Ki az az _Arany?_

Ezt kérdé a minap tőlem egy úri ember, valamelyik lap végén «Toldi

estéje» hirdetményére pillantva. Kérdése nem lepett meg. Olvasó

közönségünknek van oly, bár nem nagy része is, mely csak annyiban ismeri

az írókat, mennyiben nevöket a lapokban megpillantja, s minél többször

van ebben része, annál többet tart rólok, a nélkül, hogy műveiket mindig

elolvasná. «Magam sem tudom, hogy ki az az Arany – feleltem egészen

komolyan – legjobb lesz, ha otthon mindketten megnézzük valamely

Conversations-Lexicon vagy irodalom-történetben.» Később ujra

találkoztam az én úri emberemmel. Ismétlé kérdését s panaszolt, hogy

hiába forgatta végig a legújabb magyar irodalom-történeti művet,[1] mert

benne az epikusok közt egy szó sincs Aranyról, mint lyrikusról pedig

csak ennyi áll: «Említendők még: _Szentjóbi, Pajer, Arany, Jallosics,

Ballay Valér, Nyulassi_.»

Ha egy magyar irodalomtörténetíró ily keveset, külföld

Conversations-Lexicon íróinál kevesebbet tud Aranyról, miért ne lehetne

olvasóim közül valaki szintén ily helyzetben? Bocsánat, hogy egy kettő

kedvéért sokak türelmét kell fárasztanom, s a czopfos kritika

boszuságára költői szabadságot véve magamnak, oly kitéréseket teszek,

melyek mégis csakugyan a dologra tartoznak.

Akaratlan első ifjusági emlékeim ujulnak meg. Emlékszem, még az iskola

falai közt én is így kérdeztem: ki az az Arany, midőn 1847-ben a

Kisfaludy-társaságtól jutalmat nyert «Toldi»-jával oly nagy hatást tőn

közönségre, írókra egyaránt s egy Vörösmarty, Petőfi nyújtottak neki

koszorut nem a sértett hiuság képmutatásával, de a nemes becsvágy

őszinte felindulását érezve, mi a nagy tehetségekkel mindig együtt jár.

Mennyi érdekkel hallgattam végig egyik ismerősömet, ki róla közelebbi

felvilágosításokat tudott adni. Szalonta jegyzőjét képzelődésem tüstént

oly egyéniséggé alkotta, minőt Eötvös a «Falu jegyzőjé»-ben ír le. S

mint örültem, midőn 1851 tavaszán végre alkalmam nyílt meglátogathatnom

és személyesen beszélhetnem vele. Ott találtam egy szerény szűk lakban,

nemesen tűrve a sors csapásait s folytonosan dolgozva terjedelmes

műveken, melyeknek némelyike maig sem látott napvilágot. S azóta

hányszor tűnik föl előttem e költő képe, pályája, jelleme, ki most is,

az irodalmi munkásságra épen nem kedvező körülményei közt is folytonosan

az irodalom való érdekeinek él, a tiszta művészet bajnoka, s elég ereje

van mind a pénzvágy, mind a hiuság kisértéseinek ellenállni, s egyedül a

nemes becsvágy és költői lelkesülés sugallatát követni, míg mi itt a

fővárosban adott igéreteink vagy szükségeink miatt néha könnyelműen

játszunk a költészettel, s nyomva a körülmények sulyától, üldözve a

szerkesztők és nyomdai szolgáktól, oda dobjuk elsietett műveinket, hogy

kedélyünket késő bánat keserűsége fogja el.

Csaknem kisértetbe jövök a költőről beszélni, a helyett, hogy műve

bonczolatába bocsátkozzam. Azonban czikkeim már is hosszúra nyultak.

Aztán a «Pesti Napló» még azt mondhatná, hogy a kritikát szenvedélyek,

elfojtott lyrai versek és személyeskedésekben olvasztom fel. Midőn

elsőbb czikkeimben e lap kritikai eljárásának szellemét elvek és adatok

kiséretében megtámadtam, valami ilyest nyertem feleletül. A szerkesztő

egyik dolgozótársa azon vádat emelte ellenem, hogy a személyeskedések

cyclusát kezdem meg. Ez egyébiránt nem tartóztatna vissza, hogy

Aranynyal tovább is személyeskedjem. Én némi önérzettel mondom ki, hogy

nekem az irodalomban határozott rokon- és ellenszenveim vannak, melyeket

mindig ki fogok tüntetni, valahányszor idejét és szükségét látom, a

nélkül, hogy irótársaim erkölcsi s munkájok és irodalmi hatásukkal nem

rokon jellemét érinteni merjem. Ez elvek és rokonszenvek miatt soha sem

fogok pirulni, mert ügyet képviselnek, mert irodalmi meggyőződések és

elvekből folynak, melyekhez rendületlenül ragaszkodni tartozom, míg idő

folytán a tapasztalat, tudomány és elmélkedés ellenkezőről meg nem győz.

S minthogy nálunk úgy látszik szokásba kezd jőni, hogy ifjú írók és

költőcskék adjanak leczkét úgynevezett vén írók és tudósoknak, tudja meg

a «P. N.» mi az irodalmi személyeskedés szoros és tág értelemben.

Személyeskedni annyit tesz, mint a személyt oly ügygyel kötni össze,

mihez az irodalomnak nincs köze, s mi által az ember könnyen a

magánérdekek és viszonyok vitáinak tömkelegébe jut; a kritikában

tekintélyt követelni s oly rokon- és ellenszenveknek engedni, melyek már

csak azért sem képviselhetnek irodalmi nézeteket, mert eredményük

rendesen következetlenség, elvtelenség, melyekről úgyis hamar lehull az

álarcz. Személyeskedni tágabb értelemben sem több, sem kevesebb, mint az

irodalmat inkább anyagi, mint szellemi oldalról venni, s irodalmi és

művészi ügyekben a meggondolatlan és elvtelen pártoskodás phrasisait

tolni fel közvéleményül, s mindezért a hazafi és nemzeti érzés adóját

követelni. Az író személyisége, legyen költő, tudós vagy journalista,

mennyiben az műveiben és irodalmi hatása, szóval közpályájában

nyilvánul, mindig úgy az egész közönség, mint egyes író birálata alá

esik. Ez oly régi jog, mint maga a világ s már Horatius megmondotta:

«hanc veniam damus petimusque vicissim.» E jogot használatba venni, akár

méltánylón, akár kárhoztatón oly kevéssé személyeskedés, mint a

legnagyobb mértékben az, midőn e joggal a tudomány, izlés és közügy

érdeke ellen visszaélünk, vagy mástól megtagadjuk, mert használata nincs

ínyünkre. S engem semmi egyéb nem indított, hogy e lapban e rovatot, míg

körülményeim engedik, fölvállaljam, mint hogy küzdhessek e

személyeskedés ellen, mely irodalmi és színügyeinket illetőleg

gyakrabban mutatkozik lapjainkban, mintsem ne akarna meggyökerezni.

Igaz, hogy én meggyőződéseimben épen úgy tévedhetek mint más, de épen az

bánt, hogy lapjainkban elvek, tehát meggyőződések szerinti eljárást nem

találok.

