legjobb lenne:
Ha az én kis rózsám
Nagy tengerré lenne.
Bele ugranám én
Akkor a Dunába,
Mikor legsebesebb,
Legnagyobb az árja,
Mit bánnám én aztán
Halva avagy élve,
Hogyha bele vinne
Galambom ölébe.
Más helyt:
Mit még sóhajimmal se szabad illetni,
Tiltott virága vagy elérhetlen fának,
De azért szerelmem egy s örök mint a nap,
És evvel örökös szivemben a bánat.
Más helyt:
Teli vagyok dallal, mint csillaggal az ég,
Teli vagyok dallal, mint sugárral a nap…
Háborog a lelkem, e fekete tenger,
Hogy ne nyugodjanak gyöngyei ott alant.
Fekete tenger az én bánatos lelkem,
Eget verő vihar égő szenvedélye –
Szórom e gyöngyöket egy liljom szigetre,
Halovány kis lánynak hideg kebelére.
E dagály és affectatiótól még leginkább mentek, bár ezek sem mindenütt,
a «Mintha volnék», «Ne süsd le szép szemed», «Kun László», «Pillangóvá
lettem» czímű költemények, mint a melyek, ha nem is kitünő, de
méltányolható és tehetséget tanusító művek. Ime Tóth Kálmán emelkedett
érzései és magas szárnyalásának egész költészete, mely ama fennhéjázást
sehogy sem igazolja. Neki úgy látszik sejtelme sincs arról, hogy a miben
erős, a mennyiben erős, az sem az óda, sem az elégia, sem a dithyramb,
hanem a legegyszerűbb dal, mi egyébiránt éppen oly becses lehet, mint a
legmagasabb szárnyalású óda. Azonban itt is nemcsak hogy nem nyújt
genialist, de még kitünőt, derekat sem. «Fütyül a szél», «Nem gondolok»,
«Hegedülnek», «Mátra hegye», «Csakugyan», «Ha dolmányom», «Ne süss»,
«Vigasztalás» csinos dalok s éppen e csinos dalokért tartom én Tóth
Kálmánt legújabb lyrikusaink közt legfigyelemreméltóbb tehetségnek, mert
a többiek ilyeket sem tudnak írni. Egyébiránt a dalok mind a Petőfitől
vett hatás szüleményei. Petőfi alapeszméit, hangulatait találjuk meg
bennük különböző változatokban és sokszor az utánzásig, a torzított
utánzásig víve. E mellett Tóth Kálmán ilynemű költeményeiben mindegyre
ismétli magát, elrontja a mi jót is tudna csinálni. Genialitás itt is
hatalmasan nyilatkozik. Mindjárt-mindjárt beleesik a természetlenségbe,
hajhászsza a csinált hangulatot, a mesterkélt képeket, naivitása
át-átcsap az együgyűségbe. Például én nem tudom megfogni, mi szép lehet
az ily gondolatokban: virágot még síromra se hintsenek, nehogy az
emberek csodát lássanak, mert bús szívem poraitól feketére válik a fehér
liliom; hogy ne nézz reám oly szépen kis leány, mert fáradt lelkem mint
a napsugártól a tó habja könnyen felforrhatna; hogy szívemet törött üveg
darabja vágja, melyet gyémánterős szerelmemért a leánytól kaptam; hogy
kedvesem szép szemében a legszebb nefelejts van:
S e nefelejtsben van még a nap is,
Mely ragyogtatva egy folyóra süt.
Az én lelkem e ragyogó folyó,
Mely máskor sötét mindenütt.
Mennyit tudnék még ilyet előszámlálni. Eliszonyodom, ha azon
papirszeletre pillantok, hova e képtelenségeket följegyeztem s a
helyett, hogy gúnyolódjam, sentimentaliskodni van kedvem. Ez-e a magyar
szellem, az eredetiség, a kedély, a szenvedély, mikép azt lapjaink
legtöbbje hirdeti? Ily dalok bájolhatják el a magyar irodalmat és
közönséget? Nem csodálkoznám, ha egy Arany a legmélyebb megvetéssel
tekintene azon koszorúra, mit neki az irodalom és közönség nyújt.
Azonban szabadjon hinnem, hogy a magyar irodalom és közönség
közvéleményét nem egy pár írói cotteria közlönye képviseli. Most hadd
vizsgáljam Tóth Kálmán genialitását más oldalról. Vajjon phantasiája oly
rendkívüli-e, mint azt ama kérkedő költeményében maga hirdeti? Ha a
phantasia ereje alatt a gondolatok és érzések képeinek gazdagságát vagy
a plasticitást és ragyogó színezést értjük, mi a költészetnek egyik
legfőbb eleme: akkor Tóth Kálmán phantasiája igen szegény. Mindaz, mit
eddig idéztem műveiből, e szegénység mellett tanuskodik. Ime egy újabb
bizonyítvány:
Mikor egy-egy zengő felhő
Az egeken általhalad,
Meghatva a szép zenétől
Láthatólag sápad a nap.
