_Toldi estéje_. Költői beszély hat énekben. Irta Arany János. Pest,
1854. _Béla királyfi_. Költői beszély hat énekben. Irta Vajda János.
Pest, 1854. _A kiovi csata_. Hősköltemény tizenhat énekben. Irta
Debreczeni Márton, kiadta gr. Mikó Imre. Pest, 1854. _Utazás a más
világon_. Költői elbeszélés tiz énekben. Irta Balkányi Szabó Lajos.
Debreczen, 1854.
Kritikusaink ezelőtt tiz-tizenkét évvel nem egyszer vitatkoztak arról:
vajon van-e korunknak fogékonysága az eposzra, vajon nem tékozolja-e
erejét a költő, ki eposzba fog? Nálunk régebben is divatos volt
iskolásan fogni fel a széptant, s a nem eléggé sikerült költői művek
védelmére hamis elméletet alapítni meg. Ama vitázó kritikusok is így
tettek: az eposzt alig merték máskép gondolni, mint azt valamely bölcs
tanár kiszabta s olyat is fogtak a korra, mi a költők hibája volt.
A valódi eposzt, epopœiát is, mint nevük – monda, mondaköltemény –
mutatja, nem egyes költő írja, hanem a nép teremti, e minden idők
legnagyobb epikusa. Az eposz anyagát hagyományok alkotják a nép ifjú
napjaiból, midőn merész, kalandos tettek korszakát élte, s a mythosz és
történet összefolyt ködében csodás világításban emelkedtek ki előtte az
istenek és hősök alakjai. E hagyományok a nép szép álmait, megaranyozott
emlékeit foglalják magokban, egész történetét és vallását, minden
büszkeségét és bölcseségét. Mindig örömest emlékszik rájok,
önkénytelenül, toldja, átalakítja, kiegészíti, versekbe önti és folyvást
lelkesül általuk. E nemzedékről-nemzedékre szálló dalokon, a leendő
epopœia részein, sok év, egész korszakok dolgoznak, míg végre előáll egy
ember, ki a szétszórt részeket költői egésszé önti, avagy csak pusztán
összegyüjti, s a rhapsodiákból «Ilias» alakul, a runókból «Kalevala». Ez
a valódi eposz, ez a valódi epikus; de ily mű és költő csak oly korban
állhat elő, midőn a nép már polgárisodni kezd a nélkül, hogy még
elvesztette volna ifjúsági emlékeit s így az epikus mult kihalt volna
öntudatából.
E korszak már rég, nagyon régen letünt majd mindenütt Európában; mi
magyarok a nélkül éltük át, hogy most csak egyetlen oly mondát is
tudnánk felmutatni, melyet némi eposz-töredéknek nevezhetnénk. Úgy
jártunk, mint sok más nép, melyeknél a hagyományok, mondák természetes
fejlődését költözködés, idegen műveltség és bonyolult politikai
viszonyok akadályozták meg. A keresztyén polgáriasodás egészen eltemette
hihetően számos és gazdag hagyományainkat, vagy legalább belőlük oly
keveset olvasztott át, hogy népregéink és dalainkban alig csillámlik meg
egy-egy méla visszaemlékezés. Epikus helyett száraz krónikairónk van,
Béla névtelen jegyzője, ki mondáinkat csak azért jegyzé föl, hogy
letörölhesse róluk a költői zománczot s kiszaggathassa azon kapcsokat,
melyek talán eposztöredékekké fűzték.
A keresztyén korszak, a lovagkor sem igen termé meg számunkra a
románczok, balladák, legendák, romantikai epopöák költészetét. Valódi
dalnokok helyett csak históriai verselőkkel: egy Csáthi Demeterrel,
Ilosvai-, Tinódival kelle megelégednünk. Csaknem kétkedhetnénk a magyar
költői szellemében, ha nem tudnók, hogy annyi heterogén elem közé dobva,
mindkét korszakban oly körülmények között vívott önfentartásáért, melyek
epikai költészetének kifejlődésére nem igen hathattak jótékonyan, vagy
annak is, mi kifejlett, elenyésztét segítették elő.
Ily nemzet epikusának sorsa mindig szomorú, annál szomorúabb, minél
valódibb költő. A hagyományok, mondakör, eposztöredékek hiányát nem
pótolja semmi, még a lángelme sem. Az epikusnak anyag kell, melyből
teremthessen, oly nép, melynek szent és megőrzött emlékeit újíthatja
meg, eposzi hitel, mely a századok ködéből, sírok mohaiból és kunyhók
meséiből táplálkozik. Ezek nélkül az eposz mindig mondva-csinált virág,
melynek se illata, se gyökere. A költőnek meg kell önmagával hasonlania,
s csak két út vezetheti megnyugvásra, ha ugyan teljesen megnyugodni bir.