Valóban oly értelemben, mint a hogy a «P. N.» vádol, még sokáig

szeretnék személyeskedni Aranynyal. Az ő személyisége előttem míg

egyfelől a valódi költőt képviseli, ki mindig meg tudta őrizni

méltóságát, a költői cultust, addig másfelől úgy tűnik föl nekem, mint

azon mozgalom egyik legnagyobb bajnoka, mely irodalmunkban ezelőtt 10–15

évvel kifejlődve, annyi nagy és törpe szülője lett. Értem a népies

iskolát, melynek lényegét kritikusaink és költőink közül oly kevesen

fogják föl. Most egy éve az «Uj Magyar Muzeum»-ban Petőfi köteményeiről

szólva, volt szerencsém ez iskolánknak lyránkra tett hatását

fejtegetnem; most midőn epikai költészetünket illetőleg ugyanazt teszem

s «Toldi estéje» bonczolatába bocsátkozom, szabadjon mind az alkotást,

mind a jellemzést, mind a tartalmat és alakot illetőleg azon vonásokat

kiemelnem, melyek ez iskolát jellemzik.

Az a népies, az a népies! Annyiszor hallom e szót, hogy a fejem is fáj

belé. Az ujdondászok még hagyján, de az ex professo kritikusok!

Irodalmunkban jelenleg két író képviseli folytonos munkássággal a

kritikát és széptant: Toldy Ferencz és Greguss Ágost, leginkább a «Pesti

Napló» és «Új magyar muzeum»-ban. Ők is emlegetik néha e szót, ők is

megfájdítják néha fejemet. Természetesen csak azon czikkeket értem,

melyek neveik alatt jelennek meg, mert a «P. N.» mindent összevissza

szokott beszélni, nem foghatok hát reájok olyat, miért csak magát a

lapot vonhatnám kérdőre.

Én Toldy Ferencz iránt a legnagyobb tisztelettel viseltetem. Olynemű s

annyi munkássággal megfutott pályát, mint az övé, nem tudom, ki fog

valaha felmutathatni közülünk. Aztán a «Magyar nemzeti irodalom

története», melyen annyi fáradalom s buzgósággal dolgozik,

legnevezetesebb műveink egyike lesz. Azonban tiszteletem valaki iránt

nem terjedhet annyira, hogy egyszersmind elfogult nézetei és gyarló

ítéleteinek is hódoljak. Ilyeket pedig nem egyszer találhatni Toldynak

«Magyar költészet története» czímű munkájában. Épen ő vala az, ki azon

elfogult nyilatkozatot tette, hogy a magyar költészet aranykora 1830-ig

tart, s azóta csak epigónok vannak. Greguss tevékeny munkásságát is

méltánylom, annyival inkább, mivel nálunk alig foglalkozik valaki

széptannal és kritikával, de még inkább méltánylanám, ha a dolgok

mélyére hatna, s az írók és művek jellemző vonásait emelné ki; ha a

műbölcsész merev rendszerét néha elvetné, s megpróbálná a műtörténeti

eljárást is, ha nem bámulná annyira a multat s volna szigorubb a

tehetségtelenség s kevésbbé szigoru a valódi tehetségek, mint például a

Vahot «Képes naptárá»-ban Jókai és Kemény iránt.

Ők mindketten annyira belémerültek a multba, hogy nem tudják magukat

feltalálni a jelenben, annyira rabjai bizonyos eszméknek, hogy

vizsgálódni sem akarnak tovább, pedig a fejlődő élet jelenségei ezt

igénylik. Azt hiszik, hogy kegyeletet sértenének, ha a régibb írókat

érdemük szerint ítélnék meg, s a ferde divatnak hódolnának, ha az újabb

irókban annyit mernének fölfedezni, mint a régiekben: például, ha

elismernék, hogy Petőfi csakugyan írt oly lyrai költeményeket, ha nem

jobbakat, mint Kisfaludy Károly, Arany epikai költeményei is csak

kiállják valahogy a versenyt a régiekkel, s Jósika regényein kívül is

vannak tehetséggel vagy művészettel írt regényeink, s talán a Faludiénál

mutathatunk föl szabatosabb prózát is.

A népies iskola irányában is ez eljárást követik. Ha kinövései

mutatkoznak, keményen felszólalnak ellene, de kitünő sajátságait vagy

mellőzik vagy annyira óvatosak a méltánylásban, mintha szentségtörést

követnének el a nagy multon, a szent művészeten. Panaszkodnak a

gondatlan, a pongyola nyelv miatt, és sok igazuk van, de azt nem veszik

észre, hogy épen az újabb idő, a népies iskola két költője ír a

legköltőibb, a legmagyarabb nyelven. Összecsapják kezöket az

alaktalanságon, a művészet hiányán, és újra sok igazuk van, de azt

megint nem veszik észre, hogy az újabb idő, a népies iskola két

költőjénél a mi alaktalanságnak látszik, az legtöbbször nemzeti alak, s

egyik a lyrai, másik az epikai nemben legjobb műveinket teremték meg. Ők

a népies eszmét kívülről megnézegetik, mellettök elsuhannak, de nem

vesznek fáradságot bonczolatába bocsátkozni, sem azon társadalmi,

politikai és irodalmi mozgalmakkal kapcsolatba hozni, melyek közt

kifejlődött. Ekkor benne bizonyosan sok oly széptani elvre találnának,

miket részben régiebb és újabb költők, egy Homer, egy Boz, egy Goethe,

egy Béranger is képviselnek s észrevennék, hogy sok esetleges salakkal

jelent meg ugyan, de magot is rejt, mely különböző irányban folytonosan

fejlesztőleg fog hatni, s oly mozgalmat állított elő, mely különböző

színezettel minden irodalomban kifejlett, s nálunk már csak azért is be

kellett következnie, mert a régibb irodalom előkészíté.

Minden irodalmi és költői iskola pártnevezete soha sem fejezi ki azon

eszméket, melyeknek képviselője. Ki tudná magokból a szókból

kimagyarázni, mi a classicismus, romantika, modern? Igy van ez a

népiessel is. Ha szó szerint veszszük, paradoxonokra jutunk, s mindent

látni fogunk benne, csak azt nem, a mit kellene. Midőn Petőfi életéről

írtam s költészetét jellemzém, rajzolni igyekeztem azon társadalmi,

politikai s irodalmi viszonyokat, melyek közt a népies fölmerült, s

kifejteni kisértém, mi a lyrában lényegét alkotja. Hizelgek magamnak,

hogy ez annyira bálványozott s annyira lenézett költő iránt én voltam a

legigazságosabb. Se parókát, se pörge kalapot nem tettem föl. Födetlen

fővel tiszteltem meg, s csak azon oldalról emeltem ki, mi benne valóban

nagy, kitünő és szeretetreméltó. Másfelől talán én írtam legtöbbet, s

minthogy ha valami szívemen fekszik, izgatott vagyok,

legszenvedélyesebben azok ellen, kik a népies eszmét gyermekes

művészietlenséggé alázzák. Ugyanott némi tájékozási pontokat igyekeztem

megalapítani a népies körül, melyeknek egy részét most pár sorban

ismételnem kell.

