III.

_Tompa Mihály versei_. II. köt. Kiadta Friebeisz István. Második kiadás.

Pest, 1854. – _Száraz lombok_. Irta Mentovich Ferencz. Pest. 1854. –

_Szerelmi vadrózsák_ Tóth Kálmántól. II. füz. Pest, 1854. – _Tavaszi

lombok_. Irta Concha Károly. Szombathely, 1855. – _Balogh Zoltán

költeményei_. Pest, 1855. – Tóth Endre újabb költeményei. Pest, 1855. –

_Zalár költeményei_. Kiadja Vahot Imre. Pest, 1855. – _Gyöngyvirágok_.

Irta Spetykó Gáspár. Pest, 1854. – _Kakukdalok a nép számára_. Irta

Meáncsek István. Veszprém, 1854.

Nem tudom: folytassam-e, a mit már megkezdtem, megírjam-e mindazon hat

czikksorozatot, melyekben rendre szépirodalmunk mindenik ága s végre

szinészetünk felett akarok szemlét tartani, bizonyos kritikai irányok

ellen folytonosan polemizálva? Midőn asztalhoz ülök s tollat fogok

kezembe, mindig valami nyomasztó érzet fog el. Épen mintha látogatóba

készülnék valakihez, kivel érdekes, nem halasztható, de reá nézve igen

kellemetlen ügyet kell elintéznem, s azon törném fejemet, mikép lehessek

őszinte és mégis gyöngéd, hű önmagamhoz és mégis kiméletes, e nehéz

mesterségen, melyet soha sem fogok megtanulni.

Valóban nem születtem kritikusnak. Legalább kedélyem sehogy sem tudja

megszokni e szerep nyomoruságait. Ez alatt nem a gondolkodás

fáradtságát, a kétely tömkelegét, a tévedhetés aggályait értem. Én

örömest olvasom és tanulmányozom a költőket és műbölcsészeket. Ez reám

nézve mindig gyönyör forrása. Minél többet vizsgálódom, annál többet

élvezek, mert mind mélyebben nyilatkozik előttem a valódi költészet, e

második isteni kijelentés, mely kibékít bennünket az élet nagy

meghasonlásaival. Aztán magam is tevén némi kisérletet a költői pályán

és legközelebbről a kisérletnél valamivel többet szándékozván

közrebocsátani, szükségesnek tartom tanulmányozni saját művészetemet,

mert bármit beszéljenek az ihletés csodáiról, a költészetnek három nagy

iskolája nélkülözhetetlen: az élet, mely benyomásokat, tehát anyagot

nyújt; a munka és műgond, mely azt feldolgozva mindinkább hatalmába

keríti az alakot; a nagy példányokban nyilatkozó örök törvények,

melyeket még a lángelme sem hághat át, annyira nem, hogy épen

képviselőjök. E három iskola nélkül még azon szerény költői nevet sem

vívhatni ki, melyért talán igen drága ár volna egy élet, ha a költő csak

dicsőségért küzdene s egyszersmind nem belső ösztönét, szíve szükségét

elégítené ki, mi több, mint a koszorú és márványemlék, mert életöröm és

belső megnyugvás.

Mindez hát nem unalmas, sőt kellemes foglalkozás reám nézve. Azonban

egészen más, ha az ember szobájában önmagának tanulmányoz, önmaga

számára birál, és még más, ha ugyanazt nyilvánosan másnak és más számára

teszi. A kimondott itélet többé nem övé, hanem a közönségé, ki előtt

mondja, az íróé, kiről mondja s a hatás ritkán kiszámítható. Író és

közönség egyaránt és könnyen sértve érezheti magát, mert a kritikus néha

nézeteiket kénytelen ostromolni, míg méltánylata – mert talán igen kevés

– épen annyi visszatetszést szülhet, mint – mert talán igenis sok –

hibáztatása. És ha a kritikus nem tekintély, kikerülheti-e a hegyke

ingerkedés vagy epés gáncsoskodás vádjait? Ha pályatársai felett itél,

nem fog-e az irigység gyanujába esni? S ha a pályatársak egyszersmind

barátai, jó ismerősei, nem játsza-e el egyik vagy másik jóindulatát,

mert kevesebbre becsülte, mint eszméit? Én nem vagyok tekintély és

pályatársaimról irok. Miért tegyem hát ki kétszeresen magam annyi

félreértésnek és gyanúnak? Nekem íróink közül sok jó barátom és

ismerősöm van, kiknek többet köszönök, mint egypár jó óra örömét;

szinésznőink közül is ismerek egy-kettőt, kikhez művészi tisztelet vonz.

Miért sértsem meg hát a barátság és ismeretség gyöngédségeit? Miért

apaszszam kellemes óráim számát? Miért idegenítsek el barátaim és

ismerőim közül csak egyet is? Fölösleges töprengés. Oh nem! Hisz alig

írtam néhány czikket, s már nemcsak azok neheztelését vontam magamra, a

kiket kerestem, hanem azokét is, kik, bár nincs okuk rá, az enyémet

keresik.

Ime a nyomoruságok, melyeket nem tudok megszokni, s melyek most is oly

nyomasztóan nehezülnek kedélyemre. Mi az mégis, mi írni, e szemlét

folytatni készt? Bizonyos erős felindulás kritikánknak most téveszméin

vagy egyoldaluságán, majd elvtelenségén vagy személyes indokain, s azon

mindennapi tapasztalat, hogy azok, kiknek kezei közt közlöny van,

mindebben osztozkodnak vagy közönyösen eltűrik. E felindulás erőt vesz

nyomasztó érzeteimen s izgat, hogy mint ujoncz merjek föllépni oda, hol

nálamnál tapasztaltabbak nem akarnak helyet foglalni. Aztán elvégre is

megnyugtat némi önérzet, némi remény. Mindinkább meggyőződöm, hogy azon

visszahatás, melyet az uralkodó kritikai eljárás és irányok ellen akarok

fölkelteni, sokkal hasznosabb fáradság, mintsem meg ne érdemelje a

kellemetlenségek elhordozását, s hogy azon jóindulat, mit talán így

eljátszom, aligha méltó eszméim föláldozására.

«Ön némi érzelgés és hősiességgel akarja takarni szerepét, melyet

valamely szinésznői vagy irodalmi cselszövény érdekében vállalt el;

megvásárolt tolla reszket kezei közt s hogy ki ne hulljon, még jobban

megnyomni készül» – mondani fogja valaki oly gyanusítás nyomán, mely

mindig csak saját indokait tudja képzelni másokban. Oh e vád a legkisebb

zavarba sem ejt, még akkor sem ejtene, ha más helyzetben volnék. Én azt

hiszem, hogy a szinésznők művészi érdekeit az compromittálja legjobban,

ki szükségtelen irodalmi lovagjokul tolja föl magát. A melyik szinésznő

nem tud elég érvényt vívni ki magának a színpadon, annak bizonyosan

kritikusai sem fognak a lapok hasábjain, sőt túlzásaik oly hatást

idéznek elő a közönségben, mi épen kedvenczük ellen üt ki, s néha

igazságtalanul. – Miért ártsak hát csupa rokonszenvből bármelyik érdemes

szinésznőnek? Ily ízetlen szerep elvállalására nem vagyok eléggé

ügyetlen. Kritikusnak a szinésznők érdeke ellen vagy mellett – a mint

veszszük – csak egy, a széptani kérdések esetében lehet ily ügyvédi

szerepe. Én e szerepet mindig elvállalom, mint elvállaltam egykor a

«Szépirodalmi lapok»-ban Jókainé mellett Bulyovszkyné ellenében, midőn a

«Pesti Napló» Chimene szerepét ez utóbbinak kivánta átadatni, ugyanazon

P. N., mely most ugyancsak Bulyovszkynéről egészen levette atyai

gondját. Mi az irodalmi cselszövényt illeti, ha ennek értelme az, hogy

bizonyos írói töredék irodalmi és széptani nézeteit akarja

érvényesíteni: úgy én lapban irodalmi cselszövényt űzök nyiltan és

függetlenül, mint űztem a «Szépirodalmi lapok», «Új magyar Muzeum» és

«Pesti Napló»-ban s űzni fogok mindenütt, hol számomra tért nyitnak.

Mit, mit nem tart rólam oly olvasó, ki csak úgy tudna meggyőződni

nézeteim helyessége felől, ha még más oda nem tartozó körülményekkel is

tisztába jöhetne, azzal keveset gondolok, azonban senkinek nem

tanácslom, hogy szobámba lépjen oly czikk megvásárlása végett, mely nem

folyhat meggyőződésemből.

«Önt hát visszadöbbenté saját kételye, érzi, hogy azon szigorú eljárás,

mit elvül látszik kitűzni, jelen irodalmi viszonyaink közt épen oly

nehéz, mint kártékony, ingadozása födözésére ürügyet keres s akkor

negélyel elhatározottságot, midőn legtöprengőbb» – mondhatják ismét

azok, kik a kritikát nem hiszik egyébre valónak, mint hogy az írónak pár

kellemes órát, a könyveknek pedig keletet szerezzen s csak úgy tartják

hazafiasnak, ha korlátolt eszméket terjeszt. Oh nem, épen nem! Tisztában

vagyok magammal. Én azok közé tartozom, kik szivökben bizonyos irodalmi

ábrándot és lelkesülést táplálnak s úgynevezett szigorúságuk önmaguk és

mások irányában, nem egyéb, mint egyszerű kötelesség. S mi ez ábránd és

lelkesülés? Oly érzés, melyet se a hiúság, se a haszon incselkedései nem

elégítenek ki: vágy és törekvés az irodalom belterjű emelkedésén,

melylyel annyi szent érdek van kapcsolatban, öröm és keserűség, a mint

ez emelkedés lendületet nyer vagy gátba ütközik. S mi egyéb a kritika,

mint egyik tettleges módja ez érzelmek kifejezésének, mely magában ugyan

irodalmi emelkedést nem szül, de elősegíti. Vajon, midőn a tudomány és

ízlés érdekében feltárjuk a jelesebb művek szépségeit vagy bonczoljuk a

gyöngébbek hibáit, hathatunk-e kártékonyan az irodalomra? Vajon, ha

téveszmék és ferde irányok ellen küzdünk, nyomorult kicsinyes

szenvedélyeinket elégítjük-e ki? És ha követelni merjük, hogy szép

nyelvünk – ez egyetlen kincs, mi dicső őseinkről reánk maradt – méltó

eszmék méltó képviselője legyen, a nemzetiségnek vagyunk-e orgyilkosai?

Ki ne örülne azon lelkes mozgalomnak, melyet kifejt jelenleg irodalmunk,

ki ne méltányolná még a legszerényebb törekvést is, ha e nevet csakugyan

megérdemli? De ki fogja helyeselni a napisajtó eljárását, mely minden

kézmozgást munkának vesz, a mennyinek a milyen rovására tömjénez, s

inkább elv és mérték nélküli méltánylatot tűz zászlajára, mit hazafias

ösztönzésnek tart, mint elemző, fokozatos s az irodalom kivánalmaihoz

mért elismerést, mi szerinte hazafiatlan visszariasztás? A magyar

kritikus bizonyosan nem indulhat ki oly szempontokból, mint az angol,

franczia vagy német, de annyit bátran követelhet, hogy minden mű

irodalmi fejlődésünk színvonalán álljon vagy azt fölülmulja és tartozik

a tudomány és művészet magasabb követeléseit is fel-feltüntetni, kivált

a költői műveket illetőleg, melyekben irodalmunk legerősebb és

legtermékenyebb. Hogy miért nincs valódi kritikai folyóiratunk, oly baj,

melyen a tekintélyes írók és vagyonos hazafiak nem nagy áldozattal

segíthetnének, de hogy a napisajtó miért nem tesz e tekintetben annyit,

mennyit tehet, azt egy kis gond, mely átal az ízléstelenségig

lesülyedni, egy kis lelkiismeret, mely megveti a személyes indokokat,

megorvosolhatnák. S vajon ez eljárás gyöngítné-e a közönség részvétét

irodalmunk iránt? Kétlem, mert a mi közönségünk mindenekelőtt hazafias,

mely még akkor sem feledkezik meg e kötelességéről, midőn némely író

visszaél vele. Az eredmény csak az lenne, hogy a jeles művek nagyobb

keletnek örülnének, mint a kevésbbé jelesek, nem a puszta hiúság és

viszketeg nyerne táplálékot, hanem a becsvágy s némi határozott nézetek

fejlődnének ki, melyek csak termékenyítőleg hathatnak. Vajon a kritikai

szigor, kiméletlenség és hazafiatlanság oly értelemben, a mint nálunk

veszik, nem összezavart, kicserélt fogalmak-e? Régi tapasztalat, hogy az

erkölcsi fogalmak körül, melyeket nem lehet mathematikai pontossággal

kiszámítani, legkönnyebben tévedhetünk. A gondolatnak önkénytelen, csak

hajszálnyi félrebillenése is képes megcsalni szivünket és eszünket.