Az egyik út nehéz, ritkán vezet egész sikerre, de legalább mindig
legjobban megközelíti a czélt. Itt a költő ragaszkodik a még fennmaradt
kevés s a nép öntudatában homályosan élő hagyományok és mondákhoz, told,
alakít, de mindig csak a megadott alap szellemében s azon korhoz képest,
melyben szerencsétlensége élni. Meséjét mindig valamely elmosódott monda
prózai töredékeiből kerekíti ki, alakot egy régi ének dallamaiból teremt
s hangulatot, színt azon ősi szellemből merít, mely egészen soha sem
halhat ki a népnél, még akkor sem, ha erkölcsi ereje megtört és
aljasulni kezd. Így áll elő a naiv műeposz, mint a németek nevezik, a
népies, mint mi nevezzük, mely művészi úton pótolja, a hogy pótolhatja,
a századok mostohaságát s mindig a legnagyobb közönséghez, a néphez
szól.
A másik út sokkal kényelmesebb, biztosabban vezet sikerre, de soha sem
közelítheti meg a czélt. Itt a költő nem sokat gondol a mondai alappal,
egészen eldobja, vagy nem annak szellemében alakít, megveti az egyszerű
és naiv felfogást, mythoszt, mondát octroyál, vagy azt más nép eposzából
veszi az alakkal és színezettel együtt, s néha megkapatva egy korából
fölmerült nagy eszmétől, a multat inkább csak a jelen segédére idézi
föl. Így áll elő, többé-kevésbé eltérve a népies műeposztól, a par
excellence műeposz egy szűkebb kör, néha csak a szorosan vett irodalom
és commentatorok számára. Ezt nálunk hőskölteménynek nevezik és méltán,
mert hősökről írt költemény, a legtöbbször mondai alap helyett
történetin emelkedve és mindig inkább csak történeti felfogással.
Nálunk az újabb időkig a második úton haladtak a költők. Két nagy név
képviseli a magyar műeposzt: Zrinyi és Vörösmarty, magasan emelkedve ki
a többiek közül. Mindkettő nevezetes korszakban lépett föl s pályájokat,
noha másfél század választja el, az ellentét és hasonlat oly rokonakká
teszi. Zrinyit a török és belső viszály által szétdarabolt nemzet
aljasulása sülyeszté mély búba, míg Vörösmarty egy jobb korszak küszöbén
jelent meg s az öntudatra ébredt nemzet jövőjeért lelkesült. Mindkét
korszakot végzetes katasztrófa zárta be; Zrinyi korábban meghalt,
mintsem megérhette volna, Vörösmarty túlélte, hogy elnémuljon.
Zrinyi Zrinyiászában nem mondát dolgozott fel, hanem egy alig
félszázados történeti tényt, hősül dédatyját, a szigeti Zrinyit
választá, s alapeszméül egy vallásos, hazafias, mondhatni politikai
gondolatot. – Ő úgy tűnteti föl a törökök sujtoló hatalmát, mint Isten
büntetését, melyet a nemzet bűnei által vont magára, s melyet csak
olyszerű vallásos és hazafias áldozat engesztelhet ki, minőt dicsőült
dédatyja és hősei vittek véghez. A magában alig eposzi tárgyat e
felfogás s azon eszközökkel, melyek compositiójának lényegét alkotják,
míg egyfelől csaknem eposzi magasságra emelte, addig itt is ugyanazt
dörgé nemzetéhez, mit szóval és irásban annyiszor másutt: «Fegyver és jó
vitézi resolutio, erkölcsi ujjászületés», mert csak ez mentheti meg az
országot a török igától. Vörösmarty történeti alap mellett mondait is
használt ugyan, de nem naiv felfogással. Aztán «Zalán futásá»-ban is
szintén ott lebeg egy politikai eszme, de a nélkül, hogy ez volna az
alapeszméje, mi egyébiránt csak előnyére van. Ő e hőskölteményét 1825.
körül írta, midőn a közérzület a sértett történeti jogok védelmére kelt.