Ezelőtt 10–15 évvel költészetünk tágasabb tért, szilárdabb alapot, új

segédforrást, nagyobb önállóságot keresett. Már a kornál fogva a

népköltészet hagyományaihoz kellett fordulnia, s a nemzeti és népéletbe

mélyebben merülnie. E mozgalom a lyrában adott legerősebb életjelt,

minthogy népköltészetünk csak a lyrában gazdag. Megujult lyránk a

koreszmékből s az európai lyrikusok irányaiból egynémit magába

olvasztva, a népdalokból merített segédforrást, s alak és tartalomban

úgy jelent meg, mint az eddiginél eredetibb és nemzetibb. Éles

ellentétet képezett a régi ellenében naivsága, egyszerűsége,

kedélyessége és humora által. Ezért inkább a tiszta dal és románczban,

festő költemények és genreképekben múlta fölül a régit, mint az ódai

szárnyalásban. De ott is, hol a naiv körből kilépett, önkénytelen oly

alakba ömlött, oly hangon szólalt meg, mi nemzeti sajátságainkkal,

vérünkkel rokonabb volt, mint az eddigi, hol egyébiránt mindennek már

számos nyomai mutatkoztak. Ugyanezzel többé-kevésbbé rokon mozgalom

mutatkozott a költészet többi fajaiban is. Megszülettek népszinműveink s

népies beszélyeink. A nyelvet illetőleg párt alakult, mely a népnyelv

alapján óhajtá megteremteni a művészi prózát s ellenzéket képezett

minden idegenszerűség ellenében. Ezért a népies eszme a mint nálunk

kifejlett nemcsak pusztán naivságot jelent, de közel rokonságban van a

költészet tisztán nemzeti fejlődésével s részint képviseli, részint

érinti azon eszméket, melyeket a széptan egyéni és jellemző nevek alatt

ismer.

S vajon a népies az eposzban az-e, mit sokan gondolnak? Egy tizenkét

lábu versekben megírt történet kissé parasztos nyelven, közmondások és

adomákkal megfűszerezve, hogy a ponyván becsületet vallhasson vagy a

salonok asztalain bemutathassa a nép együgyüségét? Nem. _A népies eposz

sem több, sem kevesebb, mint a naiv, a nemzeti: tehát a valódi eposz

megközelítése, a mennyire az korunkban lehetséges_. Legalább így emelte

azt Arany nálunk műalakká, azon vezérelveket tartva szem előtt, melyeket

már fejtegettem. Ezért az ő népies eposzának jellemző tulajdonai: a

szoros mondai alap, a népies vagy naiv felfogás, s a multból oly

népnemzeti eszmények, hangulatok megtestesítése, melyek még élnek

lelkünkben nemzeti s annyira művészi alakban, hogy csaknem a dráma

szigorú törvényeivel vetekedik.

Ez a mi «Toldi»-t és «Toldi estéjé»-t oly nagy irodalomtörténeti

fontosságra emeli, azért megbocsátható, ha a kritikus hosszasabban

foglalkozik velök, mint száz más művel, mert oly költővel van dolga, kit

nem annyira bírálnia kell, mint tanulmányoznia.

Arany határozott epikus tehetség. Épen ezért hihetően sokáig küzdött

magával, temette el vágyait, midőn az eposz a nem épen kedvező korban

akként volt divatos, hogy ne lehessen népszerű. A nép dalain, meséin

csüggő naiv muzsája félt az irodalomban megszólalni s elrejtőzött.

Alkalmasint Petőfi lyrikus szerencséje bátorítá föl. A kor hangulatánál

fogva oly hőst kellett keresnie, kiben a feltörekvő magyar nép mintegy

önmagát látta. Toldit énekelte meg, a nép e kedvencz hősét, kiről

keveset tud a történet, de annál többet a hagyomány, s kinek viselt

dolgait Ilosvai Péter historiás énekbe foglalta.

Már szoros ragaszkodása a mondai alaphoz megkülönbözteté régibb

epikusainktól, de még inkább azon mód, melylyel azt feldolgozta. Az

úgynevezett Toldi-mondakör nagyon szegény. Jól jegyzé meg róla Kemény

Zsigmond, hogy csak acrobatai próbatétek férczelete. Arany költői becsre

emelte, művészi egészszé alkotta, a nélkül, hogy letörölte volna mondai

jellemét. A mit kihagyott belőle, a mivel kiegészíté, mind mondai

szellemben történt és lépést tartott a művészet kivánalmaival. Nem tudja

az ember, hogy mindkét műben mi bámulatosabb, a naiv azaz népies

felfogás-e vagy a művészi alkotás, az ódon színezet-e vagy azon varázs,

mely újkori hangulatainkba oly természetesen bejátszik.

Az első rész még talán könnyebb volt. Ez azon mondákat tartalmazza,

melyek Toldi bujdosásán kezdve a Duna szigetén vívott párbajáig

terjednek. Itt Toldi meghasonlása testvérével, bujdosása, kalandjai,

párbaja, fölemelkedése elég anyagot nyújtottak, hogy a csak úgy szólva

athléta néphőssé váljék, oly cselekvény képződjék körüle, melyet a

népköltészet egész kincsével meg lehessen aranyozni. S valóban Toldi

első része ilyen. Ama rendkívüli hatás, melyet előidézett, természetes

volt. Valahára az elbeszélő nemben eredeti magyar jellemet láttunk;

valahára csendéletünk s tájképeink rajzain andaloghatunk; valahára

költészetünk különben hatalmas szónoki pathosa, vagy elfinomított bár

néha költői ömledezése, a természetesség, egyszerűség és kedély

forrásánál enyhült. S vajon Toldi, a pórsuhancz, ki lerázza a viszonyok

jármát, fölfelé tör, népünk eszményi oldalait tünteti elő, nem hangzott

e össze azon kor vágyai és élményeivel, melyben az első rész megjelent?

«Toldi estéjé»-ben már több akadálylyal kellett megküzdenie a költőnek.

Ilosvai nyomán csak négy monda állhatott rendelkezésére: egyik, midőn

Toldi egy hamis menyecskébe szerelmes, kérelmére a falra ugrik, de a fal

tulajdonkép festett oroszlánnal diszített ablak kárpit, melyen át az

utczára bukik; második, midőn botjával egy császárt s tizenegy királyt

fenyeget meg, hogy engedelmeskedjenek Nagy Lajosnak; a harmadik, midőn a

kegyvesztett Toldit a király Német-Ujhelyre hivatja, hol ez aztán legyőz

egy olaszt, ki párbajban elnyerte az ország czímerét; a negyedik, midőn

Toldi Kassáról Budára jő, hol a hegyke ifjak gunyain felboszankodva

hármat közülök megöl, ujra kegyet veszt s boritalnak adva magát, két év

mulva meghal. E mondák inkább balladákra alkalmasak, mint eposzi

cselekvényre. Arany leküzdé az akadályokat, s eposzt teremtett. A

második mondát elhagyva, melyet alkalmasint a második részben használ, a

legtermészetesebben olvasztá össze a más hármat s alapeszméül oly

gondolatot játszott be, melyet mintha csak százados hagyomány s a

népkedély legköltőibb megnyilatkozása szőhetett volna a mondához.

Toldi kegyet veszt, mert nyers igazmondósága, ős nyers erkölcsei nem

illenek Lajos király udvarának csinos szokásaihoz, olaszos fényéhez;

mert nem nézheti nyugodtan, hogy a magyart kivetkőztetik ősjelleméből;

mert hanyatló a leventekorszak fia, a nyers erő, személyes vitézség

képviselője, kire nincs már többé szükség. Mindez a monda és kor

szelleméből foly, s mélyen gyökeredzik érzületünkben, mert legbüszkébb

emlékeink a leventekorból valók, s majd mindig meghasonlásban voltunk az

ujkori polgáriasodással, mert a viszonyok kényszerűségénél fogva

legdrágább kincseinket fenyegette, a helyett, hogy összhangzón beléjök

olvadt volna. De a száműzött, évődő Toldinak még egy nagy elégtételt

kell megérnie, hogy érezhesse utolszor multjának egész dicsőségét. Erre

alkalmat szolgáltat az olaszszal vívandó párbaj, midőn megmenti az

ország becsületét. De az ujra remélő, felvidult Toldinak még egyszer és

utolszor éreznie kell, hogy nincs többé reá szükség, s a legnagyobb

egyéniség is tulélve korát, ha nem nevetséges, legalább is szánandó.