Hányszor nevezik el az emberek a jellemet makacs szenvedélyességnek, a

ravasz jellemtelenséget eszélynek, az érzelgést érzésnek, az elmésséget

észnek, az erkölcsi ürességet emelkedett tárgyilagosságnak. Miért? Mert

vannak találkozási pontjaik. A fentebb említett fogalmakkal sincs

máskép. Mi hát a kritikai szigor? Ha nem is képesség, legalább akarat

szolgálni az ízlést és tudományt. Mi a kritikai kiméletlenség? A

személyes indokok megvetése. Mi a kritikai hazafiatlanság? A nemzeti

műveltség szeretete. A választás nem oly nehéz, hogy az ember

töprengésében Herculest parodiázza.

«Önt hát aggály szállotta meg, fél, hogy irodalmi garázdálkodása nem

marad büntetlenül, ama lapok, melyek ellen ármánykodik, ama tekintélyes

kritikusok, kiket megtámadott, az önérzet és tudomány, a logika és

elmésség polemiájával fogják tönkre verni, ép azért önfeláldozást,

tettetve sebeit tépve föl, mintegy villámhárítóul részvétet koldul a

közönségtől» – mondhatja valamelyik jámbor olvasó, kinek jóhiszeműségét

csak irigyelni tudom, oh bár félnem lehetne! Még javamra szolgálna, mert

inkább meggondolnám a mit mondok. De irodalmunkban úgy látszik mindent

össze-vissza beszélhetni. Ritkán akadnak epés, ingerlékeny írók, kik az

embert irodalmi hóbortjaiért megleczkézzék. A mi békés, önelégült

irodalmunk csak akkor szokott valódi harczias színt ölteni, ha

valamelyik művésznő szalagja lobog zászlóul, vagy az előfizetési idő

közeleg s más ily nagyszerű perczekben. A valóságos polemia rég kiment

divatból, a kritikusok sokkal kevésbbé hisznek elveikben, hogysem

védjék, a lapok pedig komoly vita helyett inkább szeretik az itt-ott

nyiltan vagy sejtetve elszórt élczeket vagy gyanusításokat. – Ime a

félelmes polemia, mely nem szól a dologhoz és mit sem bizonyít. De a mi

rendes polemiánk akkor sem félelmes, midőn a dologhoz látszik szólani s

bizonyítni akar. Nem mindig szorul arra, hogy állításait más czáfolja

meg, megszokta azt tenni önmaga. Néha azért támad meg valakit, mit

önmaga is állít vagy tesz, s midőn más ellen harczol, önmagát sebzi. Ha

valaki aztán e komikus helyzetre figyelmezteti, egész naivul s

egyszersmind elég lovagiatlanul más igen kényes térre játszsza a vitát.

S ez a dolog komoly oldala. Az ily polemia czélja elnémítani a szabad

irodalmi véleményt, terrorizálni a kritikát. Elmélete röviden ez:

legyünk oly indiscretek, hogy ki se merjen velünk vitázni; gyanusítsunk

szakadatlanul, mert ez inkább zavarba hozza az embereket, mint eszméik

czáfolata; a széptani vitának adjunk politikai színt, melynek ugyan

nincs értelme, de annál jobb, mert ki-ki rokon- és ellenszenvei szerint

értelmezheti. Azonban ilyesmi csak oly embert riaszthat vissza, kinek

szivében nincs segédforrás s oly következmények is megdöbbenteni

képesek, melyeket előre is láthatott volna. Én ily ember nem vagyok,

annyira nem, hogy bizonyos e nemű polemiát, melyet a «Pesti Napló» nem

rég engem illetőleg is folytatott, leálarczozni vala szándékom, ha a

véletlen meg nem gátol. E pillanatban hallom, hogy a «P. N.» szerkesztőt

váltott. Oly szerkesztővel, ki magát többé nem védheti, lehetetlen az

érdekes és lovagias polemia. De minthogy nekem a «P. N.» hajdani

szerkesztőjével csak annyiban volt bajom, mennyiben széptani

elvtelensége s kritikai eljárásával szemben ellenzéket akartam képezni,

szabadjon czikksorozataim folytán a másokéi mellett azon széptani

nézetekre is visszatérnem, melyeket e lap most egyik, majd másik

kritikusa némi irodalmi fontosságra emelt. E szerint a részletes és

ostromló polemiát feladva, az általánosabb és elvontabb fejtegetések

terére lépek.

Nem a gyanusítás, nem a kétely, nem a félelem tartóztat hát, hanem

meg-megáradó kedélyem, mely önmaga előtt igazolja magát, s mely

önigazolást jónak láttam olvasóim számára is leírni. Némi lyrai hangulat

fogott el s épen rosszkor, midőn lyrikusainkról akarok írni s azon

nézeteket, melyeket «Petőfi S. és lyrai költészetünk» czímű

czikkemben[2] kifejtettem, részint alkalmazni, részint megtoldani

akarom. Nagy nyugodtságra volna szükségem, hogy kimerítőleg s keserű

utóíz nélkül tudjak fejtegetni, mert én legújabb lyránkat csaknem

tehetetlennek tartom s azt hiszem, hogy oka nem annyira a tehetségek

hiányában rejlik, mint azon uralkodó téveszmékben, mik szerint a

költészet alig lehet több, mint bizonyos conventionalis tartalom

conventionalis alakja: tehát művészet és ihletés helyett mesterség és

affectatio.

Ne tartson engem senki finom ízlésével kérkedő különcznek, kit csak

lángelmék elégíthetnek ki. Kritikus és olvasó egyaránt tévedne, ha csak

lángelméknek tudna hódolni. A lángelme ritka tünemény, kit azzá

tanulmány nem teremt, csak termékenyít s kifejlődését a korviszonyok és

eszmék bizonyos küzdelme föltételezi, mely egyszersmind hősévé avatja.

Aztán a lángelme magára még nem alkot valamely irodalmat, rendesen nagy

és kitünő tehetségek előzik meg vagy kisérik, vagy épen vele jelennek

meg s ezek a világért sem oly mindennapiak, hogy irányukban a kritikus

fitymáló hangot merjen fölvenni. Sőt tovább megyek, s azt mondom, hogy

néha a csekélyebb tehetségek is figyelmet és méltánylatot érdemelnek. Én

részemről mindig tudok becsülni oly költőt, kit egy-két műve fenntart s

korát, ha nem is fényesen, de nem minden nyom nélkül szolgálta. Azonban

van két oly időpont, midőn a kritika nem lehet eléggé kérlelhetetlen és

jóakaratú: egyik, midőn geniális vagy kitünő költők egy s másban oly

irányt követnek, mely vagy a nemzeti állapotokra, vagy a társadalomra,

vagy magára a művészetre nézve veszélyes; másik, midőn egy nagy költő

letüntével interregnum áll be s azok, kik nyomán haladnak, a helyett,

hogy mesterök iskoláját saját egyéniségök szerint új meg új oldalról

tüntetnék föl, mind szűkebb modort húznak le belőle, mi minden költői

forma sorsa, ha a szellemet, az éltető eszmét veszteni kezdi. Lyrai

költészetünk ez utóbbi bajban sínylik. S mit tőn eddig irányában a

kritika! Eleinte ignorálta, mintha oly mozgalom, mely a közönségnél és

az irodalomban némi érvényt vívott ki, ignorálható volna, később uriasan

lenézte, a nélkül, hogy a szellem vagy egyes művek bonczolatába

bocsátkozzék, avagy nagy egyoldalúsága és folytonos következetlensége

által hitelét eljátszva azt is veszélyeztette, mi helyest mondott. Én

ellenkezőt akarok megkisérteni. Azonban minden félreértés kikerülése

végett megjegyzem, hogy nem minden újabb lyrikusról akarok szólani,

hanem csak azokról, kiknek gyűjteményeit czikkem fölé írtam; minthogy

pedig köztök kettő, Tompa és Mentovich, olyanok, kik egy régibb lyrai

mozgalomhoz tartoznak, előbb ezek műveit külön fejtegetem s csak aztán

szállok legújabb lyránkra, mely szerintem a Petőfi utáni időszak, tehát

körülbelül hat év, s melynek a kezem alatti művek többé-kevésbbé, de

egyaránt képviselői.

_Tompa_ ezelőtt mintegy tizenöt évvel lépett föl, ama nevezetes

napokban, midőn úgyszólva a múlt és jövő választó korát kezdettük élni.

Nemzeti ügyeink forrongása és az irodalom sebes fejlődése egymással

versenyeztek. Érezni lehetett, hogy a költészet új elemeket fog magába

fölvenni s a politikai élettel sok tekintetben rokon átalakulás elé néz.

Ekkor Vörösmarty volt a magyar lyra fejedelme s mellette Garay, Erdélyi,

Vachott Sándor foglaltak díszes helyet. Mindhárman örökölték

Vörösmartytól a már győzelemre jutott tisztább formát és költőibb

nyelvet s azon nemzeti vágyak és törekvések eszméit, melyeket e

látnokköltő oly hatalmasan zengett. E mellett épen úgy meglátszott

rajtok a német lyra, a többek közt Uhland hatása, mint későbbi

lyrikusainkon a Heine és Bérangeré. Garay Uhland nyomán szerencsésen

kisérté meg a balladát; Vachott Sándor gyöngéd sentimentalismusa a

kedély jogaiért látszék küzdeni; Erdélyi sokban rokon volt társaival és

sokban elhajlott tőlük, kivált a mint demokrat eszméket pendítve meg a

népies felé fordult. Mindenik igyekezett valami újat hozni be lyránkba

és tért foglalt. Nagyrészt az «Aurora» és «Athenæum» tanítványai voltak,

e két nevezetes közlönyé, hol a fiatal tehetségek mintegy felavatást

nyertek.

Az «Athenæum»-ban lépett föl Tompa is, nem soká Kerényi után, valamivel

előbb mint Petőfi. E három fiatal költő felől irodalom és közönség

csakhamar nagy reményeket kezde táplálni, melyek beteljesültek. Csak

Kerényi látszék társai mögött maradni, azonban midőn végkép elnémulni

készült, Arany lépett helyébe, hogy az új költői törekvéseknek újabb

lendületet, döntőbb súlyt adjon. Kerényi lyrája egészen a német lyra,

különösen az úgynevezett sváb költői iskola befolyása alatt állott, mi

részben már Garay és Erdélyinél is mutatkozott. Uhland, Kerner,

Eichendorf, Rückert, kikből legörömestebb fordított, lehettek példányai.

Csaknem mint ifjú tanulván meg nemzete nyelvét, sohasem kerítheté

annyira hatalmába, hogy bírja titkait és rythmusát. De pillanatra

gyermekien kedélyes, őszinte érzelmei feltünővé tették. Aztán mint

demokrata szólt belé a nemzeti mozgalmakba, mi tetszésben részesült. E

tekintetben közte és régibb lyrikusaink közt az volt a különbség, hogy a

hazafias eszmék, melyek eddig a magyar lyrában némi ódai szárnyalással

szólaltak meg, nála pár hasonlat vagy epigrammai él alakját vevék föl.

Tompára kevés hatással volt a politikai élet küzdelme. Lyráján alig

zendült meg hang, mely a forrongó eszmékből merített volna. E helyett

bizonyos vallásos érzület vonult el rajta, mely ugyan nem volt elég mély

a fellengő szent énekek forrásává válni, de elég erős arra, hogy

mindvégig némi erkölcsi, mondhatni protestans szígort gyakoroljon rá.

Egyébiránt költészetének tartalma rokon volt a Garay, Erdélyi és

Vachottéval, csak verselése volt könnyebb, nyelve egyszerűbb és

erőteljesebb. Leginkább a természetből vett s nagyrészt jelvileg

használt képeivel vonta magára a figyelmet. Innen folyó hajlama az

allegoriák iránt már jókor feltünt, mi költészetének maig is fő

jellemvonása. Ezalatt Petőfi haladt a maga útján, nem hallgatva senkire,

bízva önerejében s önbizalmában türelmetlenül. Lyránkban valóságos

forradalmat idézett elő. Nagy hatását pályatársai sem kerülhették ki.