Nap vagy te is barna kis lány
Szépségeddel ezrek felett –
Hogy van mégis, hogy te a dalt,
Hogy a költőt nem szereted?
Tóth Kálmán hallván, hogy a mennydörgést, égzengésnek is nevezik,
természetesnek találta azon természetlen gondolatot, hogy a nap a zengő
felhők szép zenéje által meghatva sáppadjon el s egész biztossággal
intézte a leányhoz e kérdést: hogyha oly szép, mint a nap, miért nem
sáppad el a költő dalára, miért nem szereti a költőt? Mindenütt a
költőnek kell szerepelni, csak a költő szerethet igazán, csak a költőt
kell szeretnie a leányoknak. De a leányok több joggal kérdhetnék a
költőktől: ugyan miért űzik ki önök a világból a szerelem költészetét,
általában miért ellenségei annyira a költészetnek? Ha a phantasia ereje
alatt valamely lyrai költemény kerek compositióját értjük, akkor Tóth
Kálmán phantasiája még szegényebb. Pár fennebb idézett egyszerű dalán
kívül alig van compositiója; egy sor, egy versszak elrontja az egészet s
a bevégzést ritkán találja el. Innen költeményei közt a rövidek mindig
jobbak, mint a hosszabbak. Phantasiájának nem adatott, hogy egyöntetű
költeményeket teremtsen s Isten ingyen kegyelméből geniális levén, nem
erőltetheti meg magát annyira, hogy költeményének alkotó részeit egy
pillantással beláthassa s ne bízza magát a jó szerencsére, mi rendesen
cserben hagyja. Ha a phantasia ereje alatt az epikai és drámai elemet
értjük, tehát a legszorosabb értelemben vett alkotó erőt: akkor Tóth
Kálmán phantasiája legszegényebb. Költői beszélyei, balladái, románczai
kevés becsűek. Csak a «Kis Geréb» és «Tinódi Sebestyén» érdemelnek
említést. Az első annyiban legjobb, mennyiben leginkább nélkülözi a
genialitást s epigrammai élben nyer bevégzettséget. De a hetyke
hősöcske, ki sokban hasonlít egy katonásdit játszó gyermekhez, nem igen
kedvező fényt vet a költő eszményeire. «Tinódi Sebestyén» csak a
phantasia csekély tárgyilagosságát tanusítja. Úgy látszik Tóth Kálmán
nem olvasta Tinódi Sebestyén munkáit, mert különben nem tüntette volna
föl úgy, mint egy újabbkori lyrikust. Tinódi Sebestyén tulajdonkép Tóth
Kálmán maga, mikép egyéniségét költeményeiben kifejezi. E ballada a
kornak semmi színezetét nem hordja magán s azon gondolat, melyben
kikerekedik, hogy tudniillik a természet pártul fogja az elhagyott
dalnokot s mintha fülemile volna, koporsója lesz a bokor, szemfedője a
fák lombja, csak egy igen elhasznált hasonlat gyönge ismétlése.
Néprománczai alul vannak minden bírálaton. «A ligvardi csárda mellett»
czímű például minő bizarr és nevetséges. Pej paripán egy betyár gyerek
vágtat a csárdához, «bort kér». A korcsmáros kijő s azt mondja: «Itt van
a bor, de miért kérte kend oly nagyon, úgy hiszem, alig lehet szomjas,
bizonyosan egész éjszaka ivott.» «Egy kortyot sem ittam, felel a
betyár.» Már pedig én azt gondoltam – mond a korcsmáros:
«Hisz kelmed dolmánja, ünge
Piros borral van leöntve.»
«Más érte azt, nem bor érte,
Csalfa szeretőmnek vére.»
És itt meg kell szakítanom Tóth Kálmán genialitása bonczolatát, be kell
fejeznem czikkemet, noha Tóth Kálmán «Költeményei» és «Kinizsijé»-ről
nézeteimet mind nem mondhatom el, noha a «Szerelmi vadrózsák» tüzetes
birálatát nem adhattam, noha a Balogh Zoltán és Concha költeményeiről
szólva nem vehettem alkalmat, hogy a magyar verselésről pár eszmét
érintsek, mint czikkem terve kivánta. Nem élhetek vissza e lap
szerkesztője szívességével, ki oly készséggel nyitá meg «Szemlém»-nek
Tárczáját s nem kivánhatom tőle, hogy még néhány folytatásra számított
czikkemet a jövő félévre is átvigye s velük érdekesebb czikkeket
kiszorítson. Azonban a netalán «Szemlém»-et megtámadni szándékozó lapok
s azon tisztelt olvasók kedveért, kiket e bírálatok érdekelnek,
szükségesnek tartom megjegyezni, hogy e lapban megjelent czikkeim
korábbi kritikai dolgozatimmal «Tanulmány és polemia» czím alatt sajtó
alatt vannak s belőlük az első füzet még a jövő hó folytán meg fog
jelenni. Ott Szemlém e III-dik szaka teljesen be lesz fejezve s ott
mindazt elmondom, mit most összehúzni vagy mellőzni valék kénytelen.