Erre alkalmat szolgáltat az ifju gúnya, mely a hamis menyecskével

történt grotesk kalandján sarkallik. Vad nyersesége ujra kitör, a bánat,

boszuság véget vet életének s midőn koporsójával együtt a költemény is

bezárul, olynemű humoros elégiai hangulat fogja el kedélyünket, mely

rokon jelen élményeinkkel.

Ime a legszebb alapeszme, melyen a művészi alkotmány felépűl. A jellemek

mély lélektani felfogása vetekedik a cselekvény egyöntetű

szabályosságával, az alakok, helyzetek, tájképek plasticitása a

hangulat, rhythmus, a nyelv bájaival. Mindenik ének előkészíti a

másikat, fokozatosan ömölnek egymásba, s mint bevégzett részek úgy

állanak az egész kerekdedségéhez, mint a drámában a felvonások. A

személyek közül mindenik megtalálja az egész építményéhez illő helyét s

a cselekvény növekedő emelkedéssel siet kifejlésre. E bevégzettség, az

alak e genialis virtuozitása Aranyt minden magyar költő fölé emeli. S

épen e szigoru drámai jellemzés, alak kölcsönöz eposzainak bizonyos

elevenséget, friss mozgékonyságot, a nélkül, hogy az epikai nyugalmat

megzavarná. Arany nem követte a hagyományos eposzok töredékességét vagy

áradozását. Tudta, hogy e korban vagy csak a lyrai hangulatok roppant

erejével lehet hatni, mint Byron, vagy a régi eposzalak legszigorúbb új

öntetűségével. Ez utóbbit követte. S valóban eposzai csak olcsó kiadásra

várnak, hogy az összes magyar nép kincseivé emelkedjenek. Vajha ehhez én

is járulhatnék valamivel, azon gyönyört, mit a költő nekem annyiszor

nyújtott, azzal fizethetném le, hogy azt hűn tudnám tolmácsolni!

Az első ének szép őszi tájképen kezdődik, mely keretűl szolgál az

életúnt, anyja sírján térdelő Toldinak, s mintegy megteremti az egész

költemény humoros és elégíai levegőjét. Aranynál általában a tájképek,

leírások nagy szerepet játszanak, de ő azokat mindig úgy használja, hogy

hol személyeinek rámái, hol a cselekvény nélkülözhetetlen színhelyei,

vagy épen indokai, hol pedig az elbeszélés átmenetei, és mindig

felolvasztja a hangulatba vagy azt épen általok idézi elő. Mint a

frescofestész nagy vonásokkal, kevés színnel és árnyéklattal fest. Kezei

közt a tárgy megelevenedik, s a legjellemzőbb személyiséget, alakot

váltja. A magyar népköltészet azon sajátságát, mely a természet képeit

az érzésbe olvasztja s viszont, geniális eredetiséggel dolgozza föl. S a

képzelem e tündér játékát mindig hűn elősegíti a nyelv, rhythmus, mely

neki most festőecset vagy szoborvéső, majd zenehúr vagy énekhang. Itt is

a megvénült, az elbúsult Toldit az őszi tájkép, a pusztuló ősház mintegy

kiemelik, megfejtik s midőn a költő az ősházat úgy írja le, mintha

hallanók a mint az ajtósark ríva megcsikordul, egyszersmind Benczét

látjuk megjelenni a küszöbön, kivel ura ásót, kapát hozat. E valódi

magyar cseléd, kinek hasonmása udvarházaink és kunyhóinkban maig is

feltalálható, búsan bámul urára. A legszebb jelenetek egyike következik.

Bencze nem meri megkérdeni urától, hogy mit ás. Végre úgy talál módot

szóhoz jutni, hogy segít neki, hisz úgy sem ásott régóta sírt. Toldi

hallgat s nem mondja meg, hogy csakugyan sírt ás. A szolgát egyszerre

lepi meg a kiváncsiság és balsejtés. El kezd fennhangon gondolkozni,

naiv furfanggal próbálja urából kicsalni a titkot s egyszersmind egész

együgyüséggel úgy nyugtatja meg balsejtését, hogy azt még inkább

fölébreszti. El mondja, hogy a mit ásnak nem lehet sír, kit temetnének

belé? hisz rajtok kívül egy árva lélek sincs a háznál, Toldi anyja,

testvére és az ő atyja régen meghaltak. E fokozatosan megszakított

párbeszéd, mig néhány erős vonással jellemzi Benczét s az olvasó elé

tárja a cselekvény előtt történteket, addig másfelől a mélázó Toldit a

multba ringatja s oly természetesen jő ajkaira a kifakadás a király

ellen, s annyira jellemző, hogy épen szolgájának panaszol, kit ugyan

mélyen szeret, de iránta mindvégig némi urias lenézést tanusít. A mint

az elbúsult hős hagyakozik temetése iránt, a szolga sírni kezd s

kedélyökkel annyira összhangzón rájok borul az őszi éj, egy lovag jelen

meg, ki elmondja, hogy a budai harczjátékon egy olasz vitéz nyerte el az

ország czímerét, a régi bajnokok Toldit emlegették, s őt fölkeresésére

küldik. Az életunt Toldiban, a sir szélén ujra fölébred a régi hős, élni

akar, midőn halni óhajt s zajos lakoma után Budára indul. E művészi

expositióban le van téve az egész eposz folyama. Minden esemény csak

arra szolgál, hogy a katastrofot közelebb hozza, s a hőst rövid dicsőség

után régi bújával visszaállítsa azon sírba, melyet önmagának ásott s a

leütött ásóval odaállítsa Benczét bánat és emlékjelül.

A második énekben Toldi Budára tart, testén őszi köd, lelkén a harag

föllege. A bú, harag és megvetés közt némi örömet, elégtételt érez, hogy

szükség van reá, de neki nem kell többé se a kegyelem, se a dicsőség. S

e nyugtalan évődő lélekállapot, melyet csak az örökre elsülyedt korszak

fölelevenülése gyógyíthatna meg s melyet a költő oly mély humorral fest,

a magyar jellem és Toldi egyéni vonásait tüntetve föl, mindenütt

benyúlik a cselekvénybe s indokul szolgál. Azonban Budán foly a

harczjáték. A győzelmes olasz vitéz gunyosan faggatja a népet. Ide egy

szép epizód van beszőve, mely arra szolgál, hogy Toldi megjelenését

emelje s kedélyünket most enyhítve, majd izgatva készítse elő a

következőkre. Két ikertestvér vív meg utolszor az olaszszal életre

halálra. Mindkettő ugyanegy leányba szerelmes, mindkettő fel akarja

magát áldozni a másikért, de a leány nem tud választani közülök. Keresik

a halált s csak dicsőségre találnak; egyik itt végre mindkettőt

feltalálja, míg a másik mély sebeiből életre, szerelemre virrad. E

mellett mily különbözőkép, mily lélektanilag és plastikain van festve

mindkettő párbaja! Bertalan dárdáját előre szegezve lovával a légben

mintegy úszva rohan az olasz dárdájába, elesik s a gazdátlan ló tétova

száguld. Loránd már csak vágtatva nyargal, karddal támad, de ez markába

szakad, az olasz visszarántott dárdacsapására lehanyatlik a kengyelből,

lova hurczolni kezdi, mígnem az olasz szánalomból a ló szügyébe hajítja

dárdáját.