Tompánál e hatás következménye néhány népdal lőn, melyek közül a

«Télen-nyáron»… és «Béklyót tettem»… kezdetűek vetekednek a Petőfiéivel

s egyszerre elterjedtek kunyhókban és palotákban és bizonyos vidor

hangulat, melyre szertelen pathosba tévedt lyránknak oly nagy szüksége

volt.

Míg Petőfit a régibb irodalmi pártok kritikája keményen leczkézte, a

közönség bálványozta, addig Tompa mindkettő méltánylatában részesült,

mert amaz irányában nem lehetett annyira ellenzéki, mint Petőfi, emez

pedig egyebek mellett valami olyast is talált benne, mit Petőfiben

szeretett. E kettős hatás alatt folytatta pályáját Tompa, mindinkább

kifejtve költészetének eredetibb sajátságait is. Legörömestebb az ő régi

barátjához, a természethez fordult, melynek képeiben tuda csak igazán

érezni és gondolkozni. Jogot tartott a virágok, fák, források, föllegek,

éj, hajnal, alkony, tavasz, ősz, tél tüneményeihez. Szüksége volt

reájok, hogy érzéseit tolmácsolják. Az «Őszi képek», «Éji violák» s több

ily költeményei nem egyebek, mint a természet képei és jeleneteinek

felolvadása a kedélyben. E nagy rokonszenve a természethez még félre is

vezetheti a felületes vizsgálót, mert könnyen azon gondolatra jöhet,

hogy pantheista költővel van dolga. Ellenkezőleg Tompa erős keresztény

spiritualista s a természetet sokszor ez érzés allegoriáira használja

föl, mint a «Temetői hangok»-ban, hol a megszólaló síremlékek a

kijelentett vallás szigoru morálját hirdetik. De voltak neki sötét

perczei is, midőn se a természet, se a vallás nem tudá kiengesztelni

meghasonlott kedélyét. Néhány keserű, fájdalmas hangot hallatott, a

nélkül, hogy kétségbeejtő legyen. Ilyenek a «Pusztán», «Árveresen»,

«Szemere Miklóshoz» czímű szép költeményei. Fájdalma inkább boszús mint

sötét, inkább erős mint vigaszhatatlan. E fájdalom a gúnyba is átment.

Rövid ideig megvetette a virágokat, melyekről regéket igért egy hölgynek

s a csalán lőn kedvencze. «Csalánok» s más czím alatt néhány satyrikus

költeményt írt, azonban csak fulánkos tudott lenni, a nélkül, hogy elmés

legyen s gúnya nem emelkedett a humorig.

Költeményei köztetszésben részesültek és méltán. Hírét azonban mégis nem

annyira dalai alapították meg, melyek csak 1847-ben jelentek meg

összegyűjtve, mint «Népregéi és mondái», melyeket 1846-ban bocsátott

közre. Ez természetes volt, Petőfi oly hatalommal uralkodott a lyrában,

mint előtte egyetlen magyar költő sem. Oly szünetlen s annyira

szokatlanul dalolt, mintha maga mellett mindenkit el akart volna

hallgattatni. E mellett a Népregék és mondák oly téren mozogtak, mely

iránt a néphagyományoknak épen akkor megkezdett kutatása fogékonyságot

ébresztett. – Másfelől e tért ki sem mívelte, kivéve Garayt, ki azonban

már ekkor, eltérve az egyszerű költői felfogástól, balladát és regét

egyaránt bizonyos rhetorikai krónikává tett. Aztán Tompa e műveiben

sokkép volt eredeti és új, mi azon érből fakadt ki, melyből dalai

folytak, itt sokkal szabadabb tért találva. Naiv felfogás helyett ugyan

nagyrészt allegoriai és bölcsészeti úton járt el és sokszor mellőzve a

néphagyományok szellemét, sokkal inkább adta tisztán képzelődése

szüleményeit, mint hogy a mesterkéltségbe belé ne essék; de gazdag

festőisége, elragadó költői hangulatai, kiapadhatlan találékonysága,

néhol bűbájossá vált nyelve mindent kárpotolni igyekeznek. A «Vándor

lápról», «Karcsai templom», «Márta könnye», «Az árva lányhaj», «Jávorfa»

kitünő művek. A népregék hiányos felfogásából csak később alkotott

elméletet, mi oly modorba vezette, hol természet- és erkölcstani

hajlamai egészen erőt vettek rajta. Ekkor aztán eltéveszté szemei elől,

hogy a valódi népmese és regében nem uralkodik se a természet törvénye,

se a szigorú erkölcsi rend. A költői báj épen a naiv felfogásban áll,

lényege az emberek és dolgok gyermekies elfogulatlansága, mely oly

kevéssé áll a világ erkölcsi rendjével összeköttetésben, hogy annak épen

eszményi ellentéte. Mihelyt aggódó, úgyszólva pragmatikai motivatiót

kisért meg a költő, erkölcsi tanulságra fekteti az alapot vagy a

természet törvényeit érzékíti meg: a képzelődés könnyű tündéri játéka

helyett józan allegoriát vagy kisérteties történeteket fog teremteni,

melynek csodái nem hizeleghetik be magukat lelkünkbe, mert erkölcsi

érzéseinkre akar hatni, mit csak az eszményített valóság tehet; mert a

természet törvényeit akarja kimagyarázni, mit akármely iskolai könyvből

sokkal könnyebben és jobban megtanulhatunk.

Tompa regeköltészetének hiányai leginkább az 1852-ben kiadott «Beszélyek

és regék» czímű gyüjteményében és «Virágregéi»-ben (1853) tünnek föl.

Egyébiránt a «Beszélyek és regék» tartalma nem mind tündérrege,

egyszersmind számos balladát és költői beszélyt is nyujt. Tompa ez

utóbbi nemben már ezelőtt is szerencsés kisérletet tőn «Szuhay

Mátyás»-ával, melyet a Kisfaludy-Társaság 1847-ben Arany koszoruzott

«Toldi»-ja mellett kitüntetésben részesített. E mű, mely szűk adomai

alapjánál fogva nem akart az époszig emelkedni, élénk és kereken

kidolgozott. Különösen becsessé teszik az ügyes cselekvény, bíztos

jellemrajz s jól ecsetelt történeti háttér. Mindezzel a «Beszélyek és

regék»-ben ritkán találkozunk.

Bágyadtság vonul el rajtuk s cselekvényük elterped. Néha a nyelv bájait

is nélkülözzük, de annál több bőbeszédet veszünk. Mintha a költő

bele-bele unna tárgyaiba s e legnagyobb csapás alatt, mi csak költőt

érhet, egészen elhagyná az ihlet. De a balladák közt van egy pár, kivált

«Az özvegy és fiai», melyekben Tompa megint régi és új erőben jelen meg.

E szép költeményben összeolvad az érzelem és képzelődés, mi az igazi

költészet, vetekedik az egyszerüség és sebes menet, mi az igazi ballada.

Mint fennebb is érintém, Tompának erkölcstanári hajlamai vannak. A

«Beszélyek és regék»-ben, valamint némely újabb elbeszélő művein ez mind

kirivóbban kezde mutatkozni. Bőven vesszük az úgynevezett tanulságot,

erkölcsi magot, mit a «Pesti Napló» egyik kritikusa többre szokott

becsülni a művészi szépnél. – Ki merné hibáztatni az erkölcsi irányt? Ez

lelkészhez kétszeresen jól illik, de a lelkész egyszersmind költő s ez

változtat valamit a dolgon. Azonban nem akarok félreértetni. A mi

művészien szép, az mindig erkölcsös, a mennyiben nem erkölcstelen s a

költészet bizonyos nemeiben, minők a regény és dráma, a művészi gyönyör

egy része épen attól függ, mennyiben bírja a költő megrázni és

kiengesztelni erkölcsi érzéseinket. Aztán elvégre is minden költészet

forrása a szív s minden érzés a legszorosb kapcsolatban van az

erkölcscsel. Ki lehet költő a világ erkölcsi rendjének ismerete nélkül?

Ennek hiányában az elbeszélő nemben a legcsekélyebb compositiót sem

kisérthetni meg. Mi egyéb a tragikum, mint nagyszerű bukás szemben a

világ erkölcsi rendjével, melynek keztyüt dobott a tévedés, bűn vagy

szenvedély, s miért lakolnia kell? Az egyén szenvedése megrázza

szivünket s az örök rend győzelme kibékíti. Azonban miért ne kisértsen

meg a költő az egyetemi mellett, melyet a költészettől különben sem

lehet elválasztani, még különös erkölcsi irányt is, mint megkisért

társadalmit és politikait? Teheti, de ez iránynak szorosan össze kell

olvadnia a költői czéllal, beilleni a művészi formákba, mert a költészet

nem tudomány: valamivel több és kevesebb.

E tanulságos elem a «Virágregék»-re is kiáradt. De csoda-e, ha e gyöngéd

légi termékek nem birhatnak meg oly terhet, mely a nehéz valódi életé.

Itt egyébiránt a kifogás nem annyira a műveket, mint magát a genre-t

illeti. Az ember szintúgy megsajnálja a költőt, hogy annyi erőt

vesztegetett e hálátlan genre-ra, mely inkább csak nevében és külsőkép

költői s mintegy önkénytelen azon különösnek látszó mégis természetes

óhajtást fejezi ki: miért nem festi Tompa a szenvedélyeket, melyek a

virágok kebleit dobogtatják, inkább az emberekben? Szegény virágok! Hisz

ők csak mosolyogni és könnyezni, sóhajtani és elhervadni tudnak. Miért

osztozzanak a mi fitogtatott erényeink s eltakart bűneinkben? Miért

nehezüljön reájok a természet törvényei helyett az erkölcsi világ

rendje: a mi vigasztalónk és nemesisünk? A virágrege a német irodalomból

szivárgott át hozzánk s aligha termékeny földre talál. A németeknél

mindig otthonos volt. A romantikai iskola mindjárt eleinte nagyban űzte.

Majd 1818-ban Schulze Ernő «Die bezauberte Rose» czímű műve nagy

csodálatot idézett elő s az édeskés utánzások egész seregét vonta maga

után. Később, midőn e költészet csaknem feledésbe sülyedt, Grandville

«Élő virágai» Németországon is elterjedtek s Andersen csinos regéi nagy

és kis gyermekeket egyaránt elbájoltak. A költők a virágok életírásához

fogtak, a rózsa kalandjait zengték s a liliom rejtélyeit leplezték föl.

De a birálók közül sokan kikeltek e mozgalom ellen. «A virágok» – írja a

többek közt Schmidt Julian «a romlatlan kedély előtt kertben és mezőn

mindig kedves jelenet, de ha odahagyják ágyaikat s Grandville modorában

balletjelmezbe öltöznek, a valódi élet zajába vegyülnek s igényt

tartanak ahhoz, hogy az emberekhez hasonló születésű lényekül tekintsük:

az ellen tiltakoznunk kell. A természet minden tárgya saját eljárást

kiván. A virágoknak is megvan az ő titkos költői életük; ha ezt a költő

kiérezve megérzékíti, hálásak leszünk hozzá, de ha parfumirozva,

phantastikus ruhában állítja ki azokat a piacra, letöri róluk a

természet és ártatlanság kellemét». Mindez, ha nem is egészben, de

részben illik Tompa «Virágregéi»-re is. Természetes, hogy Tompa költő

levén, mindenütt tud valami táplálékot nyujtani szivünk vagy

képzelődésünknek. Aztán itt-ott aesopusi mesefélét is ad, kilépve az e

regéiben túláradó sentimentalismusból. Megjegyzéseim általában a genre-t

illetik, mely iránt nem lehet rokonszenvem, s épen nem tartom kárnak,

hogy e téren utánzói gyérülni kezdenek. Ezelőtt évekkel sok virágregét

olvashattunk a lapokban, de az utánzók közül egyik sem birva Tompának se

a virágok körüli tapasztalatait, se festői ecsetjét, a betanult forma

tartalma csak üres kérődzéssé vált.

A virágregéket lyrai költeményeinek II. kötete követte, melyről bővebben

akarok szólani. Ha ezelőtt évekkel «Népregéi és mondái» voltak becsesbek

dalainál, most ellenkezőleg áll a dolog. Versei magasan túlszárnyalják a

regéket. Tompa lyrája e második kötetben emelkedőben van az elsőhöz

képest. Nem találjuk ugyan föl benne azon utánozhatlan szép népdalokat,

melyek az elsőnek gyöngyei voltak, de minden egyéb, mi ott vonzott,

bájosabbá válik. A természet iránti érzéke még most is a régi,

képzelődése nem lankadt, de az érzés és szenvedély, mi amott ritkán

nyilatkozék, itt gyakoribb és hatalmasabb. Kedélye mélyült, élményei

napjaiból és napjaink élményeiből merít, mit én mindenek felett nagyra

becsülök, mert legújabb lyránknak ép az a baja, hogy magára erőltetett

hangulatokban lélekzik, s a viszonyok és közönsége szükségét se nem

érzi, se nem érti.