Műve a hangulat lelkesülése volt, szerény szavazat a szónokok követelő
beszédei mellé, egy a jövő reményét a mult dicsőségébe játszó ábránd a
törvényczikkek száraz fejtegetéséhez. «Régi dicsőségünk hol késel az éji
homályban!» kiáltott fel, mert a mult dicsőségére akart mutatni, hogy a
nemzet hígyjen jövőjében, mert az ujjászületés nagy mozzanatainak csak
oly nagy tény lehetett méltó hasonmása, minő az Árpádé volt, midőn hont
alapított.
Ekkép mindkét költemény összhangzott a kor hangulatával, benyomást tőn a
kedélyekre, s e melett a legnagyobb irodalomtörténeti fontosságra
emelkedett. Zrinyi volt az első magyar költő, ki alkotni tudott s
nyelvünk ezer bűbáját kifejteni kezdé. A régi magyar költészet
tulajdonkép csak ő egy maga. Vörösmarty is hasonló egyéniség. Rajta,
mint egyik oszlopán nyugszik újabb költészetünk, s midőn «Zalán
futásá»-nak hexameterei megzendültek, hol a régi és megújított nyelv oly
tündér vegyületben olvad össze, a magyar költői nyelv megalapítását
ünnepelte. S mégis mi az oka, hogy mindezek daczára mindkét hősköltemény
oly kevéssé lehetett népszerű, hogy ma alig olvassák s egyetlen töredék,
versszak nem mehetett át a nagyközönség, a nép vérébe, ajkaira.
Bizonyosan nem az, hogy a «Zrinyiász»-nak nagy szépségei mellett hiányai
is vannak, hogy «Zalán futásá»-ban az alkotás nem eléggé erős, hanem
mert mindkét költő többé-kevésbé eltért a valódi, a nemzeti eposztól.
Zrinyi már tárgyánál fogva nem folyamodhatott mondához, de egyszersmind
kevéssé merült a nép ősköltői szellemébe. Tassóhoz fordult, s bár nem
utánozta szolgailag, de tőle vette az alakot, színt, s a keresztyén és
görög mythos azon vegyületét is, mely egyébiránt e korban más nemzetek
epikusainál is divatos volt. Vörösmarty a mondai alapot nem fogta fel
naivul, mythologiát képzelméből teremtett, kevéssé játszott a népszellem
húrjain, s népdallamok helyett görög hexametereket használt, melyek
ugyan nyelvünk szépségeit új oldalról tüntették föl, de reánk nézve
örökre idegenek maradtak. Az eposz hiányos felfogása, az idegen alak és
szín okozák tehát, hogy e hősköltemények nem olvadhattak a nép
öntudatába, bár tárgyuk szorosan nemzeti volt s a korra is hatást tőnek.
Ime e pontnál dől el azon kérdés, mennyiben van és nincs korunknak
fogékonysága az eposzra s ez mennyiben függ a költőktől?
Korunk csakugyan nem a valódi eposz kora. Azon műkritkusok, kik azt
állítják, hogy az újabb korban egészen a regény lépett az eposz helyébe,
igazat mondanak.
Mi köze e kornak oly költőhöz, ki a mult dicsőségén mereng, midőn a jövő
dicsőségeért annyi ellenkező elv és párt támadta meg a hagyományt és
történeti jogot? Hogy gyönyörködjenek az emberek a naiv mondák
aranyfürtös emlékein, ha bennük a kétely nemcsak a babonát és
előitéleteket, hanem a hitet és erkölcsi meggyőződéseket is megingatta?
Ki fog merengeni a primitiv erkölcsök, egyszerű viszonyok és nagyszerű
egyéniségek rajzain, midőn a tevékeny bonczoló szellem és tehetetlen
alkotó erő lázas ingerültséggel vitatja az állam és társadalom nagy
kérdéseit, légvárra légvárat emel, s az egyéni szabadság romjain keresi
az emberiség üdvét? Hogy gyakorolhasson bűvös hatást az erős fajszeretet
mély kedélyessége, büszke álmadozása, mikor az óriási közlekedési
eszközök, szellemi és kereskedelmi érdekek gyöngítik a nemzeti
sajátságokat s az egyetemesség eszméit hintik szét?