A harmadik énekben az olasz büszkén lépdel, a hirdető hiába szólítja

viadalra a bajnokokat, a király és nép haragja a legfőbb fokra hág.

Valami kimondhatlan varázszsal a költő oly hangulatba ejti kedélyünket,

hogy midőn e versszak megzendül:

Ekkor a várkapus kürtjével jelt adott,

Patkók csattogása messziről hallatott,

A király megállott, az urak is szinte,

Nagyot várt a népség, mind arra tekinte

a legnagyobb várakozás közepett már látni, hallani véljük Toldit. S

valóban Toldi jő Benczével. Öltözetüket néhány versszakban irja le a

költő. Ez megint nem puszta leirás. Mintegy a nép bámészkodását fejezi

ki, melynek hosszan kell néznie a barátnak öltözött Toldit, rozsdás

fegyvernökét s nevetnie rajtok, mint az elmult idők fiain. Azonban Toldi

e perczben nem lehet nevetséges. A költő Benczére fordítja a nép dévaj

tréfáját. E mellett az egész jelenet oly művészi és humoros, hogy

Shakespeare népjeleneteivel vetekedik, s némi enyhe nyugpontul szolgál a

rettenetes bajvívás előtt, melynek mintegy előjeleként Toldi egy

hátratekintéssel megfenyíti a Benczével ingerkedő népet. A nép elnyomja

kaczaját s vele együtt az olvasó is; s már kedélyünk el van készítve a

megrázó jelenetre. Az egész párviadal kezdettől végig mennyire

összhangzik Toldi jellemével s mily erős kézzel van kimetszve! Toldi

először is lovával karikára forog a fövényen, felhányja nagy öklelő

fáját, kifogja s mint könnyű pálczával játszik. Kitünik belőle a

legénykedő nép nyers fia a nélkül, hogy ártana a hősnek. Az udvar, a nép

bámulva kérdik: ki az? Némelyik Toldit emlegeti, nem merik erősíteni, de

a király elérzékenyülve mondja: bár ő volna, mily örömest megbocsátana

neki. E tájékozó nyugpont még inkább feszíti az érdeket. Ime Toldi

háromszor kerüli meg a korlátot, mintegy keresve az olaszt, kiben nem

csak a magyar vitézség megalázóját gyűlöli, de a csinos szokások

képviselőjét is, szidalmazva a gyáva nemzedéket, melynek védelmére a

sírból kell kiszállania, megifjulva dühében, haragjában, örömében.

Jellemző szóváltás után elkezdődik a párbaj. Toldi inkább roppant nyers

erejével győzi le az olaszt, kinek mesterséges fogásai kudarczot

vallanak. Mindenféle fegyvert megpróbálnak, előbb dárdát, aztán kardot.

Az olasz kardja eltörik, Toldi a magáéiból adat neki és saját kardja

ellen víva csaknem kétes a siker. Az olasz, csapásai elől, végre futni

kezd. Toldi buzogányát hajítja utána, melyet ez kikerül. Utoljára nagy

öklelő fáját feszíti az ujra rá rohanó olasz lovának, azzal buktatja fel

s nem hajtva a kegyelemszóra egyszersmind megöli, aztán a bámész nép

közt hirtelen eltün.

A negyedik énekben Toldi már Rákos terén bolyong. A düh és győzelem nem

fojthatta el búját, sőt föléleszté. Évődő búskomorsága magánbeszédbe tör

ki. Mély kedélyét és nyers vadságát, hazafi fájdalmait és sértett

hiuságát egyszerre tárja fel a hanyatló dalia, a nyugtalan öreg

életunottságával. Tünődik: vajon sokalják-e vagy keveslik, mi vén

korától telt? Haragszik a népre, mely elől elfutott, hogy nem ismert

reá; szidalmazza a királyt, kitől soha sem fog kegyelmet kérni, kit most

is mélyen szeret; érzi, hogy már elfeledett hős s míg szégyeli

panaszait, könnye kicsordulását a nagy porra fogja. Azonban a nép

fölkeresésére indul, a király követséget küld utána. Toldi nem mer

örülni s midőn örülni kezd, eszébe jut, hogy az új idő piperőcz lovagjai

csufolódhatnak vele és szakállába dörmögi: óh én szakállam, hivatlan

vendégem! Im újra egy vonás jelleméből, mi a katastróf felé vezet.

Ezalatt Benczét elhalmozza a nép jó indulatával, de ez épen oly dévaj,

mint azelőtt, faggatózása s a boldog Bencze sem kevésbbé nevetséges,

mint előbb a boszus. Ez erős humorral festett jelenet, mintha sejtetné,

hogy a gúny előbb-utóbb a hőst is érni fogja s épen e fokozatos,

sejtelmes előkészítésben, a szolgának komikai felhasználásában, mely

Toldit mindig ellensúlyozva emeli, fejt ki Arany finom művészetet s azon

körülmény, hogy Toldival utoljára is nem a vele rokonabb nép űz gúnyt,

hanem az udvar, legszebben összhangzik a mű alapeszméjével. De míg ez

bekövetkeznék, Toldinak diadalmenetet kell tartania, s e diadalmenet

plastikai, s e mellett úgy szólva festői perspectivával kivitt

csoportozataival, hol a hanyatló dalia mosolygó alakja elegiai fenséggel

emelkedik ki, a legszebben végződik be a negyedik ének.

Az ötödik énekben Toldi budai házába tér, hogy felöltözzék az udvari

ünnepélyre. Kedélyes beszélgetése régi fegyvereivel, tréfálkozása

szolgájával, öltözködésében ejtett délczeg szavai, mind mozzanatai

vidúló lelkének. S itt ujra mily lélektani vonást elevenít meg a költő.

Toldi barátaitól elválva már így szól:

Hisz talán még rajtam is fog a pipere

Belőlem is válik palota embere;

s most ujra azt mondja szolgájának: «Fénylenünk kell öreg!» Nem elégszik

meg, hogy mint hős legyőzte az olaszt, megszégyeníté az udvart, mint

palota embere is tündökölni akar. Hősisége elégtételt nyert, hiuságának

halálos sebet kell kapnia. A hőst, kit erő nem győzhetett le, az udvari

gúny megöli. A költő e kényes forduló pontot a legfinomabb humorral

oldja meg, a nélkül, hogy Toldi eltörpüljön. Ugyanis Toldi a királyi

palotába indul. Az előszobákban apródok, lovagok, az új idő, a

csinosabb, műveltebb korszak fiai, dévajkodnak, hárfáznak, dalolnak.