Bizonyos férfias bánat vonul el e költeményeken, mely kiengesztelődni

akar és bir. A költőt nem bántják többé a szerelem valódi és képzelt

kínai, ritkán kel ki boszusan a világ ellen, járta az élet utait s némi

bölcsészi nyugalomra tett szert. Körötte romok és emlékek hevernek,

melyeken jól esik elmerengenie, jelenések veszik körül, melyek szivének

még eddig illetetlen hurjait pendítik meg. Kivándorló barátja után

mélyen borongó elegiát küld, lelke komor képeken andalog s a mint

pitvarában állván, tünődik, a mult idők emléke s a jövő sejtelme lepi

meg; hiába látogatják a jó falusi szomszédok, nem tud beszédes és

derültté válni, s midőn az éj reá nehezül, egy sötét vágyat érez;

gyülölni, nem élni, de egy-egy csillag fénye lelkeig világol, hogy

szeressen és reméljen. Meglátogatja a pusztákat, gyermeksége s

költészete vidékeit, de azok most egészen más színben tünnek föl előtte.

A költő vénült s a pusztákon nagy események rohantak végig. De a

költőnek boldogsága is van. Neje és gyermekei veszik körül. Ide s régi

barátjához, a természethez menekül, itt s a természetben nyugszik meg s

engesztelődik ki. A dal, a bor és jó barátok közt ujra fölmelegedik s

midőn a nagy meghasonlásokban, melyek körülveszik, kifáradt, a hűség

karjai boldog álmakba ringatják.

Ime a költemények, melyeket pár rege s néhány gunyoros dal szakít meg.

Tompa szerencsésen eltalálta a hangot, mely most szíveinkre hat. Ez az,

mi lyrai gyüjteményét a többiek felett oly magasan kiemeli. De hogy a

költői alakításban mindenütt elég művész-e, olyan-e egészben véve, mint

talán lehetne, más kérdés. Vizsgáljuk fény- és árnyoldalaival, a mint a

kritikai méltánylat hozza magával.

Tompa előszeretete a festmény, kép, allegoriához ez újabb költeményein

is átvonul. Költészetének ez most is ereje és gyöngesége. Régibb és

újabb költeményei közt e tekintetben az a különbség, hogy képeit,

allegoriáit inkább felolvasztja a kedélyben, s épen azért lyraibb.

Régebb a kép volt nála túlnyomó, most az érzés. Bizonyság erre az «Őszi

tájnak»… kezdetű költemény. Egy magyar költő sem irt annyit az őszről,

mint ő. A természet hervadása mindig mélyen hat kedélyére s különböző

hangulatokba ejti. Versei e második kötetében is három ily költemény

van, melyek közt legszebb az, melyet épen most említék. Mig az első

kötetben megjelent «Őszi képek» czimű inkább őszi kép, ez őszi dal. Az

enyészet bája, a hervadás és fény lelkén néha vágyba olvad, melyet e

következő szép sorokban tolmácsol:

Néma a táj, arcza sápadt,

Rá derengő napfény árad;

Ah mi vonzó szép halál van

E mosolygó hervadásban.

Édes terhed, édes álom!

Szinte érzem szempillámon;

Hogy lehajtsam szinte vonja

Fejem a fák hulló lombja.

A fák lombja csendesen hull,

Nem küzdéstől fájdalomtul;

Itt a végharcz ismeretlen,

Lehet-e meghalni szebben?

Azonban itt a költeménynek be kellett volna végződnie. A még végül hozzá

toldott versszak, mely azon óhajtást fejezi ki: miért nem ilyen az ember

élte, szükségfeletti, mert a megelőző versszakokban már be van foglalva.

Mindig mélyebb és költőibb hatást idézhetni elő, ha úgy hallgatunk el

valamit, hogy kiérezzék, mintha kimondva se nagyobb emelkedésre nem

hangolhatjuk a kedélyt, se jobban meg nem illethetjük. Az «Őszszel»

czimű költemény kevésbbé becses. Itt a költő egészen ellenkező óhajtást

fejez ki. Szeretné, ha az élet fáklyaként fényes piros lángban lobogna

el, nem lassan hervadva, mint a levél. Érez, de nincs eléggé áthatva s

inkább csak ötletet nyujt, mint költői eszmét. A «Jösz te kedves»…

kezdetű dalban is a haldokló természet képein mereng, azonban itt a

hulló levelek közt másodvirágot is lát s lelkében az emlék örömei

nyilnak, a természet mély álmában az öröklét melegét érzi, mint kedvese

keblén az örök szerelmet. Szép alapeszme; de mig a csendes elégiai

hangulatnak a rhythmus megfelel, pár átmenet némi zavart idéz elő.

Például e sorokra:

Hamuszín köd ereszkedik a határra,

Fénynyel szegi be az őszi nap sugára,

S néma kopár tájak felett elhuzódván

Aranyozott szemfödél a

Hunyó élet koporsóján.

képzelődésünk egészen az eléje festett képbe merül, és szivünk benne

akarna érezni, ha a költő engedné, ki így folytatja:

Fáj e neked a táj képe ily halványan,

Nem gondolsz-e tenmagadra a virágban?

Mikor te is igy borulsz a hideg földre,

Ha megválunk majd egymástól…

Én a bús ág, te a zöldje.

E versszak egészen elfordítja szemeinket tájképéről, hogy egy hervadó

virágot kerestessen föl az érzés közvetítőjéül, holott ezt épen a

hangulatot fölébresztett képnek kellene tennie.

Számos tisztán allegoriai költeményt is veszünk. Az allegoria nem a

költészetbe, hanem a rhetorikába való s ott is igen másodrangu szerepet

játszik, mondják sokan. Ez nem kevesebb egyoldalúság, mint az, mely az

allegoriát többre becsüli a tisztán epikai vagy lyrai eszménél. Hiszen a

keleti költészetnek egyik kútforrása épen az allegoria s a nyugatiban is

nem egy kitünő művet mutathatni föl, mely többé-kevésbbé rá vihető

vissza. Hát miért nem zárjuk ki a költészetből a hasonlatot is, midőn ez

magában épen úgy nem költészet, mint az allegoria; úgy használva pedig,

hogy se a gondolatot nem emeli, se azzá nem válik, a legizetlenebb

valami? S mi egyéb az allegoria, mint megelevenedett vagy kiszélesült

hasonlat? A kérdés csak a körül foroghat: megbirja-e tartalmát az

allegoria, azaz összhangzik-e teljesen a gondolattal, melyet képvisel,

epikai alakban tud-e történetté válni, mint lyra beolvadt-e az érzésbe?

Tompa allegoriáiban mindezt érzi és nem érzi. Virágregéiben, melyek mind

allegoriai költemények, épen az a baj, hogy a tartalmat nem birja az

alak, mert a virágrege erkölcsi alapeszmével, tisztán allegoriai alakban

sokat veszt költőiségéből. Lyrai költeményei közt sikerült allegoriákat

találunk. Ilyenek: «A madár fiaihoz», «Madárfészek», «Ne nézzenek rám»…

«Két madár». A két első legkiválóbb. Az anyamadár elnémult fiait, kik a

vihar által feldult berekből elköltözni akarnak, új dalra és maradásra

kéri. Az érzés, mely az allegoriát végig áthatja, mind emelkedőben, az

utolsó versszakban teljes kifejlést ér. Csak e sorok:

Hozzatok dalt emlékül a hajdan

Lomb-, virággal gazdag tájirul,

sokkal rhetorikaibbak, mintsem összeillhetnének a madár gyermeteg

hangjával. A «Madárfészek», mely a családélet kedves allegoriája, még

sokkal kitünőbb. Általában hol Tompa a családéletből vesz lelkesülést,

mindig megható. Mintegy érezni látszik, mit egy franczia journalista nem

rég mondott, hogy vannak idők, midőn a családi életet az észnek kellene

fölfedeznie, ha a sziv már rég nem jött volna reá. Ez érzésből folynak

különböző szinezettel «Tavaszkor», «Pünkösd reggelén», «Fiam

születésekor» (I. II. III.) czimű költeményei is. Ez utóbbi a gyüjtemény

legkitünőbb verseinek egyike. Egyébiránt ide is belevegyül az allegoriai

elem. Az első majdnem tisztán az. A megáradt kedélyen kép tükröződik;

rózsa kisded bimbajával, a mint a lomb rájok borul, hogy védje a

vihartól. A másodikban a kedély újabb hullámot vet, a kép eltünik,

helyette viráglevélként gyöngéd gondolat libeg. A harmadikban már sötét

eszmék örvénye zúg, hogy a kedély mélyen lemerülve gyöngyökre találjon;

mert a költő bölcsőben ringó fia jövőjén mereng, tanácsokat intézvén

hozzá, melyeket így végez:

A mesterkélt világ dolgait ne nézzed,

Hadd őrjöngjön, – csak te maradj a természet

Kebeléhez közel…

Légy egyszerű fia az édes anyának,

Szánts, vess, fákat növelj.

A mint már egyszer érintém, Tompa allegoria és kép nélkül ritkán tud

gondolkozni és érezni. Ezt annyira megszokta, hogy képzelete még akkor

is munkálódik, midőn se gondolat, se érzés nem izgatja. Öröme telik a

csillogó játékban. A képzelet szakadatlanul ontja a hasonlatokat,

képeket és allegoriákat, melyek ragyognak, de nem tudnak melegíteni. A

költő hiába igyekszik érzést, gondolatot rejteni alájok. Érezzük, hogy

nem egyszerre születtek, s a vers, mely se epigrammá, se dallá nem tud

válni, csak kép marad és sokszor mesterkélt kép. Ilyenek kisebb-nagyobb

mértékben: «Oh hölgyem», «Emléksorok», «Tavaszi bimbók» stb. czimű

költeményei. Az is megesik rajta épen ez okon, bár ritkán, hogy egy jó

kép melléklete vagy ellentéteül egy más képet keres, s nem találván

erőlteti; például:

Hir dicsőség fülmiléje csattog,

S elsímulnak lelkemen e hangok,

A mi rá hat, a mi elragadja,

A boldogság házi pitypalatyja.

A boldogság házi pitypalatyja jó kép, de ki érzi a fülmile csattogásában

a hir és dicsvágyat?

Tompának, ki annyira barátja a természetnek, hogy úgy szólva képeiben

él, természetesen irnia kellett festő költeményeket is. A «Tornáczomon»,

«Alföldi képek», «Zivatar», «Falusi órák» mind ilyenek. A festő

költészet úgy értelmezve, mint azt Petőfi, Arany, Tompa kiművelték,

nálunk egészen valami új. Régibb festő költeményeink vagy puszta

leirások voltak, s így költői becs nélküliek, vagy annyira beleolvadtak

a lyrába, hogy annak különösebb jellemvonást nem kölcsönözhettek. Ez

utóbbit nem vádkép hozom föl, sőt ellenkezőleg, mert a lyrai költészet

tárgya egyedül az érzés lehet, s minden egyéb s így a természet is csak

annyiban, mennyiben benne vissza tud tükröződni. S valóban ujabb festő

költészetünkről kevés magasztalót lehetne mondani, ha az érzés és

gondolat köréből kiemelkednék, vagy midőn kiemelkedni látszik is ne

tudná magát úgy érvényesíteni, hogy több legyen, mint a rajz és szín

csillogó játéka. A festő költészet csak elnevezés s egyéb semmi. A festő

költemény is lyrai költemény, azzal a különbséggel, hogy festői eleménél

fogva némi külön jellemvonással is bir. A festő költészet elnevezés csak

akkor tévfogalom, ha a költőt festővé akarja tenni, mivé nem lehet, s

arra ösztönzi, hogy lemondjon a költészetről, mikor aztán a festés nem

eszközül fog szolgálni bizonyos költői czélra, hanem magává a czéllá

válik.