Ez eszmék és érzések hangulatának leginkább megfelel a regény. Már nem
tisztán költői alakja olyan, mely mindent és sok olyant is beölelni,
feldolgozni képes, mihez a hatás veszélyeztetése nélkül se eposz, se
dráma, se lyra nem nyulhat. Tárgyai és alakjánál fogva egyaránt
legalkalmasabb, hogy e gondolkozásában vizsgáló és kétkedő, érzéseiben
blasirozott kornak legtöbb tápot és izgalmat, legbiztosabb
kiengesztelést és megnyugvást s talán legerősebb lelkesülést is
nyujtson. Innen van, hogy az európai irodalomban a legtöbb nagy és
középszerű tehetség mind a regény köré gyülekszik, mint melynek
hatásával a költészetnek egyetlen más neme sem versenyezhet. Az angol,
franczia és német közönség mit olvas legmohóbban a költői művek közt? A
regényt és ismét csak a regényt. Miért? Mert a változott viszonyokhoz
képest valami olyant talál benne, mint a valódi eposzban talált a
hajdani nép: vallását, multját, jelenét, jövőjét, bölcseségét és
hóbortjait.
Igaz ugyan, hogy az angol és német irodalomban a regény mellett is
fölmerült az eposz, de ez se tartalom, se alakban nem egészen vagy épen
nem a régi, a valódi eposz. Az úgynevezett romantikai eposzt a mult
században emelték műalakká az angolok s tulajdonkép nem egyéb, mint
elbeszélés versekben, költői beszély, a mint mi nevezzük. Közel áll a
regényhez, melytől inkább csak eszményibb, költőibb tartalma és
rhythmusos alakja különbözteti meg. Scott Walter és Byron teremték meg a
genre-t, mindketten egymástól lényegesen eltérve. Scott Walter a régi
eposz elemeihez fordult, a középkori mondák, balladákhoz és a
történethez. Mélyen behatva az angol nép ősköltői szellemébe, azon
költői és történeti, mondhatni gyermeki tárgyilagossággal írta epikai
költeményeit, mint regényeit. E műveknek nagy hatást kelle tenniök oly
országban, hol annyi érzék van a hagyomány, a régi iránt, s oly időben,
midőn a bölcsészeti század és franczia forradalom eredményei
visszahatást idéztek föl, s még a száraz földön is kegyelet fogta körül
a régi intézményeket.
Byron más úton járt eposzaiban. Ő nem a naiv és nyugodt költő, egészen
az új kor gyermeke, ki szakított az állam és társadalom hagyományaival,
s a kétkedő szellem és erős szenvedélyek lyrájában olvasztá fel
eposzait, melyeknek nagy részét nem is hazája történetéből, hanem idegen
országokból, s leginkább keletről vette. S mit Byron eposzaiban tett,
nem azt tették-e az újabb kor regényírói közül sokan? Nincs-e rokonság
köztük? Ki Byron eposzait a valódi eposz szerint itélné meg,
igazságtalanságot követne el rajta, s meg kellene tagadnia azon hatást,
melyet az eposzok bárkire akarva nemakarva tesznek. Ő nagyon jól tudta
ezt, és érezte, hogy se lángelméjének természete, se élményei nem
ragadhatják a régi eposz útjára, mint maga megvallja egyik barátjához
írt levelében, mely az eposzi genre-t illetőleg igen figyelemre méltó
hely. «Az emberek mindig azt tanácsolják nekem – mond a többek közt –
hogy eposzt írjak. Ön azt mondja nekem, hogy nem fogok nagy költeményt
hátrahagyni, azaz nehezet, fontost, mert úgy hiszem, e kifejezések
egyértelműek. Ön azt mondja, hogy _Childe Harold_ egyenetlen, a két első
ének túlnyomó a két végsőhöz képest. Jól tudom; e költemény tartalom és
alak nélküli, egy festői útleirás. De ki olvassa most Miltont?
Véleményem költeményeim egyenetlenségét illetőleg az, hogy egyik se
jobb, se rosszabb, mint a másik. Mi az epopœákat illeti, nem olvashat-e
ön eleget Southeytől? Ott van «Johanna d’Arc», «Kahama átka», s Isten
tudja még hány átok, le egész az «Utolsó góthig», Eposzt kiván ön! Ime
«Don Juan». Én e költeményemet eposznak tartom; ez eposz korunk
szellemében oly jó, mint «Ilias» Homer korában. Szerelem, vallás és
politika képezik tartalmát, melyek most is annyi okot adnak viszályra,
mint hajdan. Oly emberek szükében, mint Paris és Menelaos, most sem
vagyunk, s a paráznaság bűnét szintén meg kell fizetni. Mindjárt az első
énekben talál ön egy Helenát. Hősömet tökéletes Achillá teremtem,
kétszer-háromszor fogok vele pisztolygolyóval gyertyát koppantatni,
hígye meg, morálom sem lesz rossz, maga dr. Johnson sem találhatna benne
hibát.»