Egyik hősi balladát énekel a kún harczból, Szent László nemrég történt

csodás megjelenéséről, másik, egy pisze – a gúnydalok éneklőjét így

képzeli a nép – gúnyos verset dudol, mely Toldinak azon nevetséges

kalandját tartalmazza, midőn mint galant lovag oly nagy kudarczot

vallott. Toldi épen akkor lép be, mikor nevetnek rajta. Természetesen a

gunyoros kedvet belépése még növeli és faggatni kezdik. Toldi

legérzékenyebb oldalon sértve buzogányos menteujjával három apródot

lesujt, a királyhoz rohan, kit szidalmazni kezd, s ki elfogatására

parancsot ad ki. E fordulópontot a «Hölgyfutár» igen visszatetsző,

valószínűtlennek tartá, azt jegyezvén meg, hogy mikép merhetnek a pajkos

apródok az előszobákban énekelni, holott Nagy Lajos saloni illemet

honosított meg udvarában; hogy fogadhatják vastag élczczel a hőst,

holott már koruknál fogva nem lehetnek vetélytársai? Az első ellenvetés

oly gyönge, hogy szót sem érdemel, nemcsak a népies eposz, de a

történeti regény szempontjából is. A második mutatja, hogy a

«Hölgyfutár» kritikusa se a mű alapeszméjét nem fogta föl, se a

lélektani mozzanatokba nem hatolt be. Épen e fordulópont tünteti föl a

két kort, melynek egyikében Toldi ragyogott, másikában már nem

ragyoghat. Az apródok Toldi egész párbaját, személyes vitézségét nem

becsülhetik nagyra, már csak azért sem, mert megszégyeníté őket, de még

inkább azért, hogy a puskapor feltalálásával más fogalom kezd alakulni a

hősről. Aztán a pisze gúnyverse egészen elkészíti kedélyüket az

élczeskedésre s azon körülmény, hogy a vén Miklós pállott ruháiban

nyalkán kicsípve magát lép föl, még természetesebbé teszi az egész

jelenetet, mert Arany valódi költő, ki a természetességet a művészettel

olvasztja össze s a lélekállapotok mélységeiből merít. A «Hölgyfutár»

irodalmunk jelen termékei közt igen igen sokat találhatott volna,

melyeken illőbben gyakorolhatta volna kritikai szigorát, éleselműségét.

Nem volt szükség, hogy ezt egy genialis mű legsikerültebb részén tegye,

melyben csak a «Hajdanában danában» czímű gúnyvers fölér egy egész kötet

divatos lyrai költeménynyel.

Az utolsó énekben, mielőtt Toldi halálát megérnők, még egyszer

mosolyognunk, nevetnünk kell az öreg szolgán, hogy legalább egyszer ő is

nevethet máson: a varga-kapuson, ki nem tudja étetni a lovakat. Szegény

Bencze utólszor nevet. Ura haragjában, bújában halálos betegen érkezik

haza. Minő szép és jellemző a hű szolga vigasza, ápolása, Toldi

hallgatagsága, ki Benczével nem közli baját, s később halálakor sem

búcsuzik el tőle, csak a király gondjaiba ajánlja. S most testőrök

fogják körül a házat s a hadnagy tudtul adja Toldinak, hogy fogoly.

Készen áll a börtön, megyek abba önkényt,

Hol nem földi biró lát fejemre törvényt.

Felel büszke elkeseredéssel Toldi. Azonban utolsó órájában enyhülnie

kell, megérnie, hogy a király elérzékenyülve lépjen ágyához, megsirassa.

Halálos álmából föleszmélve a királyt látja maga előtt, kit mindig

tisztelt, barátját, kit mindig szeretett, elbucsuzhatik tőle, szívére

kötheti a magyar népet, kiöntheti régi panaszait s megszoríthatja még

egyszer kezét. S minő megható kiengesztelés, finom tapintat, hogy midőn

a király mintegy mentve magát így szól: «hajt az idő nem vár, más ivadék

nő fel, mely nem testi erővel, hanem észszel győz», «nem rég egyszerű

port találtak föl s

Toldi vagy nem Toldi… hull előtte sorban,

Az ész ereje győz abban a kis porban,»

tehát önkénytelenül Toldi régi búját éleszti föl. Toldi már nem hallja s

még mindig a király kezét szorítva már előbb elhunyt. És temetése minő

elegiai plastikaisággal van leírva: a gyülekező nép, a lassan ballagó

gyászkocsi, a rendre kialvó fáklyák s a távol perspectivájában egyszerre

feltünő, hulló falevéllel behintett sír, s a mint

Nem jelölte a sirt drága ércz vagy márvány:

Bencze volt az emlék lába fölött állván:

Egy ásót ütött le, arra támaszkodék,

S elborítá a sírt új havával az ég.

Ime talán hosszan, mégis röviden az egész mű jegyzeteim kiséretében. S

mennyit mondhatni még a külalak, nyelv és rhythmus bájairól. Négy

költőnk van, kik a magyar költői nyelvet oly tökélyre emelték, melylyel

prózánk nem hasonlítható: Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany. Bizonyos

tekintetben Arany mindeniket fölülmulja. Ő tanult legkevesebbet

nyelvészeink tévedéseiből, ő merített legtöbbet az eredeti népnyelvből

és nálánál senki nem birja jobban nyelvünk plastikaiságát, zenéjét,

erejét a nélkül, hogy nagy művészete mesterkéltséget árulna el. Igaz ő

nem elegáns, de annál több, mert hű és igaz; nem ragyogó, mert erős; nem

keresi a naivságot, méltóságot, könnyedséget, mert megtalálja. A magyar

alexandrint, mely különböző a francziától s historiás énekeinknél fogva

hagyományos, ő épen oly művészi fokra emelte, mint Berzsenyi a görög

lyrai schemákat, Vörösmarty a hexametert és jambust, Petőfi

népdallamainkat. S valóban csodálkozom a «Pesti Napló» egyik kritikusán,

ki egyébiránt méltányolta «Toldi»-t, kétszer jobban, mint a «Hét vár»

czímű silány regényt, vagy Karacs Teréz gyönge beszélyeit, hogy ilyesmit

jegyezhetett meg róla: «A versek gördülete, a rímek Aranynál _fontosabb_

szerepet játszanak, mint a legújabb nemzedék szükségesnek vagy épen

lehetőnek is tartja». Ez épen olyan, mintha azt mondaná valaki, hogy

Széchenyi valamivel jobb röpiratokat vagy vezérczikkeket írt Török

Jánosnál. A rhythmus s általában a külalak Aranynál fontosabb szerepet

játszik, mint minden magyar költőnél s a kritikusok bátran eljárhatnak

hozzá iskolába, kivált ha verstant írnak.

S én «Toldi estéjé»-ről írt e szakadozott tanulmányomat a gyönyörtől

elfogódva, csak azzal tudom befejezni: vajha Arany szerénysége

sajátítana el valamit a középszerű tehetségek alkalmatlan és követelő

természetéből s eposzai mellett, összegyüjtött kisebb elbeszélő és lyrai

műveivel is mielőbb alkalmatlankodnék az irodalomban s követelné

gyönyöreink adóját.

Talán igen is hosszadalmas, igen is unalmas vagyok. Nálunk széptani

fejtegetésekben könnyen unalmassá válik az ember, ha nem épen hajhászsza

a felületet és oly műről ír, melyhez ezeriben egyszer van szerencséje, s

e mellett még a kritikusokat is bírálja. Hibámat a lehető rövidséggel

kárpótlom. _Vajda_, _Debreczeni_ és _Szabó_ eposzairól, általában az

eposz s «Toldi estéjé»-ről kifejtett nézeteim után, kevés mondanivalóm

lehet. Egyébiránt e művek ketteje méltán igényli a figyelmet; egyik egy

ifjú tehetség első erősebb nyilatkozása, a másik egy igen tiszteletre

méltó emlék, oly férfiú emléke, kinek a tudományos téren kifejtett nagy

tehetsége csak jelleme szilárdságával vetekedik.