Egyébiránt a mi ujabb festő költészetünk nem rokon se a Hugo Victoréval,

mely az európai irodalomban annyi utánzóra talált, se a Freiligrathéval,

kinek hirét épen festőisége alapítá meg. Hugo Victor leginkább keletre

vándorol, ha képzelme tündéries színjátékát akarja ragyogtatni,

Freiligrath költészete pedig orbis pictus, hol minden lehető anyag össze

van halmozva, mi a képzelődést csak ingerelheti. A mi festő költészetünk

mint a Tisza, melynek partjain mulat legörömestebb, hazánk határai közt

marad, s legnagyobb mestere mind a mai napig Petőfi, a puszták szilaj

gyermeke, ki költőink közt először talált rajtuk költőit. Már e

közvetlenség önkénytelenül érzések forrásához vezeti a költőt, minők a

szülőföld szerelme, nemzeti vágyak és gyermekkori emlékek, mig Hugo és

Freiligrathnál az ethnographiai tanulmányok által közvetített hangulat

inkább csak a felizgatott képzelődés szüleménye lehet, mint a

megilletett szívé. Hugo Victornak «Orientales» czimű művét, melyben

festőisége a legművészibb fokra hág, Planche Gusztáv igen jellemzőn a

gondolat és érzéstől megvált lyrának nevezi, mely nem ölel át egyebet,

mint a színek és hangok világát, s melyben az érzések és gondolatok csak

a második sorban állanak. Freiligrathról, ki Hugo mögött messze marad,

hasonló jellemzőt jegyez meg Schmidt Julian, így szólván: «Freiligrath a

szívben egy új húrt sem fedezett fel, melyen magával ragadó erővel tudna

játszani; e hiányból kimagyarázható aztán, hogy természeti képeik

nélkülözik azon közvetlenséget és belső összhangot, mi egyedül képes a

lelketlen tárgyat a költészet körébe vonni.»

A mi festő költészetünk nem ilyen. Petőfi más uton járt, s itt fűzte

homlokára a legzöldebb koszorút. Az ő festő költeményei eszmékből kelnek

ki, s az érzések levegőjében élednek meg. Az «Alföld», «Csárda romjai»

nem egyebek, mint a szülőföld szeretetének ódái vagy elegiái, melyeken a

szabadság eszméje vonul át, mi annyira összhangzik pusztáink

végetlenével. A mesterkéltségnek mi nyomát sem fedezhetni föl bennük.

Kedélye, melyet a természet képeire vet, mint örömet, bánatot, reményt,

vágyat, vagy szeszélyt, ezek jellemével mindig összhangzik. Erős érzéke

van a jellemzeteshez s megáradó érzései a nélkül olvasztják magukba,

hogy valamit letörölnének róla. Kedélye mint víztükör ringatja a képeket

s képzelete napként szór reájok ezer szinben játszó sugarakat. Azért

fest, hogy bennük gondolatokat és érzéseket ébresszen. – Látunk,

hallunk, érzünk egyszerre, a szülőföld szeretetét érezzük és lelkünkön a

nemzeti emlékek és vágyak hurjai zendülnek. Petőfi festőkölteményeinek

eleme a természet iránti naiv fogékonyság s a szülőföld mély szeretete.

E két elembe mi hóbort, mi affectatio sem vegyült, mi nála egyébiránt

gyakori, s e szerint csak jótékonyan hathatott élet és irodalomra

egyaránt. Nyilatkozásuk sem üres idealismus, sem abstractio, de concret

valóság, az élet telje. Ő nem szónokol a szülőföld szeretete mellett, de

megtelt szivélye és lángoló képzelődése a Tisza és Duna mentében mindent

bájjal von be s pusztáinkon le egész a dőlt kéményű csárdáig valami

szépet, meglepőt, szeszélyest fedez föl, hogy mélázzunk, mosolyogjunk s

érezzük, mily szép, mily kedves a hazai föld, mily széppé, mily kedvessé

tette Isten és szeretetünk. De Petőfi akkor is költő marad, midőn

érzéseiből kiemelkedve fest. Ekkor képeibe annyi mozgó életet lehel,

hogy azok tökéletes genre-képekké válnak, melyek hátterét mindig valami

gondolat vagy érzés képezi, mint a «Téli esték»-ben a családiasság, a

«Kutyakaparó»-ban az elhagyottság blazirozottsága. E költemények valódi

remekek, költészetünk büszkeségei. Valóban Petőfi igazi genialitása

népdalai és románczai, festő- és genreképeiben mutatkozik; minden más

művében bár többé kevésbbé költő, messze marad mögöttük. S én

csodálkozom, hogy kritikusaink oly kevésre becsülték eddig festő

költeményeit, s a közönség közül sokan nem találnak benne annyi élvet,

mint némely üres pattogásaiban, vagy gyönge alkotásu költői

beszélyeiben.

Arany festő költeményeinek jelleme a plasticitas. Ő nem szinez oly

ragyogón, mint Petőfi, ő kivágni, kimetszeni tud, oly mesterin, mint

költőink közül senki. Kezei közt minden kidomborul, teljes alakot vált,

egyéni arczot ölt. E tehetsége oly nagy, hogy azt, mit elénk állít,

mintha nem is képzelhetnők máskép s már valahol láttuk volna. Petőfi

bizonyos tekintetben hangulata által költi életre tájképeit, Aranynál

inkább a tájképekből merül fel a hangulat. Petőfi lyraibb, Arany

epikaibb. Innen megmagyarázható aztán, hogy Aranynak «Télen», «Az ó

torony» czímű költeményei, melyekben a lyrai elem a tulnyomó, nem oly

sikerültek, mint a «Családi kör», «Elhagyott lak» czíműek, melyek

tökéletes genreképek. Egyébiránt az ő legmesteribb tájképei eposzaiban

vannak, és soha sem puszta diszítmények, hanem vagy szükséges rámái

alakjainak vagy a cselekvény kimaradhatatlan szinhelyei s így motivumok.

Tompa régibb festő költeményeinek jelleme az allegoria volt, mi az

ujabbakon is fel-feltűnik néha, de kedélye most sokkal teltebb, mintsem

ne korlátozza képzelmének e hajlamát. Ez ujabb festő költeményei annyira

felolvadnak a kedélyben, hogy néhol lyraibb mint Petőfi, és sohasem oly

nyugodt, mint Arany genreképeiben. De neki nincs annyi érzéke a

jellemzeteshez, mint Petőfinek, sem oly plasticitása, mint Aranynak, ő

általánosabb vonásokkal rajzol, s alapeszméit, érzéseit kevésbbé

művészien tudja belopni lelkünkbe. Néha már tárgyait úgy választja, hogy

az kizárja az egyénibb vonásokat, rhetorikai leirásokra ösztönzi,

melyeket aztán reflexiókkal sző át, minő a «Zivatar». Az ő festő

költeményeiből ritkán merül föl biztos vonásokkal rajzolt tájkép,

megáradó kedélye mindent elmos és önmagába sülyeszt, de e nyilatkozása

erős és megható, rendesen a falusi élet örömeinek alkonyfényében ég,

vagy terhes felhőként sötét árnyakat vet maga körül. A «Falusi órák»,

«Alföldi képek», «Tornáczomon» kitűnő költemények, szépségükből csak egy

hamis kép s egy nem eléggé talált befejezés vonnak le valamit. Az elsőre

példa e versszak:

Ködfátyolképe a multaknak kitárul,

S annyi régi rajzok visszatérnek rája;

Emlékezés nélkül mi volnál te oh szív?

Beszédes húrjától megfosztatott hárfa.

hol ugyanegy gondolat két oly hasonlattal van kifejezve, melyek

egymással némi rokonok, s egyik a másiknak se folytatásául, se emelésére

nem szolgálhatva, csak zavarólag hathatnak. A nem eléggé talált

befejezés az «Alföldi képek» III-ában tünik föl. E négy szakból álló

cyclus egyébiránt e gyüjtemény gyöngye. A költő hosszas távollét után

meglátogatja a pusztákat, gyermek- és ifjuálmai vidékét, a régi ismert

képek közt otthonn érzi magát, de a viszontlátás örömei közé mély bánat

vegyül, elsötétül előtte a mosolygó táj, s buskomolysága minden tárgynak

más színt, jelentést kölcsönöz, a nap mintha vért hintene a láthatárra,

a megmerült csónak, a sás eltört kardja, a széthullott buzogány

fájdalmas hasonlatban szólnak hozzá s ekkor így sóhajt föl:

Elhagynak a régi nyájas gondolatok,

Hánykodó lelkemben bús képet forgatok,

S mint a néma bálvány,

Melynek kebelében nincs élet, verő szív,

Mozdulatlan állok a puszták határán.

Ez szép. A költő ott áll az előtérben s a hunyó naptól megvilágított

tájkép viszfénye haragos-szomorú kedélyébe olvad mind elhalóbban. Itt

vagy be kellene végződnie a költeménynek, vagy a sötétülő tájképpel e

sülyedő kedély oly fordulatának bekövetkeznie, mely kiemelkedőn vagy

mélyebben sülyedőn fejezze ki az alapérzést. Tompa ez utóbbit választá s

midőn így szól:

És még igy merengek a bús gondolatban,

Mellettem a pásztor jó estét mond halkan,

Hisz a nap leszálla…

mind jól megy, de e két végsor:

Jó földimnek arczán bús felleg vonul át,

Bánat vagy fekete hajfürtjének árnya.

sem elég festői, sem elég lyrai, holott épen e kettőnek egy pontba

olvadásának kellene képeznie a kikerekítést. Sokkal művésziebben van

befejezve a «Tornáczomon» czímű költemény. Ez kitünő egy mű. A költő

végig néz a Sajó völgyén, elméláz a folyamon, melyet annyiszor áraszta

ki vér és könny, megemlékszik a régi időkre, melyeknek nyomait rég

eltörlék az évek s felsóhajt: ha a szívből is így törlődnék ki a

fájdalom és csalódás! Azonban szép nyári nap mosolyog le az arató népre,

itt-ott dal hangzik föl s a költő kérdi: mi szólal meg e dalban, öröm-e

vagy fájdalom? A dal elcsöndesül, este lesz, a tájkép ködbe vesz, a

szomszédból átjő Péter vagy Pál úr beszélgetni, de a borongó kedély nem

talál tárgyat, melyen megpihenjen, míg

Végtére elborul, nyommasztó nagy éj lesz,

A levert lélek egy sötét vágyat érez:

Gyülölni… nem élni…

De egy-egy csillag gyul a felhőkön távol,

Fellobbanó fénye lelkünkig világol:

Szeretni, remélni!

Az első versszakban a tájkép méla rezgést kelt a kedélyben, mely tart a

negyedikig s az itt felhangzó dalra egészen borongásba megy át; a

hetedikben a leszálló estével mind mélyebben sülyed, míg végre az égben

elsötétül, de a fel-fellobbanó csillaggal a remény álomképei vonulnak át

rajta. Mennyire összhangzik, egymásba olvad itt kül- és belvilág, kép és

érzés, s a hangulat határozottságát mennyire nem zavarja semmi!

Tompa elbeszélő költeményeiben is sok szép festésre találhatni. Itt

néhol sokkal több érzéket mutat a jellemzeteshez és nagyobb plasticitást

fejt ki, mint festő költeményeiben. Ilyen például a Diós-Győrről írt

népregéjében a következő versszak:

És oszlop épül a homokból,

A forgó szél építgeti;

Karcsul… karcsul s mindig magasabb

Míg kivirít a teteji…

Különben «Versei» e II. kötetében közlött elbeszélő költemények rokonok

régibb mondái és beszélyeivel. Közöttük a «Retel patakja»-t s a hét

gyermekes apáról írt népregét a naiv népies hang és felfogás tüntetik

ki, mely Tompa régibb ily műveiben ritkán volt tapasztalható. S ez

szerencsésen el van bennük találva, de alkotásuk gyönge. A «Néprege»

épen elhibázott mű. Itt egy szegény embernek hét magzatja van; az anya

nem győzvén őket kenyérrel és gonddal, így kiált föl: Te! csak

meghalnátok. Óhajtása beteljesedik. Két gyermek nem soká meghal, kiket a

többiek is követnek. A mint az apa sírt ás számukra, egy üst pénzre

talál. Már a hetedik gyermek is a sírban, de a szülők gazdagok. Az ember

azt gondolná, hogy az ellentétből fog szövődni tovább a mese. Nem. Itt

tökéletesen megszakad s más történet kezdődik, mely vele mi

összeköttetésben sincs. Egy gazdag ember, ki e hírt meghallá, bikabőrbe

öltözvén a szegény ablakára megy, s ezt kiáltja: «böm, böm, nyisd ki

gyorsan, én vagyok az ördög, add át pénzedet». A szegény félelmében

átadja pénzét. Azonban a gazdag is megjárja, a kérges bikabőr rásül

hátára s maig is négy lábon szarvval bujdosik a világon ezt bőgve: böm,

böm. Tompa hihetőleg a néptől vette át e mesét, de kettős cselekvényét

vagy össze kell vala olvasztania vagy csak egyikét dolgoznia föl. Így a

mint adta, a hibás alapért sehogysem érezhetjük magunkat kárpótolva oly

egyes szépségek által, melyeket ő e művében is nyújt, mint mindenütt.