E gunyoros hang eléggé jellemzi, hogy fogta föl Byron az eposzt, hogy
teremté meg azon genre-t, melynek oly kevés rokonsága van a régi
eposzszal, s mely talán éppen azért tett oly nagy hatást Európának majd
minden irodalmára. A németek és oroszok mind Scott Walter, mind Byron
eposzait több-kevesebb szerencsével utánképzék; a németeknél különösen
Lenauban talált Byron méltó és eredeti képviselőjére, az oroszoknál
pedig Puskinban. Nálunk Kisfaludy Sándor Scott nyomán indult regéiben,
midőn a magyar lovagkort oly szerencsésen választott pillanatban s
annyira nemzeties hangon megújítá, s mire az akkori kritika oly nagy
zavarba jött. – Ő, bárha nem volt eléggé művész, sokkal jobban felfogta
korát, mint azok, kik «Iliast» vagy «Aeneist» utánozták, vagy Homert,
Ossiant némi mythos és nemzeti hagyományokban fölelevenítve, szellemök
annyi gazdag kincsét pazarlák el, noha nyelvünk kifejlődésére nagy
eredménynyel.
A francziáknál a romantikai eposz se egyik, se másik faja nem nőhette ki
magát. Náluk egyedül a regény lőn uralkodó, majd a romantikai, majd a
modern iskola győzelmével. Csak Amerika, melynek néha kedve kerekedik
demokrata tréfából a régi világ slendriánjait magára aggatni, mutathat
föl dörgedelmes eposzokat: Columbiade-ot, melyben Jones, Smith, Thompson
tábornokok, s New-York, Boston városok oly érdekes epikus homályban
tünnek föl, Fredonide-ot, melyben még élő államférfiak szerepelnek, vagy
az Indián-harcból «Black Hawk»-ot, melynek egyik czélja megmutatni, hogy
csekély tőkepénzzel meglehetős üzletbe lehet kezdeni, s mily előnyt
nyujt az üzérkedésnek a helyek idején való és jó megválasztása.
Mindez csak azt mutatja, hogy a valódi eposzt vagy egészen kiszorította
a regény, vagy a korhoz képest az oly változásokon ment át, melyek a
régi elméletet sokképp módosítják. S mindezt a lehető legrövidebben nem
azért fejtegetém, hogy epikusainknak azt mondhassam: hallgassatok el
jámborok, engedjetek helyet a regényíróknak; sőt ellenkezőleg azt akarom
bebizonyítani, hogy nálunk több fogékonyság van az eposzra, mint bárhol
másutt, de hogy e fogékonyságot igénybe lehessen venni, epikusainknak
nem lehet a régi úton járniok sem akkor, ha a valódi eposzt akarják
pótolni művészi úton, sem akkor, ha a romantikai eposz bármelyik nemében
kisértik meg erejöket.
Vajjon miért volna nálunk több fogékonyság az eposzra, mint másutt
bárhol? Talán nem tudom magamat elég világosan kifejezni, de érzem, hogy
igazam van. És ez érzés, ha ugyan olvasóim nem fogják eléggé határozott
eszmének elfogadni, némi humoros és fájó élmények, de viszonyaink és
olvasó közönségünket illetőleg mindenesetre tényleges tapasztalatok
eredménye.
Minket mindig élénken foglalkoztatott egy gondolat, még akkor is, midőn
a jövőért megvetettük a multat. Szerettük volna tudni: hol van a mi
őshazánk, hol a nép, mely rokon velünk, az egyedül rokontalannal.
Tudósainkat folyvást érdekelte e kérdés. Egyik történeti, másik
nyelvészeti úton akarta kideríteni. Utazók vállalkoztak, egyik keletre,
másik északra. Sőt őstörténetünk e kérdése némely történetírónkat a
tudomány nagy kárára valóságos epikusokká tette, kik árva fejünkre
akarták tűzni a világ minden dicsőségét, s történetünkbe csempészni az
«Ezer egy éj» meséit. A kunyhókban és pásztortüzeknél is föl-fölmerült e
kérdés, s egy-egy népdal vagy mondatöredékbe halt. Mindennek van oly
oldala is, melyen a humorista gunyorosan mulathatja magát, de egészben
véve mégis az epikusnak kedvez, mert oly érzés, oly gondolat, mely a
legtávolabb multon csüng s örömest hallgat a költőre, midőn a
történetíró oly mondákkal elégíti ki, melyekben költészet sincs.