Vajda nem mondát dolgozott föl, hanem oly történeti tényt, melyet

csaknem mondailag lehet kiszínezni. Hőse I. Béla király, midőn ez ifjú

korában mint száműzött Lengyelországba bujdosik, párbajban legyőzi a

fellázadt pomeran vezért, megmenti az országot s jutalmul nőül veszi

Richezát, Mieszkó lengyel király leányát. E tárgyat többször

feldolgozták már költőink balladának, s úgy felfogva mint a krónika

elbeszéli, alig is egyébre való. Vajda sem tudott belőle eposzi

cselekvényt szőni. Csak érdekes eseményeket nyújt, de alig valamit a

valódi cselekvényből s igen téved a «Nefelejcs» kritikusa, ki azt

mondja, hogy e mű cselekvénye, mint minden eposzé, egyszerű. A

cselekvény egyszerűsége, s a cselekvény hiánya nem egy. Talán az epikus

eldobhatja a szorosan vett cselekvényt, ha Byron-féle hajlamai vannak,

de ekkor költészetének súlypontja változván, egyebek, mindenekelőtt

pedig lyrai genialitásával kell kárpótlást nyújtania. Vajda tulajdonkép

naiv, azaz népies eposzt akart írni s művének mint ilyennek legnagyobb

hibája az alkotás, a cselekvény gyöngesége.

Az első ének Béla bujdosásán kezdődik. A cselekvény ez első mozzanatán

kívűl még csak hármat tud felmutatni az egész eposz: először, midőn Béla

Berezinával találkozik, mi útja czélját megváltoztatja; másodszor, midőn

meglátja Richezát s iránta szerelemre gyúl; harmadszor, midőn legyőzi a

pomeran vezért. A többi esemény vagy csak történeti hátterül szolgál,

mint Szent-István és Endre eseményei, vagy nem foly be a hős sorsára s

általában a cselekvény fejlődésére, milyenek: találkozása Hadonárral,

Gunda megmentése, párbaja Berezinával. E három épen nem erős

mozzanatból, melyeknek ketteje esetleges, nem telhetik ki bármily kisded

eposz cselekvénye, s épen ezért jellemkifejlesztésről szó sem lehet. A

«Pesti Napló» azzal menti e hiányt, hogy a jellemek készen vannak

előállítva s nyilatkozásaik, összeütközéseik a sorssal egészben véve

művésziek. A készen előállított jellemnek kevés értelme van, jellem csak

cselekvényi fejlődésből merülhet ki, s nem egyéb, mint azon hatások

eredménye, mit a viszonyok kényszerűsége, a mások tettei keltenek föl az

egyénben, cselekvő vagy szenvedőleges színezettel, szövevényes vagy

egyszerű cselekvényt alkotva. E nélkül az alakok nem emelkedhetnek ki,

ködbe kell veszniök, s e köd nem lehet ossiani, mely a félhomályban is

sejtet. Példa rá épen ez eposz. Béla tulajdonkép maga a költő lyrai

hangulataival. Meg kell vallani, hogy e hangulatok költőiek, például

Béla elválása szülőföldjétől (I. ének), álmadozása (II. ének), ébredő

szerelme (III. ének), a párbaj előtti vigadozás (IV. ének). Azonban

mindez nem elég, sőt akadály arra, hogy a hős mint körvonalozott jellem,

határozott egyéniség emelkedjék ki. Aztán viseltethetünk-e iránta

érdekkel, midőn nem félthetjük, nem aggódhatunk érte és se szivünket, se

képzelődésünket nem lepheti meg? Vajon dicsekvő természete a magyar

büszkeség és önérzetből foly-e, s nem sujtásos üresség-e- inkább, mely

még jobb érzéseinket is sérti, midőn a helyzet és hangulat ellenére

azzal vigasztalja a cseh bajnokot, hogy szép és könnyű lesz halála, mert

magyar kéztől esik el? Vajon Richeza van-e annyira is rajzolva, mennyire

a lyrikus is rajzolja kedvesét, kihez dalait intézi? Mieszkó több-e,

mint egy pohos öreg? A pomerán vezér nem csak pusztán athleta, állatias

bajnok-e? Berezinára még legtöbb gondot fordított a költő, legalább két

költői mozzanatban igyekszik feltüntetni: egyik, midőn Béla ellen

haragra gyúl; másik, midőn a vele vívott párbaj után Gundáról és

Richezáról álmodik, s a kelő napsugárnál visszatér szivébe az életvágy

és régi szerelme. Azonban viszonya sem Gundához, sem Richezához nincs

úgy rajzolva, hogy érthessük jellemét s érdekkel lehessünk iránta. Mi

pedig Hadonárt, a vén szolgát illeti, ő csak ráadás, se a Béla alakja

emelésére, se komikai ellentételül nem szolgál, a cselekvényt sem

mozdítja elő, s legfölebb csak azért bocsáthatunk meg neki, hogy Béla e

szép sorokat intézheti hozzá:

«Bátya – így beszéle Béla Hadonárhoz,

Ügetés közben – mit szólsz e tartományhoz?

Ugy hiszem vitéznek jók a pomeranok,

Mert vitéz nép szokta lakni a síkságot.»

A cselekvény gyöngeségét a helyett, hogy kárpótolja, még inkább kiemeli

a felfogás határozatlansága s a hangulatok zavartsága. Vajda népies

eposzt akart írni, és Szent-Istvánt, ki iránt a magyar nép vallásos és

nemzeti kegyelettel viseltetik, kiről határozott véleménye van,

különczködő történetbölcsészkép, mondhatni csaknem cynismussal fogja

fel. Ez másnemű költeményben talán lehető, de népies eposzban nem,

minthogy ez mindent hagyományilag, hívőn igyekszik adni. E miatt

hiányzik e műből az ódon színezet is, mely a népies felfogással rokon, s

mely nem egyéb, mint azon emlékek, fogalmak összege, mely a multról a

nép öntudatában él, s melyet a történeti tanulmány bizonyos határok közt

élénkebb határozottsággal tartozik kiszínezni. A hangulatok is egymást

zavarva váltakoznak. A mű alapeszméjét a hit és szerelemért égő

lelkesedés képezi, s a költő mégis sok helyt belevegyíti a kételyt.

Kérdi: vajjon nem veszt-e az, ki a jelen örömeit a halhatatlanság

álmaival cseréli be? s midőn a IV. ének 6–11. a mult időkön lelkesül,

vajjon merengő elegiai hangulat-e az s nem izgatott blasirozottság? A

költő mindezt teheti vala, ha nem népies eposzt szándékszik írni;

azonban az ironicus hangulatokból át-átcsap a gyermetegbe, s itt néha

gyermekies vagy trivialis is lesz, például midőn Berezina cseh nevével,

s a gombaképű tótokkal elménczkedik, midőn azt jegyzi meg Mieszkó

hasáról:

De nagy akadék is az a has valóban,

Szerelemben úgy mint harczias dolgokban.

E mellett ugyanazon egy hangulatot mindjárt megzavar egy-egy prózai

gondolat vagy hamis kép; például, midőn Bélában fölébred a szerelem:

Hosszú volt Bélának első pillantása,

Mert meg volt meredve két szeme pillája,

vagy

......... az ölelkező lombok

Voltak altatódalt regélő dorombok stb.

A külalakot, a verselést, a nyelvet illetőleg is ugyanezen különös

vegyület mutatkozik: erő és nyerseség, természetesség és keresettség,

emelkedés és dagály, ép magyarság és idegen szófűzés, szép rhythmus és

gondatlan darabosság. Általán véve az egész mű egy még meg nem alakult

költészet tisztulatlan de erős nyilatkozása, s van benne valami meglepő,

mi várakozást s igényeket gerjeszt.