Különösen szép benne azon hely, midőn az apa hazaviszi a talált pénzt és

a meghalt gyermekek ruháit rakosgató anyának így szól:

...... anyjok

Nézd csak beh tenger pénz!

Amaz oda tekint

Azután rá sem néz,

Holmit rakosgatván

Könyje pereg rája:

Ez a kendőcskéje! ez a csizmácskája!

A «Harmincz éven túl», «Az én lakásom», «Búcsu», «Elmélkedés egy levél

fölött», «Pipacsok», «Farsangban», «Vig szüret», «Búcsu az ó évtől» mind

gunyoros költemények. E nemben Tompa most is a régi: haragszik és

fulánkot ereszt. Azonban tárgyait most inkább veszi az élet és

élményeiből, mint régebb. Legörömestebb a vidéki élet bohóságait

ostorozza: a mi jó compossessorainkat, kik szünetlen csak politizálnak

és a tudomány és művészet iránt érzéketlenek; a kegyes patronusokat, kik

a lelkészt egész keresztény szellemben alázatosságra és nélkülözésre

szoktatják; az olvasni szerető szomszédokat, kik a kölcsön kért könyvet

soha sem adják vissza; a dörmögő öreg urakat, kik korholják az élvező

fiatalságot, mert maguk már nem élvezhetnek; a hetyke vidéki

arszlánokat, kik bogárhátú kis házba vezetik a kastélyról álmodó begyes

kisasszonykát; az időjárást, mely mintha az emberek felfordultságát

követné, egészen megbomolni látszik. E mellett kikapják magukét a mi

genialis poetáink is, kik verselni sem tudnak, a mi nagy kritikusaink

is, kik csak magán rokon- és ellenszenveiknek hódolnak. Sőt egy helytt

inkább boszankodva, mint gunyosan így kiált föl:

Van itt iró, költő, tudós, kritikus,

Regény-, dráma-, novellairó bőven;

Ismert, nem ismert, félreismert lángész,

Egymás hátán, mint csik a Fertőben;

S nem bámulsz minket oh boldog haza?

Dehogy nem bámul, sőt annál odább van:

Praenumerálni elfeledkezik

És nem veszen könyvet – bámulatában.

E haragos boszankodás jellemzi e költemények majd mindenikét, melyek

közt «Az én lakásom» és «Farsangban» a legsikerültebbek. Tompa nem

gyülöl oly mélyen, hogy erős satyrikussá válhassék s talán kevésbbé

ismeri az emberek gyöngeségeit, mintsem eleveneikre találhasson.

Haragszik és kibeszéli magát. Mintegy önkénytelen könnyülni akar s

egyébre alig van gondja. Nem lelkesíti azon mély gyülölet, mely egykor

mély szeretet volt, s épen azért, hogy boszút állhasson, éhesen

kéjelegve keresi a nevetségest, gunyolni valót mindenütt, hol a bűn és

ostobaság megsértették erkölcsi érzületét. Ez az igazi satyra eleme,

mely aztán, ha bizonyos határokon túllép, szívtelenséggé válik s az erős

és biztos guny helyett csak daemoni kaczajt hallat. Tompa a humorig sem

emelkedik. A bosszankodás és harag erőt vesznek rajta. Elfogultabb,

mintsem az ellentéteiben felfogott világra a kedély könny és mosolyból

szőtt sugarait áraszthassa. Épen azért se elég könnyen, se elég mélyen

nem mozog. De haragos kedvtelésének természetessége szintúgy jól esik az

embernek, midőn rendszerint úgynevezett humoristikus verseinkben nincs

egyéb, mint erőltetett élcz, vagy oly izetlen tréfa, mely legtöbbször

magát a költőt teszi nevetségessé.

Tompa igazi eleme sem a guny, sem a humor, hanem bizonyos búskomoly

hangulat, mely most ellágyulva, majd kitörve, itt reflexiókba, ott

érzésekbe sülyedve csendes resignatióban keres menedéket. Allegoriai és

festő költeményein is e hangulat vonul el. Ott, hol alapeszméi

reflexiókból merülnek föl, kevésbbé szerencsés, mint midőn önkénytelen

érzéseinek enged. A «Mit kérek», melyben az emberiség jövőjén töpreng, a

«Boldogság», hol a boldogság fölött kétkedik, a «Hűség», midőn az

ifjuság, ábránd és szerelem romjai közt a hűség karján békül ki az

élettel, mert nem érintik a kedély vagy szellem mélységeit, mögötte

maradnak a «Távolból», «Itthon vagyok», «Halmon állok», «Első szerelem»,

«Szőlőhegyen», «Levél egy barátom után», «Vén harangozó», «Öreg szolga»

cziműeknek, melyekben a baráti vagy családias érzéssel megtelt sziv vagy

a sötét képeken borongó képzelet élénken és erőteljesen nyilatkozik.

Legjelesebb köztük az «Egy levél barátom után». Már tárgya olyan, hogy

utat kell találnia szivünkhöz. Egy szerencsétlen költő, a Kerényi

emlékét újítja föl, ki Amerikába vándorolt – meghalni. Tompa egyetlenegy

költeményében sincs annyira meghatva, mint itt. A hazaszeretet és baráti

részvét mélyen megillették. Egész lelkéből érzi azt, mit a magyarnál

talán egy nemzet sem érez mélyebben: «Szivet cseréljen az, a ki hazát

cserél». Aztán e költeményben Tompa egészen új oldalról mutatkozik:

néhány erős vonással a legjellemzőbben tud lélekállapotot festeni. Ilyen

például, midőn barátjának az anyjánál tett látogatásáról ir:

Beszélgettünk… ő is szólott, de keveset,

Kiméltem fájdalmát s nem említém neved;

S mellette a bánat keserűn meghatott;

Hogy úgy kell tartanunk, mint a ki már halott.

Ime Tompa költészete minden oldalról bemutatva. Láthatni, hogy azon

körben, melyben mozog, se eszmék, se érzésekben nem szükölködik. Mindig

elég mondanivalója van, azonban az, a hogy elmondja, kevesebb becsű,

mint az, a mit elmond. E megjegyzés leginkább a compositiót illeti.

Tompánál ritkán találhatni egyöntetű költeményt. Fejtegetéseimben

többször volt alkalmam kimutatni most a hangulat zavartságát, majd a

kikerekítés hiányait. Nála egyik gondolat vagy kép felkölti a másikat, a

nélkül, hogy mindig azon czélra szolgálna, a mit ki akar vinni. Néha

arról is megfeledkezik, hogy egyik kép a másik hatását szükségeskép

veszélyeztetni fogja. Képzelme vagy érzése észrevétlen kicsap, hogy

figyelmünk csökkenjen vagy fogékonyságunk lankadjon. Aztán nem mindig

tudja, mit kell elmondania s mit elhallgatnia. Olykor sorokat lehet

kimutatni, melyek kihagyása által költeménye nem szenvedne csorbát. Ő

nem jutott el még egészen oda, mihez nehéz, de termékenyítő tanulmány

vezet s melyre még azoknak is szükségük van, kik tehetségük

természeténél fogva a compositióban rendkivül erősek s inkább annak csak

csekélyebb árnyalataiban tévednek. S mi e tanulmány? Az alapeszmének

tökéletes megérlelése, hogy jól tudjuk a mit mondani akarunk; kifejtése

a kifejezések árnyalatai és szavak súlya iránti érzéknek, hogy igen jól

tudjuk elmondani a mit akarunk. Ez úgyszólva saját tehetségünk,

gondolataink tanulmányozásának eredménye aztán az lesz, hogy semmit sem

fogunk a véletlenre bízni, egy pillantattal be fogjuk látni a mű részeit

alkotó eszméket, s vagy nem irjuk meg azon költeményt, melyre nem elég

határozott hangulat vagy nem tisztán kibontakozott eszme izgat, vagy ha

megirjuk, mindent megtettünk, mi tehetségünkben állott.

_Mentovich_ némi tekintetben rokon Tompával. Az allegoriák és természeti

képek iránt ő is hasonló előszeretetet tanusít, azonban oly hamar

kimeríti s annyiszor ismétli magát, hogy egy-két költeményét ismerve,

már ismerjük mindeniket. Ő is az «Athenæum»-ban lépett föl először Alpár

álnév alatt pár csinos, a természet képeivel játszó epigrammai menetű

dallal. Később majd mindenik divatlapba irt. 1847-ben Kolozsvártt egy

füzetkében harmincz dalt bocsátott közre, melyekben egy akkor igen

nevezetes politikai kérdést költői, mondhatni kedélyes oldaláról

igyekezett feltüntetni. Ez legjobb műve. A harmincz dal egy egészet

képez, melyben a megindult kedély, mintha önmagával beszélgetne, az

érzések és eszmék egy kis történetét, cselekvényét nyujtja meglehetős

szerencsével. E dalokat különösen a kedélyes oldal tüntette föl. Oly

időben, midőn a hazafias eszmék inkább csak pathosban nyilatkoztak,

meglepő volt egy csendes, mondhatni túlszelid kedély hazafias önmagába

sülyedése. Mentovich e jelen gyüjteményében egész a legújabb időig irt s

nagy részt megjelent költeményeit szedte össze. «Száraz lombok»-nak

nevezi, nem tudni mi okból. Annyi igaz, hogy e lombokon kevés a zöld

levél. Mentovich nagy fogékonyságot látszik mutatni a természet iránt,

de csak közönséges abstractiók s elhasznált hasonlatokban beszél róla.

Az örökös könny és harmat, sóhaj és szellő, bánat és fölleg stb. képei

kifárasztják az embert. Néha újat és szokatlant is akar mondani, de az

egyszersmind nem találó és szép. Például nem erőltetés-e ez:

Hah! mi szép a sok szökő kut

Égbe szálló sugara…

Nem szökőkut-e a tiszta

Légbe röppenő pacsirta

Visszasiető dala.

Ő nem hogy jellemzetesen kedélyébe olvasztva tudná visszatükrözni a

természetet, de még az általános költői hangulatig sem emelkedik.

Kedélye épen oly kis körben mozog, mint képzelme. Pár csinos szerelmi

dal, pár gondosan kivitt epigrammai gondolat, és ki van merítve egész

költészete. De meg kell vallani, hogy ilyszerű költeményeiben őszinte,

tiszta érzésre, sok csinra s némi bájra találunk. Legkevésbbé találja

föl magát, ha ódai vagy elegiai szárnyalást vesz. Költeményei ilyenkor

elterpedve erőtlenednek el. Elbeszélő költeményeiben a mese nem tud

megalakulni s egyszerűség helyett cziczomában keresi a hatást. Legjobban

sikerülnek allegoriái, melyek közt legjelesebb a «Tél». Itt szeszély,

festőiség, találékonyság igen szépen olvadnak együvé, majdnem a humorig

emelkedve.

És ezzel hadd térjek át legújabb lyránkra.

A lefolyt hat év alatt irodalmunkban igen zajos lyrai mozgalom

keletkezett. Néhány régibb és egészen új költő határozott vonásokkal

kijelölt csoportozattá alakult, mint par excellence a legújabb lyra

képviselője. S mi e legújabb lyra lényege, melyet költőik hol

költeményeik, hol előszavaikban tanná emeltek? Oly téveszmék összege,

mik szerint, mint czikkem elején is megjegyzém, a költészet alig lehet

több, mint bizonyos conventionalis tartalom conventionalis formája:

tehát művészet helyett mesterség, ihletés helyett affectatio. E legújabb

lyra az ujdondászok tapsai közt ünneplé felavatását, mint eredeti

sajátságaink, a melegség, természetesség és genialitas lyrája s úgy

mondják, hogy a közönség tetszésével is találkozik.