Aztán voltunk-e valaha annyira áthatva a korszellem, az új idők
tanaitól, hogy azokat régi eszméink, erkölcseink, hagyományaink közé ne
igyekeztünk volna beilleszteni? Ősi dicsőségünk nem volt-e mindig
vigasztalónk, lelkesítőnk, büszkeségünk? Mikor halt ki a kegyelet
belőlünk őseink iránt, s nincsenek-e előitéleteink, melyek néha drága
semmiségeken alapulnak? S most nem lep-e meg sokszor bennünket méla
elborongás emlékek miatt, melyek örökre elveszendők, s nem tünnek-e föl
lelkünkön a lehetetlenségek álmai, mivel egykor ez álmok léteztek? Oh
erről sokat lehetne beszélni, min talán mosolyoghat a rideg szív
józansága s a bonczoló ész kérlelhetetlensége, de az epikus érezni
fogja, hogy nem süket füleknek énekel, nem megszakadt húrokon játszik, s
talán szíveket könnyít meg.
E mellett népünk s azon osztályok, honnan a legtöbb magyar olvasó telik
ki, olyanok-e, melyek az újkori polgáriasodás jótéteményeit és rosszait
oly nagy mértékben érzik, mint a külföld? Megvannak-e nálunk azon vágyak
és szükségek, melyek a regényírót másutt majdnem kizárólagosan emelik
népköltővé? Nekünk nincsenek éhező gyármunkásaink, kik mohó hévvel
olvassák az «Örök zsidó»-féle regényeket, sem annyira nagy városaink,
hogy belőlök a romlottság képeit egész gyönyörűséggel szedhesse a
regényíró. Vajon nálunk egy modern regény tehetne-e oly hatást, mint egy
sikerült népies költői beszély a közönség öntudatában élénken élő
történeti vagy mondai körből? Nincs-e falvainkban és pusztáinkon sok
tekintetben némi primitiv, némi régies élet, mi annyira könnyíti a naiv
epikus helyzetét?
Ily körülmények között miért ne ébredne érdek, figyelem és lelkesülés az
epikus iránt, még akkor is, ha a századok mostohaságát, a valódi eposzt
akarja pótolni a népies műeposz útján a hun vagy Álmos-mondakörből,
melyek mondáink közt egyedül alkalmasak erre, s nagyon hiányos,
töredékes voltuk mellett is egy nagy költő nagy művévé válhatnak,
visszhangot lelve a nép öntudatában élő némi homályos emlékekben. Miért
ne lelkesülnénk romantikai költeményeken a keresztyén-magyar lovagkor
korszakából, hol nagy történeti multunk a szent László és Hunyadiakról
szóló mondák és történeti hagyományokban annyira egységes költői
képekben válik ki? Miért ne szőnének költőink epikai beszélyeket száraz
históriás énekeinkből, szegény, de feldolgozható mondáinkból, melyek
népünk kedvencz és maig is emlegetett hőseit és kóbor vitézeit
tárgyazzák?
Mindez lelkünk egy-egy ábrándját, szívünk egy-egy búját, örömét, szent
emlékeit olvasztaná eszményibb világba s megfelelne irodalmunk azon
mozgalmának, mely régibb történetíróink magyar műveit, emlékiratait
hozta napfényre s egyes korszakok kidolgozásához annyi szeretet- és
készülettel fog. Vagy ha költőink némelyike nem bír elég érzékkel
mindehhez, s más eszmék és érzésekkel van megtelve, mint melyek az
epikus mult felé vonnák: miért ne írjon verses regényeket, szabad tért
engedve a tájfestések, idylli érzések vagy az erős szenvedélyek, akár az
ironia lyrai hangulatának? Hiszen prózában írt regényeink nagy része
ugyis a valódi élet, a tényleges viszonyok részletes rajzain törik meg,
mi alól a verses regény eszményibb tartalma és rhythmusos alakja
fölmenti a költőt. S miért ne tegyük ezt most inkább, mint valaha, midőn
lyránk úgyis vagy igen ellágyult, vagy igen elvadult a tájköltészet s a
prózai és szenvelgő felfogás mocsarában. Az epikai költészet
fölelevenedése bármely nemben csak újabb erőt öntene összes
költészetünkbe s nyelvünknek talán elfedett bájait leplezné le.