A «Kióvi csata» nem napjaink szüleménye, a multból nyúlik át hozzánk s

igen díszes helyet foglal el azon epikai mozgalom emlékei közt, melyet

Vörösmarty és Czuczor teremtettek. Debreczeni nagy műeposzát 1825–26

körül írta. Barátja gr. Mikó Imre csak nem rég födezte föl az 1851-ben

meghalt költő irományai közt, illeszté össze, s adta ki díszkiadásban, a

jövedelmet az elhunyt családjának ajándékozva. Az eposzt gr. _Mikó_

bevezetése előzi meg, mely egyszersmind az elhunyt költő életrajzát

tartalmazza. – Megható lapok: egy nagy tehetség, szilárd jellem

eseményei, melyeket nemes lélek, megindult baráti szív tolmácsol, színez

ki. – Én, ki ismertem Debreczenit, gr. Mikó szép rajzaiban mindenütt

csak hűséget és igazságot találok. E férfiú különös tünemény volt. Nagy

fáradalmak és küzdelmek közt a társadalom legalsó rétegeiből emelkedett

föl magas hivatalpolczra, mindig hű maradva önmagához s később a sors

csapásait nemes lélekkel tűrve. Előbb erdélyi bányásztanácsos volt, majd

1848-ban a m. pénzügyminiszteriumnál a bányászati osztály egyik főnöke,

kit a bányászat és gépészet körében tett nevezetes javításai és

találmányai hazánk határain túl is nevezetessé tőnek. Mint a nemes gróf

írja, néhány jeles természettani munkát hagyott hátra kéziratban.

Szabadjon remélni, hogy gr. Mikó, ki a hazai irodalom és művészet

oltárán oly nemes buzgalommal áldozik, ezek közrebocsátásával sem fog

késni, annyival inkább, mert bár Debreczeni jeles költő volt, de egész

életét inkább a tudományoknak szentelvén, e munkái talán mindazt

felülmulják, mit a költészet terén nyújthatott.

Debreczeniről, míg élt, ki sem tudta, hogy költő. Nyomva a hivatal és

élet gondjaitól, munkás és zárkozott életet élt, s csak nyugperczeiben,

titkon, senki által nem sejtetve, keresett enyhet a költészet

forrásánál, a nélkül, hogy igényt tartana a dicsőséghez. Azon

korszakban, midőn a magyar erős nemzeti öntudatra ébredt, költőink a

mult dicsőségén lelkesültek, őt is hevíté e nemes láng és eposzt írt.

Költészetünknek egészen azon epikai irányához csatlakozott, melynek én

kifejtett nézeteimnél fogva nem lehetek dicsőítője, épen azért, a

helyett, hogy eposzának bonczolatába bocsátkozzam, csak általánosan

jellemzem, kimutatva azon helyet, mely régibb eposzaink közt megilleti.

Debreczeni már a költői munkásságra nyomasztón ható körülményeinél fogva

nem fejlődhetett oly kész tehetséggé, hogy a külalakot egészen hatalmába

keríthesse. Néhol igen is szabálytalan hexameterei nélkülözik azon

hatalmas rhythmust, mely a Vörösmarty és Czuczoréit annyira kitünteti.

Nyelve is hátra marad ezeké mellett, s mint írói nyelv nem mindig

emelkedik az akkori fejlődés színvonalára. De a mi a nyelv tisztán

költői részét illeti, olykor annyi őserő és természetes báj fejlik ki,

minő Horváth Endre néha iskolás és ódon színezetet keresetten vadászó

«Árpád»-jában ritkán. A felhevülés önkénytelen pillanatai ezek,

melyekből a folytonos gyakorlat és műgond sokat fejthetett volna ki.

Egyébiránt tudni kell, hogy e mű szétszórt töredékekből egészszé van

ugyan alkotva, de a végső javításon nem mehetett át, itt-ott egész sorok

hiányzanak, s a tizenötödik és utolsó ének végét csak prózában tervileg

lehetett közölni.

Tárgya Kióv bevétele, midőn a hont kereső Árpád, a belső visszavonás s

az istenségek ármányai és védelméből folyó nagy küzdelmek között végre

legyőzi Oleget, az orosz fejedelmet, megnyeri Attila kardját, az

ősjóslatban megerősödik s az oroszoktól elpártolt kúnokkal csatlakozva

megindul Pannónia felé. Ez alapon oly építmény emelkedik, mely

töredékessége mellett is az alkotást illetőleg sokkal méltóbb

mellékdarabja «Zalán futásá»-nak, mint a hogy a külalak sejtetné,

természetesen ez is inkább egyes részletekben lévén kitünő, mint

egészben véve. Debreczeni is, mint Vörösmarty nem mondai úton indult,

azonban tárgya nem oly nagy történeti mozzanat, mint a Vörösmartyé.

Mindkettő használt fel némi mondát is, de az egyiknél sem olvadhatott be

az alapba. Debreczeninél az Attila-kard megtalálása, holott ennek

kellett volna a mű központját képeznie, egészen elmosódik, Árpádból ő

sem tud, mint Vörösmarty, valódi eposzi alakot teremteni, mi mondai,

vagy történeti részletek nélkül lehetetlen is. Mindkettő használt

csinált mythost, Debreczeni e mellett még bölcsészeti symbolikát is,

azonban a gépezet, különösen az északi mythos segélyével a «Kióvi

csatá»-ban inkább van beolvasztva a cselekvénybe mint «Zalán

futásá»-ban. Az ellenfél, a szlávok csoportozatára Vörösmarty kevesebb

gondot fordított, mint Debreczeni. Vörösmarty művében több az eredetiség

és romantikai elem. Debreczeni utánzásra hajlik s antikszerű. Mindkettő

kitünő egyes részleteket nyujt. Debreczeninél különösen nagy költői

erőre mutat azon jelenet, midőn Árpád elalél, a megijedt sereg holtnak

tartja, mert Ormuzd kiveszi testi hüvelyéből lelkét, magával ragadja a

szellemek országába s megmutatja neki Pannonia földét. A Vörösmarty

eposza különösen a nyelvet illetőleg irodalomtörténeti mozzanat volt, a

Debreczenié egy elkésett mű, mely körön kívül áll s irodalmunkban

jelenleg alig lehet más igénye, mint hogy a multban illő helyet

követeljen. Epikai költészetünk most már más, jobb irányban fejlődik,

míg másfelől a «Kióvi csata» nyelvi tekintetben épen nem pótolhatja

«Zalán futásá»-t, mely mögött messze marad. Mint mondám,

tiszteletreméltó emlék, egy elnyomott költői tehetség, egy kitünő egyén

síremléke, melyre kegyeletünk tűzi föl a koszorút.

Még a Szabó Lajos eposzáról kell mondanom valamit. Ez különös egy mű.

Eleinte úgy indul, mintha víg eposz akarna lenni, aztán tudós

értekezéssé válik, s végre mint didaktikai költemény szívünkre köti,

hogy a földi üdv az egyezségben és tökéletes összhangzásban áll. Ezért

utazta be a költő az eget és poklot. Ugyanis a halál huszár képében

megjelen nála, lovára ülteti s föltárja előtte a menny és pokol minden

titkát. Van benne néhány jó, bár diákos ízű ötlet, de találékonyság,

alkotás épen semmi. A költő a helyett, hogy az olvasót képzeletének

komikai vagy fönséges alakjaival gyönyörködtesse, hol vers, hol prózában

oly nyelvészeti, történeti, ősmagyar mythosi fejtegetésekbe bocsátkozik,

mintha azon magyar történeti iskolából került volna ki, mely

őstörténetünket és mythologiánkat nyelvészeti játék által akarja

kideríteni. S én csak azért teszek itt e műről említést, hogy e

költészetünkbe is beszivárgó irány ellen szavazhassak.