Én az iránt, hogy ki tulajdonkép a közönség s véleménye mennyiben döntő,

soha sem tudtam tisztába jőni, meglehet azért, mert magamat is némi

közönségnek tartom és mert azt hiszem, a közönség mindig olyan, minővé

az írók alakítják. Azonban ne gondolja senki, hogy a közönség szerintem

valami profanum vulgus, kit figyelembe sem kell venni. Sőt nagyon is

figyelembe veendő. De miért alázza magát akár költő, akár kritikus

rabszolgájává, midőn, ha ereje van hozzá, vezetője is lehet? Arról is

meg vagyok győződve, hogy a valódi költő nem csak egy kirekesztő kör,

legyen az akár az alsóbb, akár a felsőbb, hanem egész nemzete számára ír

s műveit mindenki érteni fogja, a nélkül, hogy commentatorokra

szoruljon. Ezekre csak akkor van szükségünk, ha a régibb korok vagy

idegen nemzetek költészetét akarjuk élvezni, mert mesterségesen kell

bele élni magunkat oly eszmék és érzések világába, melyek a mieinktől

különböznek. Mindemellett két tényt senki sem tagadhat el: egyik, hogy

minél nagyobb valamely költő, annál több szív- és elmebeli műveltséggel

kell birnunk, ha egész totalitásában fel akarjuk fogni; másik, hogy

minden nagy költő tovább vitte nemzete műveltségét s épen azért

szellemének hagyománya csak lassan vált mindinkább szélesedő körben

közkincscsé. Ez okon az a sűrűn hivatkozás a közönségre, mi nálunk

annyira divat, előttem mindig gyanus, mert tudom, hogy némely mű

népszerüségét sokszor az izlés határain kívül eső okok eredményezik,

mert tapasztaltam, hogy nemcsak a politikában vannak fictiók, hanem az

irodalomban is. S én valóban szeretném beszedetni a közönség szavazatát

legújabb lyránk iránt, nem a vidéki levelezők, kik rendszerint az

ujdondászok visszhangjai, hanem valamely kóbor szellem által, kinek

módjában lehetne meglesni az egész olvasó közönséget. Alig hiszem, hogy

e kóbor szellem a meghatottság, lelkesülés, a szív és elme gyönyöreinek

oly számos szavazatával térne vissza, hogy igazolhatná ama nagyon is

gyakran, nagyon is büszkén hirdetett népszerűséget. Legalább azon két

szellem közül – egyik a lelkesülés most mosolygó, majd könnyező tündére,

másik a gúny most sivár, majd bohó dæmona, kik engem mindenütt kisérnek

– majd mindig ez utóbbi áll előttem, valahányszor újabb lyránk dalain

akarok andalogni. Most is mellém lopódzott, asztalomon tánczol,

hahotázva lapozgat könyveimben s annyi bohó ötlet, gúnyos eszme

viszketegét önti el kedélyemen, hogy alig szabadulhatok tőlük.

De talán nekem sokkal több ellenszenvem van legújabb lyránk iránt,

mintsem igazságos lehessek hozzá, talán sokkal magasabb szempontokból

indulok ki, mintsem méltányolhassak oly műveket, melyek alantibb

színvonalon némi magasztalást is érdemelhetnek. Meglehet. Azonban attól

függ minden, hogy minek tartjuk a költészetet s rokon- vagy

ellenszenvünknek van-e széptani alapja? Ha a költészet nem köz és komoly

dolog, melyhez izlési és nemzeti érdekek kapcsolódnak, akkor a kritikus

a legostobább, legízetlenebb ember a világon, mint lenne azon széptevő,

házi barát, rokon, ki a bájos kisasszony csinos zongorajátékára vagy a

nagyreményű urficska sikerült stylistikai gyakorlataira nem tudna elég

bókot mondani. Ki oly udvariatlan, hogy egy szép leányt könnyekre

fakaszszon, midőn mosolyain édeleghet! Ki annyira kedélytelen, hogy

lehangoljon egy szerény fiut, midőn önérzetre kell ébresztenie? S miért

megzavarni a jó szülék örömét, kik meg vannak győződve, hogy gyermekük

rendkívüli tehetség? De növendék-leánykák, szerény iskolás ifjonczok-e a

mi lyrikusaink és salonfecsegés-e a kritikus kötelessége? Ha nem: miért

ne merjünk bonczolni, fejtegetni, birálni, a mint minden irodalomban

szokás? Miért nézzünk kezdőknek oly költőket, kik többé nem a lapokban

kisértik meg erejöket, hanem önálló füzetekben a költői egyéniség

igényeivel lépnek föl? Miért törjük fejünket édeskés phraseologián és

épen bátorítás kedveért, midőn önérzet helyett fennhéjázás uralkodik s

nem attól félhetni, hogy a töprengő műgond bénítja meg újabb

lyrikusainkat, hanem hogy a könnyelmüség teszi tönkre. Miért ne

alkalmazzunk valahára magasabb mértéket is, ha a rendes szerint maholnap

a törpe is óriás lesz? Legalább ezeriben egyszer miért ne ragyogtassuk

föl az eszmény, az isteni művészet, a magas törekvések világát is, midőn

lyrai költészetünk ege beborult s a becsszomj és lelkesülés lovagjai

helyett a hiuság rabjaivá, a kereskedelem gépeivé, a kaczérkodás vagy

affectatio arszlánaivá kezdünk válni s valami olyszerű hangulat jő

mindinkább divatba, miszerint az eszmei tartalom tudóskodás, a rhythmus

és nyelv ereje, szabatossága pedans mesterkéltség, a kedély mély és

emelkedettebb nyilatkozatai holdvilágias ábránd, de a mesterkélt érzés

természetesség, az együgyűség naivitás, az izgatottság szenvedély, az

érthetlen dagály mélység, a hóbort genialitás s a nemzeti czafrangok

prózája a magyar szellem költői eredetisége.

Ime ellenszenvem okai, melyek szükségeskép polemiára vezetnek és most

nem kritikusaink, hanem költőink irányában. De vajjon megtarthatja-e e

kritikus nyugodtságát és tág látkörét, ha polemikussá válik? Annyira

nem, mint az irodalomtörténetíró, de erre nincs is szükség. Bizonyos

egyoldalúságot a polemikus kritikus el nem kerülhet, de ez épen érdemét

képezheti. Mindez igen természetes. A kritikus meggyőződik valamely

egészen modorrá vált költői iskola tarthatatlanságáról, valamely

uralkodóvá lett szellem veszélyeiről, ellenük indul, hogy azon eszmék

nyomán, melyeket megpendít, visszahatást ébreszszen föl a közönségben s

a fejlődő irodalom mozgalmaiban. Ebből önként foly, hogy a megtámadott

iskola és szellem termékeiben élesebben fogja látni az árnyoldalt, mint

más, vagy egyebet épen nem is lát s a fényoldal feltüntetésén már csak

azért sem fejthet ki nagy buzgalmat, mert kiindulási pontjai szerint s

az egészhez mérve az oly csekély, hogy alig érdemel szót. Ez a polemikus

kritikus egyoldalúsága, melyet én kikerülni se nem akarok, se nem tudok

s azon megjegyzéssel vallok be, hogy én nem a tehetséget akarom

elvitázni a valóban tehetséggel bíró újabb lyrikusoktól, mi gyülöletes

és meddő dolog, hanem iskoláik, szellemük, irányuk, tanaik és

fennhéjázásuk ellen szándékszom polemizálni, mi irodalmi szükség.

Legújabb lyránk tökéletes felfogására szükség Petőfi költészetének főbb

jellemvonásait szem előtt tartani, mert legújabb lyrikusaink nagyrészt

az ő tanítványai vagy teremtményei. Az irodalom-történet bizonyítja,

hogy a költők mindig hatnak egymásra s annál inkább, minél rokonabb

szelleműek; de e természetes hatás és az utánzás közt nagy a különbség.

Petőfi hatása legújabb lyránkra egész az utánzásig, vagy a mi azzal

együtt jár, a torzításig terjedt. Újabb lyrikusaink úgy tettek, mint

Nagy-Sándor vezérei királyuk halálakor: felosztották a birodalmat, hogy

semmivé tegyék. Mindenik kikapta a maga részét és mindenik elpazarolta.

Legújabb lyránk nem egyéb, mint Petőfi költészetének ereje enerválva

vagy gyöngeségei a túlságig vive. Lyrai gyüjteményeinkben untalan Petőfi

egyénisége, eszméi, érzései, hangulatai, rhythmusa és kifejezéseinek

változatai, ismétlései vagy torzításaival találkozunk. Újabb kiadásai

ezek Petőfi verseinek a gyöngébbek kedvéért s néha a gyermekek számára.

Innen újabb lyrikusaink annyira hasonlítanak egymáshoz, mintha testvérek

volnának. Valóban testvérek is, legalább tejtestvérek, kik ugyanegy

muzsa emlőjén szíttak táplálékot. A különbség köztük csak az, hogy egyik

vegyesebb s némi eredetibb szinezetben jelen meg, mint s másik s az

osztályban egyiknek egy, másiknak más rész jutott.

De mik Petőfi költészetének főbb sajátságai, miken újabb lyrikusaink

megosztoztak?

Először is Petőfi kifejezte kora érzületét, hangot adott az idők

törekvései, fájdalmai, vagy ha úgy tetszik, hóbortjainak is. Ez oly

sajátság, melylyel minden nagyobb költő bír s minden életrevaló lyrának

bírnia kell, a nélkül, hogy az úgynevezett alkalmiságnak vagy nagyon is

köznapi irányok és szenvedélyeknek szolgáljon. – Petőfi sajátságán nem

osztoztak lyrikusaink, de nem is osztozhattak, mert akkor lehetetlen

lett volna utánozniok. Mihelyt a költő nem saját és kora élményeiből

merít, hanem a másokét s talán egy lejárt korszak költőjéit erőlteti

magára, se nem értheti, se nem érezheti, mi alatta, fölötte, körüle

zsibong esengve hozzá, hogy tolmácsolja. Lyrikusaink, az eszmei

tartalmat illetőleg épen úgy megirhatnák költeményeiket ötven év mulva,

mint megírták most. Ők nem tudják, hogy minden időben bizonyos

kérdéseket intéz költőihez a közönség, bizonyos eszmény, hit

képviselését várja tőlük, vagy legalább is változott hangulatai szerint

velük akar érezni, ábrándozni és borongani. Az irodalomtörténete

mellettem szól, s hogy ez mindenkor lehetséges, mutatja, hogy többet ne

említsek, Tompa költészete, ki, a mint jellemzém, e tekintetben sok

szépet nyujtott. Azonban én ez oldalról tudnám menteni lyrikusainkat s

épen nem emelek vádat ellenük.

Térjünk a vádakra.

Petőfi ifjuságot lehelt a magyar lyrába s mintegy átalakítá; mert

nemzetiebbé tette, mélyebben merülvén a nemzeti szellembe, mint eddigi

költőink; mert az erő és természetesség szabadabb mozgásaival döntögetni

kezdé az önkény és gyöngeség mesterkélt szabályosságait. Ez ifjító,

átalakító erőt a népköltészetből kelle merítenie, hol minden nemzeti

költészet eleme rejlik, s honnan eddigi költőink is merítettek, de egyik

sem annyit, mint ő, kit ide hajlamai és élményei vezettek, mi mindennél

több, mert mindig bár sokszor öntudatlanul, legmélyebb költői felfogást

tesz lehetővé. Aztán az élet és irodalom is oda dolgozott, hogy a

népelem mind szélesbülő körben gyakorolja hatását. Erősödni akartunk,

hogy a nemzeti szellemet egész erejében kifejtvén, műveltségünket

nemzetiebbé tegyük. E mind határozottabban nyilatkozó mozgalmat

képviselte Petőfi a lyrában. Innen azon rendkívüli hatás, mit a

közönségre tőn s azon erős lendület, mit összes költészetünknek adott.

Ezért talán elfogultak is vagyunk irányában. Az eljövendő irodalmi

történetíró tárgyilagosabban itélhet róla, mint mi. Talán el fogja

mondani, hogy korábban meghalt, mintsem kiforrhatva a nemzeti szellemnek

megalakult s egészen művészi formákba kristályosodott költői

kijelentését hagyhatta volna hátra; hogy inkább hasonlított Mózeshez, ki

megnyitotta a szolgaság kapuját, mint Josuehoz, ki belépett az igéret

földére. Mindebben sok igaz lehet, de annyi most is bizonyos, hogy a

legújabb lyra, mely nyomán indult, nem az igéret földe felé halad, hanem

egy újabb szolgaság kapuján tart diadalmenetet.