Azonban hogy e fogékonyságot szolgálni, e szükséget pótolni lehessen,
epikusaink nem járhatnak azon az úton, melyet eddigi költőink és
kritikusaink kimértek. Nekünk többé semmi közünk a görög istenekkel. A
keresztyén hagyományok föld fölötti s alatti gépezetét sem használhatjuk
sem oly mértékben, sem oly költőileg, mint régebben Dante, Tasso és
Miltonnak lehetséges volt. A lovagvárak rémes, ördöngös mondáihoz sem
nyulhatunk. A bölcsészeti eszmék symbolikája nem a tiszta költészetbe
való. Magyar mythologiát fejünkből nem szabad teremtenünk, sem keletről
kölcsönöznünk. Mi keveset őshitregéinkből a tudomány kifejtett, belőle
csak annyit használhatunk, mennyi mondáink és hagyományainknál fogva,
bárha átváltozva is, a nép emlékéből nem halt ki, vagy a mit a költő úgy
használhat föl, hogy a tárgy és helyzet természete szerint fölhangolt
képzeletünkbe bejátszani képes.
E szerint például az Attila-mondában azon rész, hol az éjjel
elkeseredetten küzdő két ellenséges tábor fölött az elesettek lelkei is
harczolnak, vagy a hunszékely mondában a «hadak útja» (tejút), midőn a
megvert hunnok a tejúton serget látnak segédül jőni, mind olyanok,
melyek csak a költőtől függenek, hogy mosoly helyett élénk hatást
idézzenek elő. Általában e pont körül mind őskori, mind keresztyén
hagyományainkat illetőleg minden a költő tapintata és művészetétől függ.
Itt részletes tanács helyett csak általánost adhat a kritikus, így
szólva: merülj a népbe, gondolj korodra s vizsgáld azon epikusok műveit,
kik az újabb időben is szerencsésen megküzdöttek e nagy akadálylyal; de
ne kövesd azon műbírákat, kik szivesen fogják talán ellátni művedet
commentarokkal s készek rávitatni a közönségre, hogy mindez igen szép,
noha eszméink-, érzéseink-, néha képzeletünkhöz is oly kevés köze.
Ha a hitregék mikép és mennyiben használata megpróbálja az újkori
epikust, a mondai vagy történeti alap feldolgozásánál sem kevesebb
akadálylyal kell megküzdenie.
Már a tárgy megválasztása nehéz. A naiv, a tulajdonkép epikai korban a
népmonda közvetlen juttatá a költőt mind a tárgy-, mind az alakhoz. Most
elmélkedésre és tapintatra van szükség. Bizonyosan mindig azon mondát
illeti az elsőség, mely a nép öntudatában legegyetemesebb, legélénkebb.
Emezt különös nemzeti, amazt általános emberi sajátságai ajánlják, mint
melyek által legtöbb költői hatást gerjeszthetni. Lehet olyan is, mely
azon hasonlat vagy ellentét által válik érdekessé, melylyel a jelenhez
áll. Még a történeti alap is megkíván bizonyos mondai és a fennebbiekkel
rokon jellemet: a nép előszeretetét, megalakult véleményét, adomáit,
közmondásait.
A tárgy szerencsés megválasztásán átesve a költő a felfogásnak mennyi
faja és fokozata áll előtte, melyek a jelen korviszonyok közt a hatást
lényegesen föltételezik! Az idegen, a más népek eposzai szerinti
felfogásról nem is szólok. Legyen az bár némi nemzeti mázzal bevonva is,
hatásra nem számíthat. Itt csak saját nemzeti felfogásunk természetéről
lehet szó. Minél mondaibb a tárgy, a felfogás annál naivabb, azaz
népiesebb lehet. Történeti tárgynál a népiesnek mindinkább az emelkedett
nemzetibe kell olvadnia, de soha sem a történeti tárgyilagosságig, mint
a regény és drámában. Természetesen mindez nem illik a romantikai
eposznak Byron által kiképzett fajára, mely egészen más elvek alá esik.
Hát még az alkotásnál mennyi akadályt gördít a költő elé a kor, melyet
meg nem tagadhatni! Mit mellőzzön a mondákból, mit ne, s minthogy
rendesen hiányosak és szegények, mikép toldja, egészítse, alakítsa?
Szóval, hogyan vethessen építményének erős alapot? Mindezek nehéz
kérdések, mert a mondáknak oly részei is lehetnek, melyek most már nem
érthető világnézeteket, föl nem fogható helyzeteket, visszataszító
különösségeket foglalnak magukban. Mikép fog a költő átküzdeni két
örvényt, melyekben könnyen elmerülhet: t. i. hogy mondai vagy történeti
tárgyilagossága ne legyen érthetetlen, avagy modern eljárása epikai
maradjon? Ha genialitása vagy művészete nem találja meg azon
közvetítést, mely a jelen világnézeteit, erkölcsi érzületét összekötheti
mondájával, vagy a fölvétel, kihagyás és átalakításnál nem tanusít elég
erkölcsi érzéket, műízlést, minket se nem érdekelhet, se meg nem
indíthat.