Legújabb lyrikusaink mindnyájan osztoztak a Petőfi által hatalmas

fejlődésnek indított népelem nyilatkozatain, hogy egy-egy új téveszmével

gazdagodjanak. Divat lőn népköltővé lenni belső ösztön, komolyan vett

élmények nélkül, erőszakosan neki hevülve. De ez még hagyján! Hitté

vált, hogy csak a népköltő költő és hogy tulajdonkép a népköltő nem

költő; hogy a magyar lyrának csak egyetlen eleme van, a naivitás és a

naivitás tulajdonkép együgyűség vagy hóbort; hogy a művészet csinálmány

és hogy tulajdonkép a csinálmány művészet. Nem tréfálok, de mit mondjak

egyebet úgynevezett tájköltőinkről? Ugyanis pár költő azon gondolatra

jött, hogy ha Petőfinek valóban eredeti népdalai oly nagy zajt ütöttek,

az ezeknél sokkal eredetiebbek még nagyobb zajt fognak ütni s ilyeneket

írni épen nem nehéz. Legyünk eredetiebbek, mint a nép, az összes magyar

nép. Vannak választott népfajok, zengedezzünk tájszólásaikon a magyar

nyelv dicsőségére. Ilyesmi lőn a jelszó. Az újabb és eredetibb

népköltészet egyik eleme tehát a tájszólás lőn, minek ellenében az

irodalomnak tiltakoznia kell. – Az irodalom a költőtől csak egyetlen

nyelvet fogadhat el, a tiszta nemzeti nyelvet. – Miért mennénk oda

vissza, hol nyelvünk az irodalom keletkezte előtt állott? Miért

használnók a tájszólást egyébre, mint a regény és drámában jellemzésre

vagy komikumra? Ki nem tud jó, mindenekelőtt szükséges tájszót, mely

eddig még ki nem fejezett árnyalakot tolmácsol, a maga helyén s mintegy

bejátszva használni, az soha se bajlódjék tájszavakkal. Oly tájszavakra,

melyeknél jobb és közkeletű szavaink vannak, épen nincs szükségünk. Ki

nagyon szerelmes szülőföldje tájszavaiba és nyelvi különösségeibe,

gyüjtse össze s küldje be a nagy szótár szerkesztőinek. Mindenesetre a

költészet sem nyelvtan, sem nyelvtani elmefuttatás.

Ime tájköltőink a népi elemet nyelvi tekintetben csak külsőségeiben

tudják felfogni s nem bensőségében, hogy bájt, erőt, könnyedséget

merítsenek belőle a merevség, enervatio és idegenszerűség ellenében. De

a tartalmat illetőleg sem mennek tovább a külsőségnél. Czélul tűzik a

tájszokások s némi hitregei hagyományok leírását. Ez mind igen

becsülendő, kivált ha jól és híven van megírva valamely földirati

czikkben vagy utirajzban. De költőnek sem több, sem kevesebb, csak

kelmeszerű adalék, melyből csak feldolgozva lehet valami, mint Erdélyi

mondá, midőn a «Szépirodalmi lapok»-ban tájköltőink tanai ellen

föllépett. S minő különös! E versprózának még a prózai oldalát sem lehet

eléggé becsülnünk, mert a tájszokások és hitregei hagyományokat

nagyrészt ráfogások képezik. Legalább okunk van rá, hogy ezt higyjük.

Midőn egyik tájköltőnél ezt olvassuk: «a hajnalban verőfényes a bokor»,

hihetjük-e, hogy az, ki a legmindennapibb természeti jelenést sem képes

visszaadni, hűn adja vissza vidéke szokásait? Ha egy másiknál ismét azt

olvassuk, hogy szent László az ég lovászmestere, ki lovagolni Mihály

arkangyaltól tanult, nem kell-e hinnünk, hogy a nép naivitása ily czifra

dolgokat ki nem gondolhat? Nem kell-e sajnálnunk az oly népi kutatókat,

kik aztán tájköltőink adatai után indulnak el, mint például Ipolyi

Arnoldot magyar mythologájában több helytt? Ilyenek aztán az érzések és

eszmék is, melyekből lyrai alapgondolatokat szőnek, nem a népéi, vagy

mindenesetre nem a nép eseményi világából valók. Sőt tájköltőink

vetekednek abban, hogy minél prózaibb oldalról fogják föl a népet. A

mesterkéltség még kirivóbbá teszi a prózai felfogást. A ragyogni akaró

képzelet egy-egy odavetett csilláma nem képes költői fényt árasztani

reá. Eszünkbe jutnak a XVIII. század idylljei, a selyemruhás Daphnék,

hajporos Menalcasok s a rózsaligetben s virágágyakon legelő nyájak.

Mindenesetre a juhászbundán parfumet érzünk s a pitykés dolmány alól

kilátjuk a fodrozott inget.

E tájköltészet kezdeményezője nálunk Lisznyai Kálmán volt. Ezelőtt három

évvel megjelent «Palócz dalai»-t nagy magasztalással fogadta a kritika.

Én soha sem tudtam megfogni e rendkívüli magasztalást. Minél többször

olvasom e lyrai gyüjteményt, annál kevesebbet találok benne. Csak nagyon

blasirozott kedély találhat élvet a természetesség és naivitás e

mesterkélt, erőszakos, különcz és néha buja nyilatkozatain. A magyar

költemények német fordítóin nem csodálkozom, hogy a magyar szellem

eredetiségét fedezték föl bennük. Előttük, kik az európai irodalom

életunottságával eltelve keresve keresik nálunk a piquantot és vadat,

minél bizarrabb, érthetetlenebb valami, annál inkább bámulatos, magyar

és eredeti.

Egyébiránt az még csodálatosabb, hogy miként lett Lisznyai népköltő, ha

nem volna annyira természetes. Ő Petőfi föllépte előtt a nagyon

eszményi, magas és pathetikus költészetnek volt híve s különösen

szerette a dagályt, a szónoki dictio bizarr érthetetlenségeit, a

cziczomát és képtelen képeket. A népköltészetben is ugyanaz maradt, mi

ott volt, csak tárgyait változtatta, mert a népies jött divatba s a mi

költőink nem szoktak makacson ragaszkodni eszményeikhez s daczolni, ha

kell a közönséggel s még a kritikával is, ha költészetük alapját támadja

meg, melyet változtatni soha sem függ a költő önkényétől, mert

élményeiből foly. Úgy van, Lisznyai csak tárgyait változtatta. Ott a

fenséget fogta föl bizarr oldalról, itt a naivitást. Párhuzamos példákat

idézhetnék, ha nem volnék hovatovább hosszadalmas. Ő, kinek költői

szellemében semmi igaz, egyszerű és természetes sincs, kénytelen

mindenütt túlozni s a képzelet rakonczátlanságainak csillámával fedezni

az eszme és érzés hiányát. Azonban annyi igaz, hogy jó és eredeti

ötletei is vannak, egyes jó sorokat ir, hogy a következőkkel elrontsa,

egyes jó versszakot, hogy az egész semmit se érjen. A «Palócz dalok»-ban

néhol le van téve az elem, miből kerekedhetnék ki valami s néhol

kerekedik is: három-négy dal. Ennyi az egész, de ezért kár volt annyi

téveszmét hinteni szét s oly költőietlen genre-t hozni divatba, melynek

tüstént számos utánzója akadt.

Nyomába mindjárt Szelestey László lépett a «Kemenesi czimbalom» és «Falu

pacsirtája» czímű lyrai gyüjteményeivel, melyek a «Palócz dalok»-nál

jóval kevesebb becsűek. A «Palócz dalok»-ban legalább költői szikrák

vannak, itt csak tájszó, tájszokás és cziczoma. Egyébiránt Szelestey is

a Lisznyaiéhoz sok tekintetben hasonló pályát futott meg Petőfi előtt, ő

is más muzsa híve volt, a parfumirozott, befűzött, selypítő muzsáé, ki

gouvernante-októl tanulta meg érzéseit, gondolatait kifejezni édeskés,

czifra és stereotyp nyelven. E muzsának egy nap eszébe jutott odahagyni

a salont és juxból beállani falusi szolgálónak. De szokásairól itt sem

mondhatott le, kendőzte magát, kényesen lépett s megfeledkezett arról,

hogy nem a redoute-teremben tánczol, hanem a falu korcsmájában, nem a

boudoirban vár János úr ő nagyságára, hanem az utczaajtóban Jancsi

bojtárra. Ekkor aztán a szégyentvallás félelméből elkezdett affectálni,

hogy ő született parasztleány, kinek atyja valóságos betyár volt. Ám

üssük föl bármelyik lapon a Kemenesi czimbalmot és a Falu pacsirtáját,

mindenütt tapasztalni fogjuk a természetesség, naivitás és szilajság e

mesterkéltségét és meggyőződünk, hogy az eszmék zavartságát, az érzések

ürességét s a képtelen hasonlatokat a népies szín épen úgy nem tudja

fedezni, mint a nem-népies. A költészet egy és örök bárminő alakban. A

nép- és műköltészet nem ellenkező fogalmak, sőt a költészet fogalmában

mindkettő egyesül s épen azért a népdal a költészet fogalma alól ki nem

vonható, bármennyire erőltessék tájköltőink.

Szelestey ez újabb népies lyrai gyüjteményeivel nagy hűhót ütött a

kritika; a többek közt ugyanazon kritikus, ki egykor Petőfinek épen

népdalait és románczait támadta meg igazságtalanul, nem győzte eléggé

magasztalni a népköltészet ez üres és ferde termékeit. Mi vala

természetesebb, mint hogy a vidéken kezdték hinni, hogy a népköltészet a

legkönnyebb dolog a világon, hol mindenki a siker biztos reményében

próbálhat szerencsét, mert mindenki ismerheti saját vidékét s tudhat

azon vidék tájszólásán írni. A Lisznyai és Szelestey modorában nem egy

költeményt olvashattunk már lapjainkban. Ki nem csak a lapokat olvassa,

hanem a szerkesztők tárczájába is bepillanthat, hol a ki nem adott

versek nyugszanak, tudja, hogy a fiatal nemzedék nagy része e téren

mozog, sőt némely régibb író is, azon elv szerint: «qui perdidit

numerum, incipiat iterum» mint tájköltő kezdi meg ujra a költői pályát.

A kezem alatti gyüjteményekben sem hiányzanak a tájköltők. Ilyen

_Spetykó Gáspár_, ki régebb az «Athenæum» és «Honművész»-ben számos nem

népdalt írt; ilyen némikép _Meáncsek István_ is, ki egészen új név.

Spetykó Gáspár – mint előszavában mondja – «azon nép életkertjéből

szedett virágokat, mely hazánk kellemes Mátra, különösen Gyöngyös

vidékét lakja». E virágokat magyarázat kiséretében kell szagolnunk. A

gyüjtemény végén magyarázó jegyzeteket nyujt a költő. Ez igen

természetes. Tájköltőinket magyarázat nélkül éppen úgy nem érthetjük,

mint nem érthetnők azon régibb költőinket, kik a hellen és latin

költészetet utánozták, ha nem tanultuk volna a hitrege és régiségtant.

Ime mily szépen összetalálkozik a paróka és pörge kalap, sőt még a

kritikának is egykép köszönnek: a paróka parasztnak nevezte volt a

kritikust, a pörge kalap pedans tudósnak vagy uriasbeteg izlésűnek

szidalmazza. S én valóban nem tudom megfogni, hogy némely népköltő miért

néz oly megvetéssel a hellen és latinoskodó költőre, midőn vele annyira

atyafias. A különbség csak az, hogy akkor az Olymp, Nectar, Venus,

Gratia stb. volt a költészet reczipéje, most pedig a Rózsám, Babám,

Csillagteremtette, Me-csoúkolt, Joúkor gyütt s több efféle. De egyik

reczipe éppen annyit ér, mint a másik. A lelkesülést nem árulják a

gyógyszertárban, s így nem csodálkozhatni, hogy ezt a Gyöngyvirágok

költője is nélkülözi.

Spetykó Lisznyait vette példányul. Sokkal szemérmesebb ugyan, de úgy

hallgat el egy s mást, hogy – a mint maga mondja – könnyen ki lehessen

találni. E mellett megtaláljuk benne, bár bágyadtan, azon Lisznyai-féle

és úgynevezett kiválóan költői képzelet ragyogását is, melynek nálunk

annyi bámulója van: a bizarr és képtelen allegoriákat és hasonlatokat

értem. Ilyen például az, hogy a tavasz házasodik, a földet veszi nejül,

a vőlegény fénylő nap arczú, a menyasszony, t. i. a föld, csillagpártás

és szivárványruhás, a természet – ez ősz pap – összeesketi őket;

lakodalmi nép: a fák, bokrok, virágok; zenészek a madarak, s az új

házaspár égi örömatyja mennydörgésben tudatja tetszését. E sorok sem

különbek:

Hej ma nékem nagy a hibám

Tele dohánynyal a pipám,

Elveszett a tűzszerszámom

Hogy gyujtom meg a dohányom?

Tele pipa a kebelem,

Dohány benne a szerelem;

Szeretőm – ez a tűzszerszám –

Hűségtelen lett én hozzám.

Másutt:

Szénnek égette kend föl,

Szerelmem szép fáját,

Szívem – ez a szenes zsák,

Csak a sírban találja

Pihenő tanyáját.