S ennek az egész mű alapeszméjén, alkotásán, jellemrajzain át kell
vonulnia. Ez az a pont, mely által műve a változó korviszonyok közt
létezési jogot ví ki magának. Ezért kell az epikusnak inkább, mint
akármely más költőnek, mélyen behatolnia a népszellembe és történeti
tanulmányokba. Neki épen úgy kell ismernie a jelent, mint a multat,
honfitársai gyöngéit és erényeit. A nép rokonszenvei, szokásai és
kedvencz eszméiből kell merítenie és mindig eszményi világát tűntetnie
föl. A jellemrajzoknak azon egyes vonásokból kell megalakulniok,
melyeket a népélet egyes feltünőbb egyéniségei nyújtanak. A mult és
jelen népélet eme hosszában-széltében felfogásából áll elő aztán azon
bizonyos varázs, mely a multat a jelenbe s a jelent a multba játssza.
Ha az epikai költemény minél többet olvaszt magába vagy vesz csak
pusztán át a nép dalai, adomái, tréfái, szójárásai, hasonlataiból, annál
nagyobb hatásra számolhat. És a költő tartozik művén a népszellem egész
erejét, minden gazdagságát elönteni, hogy mindenünnen régi, mégis új,
ismert és mégis ismeretlen jellem, helyzet, rajz, kép, dallam találjon
utat szívünkhöz. Neki a régi naiv dalnoknak és újkori művésznek kell
lennie egyszerre. Csak így lehet a jelen kor, viszonyaink közt epikus,
ha ugyan nem a Byron-féle genre-hoz van előszeretete.
Ezért külalak tekintetében is mást követelünk tőle, mint a mit eddigi
epikusaink adtak. Mi se a görög hexametert, se a német
nibelungen-strofát, se az olasz ottavát s terzinát nem fogadhatjuk el.
Nekünk rhythmus kell, melyet gyermekségünkben megszoktunk, melyben
históriás énekeink vannak írva, mely mondatöredékeinkből hangzik ki:
szóval a mi vérünkbe ment át. A költőnek a népköltészet hagyományaiból
kell megteremteni a külalakot, de ez eljárásában, midőn naiv akar lenni,
nem lehet gyermekes; midőn a népies hangot akarja eltalálni, nem csaphat
a póriasba; midőn a régi nyelvből olvaszt át az újba, nem
különczködhetik és soha sem feledheti, hogy oly közönségnek ír, melynek
már fejlett irodalma van. Mint mindenütt, úgy itt is azon tapintat és
műérzékkel kell bírnia, melyet a jelenkorban irandó epikai költemény
annyira megkíván.
Ime nagyjában azon elvek, melyeknek mellőzése miatt eddigi epikusaink
nem lehettek népszerűekké, s melyeket jelen epikusaink követni
tartoznak. Én mindezeket nem a légből vettem, hanem nagyrészt egy magyar
költő, _legnagyobb_ epikusunk, _Arany_ műveiből vontam le, kit «Toldi»,
«Toldi estéje», «Murány ostroma» czímű epikai költeményei halhatatlanná
tőnek. És most kérdeni bátorkodom a «Pesti Napló» azon kritikusát, ki
Aranyt epigónnak nevezte: mennyiben utánzás, utósarjadás epikai
költészetünk ez egészen új s a régivel homlokegyenest ellenkező
fejlődése, s vajon bír-e nekem felmutatni összes költészetünkből oly
tökéletes alkotású, annyira remek művet, mint «Toldi» és «Toldi estéje»?
Bizonyára e kérdés vitatása a «P. N.»-t legalább is tenné oly becsessé,
mint azon közelebbi czikkei, melyeknek egyikében a magyar opera
fölemelése végett a nemzeti szinház igazgatójának oly énekesnőt
(Kaiser-Ernstnő) ajánl, kit azelőtt igen sokszor becsmérelt; másikában
«Gritti» szerzőjét lélektani botlással vádolja, és vádja a legnagyobb
lélektani tévedés; s egy harmadikában bizonyos szabadkai kritikus a
széptani barbarismus újabb példányait mutatja be, mi alatt nem a
Komlóssy Ida k. a.-nak mondott bókokat értem – hisz ez épen udvariasság,
– hanem ama szörny széptani eszméket, mikben e bókok fel vannak
elegyítve.